Mondd meg nékem, merre találom…

Fénykör

január 1st, 2017 |

0

A mai költészet olvashatóságának határai (12. rész)

 

Az elmúlt hónapokban felidéztük 1999-ben útjára indított körkérdésünket a magyar líra állapotáról – akkor költők tiszteltek meg minket válaszaikkal, most az irodalomtörténészek és kritikusok gondolatait visszaidéző sorozatunkat folytatjuk. A három kérdés nem változott:
1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait?
2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

 

Borcsa János

A kritikus is valami olyat mondhat az általa művelt műfaj keletkezéséről, mint egyik kiváló huszadik századi esszéírónk az esszé születéséről, vagyis azt, hogy Alkalom szüli. Például egy elemzését nemrég Markó Béla Csatolmány (Csíkszereda, 2013) című verseskötetéről.
Hogy éppen Markót olvassa, annak külső meghatározottsága is van, minthogy a magyar irodalomnak ugyanazon, az erdélyi kisebbségi viszonyok között létező „hajtásához” tartoznánk, s a költő ebben a kötetében éppen ezt a létélményt tárja fel személyes érintettségből kiindulva s a hitelesség igen meggyőző erejével, úgy, hogy eközben valóban a mai költészet „olvashatóságának határait” is képes kitágítani, mondhatni oldott és olvasóbarát formát választva komoly és közérdekű témák (haza és magyarság, kisebbségi lét és többség, illetve az anyaország viszonya) lírai megközelítésében.
Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy eredeti nézőpontokból, továbbá a költő és költészet szerepének pontos felismeréséből kiindulva szólaltatja meg témáit Markó Béla. Nem téveszti szem elől például, hogy immár évtizedek óta a váteszi szerepre, úgymond, nincs jelentkező a magyar irodalomban, de általában is a költőnek a társadalomban betöltött szerepe a modernség beköszöntével egyre kisebb. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. Markó például, midőn Petőfi Nemzeti dala megszólította, egy nemzetti dal szerzésére vállalkozott mindössze, vagyis egy hangsúlyosan ironikus átiratra. De hogy ennek a költő-szerephez való ironikus viszonynak a közéletet érintő s mai üzenete van, az tagadhatatlan. A Fakard című vers ugyanis segíthet az illúzióinkból való kijózanodásban, a tisztánlátásban, viszont ha erre nem törekszünk – figyelmeztet a vers –, a nemzet eljátssza történelmi esélyét, azaz: „az idő visszafordul”.
Sok esetben ugyanis a groteszk, vagyis a természetes viselkedési mintáktól, valamint helyzetektől és folyamatoktól merőben elütő minőség uralkodik el minden téren, s helyébe lép akár a komoly, jövőt megalapozó férfimunkának is. Végső soron az ilyen jelenségekhez viszonyul ironikusan a költő. Ennek szemléltetésére érdemesnek tartok idézni néhány, a fenti tünetekre alaposan rávilágító részletet a versből: „Nekem most nincsen láncom, / de van helyette kardom, / kardjával hadonászik / ma kis- és nagy-magyarhon. // Békavirág és pitypang / feje lehull a porba, / korhű huszárruháját / a nemzet fennen hordja. // S a nemzett sem jobb nála, / de nyilván nem is rosszabb, / mert fából van a kardja, / és mégis masírozhat. // Milyen felemelő ez, / hogy szabadok lehettünk, / és folyton zászlódíszbe / öltözik most a lelkünk. // Naponta felavatjuk / és leleplezzük Erdélyt, / mint élettelen szobrot, / amely élő volt nemrég.”
Markó egyik elvitathatatlan költői erénye, amit már második-harmadik kötetével kezdődően megfigyelhetni, az intellektualizmus, egy határozott és pontos elemzőkészség, amely jelenségek, történések és helyzetek megértésére, értelmezésére s lényegük felmutatására irányul. Történt légyen ez a múlt század nyolcvanas éveiben, amelyet a romániai magyarság viszonyaira vonatkozóan éppen az egyik visszhangos Markó-kötet címével akár a talanítás évtizedének is nevezhetünk, hiszen ekkor érte el tetőfokát a diktatúra, ami az egyéni és közösségi-kisebbségi jogfosztásokat illeti, vagy akár napjainkban, amelyet plasztikusan gyakorta a szabadság dzsungele metaforával illetnek.
Éppen ez utóbbi történelmi helyzet, hogy úgymond szabadok lehettünk, indította a költőt, hogy a szemfényvesztő látszatok mögött a kiábrándító lényegre terelje a figyelmet. Ő ugyanis „most már egy vidámabb / nemzeti dalt szerezhet”, s kijelentheti, hogy „nincsen láncom”, de amit tapasztalnia kell a „kis- és nagy-magyarhonban”, az meglátása szerint nem a nemzet igazi talpra állása, hanem – képletesen szólva –: „egy örökös farsang”.
Íme, az elősoroltak okán bátorkodik a kritikus olvasásra ajánlani Markó Béla újabb verseit!

 

Bertha Zoltán

Mi a költészet? – Mi az élet?
Ha az utóbbira tudnánk, lehet, az előbbire még akkor sem lennénk képesek felelni. A misztérium további titkát miképpen kutathatnánk? Kérdésre kérdés, kétségre kétség. S az igazi jó kérdés az, amire nincs válasz; amire van, hogyan lehetne kérdés?
Mit mond a költő? Hogy a „szó nélkül nem történhet semmi”; hogy a szó „elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain” (Nagy László). Mert a vers nyelv, rejtély és felismerés, szellem és teremtés. Érzéki csoda és érzékfölötti őstörvény egyszerre. A spirituális lényegvalóság inkarnációja, a lélek szava, a lélek nélküli szó életre lehelése. De csak akkor, ha az a tényleges költőszemélyiségtől közvetlen hitelességgel eredő belső hang és jelnyelvi forma kiáradása, mert csupán az elidegeníthetetlen saját lehet igaz és egyetemes. Csalóka ám a nyelvi művészet: mintha a nyelven keresztül mindenki értené vagy megérthetné a másikat. De még a hétköznapi beszéd is félreérthető; hát még a megtévesztőn ismerős szavakat másik dimenzióban áramoltató sorsbeszéd és sors-nyelvezet! A transzcendencia igézete és varázslata: benne a nyelvben, és mégis túl a nyelven. Benne a létben, és mégis megborzongani, megrendülni, emberminőségben átlényegülni a vers-szó, a vers-mondat, a költemény-katedrálisok egész univerzumából sugárzó mélyebb és magasabb szférák hatásától: ez maga a költészet, az írásművészet utolérhetetlensége. Semmi mással nem helyettesíthető értékjelentések által megalkotott vonzástere az egzisztenciának, hogy a benne részesülő létező lény attól megragadottan önnön végigazságaira pillanthasson. „A műben az igazság megtörténése működik. (…) Az igazság a létező világlásaként és elrejtéseként akkor történik meg, ha megköltik. Minden művészet – mely megtörténni engedi, hogy a létező igazsága mint olyan eljöjjön – a lényegét tekintve költészet. A művészet lényege, amire a műalkotás és a művész egyaránt rá van utalva, az igazság működésbe lépése” (Martin Heidegger). Az igazság pedig az ember kettős természetétől elválaszthatatlan: antropologikum és metafizikum összefüggései a feltétlen önértékek kölcsönösségére világítanak. „Az igazság a lét igazsága. A szépség nem e mellett az igazság mellett fordul elő. Akkor jelenik meg, amikor az igazság művé válik. A megjelenés, mint az igazságnak a műben és műként való léte: a szépség” – ugyancsak Heideggert idézve. De a nagy magyar esztétára, Sík Sándorra hivatkozva is tudhatjuk a lírai kifejezés összetettségéről, hogy „az érzéki jelenség szellemi úton válik benne szemléletessé, a szellemi pedig érzéki úton”.
Az ember, a költő, a mennyek és poklok, ég és föld, humanitás és divinitás között hányódó teremtmény azonban beletartozik identitásának egyénen túli meghatározó tartományába: népének teljes kulturális közegébe, légkörébe, emlékezetébe, hagyomány- és lelkivilágába is. S ha a „mindenkori nyelv ama kimondás megtörténése, melyben egy népnek történetileg kibomlik világa” (Heidegger), akkor az irodalom a nyelvi-kulturális (sőt erkölcsi, vallási, társadalmi) önazonosság és megmaradás egyik pótolhatatlan feltételévé nemesedik. A költészet megóv a történelmi létrontás megannyi katasztrófájának legpusztítóbb változatától: a bűn, az embertelenség, a népirtó erőszak bárminemű morális elfogadásától; a beletörődéstől, a szellem lefegyverzésétől. Mert amit őriz, az maga a vigasz és a túlélésre biztató erő. „A költészet örökletes gyógyír; a népé különösen. / Mindig akad valami, amivel szemben védtelen az ember. S amíg akad, addig van költészet is” (egy másik költővel, Szilágyi Domokossal szólva).
A magyar nép- és műköltészet hatalmas kincsestára különösképpen példázza, hogy a művészi szó miként emelkedik egyben megtartó erővé. Mert a nemzet fennmaradását a kultúra folytonossága jelenti, amint fordítva is: a kultúráét a nemzeti közösség léte biztosítja. Az emberiség javát szolgáló és értékgazdagságát növelő kultúráról nem lehet lemondani: a létharc és a szellemi küzdelem egybeszövődik. Sorsköltészetünk ragyogó önismeret-bővítő sorstükre annak, hogy a szellem jelzőfényei szerint cselekvő magyarság kataklizmatikus históriájában hányféleképpen fonódott össze a megmaradásakarat a hittel és a reménnyel. S hogy a lét- és hitküzdelem milyen remekművek sokaságában szakralizálódott, kristályosodott egy szerencsétlenségében olyannyiszor megalázott kollektívum önfelmutató, öntanúsító morális credójává és vallomásává. A magyar nép legmélyebb-legautentikusabb fájdalmai, vágyai, felismerései, szándékai fakadnak fel ezekben az alkotásokban, s a lehető legváltozatosabb regisztereken hangzanak fel: a keresztény vallási tradíció ősélményeivel töltekező hitvalló imádság, himnusz, óda, segélykérő könyörgés, lamentáció, a tágabb és szorosabb értelemben vett zsoltáros ének, vagy az archaikus-mitologikus folklórörökségben is gyökerező sirató, fohász, ballada, liturgikus népének, bűnvalló konfesszió és a többi műforma poétikai-esztétikai színességében. Velejéig átitatódott a magyar líra a folytonosan érvényesülő biblikus vonatkoztatás-rendszerrel. A magyar sors gyakran a krisztusival látszódott egybeesni, illetve az ahhoz való hasonlatosságában ábrázolódott. Az „imitatio Christi” vagy az „athleta Christi” gondolatától a „Húsvéttalan a magyarság” tragikus panaszán át a „Népek Krisztusa, Magyarország” katartikus felismeréséig, régi, törökdúlásos századoktól 1956-ig, Zrínyitől Adyig és Máraiig folytonosan megnyilvánult az érzelmi, értelmi, erkölcsi hozzákötődés a krisztusi üzenethez. A fájdalom a passióhoz, a szenvedéstörténethez, a remény a feltámadás, a megváltás üdvtörténetéhez kapcsolódott: a krisztológiai sorsazonosításban, sorspárhuzamosításban a magyar közösség és képviselője – a magyar lélek megszólaltatója, a magyar írástudó – a saját élményét vetítette ki. A krisztusságélményt mintegy a saját tapasztalataként érezte át. S a válságos idők szűnhetetlenségében az isteni üdvterv valóban az utolsó, egyetlen valóságos kapaszkodóként szolgált.
„Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban” (Ady Endre); „adj emberséget az embernek. / Adj magyarságot a magyarnak” (József Attila); „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni” (Reményik Sándor); „mindíg magunkért, soha mások ellen” (Dsida Jenő); „EMBERNEK MAGYART, / MAGYARNAK EMBERIT!” (Utassy József) – a végtelenségig sorjáztathatnánk azokat a költői üzeneteket, amelyek emberség és magyarság egymástól való eltéphetetlenségét nyomatékosítják. Sok évszázadon át hallatszó igék véshetik a modern időkben is tudatunkba, hogy ami egy nép számára létszükségleti szellemi érték, az veszteség nélkül nem iktatható ki a világkultúra egészéből sem. Ezért ragaszkodni ahhoz, ami a miénk, nem bezárkózás, hanem ellenkezőleg: távlatnyitó örök emberi kötelesség. Ha megsejtünk tehát valamit abból, hogy mi a költészet, nem lehet nem ráébrednünk a minden nemzet, így a mi szétszóratott és sokfelől veszélyeztetett népünk alapigényéből is fakadó küldetésparancsra: ami nem más, mint hűség, megőrzés, gyarapítás. Eszméljünk a „sajátosság méltóságának” eredendő bizonyságával, a hozzájárulás és az egyenrangú részvétel önérzetességével. „Hát igenis lenni, lenni: elsősorban embernek és emberiesnek lenni, jó európainak lenni és jó magyarnak lenni” – hirdethetjük Kosztolányival, vagy Makkai Sándorral: „Nem érette, az ő kedvéért, hanem önmagunkért kell európai nemzetnek lennünk. Ez, éppen ebből kifolyólag, valami egészen mást jelent, mint Európa utánzójának, szolgájának, vagy éppen majmolójának lenni. Nincs szükségünk Európa bűneire, igazságtalanságaira, szeszélyeire, képmutatására, felfuvalkodottságára. Saját magyar jellemünk és szellemiségünk kifejtésére van szükségünk az európai kultúra valódi és örök értékeinek érvényesítése által. A mi európai feladatunk: embernek lenni – magyarul.”
Ha van, ami köt és emel – köt a bennünk és emel a fölöttünk lévő értékekhez –, az életigazító irodalmunk, költészetünk bűvöletes glóbusza és mindenségátölelő galaktikája.

 

(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/3-as számában.)

 

Cimkék: , ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás