Sári Edina: Az lenne jó, ha ma egy negyven évvel ezelőtti
július huszonegyediki vasárnapra ébrednék, amit már egy hete várok, azóta, hogy minden keserves zokogásom, kérlelésem és a nagymama vendégváró, kisvirágos nejlonotthonkájába való csimpaszkodásom ellenére hazahoztak Tatabányáról, ahol pedig már le is zsíroztam az örökké ott-maradásomat Jani bátyámékkal, akik azt mondták, hogy dolgozhatok náluk csirkepásztorként, amit még kis elsős koromban találtam ki, amikor megelégeltem az iskolát azzal, hogy szép volt, jó volt, kipróbáltam, kitűnő tanuló voltam, de köszönöm, legyen elég ennyi, bár a felnőttek erre nevetve azt mondták, ráérek még a pályaválasztással, amit nem értek, milyen pálya, talán vasúti? de hát az kötött! apu magyarázta, amikor utaztunk idefelé, na, meg nem is választhatnék másik pályát, mert én az én nagymamám Tatabányájára akarok menni, nem másikra, és oda csak az az egy sínpálya vezet, meg például a Rómaira is egy, ahova ma megyünk fürdőzni, bár sajnos tudom, hogy visszafelé is vezet egy, de ezen még ráérek később szomorkodni, most inkább lesuhanok az emeletes ágyról, mert nekünk már az van, naná, hogy én alszom felül, aki immár felső tagozatos általános iskolás tanuló, és aki jövő ilyenkor már úttörő pajtás lesz, nem is a kis pisis, leendő középső csoportos öcsém, akinek a helye alul van, nehogy leguruljon, még széket is raknak az ágya elé, úgy féltik, na, majd meglátjuk, mi lesz ma a kismedencében, ha rám bízzák, mert az a tervem, hogy meglepem anyuékat és megtanítom őt úszni, ha máshogy nem, hát a kutyaúszáshoz mindenki ért, persze karúszó nélkül, mert azzal nem ér, de azért magamnak már fújom is fel az úszógumit, szép új, kacsás, csak sokat kell fújni, az erőlködéstől lila lesz a fejem, fújom ki a levegőt, meddig bírom vajon, el fogsz szédülni, mondja anyu, majd felpumpáljuk, add ide, és valóban, a lábammal sokkal egyszerűbb, fürgén taposom a pumpa sötétkék gumigömbjét, aminek megpróbálok a közepére lépni, és azt képzelem, ez a földgömb, amit egyre nagyobbra és nagyobbra fújok, csak ki ne pukkadjon, mert leesünk a világ másik felére, de hohó! egyszerre csak odatoppan az ébredező öcsém, ő is akarja fújni, s mivel anyu néz, ártatlan arccal, gyengéden odébb tessékelem, de a kicsi a szemem villanásából látja, jobb, ha inkább a szülői ágy biztonságából figyeli a ténykedésemet, apu mellől, aki nyomban át is öleli őt, én meg tovább taposok, amíg legnagyobb ámulatomra a kacsa feje egyszer csak életre kel, előbb csak pihegve a szőnyegen, mintha vergődne, de az egyre erőteljesebb levegőfúvástól megemelkedik, majd kiegyenesedik és végül ott pompázik egész csodás valójában a szőnyeg közepén az én új, világoskék testű, sárga szárnyú és csőrű kacsám, amit nagy képzelőerővel rögvest elnevezek Hápinak, amire az öcsém is elkezd hápogni, hű, ez jó játék, nem torkollom le, hanem kórusban hápogunk, még apu is beszáll a kacsakórusba, amíg anyu meg nem unja és azt nem mondja, hagyjátok már abba, szétmegy a fejem, mi meg rémülten abbahagyjuk, nehogy kútba essen – na nem igaziból, mert már tudom, hogy ez a tervek meg nem valósulását jelenti – a strandolás, így, hogy mutassam a jó szándékot, magamtól kimegyek a fürdőszobába mosakodni, utána az új, az Úttörő Áruházban hosszasan kikönyörgött két részes, piros alapon fehér katicás fürdőruhámra felveszem az előre odakészített ruhát, pedig másikat akartam, stílszerűen a piros nadrágot, de most jobb a békesség, felveszem a kéket, az jobban is csúszik a Hév piros műanyag ülésén, amitől majd szikrák is szállnak fel a popsim alól, még csikiznek is, mint a tűszúrások, vidámodom meg ismét, és már megyek is teríteni a reggelihez a konyhába, ahol a fecskék behallatszó csivitelését kivéve csend van, béke, a Dohány utcai lakást a kávéfőző hörgése nyomán kávéillat lengi be, ami kiömlik az ablakon és hirdeti, hogy hurrá, nyár van, strandra megyünk, legalábbis én így képzelem, amíg egy mozdulattal magamba tömöm a máskor hosszas áhítattal, felváltva lekvárral és mézzel vastagon megkenve, szinte szálanként fogyasztott foszlóskalács-szeletet, amihez falatonként kortyolom a Bécsből hozott, még forró kakaót, de most még lekvár sem kell rá, mert a spejzban maradt, és nem akarom a drága időt húzni a kereséssel, Tamást is böködve unszolom, egyél már, földre szállt kisangyalként segítek öltöztetni, fésülni, mosdatni, pakolni, csak menjünk már, és elsőként állok a kacsaúszógumival a derekamon a folyosón, az ajtó előtt a nagy táskával, induljunk már, toppantok, és legnagyobb örömömre, mintha a járművek is velem szurkolnának a mielőbbi megérkezéshez, mindegyik azonnal jön, amikor a mozgólépcsőről lelépünk, a metró két lámpája épp kibukkan az Astoria alagútjából, a Hévre épp megvesszük a jegyet, felkapaszkodunk, és a kalauz már sípol is, és helyünk is van, egy négyszemélyes, ráadásul nem a napos oldalon, mert azt anyu nem szereti, így minden feltétel adott arra, hogy a kacsa nyakát átölelve az ablakra tapadva bámuljam, hogyan bukkanunk ki a napfényre a Margit hídnál, ahol megpillantva a Dunát, kérdések özönét ontom apura, de most ez láthatólag nem zavarja, valami miatt ő is derűs, pedig utálja a strandot, a vizet, a felfordulást a heti egy szabadnapján, de az utasok és a családja jó kedve elfelejteti vele, hogy neki ezt utálnia kell, legalábbis a Földön töltött röpke tíz évem ellenére számos tapasztalatom szerint a felnőtt férfiakhoz nem illik a lelkesedés, nekik mindenre, még a jó dolgokra is kicsit ráncolniuk kell a homlokukat, mielőtt beleegyeznének, a múltkor is ott szuszogtam apu fejénél és láttam, már árkokat rótt a homlokára az aggódás, persze megpróbáltam kisimítani, de nem ment, meg is ijedtem, olyan öreg már, lehet, hogy meg is fog halni, kitől kérdezzem, anyu homlokát is néztem titokban, de neki még nincsenek olyan mély barázdái, ő még magától is ki tudja simítani, hát csendben reménykedem, a felsejlő elmúlástól való félelmemben apu ölébe bújok, kicsit megszeretgetem, az öcsém úgyis anyu ölében, de már jön is a kalauz, lyukasztja a jegyeinket, hogy írod le, hogy helyjegy, kérdi anyu és le kell betűznöm, meg az uszályt és a muszájt is, a papagáj kicsit cseles, mindig elgondolkodtat, de sikerül, jó játék, mondom, persze, mondja apu, annak, aki kitűnő tanuló, és ettől a burkolt dicsérettől kihúzom magamat, már amennyire a kacsaúszó engedi a derekamnál, és jól is teszem a kászálódást, mert a következő megállónál már készülődünk, utána meg leszállunk, Római fürdő mondja a vezető, Guszti, készülj, mondja anyu, és én tudom, hogy most életbe lép a szokásos menetrend, ami az, hogy anyu előrerohan, megelőzi a tömeget, és beáll a sorba belépőjegyért, mi pedig hárman a csomagokkal megrakottan utána poroszkálunk, de nehogy lemaradjatok, te meg fogd meg az öcséd kezét, és láss csodát, zokszó nélkül megmarkolom Tamás kicsit izzadt, pufók kezét, mire ő hálásan felnéz rám, jé, milyen szép szeme van, olyan, mint a miénk, mondom meglepetten, mire anyu szerelmesen rámosolyog, aztán rám, mindhármunknak egyforma kék szeme van, anyué is ilyen, mondja, és tudom, hogy most a vári nagymamára gondol, de már tülekedünk is lefelé, anyu fut, mint a nyúl, apu békésen rágyújt, mi várunk, aztán hamar bejutunk a strand területére, gyorsabban, mint képzeltem volna, s amíg mi hárman bemegyünk az öltözőbe átöltözni, mert ilyenkor mindig kabint veszünk ki, addig apu eliramodik a dombunk felé, amit szerencsére nem foglaltak el, és amint mi is odaérünk, kipakolunk, elő a kockás plédeket, törölközőket, fújjuk a két színű, sötétkék-piros matracot, ami apu szerint önmagában olyan dögnehéz, mint az összes többi csomagunk, és amire az van ráírva, hogy Taurus, ami egy gumigyár, de egy csillagkép is, a bika, mondta nagypapa, és elmesélte a történetét, és egyszer meg is néztük távcsövön a Bécsi kapu téren a szomszédjuknál, aki egy híres csillagász és olyan furcsán van leírva a neve, Ponori THEW-REWK, amit töröknek kell mondani, ő a Pla-ne-tá-ri-um igazgatója, ahol voltunk is már, meg könyveket is ír, de nekem csak Aurél bácsi a szomszédból, akinek érdekes távcsöve van, s amíg ezen elméláztam, készen is lettünk a kipakolással, utána anyu bekent minket a fura szagú, csúszós bronzolajjal, olyan vagyok, mint Winnetou testvérem, ordítottam lelkesen a színemet meglátva, de hirtelen be is húztam a nyakamat, vártam a szokásos pisszegést, hogy halkabban, de ehelyett anyuék hangosan elnevették magukat, együtt nevettünk, és ez olyan bizsergetően jó érzés volt, bár én már fél lábbal a kismedencében voltam, be sem várva őket, majd találkozunk a vízben, mert én akkor már, feledve az indián testvériséget, egy balatonszabadi-sóstói sikló vagyok kiáltással, hátra sem nézve rohantam a vízbe, mert persze el akarom kápráztatni anyuékat azzal, hogy tudok úszni, ezért, amíg leér a kezem a medence aljára, mászom a víz alatt, a fejemet egyre inkább begörcsölő nyakkal emelve a vízszint fölé, és tényleg olyan, mintha úsznék, persze eszembe sem jut, hogy a lábamat is látják az átlátszó vízben, és tudják, hogy kézen járok, de nem szólnak, hadd örüljek, bár egyvalami mégis elszomorít, az, hogy a kismedence legmélyebb részénél is csak csípőig ér a víz, ami tavaly még derékig, kinőtted a kismedencét, jesszusom, de nagylány lettél, lepődik meg anyu és olyan gyanúsan fénylik a szeme, hogy meg akarom vigasztalni, nem is, vágom rá, és gyorsan nyakig belemerülök, de közben rájövök, hogy ha ekkorát nőttem, akkor a nagymedence vize meg kisebb lett, és rohanok ízibe’ apuhoz, aki szunyókálva fekszik a pléden a tuják árnyékában, karja óvón a szemei előtt keresztben, otthon is így szokott szundikálni ebéd után, összerándul szegény, ahogy lespriccelem izgatott hadonászásom közben, amikor a kezénél fogva húzom, hogy jöjjön azonnal a nagymedencébe, mert megnőttem, és biztos, hogy már a feketék után is leér a lábam, mert egy felsősnek már biztos leér, amire ő egy hosszú, lemondó és megadó sóhaj után feltápászkodik, törölközővel és pléddel borítja a csomagjainkat, mintha úgy nem lehetne ellopni, mondja mindig tamáskodva anyu, és elballag velem a nagymedencéhez, ahol az embertömegtől szinte nem is látszik a víz, ezért én jó erősen megfogom apu kezét, ő visszaszorítja, így kissé bátrabban megyek a fekete rész felé, ami egy három hosszú sor keramitkockákból összeállított díszcsík a különben világoskékkel kirakott medence alján, és olyan a kinézete, mintha maga a feneketlen mélységű fekete lyuk lenne, amiről még fogalmam sincsen, hogy van, és hogy az micsoda, de azt tudom, ha azon túljutok, kiderül, hogy tényleg megnőttem-e, ezért halált megvető bátorsággal, de lélegzetvisszafojtva, szorosan behunyt szemmel apuhoz tapadva áthúzatom magamat az inkriminált részen, és igen, kilátszik nyaktól felfelé az egész fejem, spiccelek ugyan, ahogy fogja apu a kezemet, de boldogan ugrálok, azt képzelem, sellő vagyok, és ezt jó hangosan, jó sokszor tudtára is adom mindenkinek, amíg egy kövér bácsi, akinek a fején egy négy sarkán csomóra kötött fehér zsebkendő van, rám nem szól, hogy már a Hármashatár-hegy is tudja, hogy a Rómain a nagymedencében sellőt lehet fogni, ami a legfinomabb falat, ezért ő mindjárt hozza is a zsákját, kifog és visz a pomázi piacra eladni, mire apu azt mondja, ne beszéljen zöldeket, senkit nem visz el senki, néz rám, mert látja, hogy a zsáktól megszeppentem, és odébb vonszolódunk, a sekélyebb rész felé, ahol apu annyira felbátorodik, hogy a medence szélétől két méterre még azt is megmutatja, hogyan tud siklani, ami nekem maga az olimpiai csúcsúszás, csodálom is őt rettenetesen, ő büszkén néz rám, és meg is tanít rá, a karjára fektet és úgy teszünk, mintha siklanék, de közben nem enged el, tíz körmömet az alkarjába mélyesztve visítom is, hogy el ne engedj, nagyon teszik, alig akarom abbahagyni, de apu azt mondja, éhes, és tényleg az én gyomrom is nagyokat korog, de kifelé araszolva a vízből az éhség mardosásán kívül a kétségek is kezdenek gyötörni, mert tegyük fel, mi van, ha anyu nem is hozott élelmet, hiszen nem láttam reggel, hogy készített vagy pakolt volna valamit, egyre erősebben érzem az éhséget és az ijedtséget, mit fogunk enni, de mire visszamászunk a dombra, azt látom, hogy ott egy tündér járt a varázspálcájával, suhintott párat, amire ott termett a világ legeslegfinomabb, legeslegbőségesebb és legeslegnagyszerűbb ebédje, mi szem-szájnak ingere, rikkantottam, mert volt ott minden, amit szeretek, nem is tudtam, mivel kezdjem, csak néztem, és nagyon boldog voltam a terülj-terülj asztalkámtól, amiről eszembe is jutott egy magyar népmese, és teli szájjal mondtam apunak, azt olvassuk el este, jó, mondta ő elégedetten szuszogva, és akkorát harapott, hogy a fél rántott húsos kenyér eltűnt, pedig Guszti hatvan kiló vasággyal, szokta csúfolni őt a tatabányai nagymama, aki az ő anyukája, és aki roppant büszke az ő kisfiára, meg a súlyára, hiszen pehelysúlyú bokszoló is volt, erre én is beleharaptam egy gazdagon megvajazott, téliszalámis, olvadós sajtos, ropogós, aranyhéjú zsemlekenyérből készült szendvicsbe, amelyikben a melegtől az összes hozzávaló kicsit langyosan, összeérve magát az ízorgiát jelentette, haraptam hozzá sárga, vastag húsú paprikát, utána izmos szelet párizsikat ettem kenyér nélkül, üresen, amit otthon nem szabad, még pritaminkrémből szemet, mosolygó szájat is nyomhattam rájuk, majd még egy ropogós bundájú, májjal töltött csirkeszárnyat is utánuk küldtem a reggel megkezdett, hidegen tartott, kapros kovászos uborkával, végül mindezt lefojtottam egy jó nagy, lédús, a szőrös héjától gondosan megfosztott őszibarackkal, amire apu álságos aggodalommal megkérdezte, hogy vajon most már megmaradok-e, amit nem értettem, de a baracklevet a karomról lenyalogatva igennel válaszoltam, mire ők jót nevettek, és mivel nagy béke költözött a szívembe, ezért egy fagyi ígéretét bezsebelve vállaltam, hogy beviszem Tamást a kismedencébe és vigyázok rá, amíg ők a termoszból megisszák a kávét és elszívnak egy cigit, és nagy komolyan, ahogy egy felső tagozatos tanulóhoz illik, aki egy év múlva már úttörő lesz, kézen fogtam és bevittem őt a gyerekek közé a vízbe, ahol észrevettem, hogy a medence közepén lévő szökőkutat, ahova igyekeztem vele, hangoskodó, rosszalkodó nagygyerekek elfoglalták, és mindenkit kikergetnek, ezért tőlük biztonságos távolban lehorgonyoztunk és éppen kitaláltam valami közös játékot, amikor valaki hátulról lenyomott a víz alá, és amikor felbukkantam, láttam, hogy az egyik nagyfiú a tettes, de máris megint lenyomott, tele lett az orrom, szemem, szám, még kiabálni sem tudtam, csak nyeltem a vizet, szúrt az oldalam, az öcsém eltűnt a látóteremből, kapálóztam, ám egyszer csak elengedett a fiú, és prüszkölve, a könnyeimen át azt láttam, hogy a fenekét fogva menekül kifelé a partra, és eltűnik a tömegben, s én csodálkozva néztem körül, mi történhetett itt, amíg fuldokoltam, erre az öcsém, a kis ártatlan nefelejcskék szemeivel és a két kis copfjával mutatja nekem a kisvödréhez tartozó lapátkája gereblyés végét és azt mondja, megszútam fenekét, elment má, ne síjá, és egy erőteljes mozdulatot tesz, megmutatva, hogyan csinálta, én meg csak álltam ott sóbálvánnyá válva a medence széle mellett, hangtalanul nézve a víz mozgásától kissé ingatagon hullámzó, alig négyéves, százcentis törpikét, aki megmentett, mire ő elunva a bámulását, kérdezte, na, akkó jácunk, és én úgy elszégyelltem magamat minden, vele szemben addig elkövetett rosszaságomért, hogy magamban azon nyomban letettem a kisdobos nagyesküt, hogy nem leszek vele többet gonosz, letöröltem a könnyeimet, megpusziltam és játszottuk tovább a gesztenyelevelekkel a hajósüllyesztőset, amíg anyu be nem kiabált, hogy na, ki akar fagyizni, amit valószínűleg félreérthettek, mert a medencében lévő összes gyerek kiabálta, hogy én, én, és anyu felé tolongtak, mire peckesen kihúztam magamat, megfogtam az öcsém kezét és öntudatosan körbenézve tagoltan kiabáltam, csak hogy világossá tegyem a helyzetet, hogy minket hívtak fagyizni, mert ő, mutattam rá, a mi anyukánk, és büszkén vonultam a gyerekek sorfala között, de még partot sem értem, máris kínzó dilemma kerített hatalmába, csavaros vagy gombócos fagyi, ez itt a kérdés, vajon melyik a több, mert ha magasra csavarják, akkor a csavaros vanília-csoki a befutó, ha viszont alacsonyra és nagy a gombóc, akkor inkább azt kéne választani, mondjuk, csokit és még mit, ez is itt a kérdés, mert ennél a döntésnél mindig ráfázom, és mondjuk, az utolsó pillanatban citromot mondok, amit rögtön megbánok, mert inkább maradni kellett volna a hagyományos, megszokott vaníliánál, de lehet, hogy kipróbálom a karamellát, ha lesz, igen, döntöm el végleg, csoki és karamella lesz a nyerő, ezt jó hangosan mindenki tudtára adom a sorban, és amikor egy előttem álló kislány is ezt kéri, akkor már biztos vagyok abban, hogy a választásom tökéletes, és tényleg az, mert a két gombóc fagyi nem jeges, hanem krémesen olvadó, és a tetején ülő, kőkemény, jó édes, kézzel vert tejszínhab sipka a nagymamák tortájának díszét és ízét idézi, ezért olyan hosszan nyalogatom a fagyit, amennyire azt az olvadása engedi, és anyu nem szól rám, amikor lecsöpög, az édes csík a hasamon csurog, onnan nyalogatom le, Tamás élete első önálló egygombócosával olyan boldog, mint én a kettővel, hangosan cuppog és erősen összpontosít, hogy minden oldalról egyforma intenzitással nyalogassa, de most nem csúfolódom ezen, hanem nagy egyetértésben ülünk a padon, és elmerülten nézzük a hatalmas nyüzsgést, ami érthetetlen módon aput is jellemzi, amikor visszaérünk a dombunkra, ugyanis a tőle megszokott fekvő, lehunyt szemű, apukás testhelyzettől eltérően izgatottan mászkál, pakol, keres valamit, de úgy, mint amikor száz apuka keres száz valamit, meg is kérdezzük, vajon mi tűnt el, már tolvajra gyanakszunk, de csak a cigarettaszipkáját nem találja, és ettől elég ideges, mert nem tud rágyújtani, ezért mi is beszállunk a keresésbe, amitől a kis dombon kialakított rend felborul, amitől még idegesebb lesz, és amikor már mindent százszor feltúrtunk, kiborítottunk, átnéztünk, és anyuka már századszor elmondta, apukám, menj a büféhez és vegyél újat, de nekem a régi kell, válaszol századszor is morcosan, gyerekmódra apu, akkor hirtelen észreveszem, hogy a szipka a szája sarkában fityeg, amit azért nem vettünk észre, mert tudtuk, hogy eltűnt, és erre rámutatva sikkantok egyet, amire mindhárman rábámulunk, egy hosszú percig panoptikumfiguraszerűen nézzük, ahogy apu bandzsítva a saját szája felé kap, és egyszerre kezdünk el nevetni, de annyira, hogy mindenki minket néz, mi van már, megőrültek ezek, de nem törődünk vele, csak mutogatunk, bruhaházunk, majdnem legurulunk a dombról, gujujjunk, rikoltja az öcsém, ami olyan mulatságosan hangzik, hogy azt ismételgetve a jóízű hahotázás még többször kitör belőlünk, utánozva az izgatottan keresgélő aput a szája sarkában fityegő szipkával, és a fékezhetetlen jókedv kitart addig, amíg a száz csak még egyet, csak még egyszer után lassan összepakolunk, mert a nap már lemenőben, üresednek a medencék, a zöld felület felszabadul, a fűszálak lélegezni kezdenek az egész napos elnyomás után, frissül a levegő is, éledezik a Duna felől fújó esti szél, mi viszont a Héven már elbóbiskolunk, alvajárva botorkálunk haza, Tamást vinni is kell, őszinte bánatomra én már ahhoz nagy cula vagyok, és otthon úgy kell beimádkozni minket a kádba, mert ki hallott már olyan dolgot, fürdeni strand után, ezért anyuék, megnyújtva a strandolást, együtt fürdetnek minket, és utána a terülj-terülj asztalkámos mesét is Tamás ágyában hallgatom, végül már nincs is erőm felmászni az emeletre, ezért az öcsémet átölelve, életemben először együtt vele, azonnal álomba siklom, ahol apu és anyu a két kezemet fogva, biztonságban tartva húznak át a végtelen mélység felett.
Strandolás, 1976.
Sári Edina a 2016-os Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: A Római-part (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
