Mondd meg nékem, merre találom…

Próza

október 14th, 2016 |

0

Döme Barbara: Tóni, a kutya, a gyerek meg én

 

Bekapok egy Xanaxot, víz nélkül nyelem le, végigszántja a nyelőcsövemet. A gyógyszeres dobozt elteszem a konyhapultról, családi fotót rakok a helyére: apa, anya, kislány, kutya. Nézem az órám, még harminc perc, és anyámék elviszik a gyereket, reggel bőgött, hogy nem akar menni, felhangosítottam a tévét, vendégeket várunk vacsorára, a férjem meg én.
Családi ezüst vagy IKEA? Egyik sok, a másik kevés, lábammal idegesen kopogok a parkettán, szalag és műanyag, az eredeti fa rég kikopott, megsüllyedt, kidobtuk, a mostani modern és olcsó, de jól néz ki, még ereket és göcsörtöket is nyomott rá a gép a gyárban. Megtörlöm az evőeszközöket. Koszos a konyharuha, az előbb esett le a földre, aztán átgyalogolt rajta a kutya, ahogy bejött a kertből, senki sem látta, jó lesz ez, lerázom róla a piszkot, lusta vagyok kimenni a konyhába tisztáért, meg egyébként is ott ül a gyerek, folyton nyaggat, hogy csináljak neki bundáskenyeret, még csak az kéne, olajszagú lenne a hajam, reggel mostam meg. Elfelejtettem szalvétát venni, a fene essen bele, jó lesz papír zsebkendő is harmonikára hajtva, tányér széle alá jól bedugva.
A kutya megint itt lábatlankodik, megnyalja a kezemet, meg kellene mosni, mert a poharakat még nem tettem az asztalra, de inkább nyálas kézzel tovább terítek. Ha Cézár fertőzött, mehet mindenki az László-kórházba, mint tavaly, amikor hazajöttünk Indiából, előtte az olcsóbb védőoltást kértük, azt mondták, hasonló, mint a másik, csak párezerrel kevesebbe kerül, a megtakarításból pedig kijött egy vacsora Delhiben. Ízlett. A Lászlóban kórházi koszt volt meg bélfertőtlenítés, túléltük, csak kicsit lefogytunk.
A férjemnek, Tóninak ma van a harmincötödik születésnapja. Ezért várunk vendégeket. Egész héten hajtottam, semmit nem vettem neki, a torta bolti, de tettem rá házi készítésű díszítést, kicsit lenyomkodtam az egyik oldalát, így megdőlt, a tökéletlensége talán elhiteti mindenkivel, hogy én sütöttem.
Kellene valami ajándék, a többiek is adnak. Mi lenne, ha becsomagolnám a tavaly, Kristóftól kapott könyvet? Basszus, dedikálva van, nekem. Kinyitom, és lám, elég rondán ír Kristóf, alig lehet olvasni a bejegyzést, ha a saját nevemet kicsit megkozmetikázom, még jó is lehet, a Nóri n-jéből T-t csinálok, a többi betű szinte kivehetetlen, ugyan úgy lehet az ő neve is, mint az enyém, lehúzom az egyik karácsonyi ajándékról a díszcsomagolást, ebbe éppen illik a könyv, feldobom egy másik csomagról leoperált masnival és ráírom: „Csak neked, szerelemmel! Mert megérdemled!” Közben anyámék viszik a bőgő gyereket, gyorsan becsukom mögöttük az ajtót.
Csengetnek, piros lakk tűsarkú és fényes fekete félcipő érkezik. Ugye a Pradát nem kell levenni, kérdi a sógornőm, azzal oda a szexepilem. Rajtam is van cipő, csak kínai, de vettem bele bőr talpbetétet, hogy ne legyen büdös a lában, mondom. Ezt a trükköt még otthon tanultam, a faluban. Provokálom. Vidéki bunkónak tart, sosem titkolta. Irigylem a vastag vörös száját, a telt mellét, a kinevezését, megölném, de megölelem, minden maradhat, suttogom, még a pasi is. Új, leheli a fülembe, ma este kipróbálom. Úgy csinál, mintha barátok lennénk. Ő Feri, mondja, és már húzza is a nappaliba. Mi vagyunk az elsők? Mondtam, hogy bemehettünk volna a patikába, fordul a férfihez, majd vigyázunk, édes, válaszol viccelődve Feri.
Pálinkát töltök, a poharak kicsik, nem volt könnyű nyolc egyformát összeszedni a lakásban, a múlt héten a bolti gagyihoz a féldeciseket vettem elő, de azóta megjött az erdélyi szilva. Koccintunk, nevetünk, ajándékot adnak Tóninak. Cigarettatárca? Tavaly leszoktam, mondja, de majd jó lesz névjegytartónak. A sógornőm sajnálja, de nem tudta, hogy a bátyja egy éve nem bagózik, utoljára féléve hívta fel, Fidzsiről, mert nem emlékezett, hogyan kell bekapcsolni a videó felvevőt, amit előző évben tőle kapott karácsonyra.
Még négyen jönnek, egyik nyakkendőben, a másik öltönyben, a harmadik koktélruhában, a negyedik pirosra rúzsozva. A borostás fiatalember mentegetőzik, egész nap egy pillanata sem volt, majd pótolja az ajándékot, és ha meg nem haragszunk, vacsora után hamar lelép. Ha nem Tóniról lenne szó, mondja a másik, kopasz, pocakos, most inkább otthon nézné a meccset. Mind röhögünk, aztán megint koccintunk. Feri vagyok, mondja ismét Feri, most már a többieknek, akik sajtos masnit falnak és nincs kedvük megjegyezni egy új arcot. Akciós chips az asztalon, lábszagú. Reklámszatyorból műanyagpalackos vörösbort húz elő az öltönyös vendég, de attól még nem rossz, magyarázza, ők már ittak ilyet, jobb, mint az a Cabernet Sauvignon, amit a múlt héten a szar párizsi étteremben rendeltek. Rémes, sivít fejhangon a fekete hajú, magas, vékony, vörösre rúzsozott nő, viszont ez a Louis Vuitton cipő, mutat a lábára, na, ez most akciós volt, nem lehetett ott hagyni! Hoztam volna neked is, drágám, de nem tudtam, harminckilences vagy negyvenes a lábad? Harminchetes, válaszolom. Tóni nyakkendőt kap, kicsit kötött a színe, neon zöld, de ez most Párizsban nagyon trendi, bizonygatják.
Akkor most én jövök, mondom a férjemnek, és átadom a buherált kötetet. Homlokon csókol, letépi a csomagolást, kinyitja a borítót, ó, szívem, hát figyeltél, amikor két hete a sétánk közben épp ezt a könyvet bámultam a kirakatban. Dedikálva van? Úgy tesz, mint aki örül, én is úgy teszek, megölelem, nem leplezem le, pedig szívesen kitálalnék a barátainak, hogy legalább egy éve sehol nem voltunk együtt és már nem is szexelünk. Mindenki tapsol, amikor behozom a lenyomkodott szélű tortát. Ismét csengetnek, pedig már teljes a létszám.
Tóni zavartan pislog, megyek, mondja. A koktélruhás nő arról érdeklődik, van-e még az erdélyi szilvából, mire hozom az üveget, már hatan tartják a poharukat, öntsek nekik is. Koccintsunk Tónira, vihognak, észre sem véve, hogy nincs a szobában. Kitöltöm a pálinkát, aztán óvatosan leteszem az üveget, nehogy a koccanás eláruljon. Kisurranok az előszobába, a félig nyitott ajtó mögül egy fiatal nő bukkan fel, szeme csukva, csípője szorosan a férfiéhoz nyomódik. A férfiéhoz, aki a férjem. Tóni háttal áll nekem, a lány fenekét markolja, liheg, aztán eltolja magától, nem lehet, itt nem, suttogja, bárki megláthat. Hát én már megláttalak, üvölteném legszívesebben. Állok. Bámulom az ajtón lévő koszfoltot. Rossz háziasszony vagyok, cikázik át rajtam, rossz anya, rossz feleség. Megfogadom, hogy holnap, mielőtt összepakolok, sütök bundáskenyeret a gyereknek. Még ha büdös is lesz a hajam. Köhintek, megkönnyítem a dolgukat. Ő a feleségem, mondja zavartan Tóni. Mosolygok. És a kis hölgy, kérdezem. Csak a kolléganőm, érkezik a hebegő válasz. A csak jól megnyomva, a nő ettől láthatóan megsértődik. Vörös, seggig érő póthaj, parányi bőrszoknya. Kata fontos szerződéssel ugrott fel, magyarázza Tóni, köszi, jó, hogy ilyen gyorsan elintézted, néz rá, és kitárja előtte az ajtót. A nő köszönés nélkül megy el. És a szerződés, érdeklődöm Tónit nézve, aki üres kézzel, lángoló arccal áll az előszobában. Ugye láttad, kérdi. Most botrányt csinálsz a barátaim előtt? Holnap mindenki rajtam röhög majd. Látom a tekintetében, tényleg fél, hogy megalázom a vendégei előtt. Ez a te napod, válaszolom. De holnap elmegyek, viszem a gyereket is. Most menjünk be, elhűl a vacsora. Közelebb lép hozzám, megfogja a karomat. Semmit nem jelent nekem ez az egész, magyarázza, egyébként is a csaj mászott rám. A kezed meg véletlenül cuppant a fenekére, ugye? Hagyj békén. Hátat fordítok, és mintha egy másik univerzumból hallanám: ne menj el, beszéljük meg, kérlek.
Tálalok, a vendégek elé pakolom a saját készítésű sültet. Tóni ül az asztalfőn, engem bámul. Úgy néz, hogy majdnem megsajnálom. Miközben vesznek a csirkéből, arra gondolok, hány Kata röhöghet rajtam a félig nyitott ajtók árnyékában? Az ünnepelt kezében pálinka, felhajtja, kér még egyet. Veregetik a vállát, isten éltessen sokáig, pajtás, te aztán szerencsés vagy, szép ház, szép gyerek, szépasszony, nagy kutya. Valaki behozza a konyhapultról a nappaliba a családi képet, megint röhögnek.
Sajnálják, néznek rám szünetet tartva, hogy tofuevő létemre miattuk meg kellett fognom a véres húst, aztán a tányér fölé hajolva tépik, rágják, nyelik tovább.

 

Illusztráció: Johana Trayanova fényképfelvétele

 

Cimkék:


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás