Merza József: Wonderful life
Kelet felől fénylő pont emelkedik a látóhatár fölé. Kis idő után a pont kettéválik, és kivehető lesz egy repülő két fényszórója. A gép nagy félkört ír le, és 2-3 perc múlva, a házunk felett áthaladva, nagyjából déli irányba távozik. Elmúlt 11 óra, az esti gépek, átlagosan öt percenként, ilyenkor vágnak neki a nagyvilágnak, hogy eljussanak közelebbi-távolabbi úti céljukhoz. A másik ablakból az érkező járatokat látom, amint a solymári folyosó vagy a Dunakanyar felől ereszkednek a város fölé. Fenn, nagyon magasan az átmenő gépek jelzőlámpái villognak. Mozgalmas a légtér, jönnek és mennek a késő esti repülők, majd indulnak a postajáratok és azok a repülők, amiknek úti célját nem szokták nyilvánosságra hozni.
A London-Sidney járat délután indul, hogy a sötétséggel és a világossággal szemben repülve, két helyi éjfél és hajnal után, ismét nappal tegye földre utasait, immár a délnyugati földtekén. Áthalad Lengyelország, Kazahsztán, a Himalája, India és Malajzia felett, miközben a fedélzeten képernyő mutatja a gép útját az utasoknak. Maroknyi ember vándorlása nappal és éjjel, felhők felett, időjárási frontokon át a célba érésig. A térbeli utazás magányossága olvad egybe azoknak a segítő gondoskodásával, akik kézről-kézre adják a repülőt, hogy mindig megtalálja azt a pályát, amin haladnia kell. Bátorság, tapasztalat és gondoskodás talál egymásra, naponta százszor és ezerszer.
Daedalus és Icarus szerencsésebb utódai vagyunk, akik ellestük a természet titkait, úrrá lettünk a pehelykönnyű levegőn, és figyelni tudunk a Napra és a csillagokra, amikhez hozzáigazítjuk óráinkat és iránytűinket. Valóban, úgy szállnak repülőink, ahogy a csillagok mennek az égen, és ez több, mint stílusfordulat, ez nagyon nagy valóság. A megismerés és az élet csodája. A rend.
Wonderful life.
Novemberben az autóbusz már sötétben érkezik a bekötőút elágazásához. Köszönök a vezetőnek, és lekászálódom a lépcsőkön. A motor felmordul és a fénylő doboz elindul, belevész a ködbe, a sötétségbe. Egyedül maradok, hatalmas csend vesz körül, egy lélek sincs a dombháton, amikor elindulok a ritkás jegenyesorban. A természetben csak ritkán van teljes sötétség, meg hát az ember talpa is érzi, hogy jó úton jár-e. Fél kilométer után kis erdő következik, benne két hajtűkanyarral. A kanyarok végén sötét árnyék mozdul az út szélén. Nem nehéz kitalálni, hogy Péter az, aki az első háznál álldogál a transzformátor alatt. “Józsi bácsit vártam. Tudtam, hogy jönni fog.” Így Péter, a falu mindenese, aki gyakran csak egy szál magában vigyázza – legalább jelképesen – a település rendjét. Leballagunk a templomig, ott Péter bejön hozzám, megiszunk egy pohár bort az újbóli találkozás örömére, aztán hazamegy, mert korán fekszik, másnap korán kel.
Péter a vendégház végéhez ragasztott háromszor-három négyzetméter alapterületű kamrában éli a válás után általában hajléktalanná váló férfiak életét. A kamrája után már csak az istálló következik. Szobájában egy fekvőhely, egy asztal, egy szék, egy vaskályha, egy falipolc és egy kisebb asztal található, apróságok számára. A szekrényben nem célszerű ruhát tartani, mert könnyen megnyirkosodik. A ruhatár és a frissen mosott ruha ezért két kifeszített zsinóron pihen. Péter mindig tisztán tartja a dolgait, szerencsére van egy kis benyíló, amelyben mosni, mosakodni tud.
Ha felmegyek hozzá, enyém a szék, ő a heverőn ül, így cserélünk eszmét gazdagokról és szegényekről, nagyon szegények és özvegyasszonyok keserves munkájáról, dologtalan tolvajok gazemberségeiről, ügyes emberek ravasz meggazdagodásáról. A képlet itt igen egyszerű, nincs túlbonyolítva, nincsenek eszmék és elméletek, a szónoklatoknak senki sem hisz, vagy éppen az ellenkezőjét hiszi. Az őzek turkálnak a kertben, a sündisznó eszi a lehullott almát, a róka egészen az ajtóig jön, hogy megpróbálja ellopni a macska eledelét.
“A bázis legalján élő ember is adni akar valamit. Mint a szegény özvegy. Ennyivel tartozik az önbecsülésének, a beszélgető-társának.”
Mint mondtam, Péter nagyon korán kel. Mire előbújok a házból, már ott áll a tornác párkányán a megfőzött kávé. Az ő napi ajándéka. Nem célszerű tiltakozni ellene. A bázis legalján élő ember is adni akar valamit. Mint a szegény özvegy. Ennyivel tartozik az önbecsülésének, a beszélgető-társának. Csodálatos a barátság.
Wonderful life.
Pontosan negyven éve dolgozom a jelenlegi munkahelyemen. Negyven éve naponta kétszer átmegyek a Ferenciek terén. Ismerem a templomot, annak váltakozó személyzetét. Ismertem és ismerek pénztárosnőket, bolti kiszolgálókat, sarki csaposokat, újságárusokat, vidékről bejáró anyagmozgatókat. Évtizedek óta ott koldulókat, jámbor öregasszonyok és naiv, lelkiismeretfurdalásos hívek vámszedőit. Ájtatosnak mutatkozó alakokat, akik – ha nem hallja más – csúnya káromkodással védik a nekik járó helyet, és – kellő bevétel birtokában – a közeli utcákban végzik el folyadékfelvételüket és leadásukat. Az emberek – mint mondtam – többféle módon reagálnak közeledésükre. Van, aki oda sem figyel, megy a maga útján, van, aki rájuk néz, de kérésük hallatán elfordul tőlük. Ismét más jó tanácsokat osztogat, vagy megszidja őket munkátlanságuk miatt. Van azonban egy kategória, benne fiatal lányokkal, néha fiúkkal, esetleg életük derekán lévő férfiakkal, gyakrabban idős asszonyokkal, akik nem sajnálják az időt és beszélgetni kezdenek a mégoly gyanúsnak kinéző emberekkel. Éva néni ilyen volt, ha jónak látta, még környezettanulmányt is végzett náluk. Elment a lakásukra, kikérdezte a szomszédokat, a postást, hogy ne mulasszon el segíteni a bajban lévőkön. Megfogadta Pál tanácsát: megizzadt a markában az alamizsna, amíg odaadta. Mások nem csinálnak nagy ügyet ebből. A zsebükben lévő fémpénzt a koldus markába nyomják, hadd vegyen belőle italt, hiszen csak úgy lehet máról holnapra kibírni ezt az elhagyatott sorsot, ha elzsibbad az ember feje. Elnézem a tudatos és tudattalan adakozókat, a földön ülő emberekhez odahajolókat, akik többé-kevésbé kockáztatják adományuk hasznát, és adakoznak igazi és nem igazi rászorulóknak, úgy, mint Isten, aki felkelti ajándék Napját igazakra és gonoszokra. Nézem az emberhez hajló derekukat, figyelmes tekintetüket, igyekvésüket, hogy megértsék a gyakran zavaros, vagy megtévesztésre szánt mondatokat. Vélhetem őket meggondolatlan, könnyelmű balekoknak, de a testtartásuk mégis a szamaritánusra emlékeztet, aki szintén nem végzett környezettanulmányt karitatív akciója előtt. Liezen-Mayer Erzsébetének vagy Munkácsy Barátnőinek szelíd odahajlását látom, amikben testet ölt a rokonszenv, az irgalom. A megfizethetetlen, csodálatos irgalom.
Wonderful life.
Novemberben gyakran borul ködbe a táj. A fűrész hangja tompává válik, szinte elvész a párában. Nem hallatszik a távolban haladó délutáni autóbusz zúgása, mindent becsomagol a csend. Jó ilyenkor dolgozni, a munka belső meleggel tölti el az embert. Más ez, mint a kályha vagy fűtőtest melege. Belülről jön, tőlem ered, fáradtságom ellenére is frissít. A városi ember szenved a nyirkosságtól, a rátapadó piszoktól, kedvetlen lesz. A természetben nincs ilyen. Az őzek nagyon szeretik a bánatos időket, tudják, hogy ilyenkor nyugtuk van a házaikba húzódó emberektől. Elnyúltan ügető csapataikkal könnyebben találkozunk e tájban a dombokon, az erdőkben. Valamikor, december elején, rendszeresen vittem Göncre a Karácsonyi Ajándék tiszteletpéldányát Balogh Istvánnak. Emlékezetes beszélgetések után volt úgy, hogy este 8 órakor vágtam neki a hazavivő útnak. “Vigyázz, ha kimégy a faluból” – mondta Pista bácsi – “ilyenkor már leszáll a köd”. Úgy volt, mégsem voltam depressziós, amikor ködök és adventi fények között áthajtottam a fél országon. Aki dolgozni, tenni tud, az nem depressziós. A munka belülről hajtja, melegíti az embert, s elűzi a körülmények leverő hatását.
“Aki dolgozni, tenni tud, az nem depressziós. A munka belülről hajtja, melegíti az embert, s elűzi a körülmények leverő hatását.”
Jó dolog a mérsékelt égöv alatt élni. Együtt élhetünk az arcát, köntösét váltogató természettel, látunk születést és elmúlást, lobogó nyarat és a hóban pihenő csendes világot. Megértjük, hogy az élet örök változás és megértjük, hogy ebben nekünk is helyünk van, ha felismerjük hivatásunkat. Ötletet ad, költővé tesz az évszakok forgása, igyekszünk megérteni, megtervezni a következő kor tennivalóit. Azt is megértjük, hogy mi is részei vagyunk a változó világnak, nekünk is vannak korszakaink, melyeknek hűségesen és ötletesen kell megfelelnünk.
Ezek a dolgok itt vannak a közelünkben, képletesen szólva, szinte karnyújtásra. Nem kell más földrészre utazni, nem kell más állapotra váltani, csak annyi a dolgunk, hogy figyeljük az elénk táruló világot. Csodálatos és tanulságos az évszakok sora. Nagyon csodálatos.
Wonderful life.
“Nagyi, siess már” – hallom a szomszéd szobából. Áron verset mond, és a nagyanyja igyekszik leírni a kisgyerek által sebesen mondott szöveget. Áron ezen a héten ismét új verset tanult az óvodában, és kérés nélkül is be akarja mutatni a tudományát. Rosszul látó nagyanyja vastag filctollal ír le egy sort, ezután a gyerek újra nekirugaszkodik, hogy sebesen, kissé énekelve, ismét elmondja az egészet, ami után újabb sorral bővül a papíron a költemény. Két ember közös munkája készül. Az egyik az élet elején áll, a másik a végén. 75 év van közöttük, ezért jól megértik egymást. Valóban csodálatos a fiatalság és öregség harmóniája. Az élet közepén élők, a munka rabjai, a mindig sietők, a mindig másra gondolók, az új és új terveket kovácsolók nem értik, azaz valójában nem érzik a fiatalság varázsát. A frissen született, most kibontakozó életre csak azoknak van érzéke, akik kezéből, egy végigélt út után, lassan kicsúszik, s marad az, ami a legfontosabb az erények között: az egymás iránti szeretet. A nagyanyák maguktól is ismerik ezt az érzést, az okos, tapasztalt férfiak pedig egyszer odajutnak, hogy Szabó Lőrinccel elmondják: egyre jobban szeretik a gyerekeket. Csodálatos a feltétel nélküli, őszinte, jóakaró szeretet. Az élet igazi mozgatója és csodája.
Wonderful life.
“…nem engedem, hogy olyan hangok törjenek ki belőlem, amelyeket nem értene vagy félreértene a hallgatóság, vagy egyszerűen csak unna, mint ismert, gyenge idegzetre valló jelenséget…”
Időnként én is hozzákezdek verset mondani. Irigylem a színészeket, akik átélt szavakkal deklamálnak, amint csodálom pap barátomat, aki szépen prédikált anyjáról annak halála után. Ez nekem nem megy. Haladok, akár egy prózai szövegben, és váratlanul összerándul bennem valami, és nem jön ki hang, illetve nem engedem, hogy olyan hangok törjenek ki belőlem, amelyeket nem értene vagy félreértene a hallgatóság, vagy egyszerűen csak unna, mint ismert, gyenge idegzetre valló jelenséget. Jobb ettől megkímélni másokat. Én tudom, hogy nem bolondultam meg, nem vesztettem el az ítélőképességemet, de a sorokból kisugárzó szellem, a tartalom oly erős, hogy nem lehet szilárdan megállni előtte. Két kézzel kell kapaszkodni valamibe, hogy el ne sodorjon a belső erő. Küszködöm, mert egy őrült nem adhatja át gondolatait, érzelmeit, azok nincsenek hatással a be nem avatottakra, az érthetetlen nyelveken beszélőknek jobb, ha hallgatnak – ezt teszem én –, mint ha botránkoztatnák a többieket. Régi, nagyvárosi nóta ez, már Korintusban is tudtak róla. Mindazonáltal tiszteljük azt a titokzatos sugallatot, amely leveszi lábáról a racionális embert, tudomására hozva, hogy minden bölcsessége mellett sem ismeri a teljes embert, és az ismeretlen hatásokat. Mindez igaz a zenére is. Máig is hallom egy élesdi román asszony énekét a domb oldalán lévő kertből, a maga tisztaságában, a vox humana-t. Több, mint ötven éve volt. Az ilyen élményt nem felejtjük. Az ilyen élmény rögzítéséhez nincs szükség szerkezetekre, ezek a lélekbe másolódnak. Küng számára a zene az istenbizonyítás eszköze. Küng okos, értelmes ember. Nem értek vele maradéktalanul egyet, de azt tudom, hogy egy esti harangszó, a füzéri templomtoronyból, az alkonyatban felcsendülő Salve Regina, egészében rázza meg az emberi lelket. Hogyan, mi módon? Nem tudom. Ez a csoda. A szellem csodája.
Wonderful life.
Úton vagyunk a halottak napjától a születés napjáig. Az egyház így formálta a naptárt ősi, nem keresztény, ha úgy tetszik pogány elemek kölcsönvételével. Azt sem tudjuk, melyik év melyik napján született Jézus, de életének és tanításának felmutatásával szállunk szembe egyéb hitekkel, vallási gyakorlatokkal. A jövőben reménykedve, az elmúlás emléknapja felől az élet, a születés emléknapja felé haladunk. Az advent homályában egy kedves szűz lép elénk: Lúcia. A formákhoz kötődő ember őt is, a Karácsonyt is elbonyolította, külsődlegessé tette. A papok, a társadalom, a népszokások csinálói és a mindenütt megjelenő kereskedők sokféle tennivalóval, felületes elemmel rakták tele ezeket a napokat. Gyerekként, felnőttként a Karácsony volt fontos számomra. Sok szép emléket őrzök ezekből az időkből. Életem vége felé azonban megengedem magamnak, hogy Szent Lúcia napját várjam, amikor is az igen tisztelt szűz közli velünk, hogy immár vége a sötétség uralmának, a sötétség meghátrál, a Nap később bukik a látóhatár alá. Ez természeti törvény, minden mástól függetlenül ilyen a világ. Örülök, hogy túljutottam az élet lehajló ágán, és nagy örömmel készülök az új év feladataira. Tervezek, próbálgatom az erőmet. Futja-e egy újabb évre? Meglátom-e még egyszer a tavasz virágait erdőkön és mezőkön? A hóvirágot, az ibolyát, a keltikét, a kankalint? Akinek már kevés van a kezei között, az nagyon tudja becsülni azt a keveset is. Mert az élet csodálatos, akkor is, ha elrontjuk, akkor is, ha elmúlik, akkor is, ha bánat van benne és szenvedés. Sőt, éppen ezekben tükröződik az élet csodája. Mert csodálatos az élet.
Wonderful life.
Rahner azt az eretnekgyanús ötletet javasolja, hogy Istent az ember felől közelítsük meg. Ő bizonyára gondosan kifejtette, mit is ért ezen a módszeren. Bulányi axiómákat, biztos pontokat keres, amik a kutató ember előfeltevéseitől mentesen állíthatók Jézusról, az ő tanításáról. Lehet, hogy spiritualitásunk látszólag csorbát szenved, ha túl gyakorlatiasan, vagy túl elméleti módon közelítünk életünk meghatározó személyéhez. Mindazonáltal igaznak látszik, hogy nem tudjuk ismerni, s ebből következően szeretni sem Istent, ha nem igyekszünk megismerni és ebből adódóan szeretni az embereket. Az ismeretből és a szeretetből élet fakad. Csodálatos élet, akkor is, ha arról a másikról csak az emberiség nagy reménye beszél.
Rend, barátság, irgalom, évszakok változása, szülői szeretet, belső hangok, visszatérő fény. Igaz történetek az életről. Erről az életről, amely még így is csodálatos.
Wonderful life.
“Értelemből, akaratból, érzelemből vagyunk összegyúrva, legyen szabad időnként átadni magunkat az érzelmeinknek.”
Nem szerettem Déri János műsorait. Azt gondoltam, a magam szempontjából igazam is volt, hogy az ezoterikus, extraterrestrialis témák nem segítik az embereket a valóságos, időszerű feladatok megoldásában. A New Age világa, még ha kötődik is a régi világ megoldatlan problémáihoz, nem a mi világunk. Aki hisz a Hegyi beszéd útmutatásában, az gyakorlatiasan és az emberek számára hasznosan tudja élni az életét. Déri váratlanul meghalt, a jó felépítésű fiatalembert elvitte a rák. Azt kérte, hogy a temetésén a Wonderful life ismert zenéjét játsszák. Az élete teljében az elmúlással szembesült ember utolsó vallomása és tanúsága arról, hogy az élet akkor is csodálatos, ha meg kell halni, nagy hatással volt rám, s megbocsátottam a – szerintem – téves nézeteit. Mindent kétszer kell végiggondolni, hogy jobban lássunk. Azóta is szoktam gondolni rá, az ismert világból az ismeretlen felé tekintő ember megjelenítőjére. Értelemből, akaratból, érzelemből vagyunk összegyúrva, legyen szabad időnként átadni magunkat az érzelmeinknek. Nem hivatalért, rangért kutatjuk a transzcendencia világát, ha van, eszmélődésünk és keresésünk átfogja egész személyes, emberi életünket, csodálatos életünket.
Újból növekszik a fény, s mi nekivágunk, hogy folytassuk utunkat, túllépve az év mélypontján. Egyházunk betlehemi történetet állít elénk, amely még titokban tartja a Lélek emberének, Isten fiának szomorújátékban végződő útját. Mi már tudjuk, hogy mi lett a földi út vége, mi lesz minden, teljesen odaadott ember földi útjának vége. Nagyot sóhajtunk és folytatjuk a nekünk szánt, lelkünk által sugallt utat. Tele van ez az út fáradsággal, botlásokkal, tévutakkal. Nem is lesz tökéletes, de jó szándékkal, a földszintes amerikai szavaival elmondhatjuk: Yes, I did it my way, végigjártam az utamat (Frank Sinatra, “My Way”). Ez is az élet alapigazságaihoz tartozik.
Csodálatos élet.
Wonderful life.
2007. december
Illusztráció: Kádas Tibor Oktatási Központ c. fényképfelvétele (fortepan.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
