Merza József: Levél egy katolikus íróhoz
Tisztelt Böll úr! Egy percig se nyugtalanítsa írásom címe: a katolikus író megjelölés nem irodalomelméleti fogalmat takar. Azt akarom csak kifejezni vele, hogy egy katolikus emberhez fordulok, mivel magam is katolikus vagyok és íróhoz intézem szavaimat, bár nem tartozom e foglalkozás művelői közé. Meglehetősen kényelmetlenül is érzem magam, mivel attól félek, hogy az Ön értő szeme előtt gyenge kis fogalmazványnak fog mutatkozni sok szorongással, el-elakadással készített művem.
Tudja, Böll úr, már a nyáron megfordult a fejemben, hogy Ön elé tárom zaklatott lelkivilágomat. Az indíték jelentéktelen kis dolog volt, de hát, édes Istenem, az ember életének alakulásában oly sok jelentéktelenség vált ki meglepő eredményt. Hónapok telhetnek el úgy, hogy mindennap 11.25-kor felkelek asztalomtól, találkozom kollégámmal, együtt elmegyünk az ebédlőbe. Ő felakasztja kabátját az ötödik fogasra, én a másodikra, s leülünk egy asztalhoz, ahová már korábban megérkezett egy harmadik kolléga. Természetesen nem a munkaidővel, vagy a közétkeztetéssel függött össze az az apróság, amelyet megemlíteni szeretnék. Hanem, hogy szóba került: egyházunk első embere azt kérte, katonazenekar kísérje a Szent Jobbot az augusztus 20-i körmenetben.
Milyen megnyugtató…! Hosszú éveken át a karhatalom inkább megfigyelte és kordában tartotta, mintsem támogatta az egyházi körmeneteket. Volt abban egy kis civil kurázsi, hogy az ember végigment az évek során egyre rövidülő útszakaszon, s megpróbált bekapcsolódni az itt-ott feltörő énekbe. Jól szervezett éneklést talán gyanúsnak is találtak volna a félénkséget elváró megfigyelők. Mostanra azonban minden megváltozott! Jótékonyan és masszívan egyesülhetett az erő embereinek zenéje a szelíd bárányok dalával… Ez hiányzott eddig! Most újból megvan! Hit és erő biztonságot sugárzó harmóniája…
„Jótékonyan és masszívan egyesülhetett az erő embereinek zenéje a szelíd bárányok dalával… Ez hiányzott eddig! Most újból megvan! Hit és erő biztonságot sugárzó harmóniá-ja…”
Nem tudom, Böll úr, mennyire van tisztában a magyarok lelkivilágával. Azt valószínűleg tudja, hogy az említett körmenetben államalapító szent királyunk épségben megmaradt ezeréves jobbját hordozzuk körül. Szent ez az ereklye, mert szent volt, akihez tartozott. Olyan szent, aki Gellért püspöktől megtanult imádkozni, a kor legkiválóbb katonáitól pedig fegyvert forgatni. Olyan szent, aki Mária kezébe tudta tenni országát és koronáját, a gyakorlatban viszont biztonsággal alkalmazta a felnégyelés vagy megvakítás eszközét. Neki köszönhetjük, hogy ezelőtt ezer évvel beléphettünk az akkori „Európa-ház”-ba és meg is maradtunk benne, bár nem egyszer volt válságos a helyzetünk. Művét és gondolatait a szenteknek kijáró tisztelettel szemlélve büszkén, nehéz időkben pedig búsan-fájdalmasan énekeltünk hozzá. Nem arra az ellentétre figyeltünk, amely az imára kulcsolt és a karddal lesújtó kézben rejlik, hanem lelkesedve avattuk szentté az „Öklöt”, amely az ezeréves romlással dacolva hirdeti: a kardot mindig ki kell rántanunk, Jézus nevében!
Szorongó nép vagyunk, kedves öreg barátom. A történelem lökéshullámainak hatására besodródtunk Európába, éppen ide, a gyönyörű Kárpát-medencébe. Újból és újból bizonyítanunk kell önmagunk és a szomszédos népek számára, hogy helyünk van e földrész közepén, hogy nem idegenek és jöttmentek, hanem jogos örökösei vagyunk az apáink által megszerzett élettérnek. Ezért az örökös önreflexió versben, prózában és dalban, az azonosság és a nemzeti jegyek örökös keresése és felmutatása. A hozzánk látogató idegent el kell vinnünk szent koronánk elé, hogy lássa a keresztény hitbe és a középkori keresztény erőszakszervezetbe történt egyidejű befogadottságunk korona-tanúját. Szorongó emberek vagyunk. Amikor a Szűznek odaajánlott jelvényt nézzük, észrevétlenül ökölbe szorul a mi kezünk is. El kellene jönnie, Böll úr, egy demokratikus tömeggyűlésre, vagy egy hazafias utcai demonstrációra, hogy lássa, miként melegíti az ember szívét a feltűzött országcímer, amelyben együtt van kereszt és korona és az egyszerű néphit által mégis csak az országunk területi kifejezésének tartott sávok és dombok. Ezek a jelképek az átlagember számára nem tisztán heraldikai alkotások. A hazafias lelkesedés kevésbé tiszta pillanataiban félelmes sejtésekre adnak okot.
„Minden birtoklás szorongással jár együtt, s az aggodalom görcseit ideológiákkal, mítoszok-kal kell csillapítani.”
A szorongás rossz tanácsadó. Harminckét éve olvasom a román kommunista párt magyar nyelvű lapját. Ez alatt az idő alatt tanúja lettem annak, milyen tragikus útra visz egy önigazolásába csavarodott népet egy második szorongás: a történelemtől ajándékba kapott kincs féltékeny őrzése. Minden birtoklás szorongással jár együtt, s az aggodalom görcseit ideológiákkal, mítoszokkal kell csillapítani. Szükség van Burebistára, a 2030 év előtti dák fejedelemre, szükség van Csaba királyfi égi seregére, a földi koronát elfogadó Máriára és – biztonsági okokból – a romolhatatlan szent ökölre.
Való igaz, nem megalapozott az olyan államelmélet, amely nem ismeri fel a keresztben rejlő hatalmas támaszt. Nem elég józan az az egyházi gondolkodás, amely nem fogadja el az államhatalom biztonságos, óvó védelmét. Látni kell, hogy ezeréves történelmünkben mi mindent tett egymásért ez a két intézmény.
Mivel pedig lehet, hogy az elmúlt barátságtalan évtizedek elhomályosították látásunkat, vezető államférfiak hívták meg ősszel az egyházak képviselőit a Hadtörténeti Múzeumba. Ott megtekinthették azokat az eseményeket vagy dokumentumokat, amelyek tanúsítják a keresztény ököl országvédő szerepét… El tudna menni Ön egy ilyen látogatásra? Ha igen, milyen érzelmekkel? Nem kellene ehelyett inkább ökumenikus istentiszteletet tartani azért, hogy ez az erőszakszövetség soha meg ne ismétlődjék?
Szeretnék oly éles hangon beszélni, mint Ön tette Walraffhoz írt levelében. Azt hiszem, Walraff meg is értette az Ön gondolatait, tanú rá az elmúlt húsz év, amelynek során ő is a kisemmizettek mellé állt. Mondom, szeretnék én is vitriolosan írni vagy vulkánként fortyogni, amikor a prímás és a honvédelmi miniszter megértő tárgyalásairól olvasok. Nem kellemes finom lelkű papnövendékként durva kaszárnyákban élni, csúnya, szemérmetlen beszédet hallani. Kivételezni kell hát e lelki emberekkel, meg kell találni azt a helyet-módot, ahol és ahogyan depresszió nélkül túlélhetik a kényelmetlen hónapokat. Még abban a kedvezményben is részesülhetnek talán, hogy a breviárium finom lapjaihoz szokott ujjaikkal nem kell meghúzni a fegyver halált osztó billentyűjét… Elég, ha annyit tesznek, hogy jelenlétükkel, el nem húzódásukkal igazolják a többiek, a nem-finnyásak, a munka boldogabbik végét megfogni nem restellők, az önmagukat megkülönböztetni nem akarók erkölcsi igazságát…
Sokan akarnak ma is egyszerre keresztények és harcosok lenni, hiszen Csipkerózsa-álomból ébrednek fel a régi szép szavak: Isten – haza – család, anélkül, hogy tisztáztuk volna, miképpen függenek össze ezek a fogalmak. Ma reggel megvettem egy katolikus újság friss számát, és elolvastam egy harcos cikket. Írója többet olvasta a katolikus teológiát, mint a szelídek evangéliumát.
„…megráz az indulat, amikor olyan következtetéseket és érveléseket olvasok, amelyek folyománya rossz idők esetén: halál.”
Az ember nézze meg, kire kiabál. Megtévesztett emberekre kár kiabálni. Életemben én is türelmetlenebb voltam a kelleténél, idő kell, amíg az embernek megjön az esze. De meg kell mondanom Önnek, hogy megráz az indulat, amikor olyan következtetéseket és érveléseket olvasok, amelyek folyománya rossz idők esetén: halál. Feszült vagyok, mert élesen látom a puskákra tűzött kések villogását az aradi kiképzőtéren, ott, ahol Pécska felől bejön az út. Látom a rossz ruhájú, de könyörtelenségre kiképzett harcosok sötéten mozgó tömbjét a csillámlások alatt és tudom, hogy nem céltalanul folynak a gyakorlatok, tudom, hogy szükség esetén piros vér töri meg a fényes kések csillogását.
„Ha zsidó vér fröccsen a késre” – idézte Ön nem egyszer az ismert induló szavait. Nos, eddig már én is eljutottam. Tudom, hogy mindenki fekete gyilkos Isten előtt, akinek késére zsidó, pogány, cigány, magyar, román, azeri, örmény vagy panamai vér fröccsen. Fekete gyilkos minden állam- és nemzetelmélet, ideológia vagy vallás, amely öl vagy megengedi az ölést. Szorongva és remegve – ez az én szorongásom és remegésem – figyelem a megújuló Európát: megértette-e már az építő szelídség szavát, ha már a mi szegény népünk és evangéliumtalan egyházunk nem is tette még magáévá a jóhír központi üzenetét, az izajási álmot? Legalább itt-ott földrészünkön feltör-e a gondolat, életünk egyetlen biztosítéka?
Drága Heinrich bátyám! Hamarosan karácsonyfa alá állunk. Európában talán most, s nem korábban, befejeződik a háború. Az ágakon elkezdenek majd kalapálni az üvegtörpék és az angyal halkan, de érthetően azt fogja suttogni: béke. Elvágtuk a szögesdrótokat, ledöntöttük a falat. Elég volt a hazugságból, a hazugság atyjának gyilkosságaiból. Emberbarátságról, emberi kapcsolatokról álmodunk, amelyeket széttépett a hazugság. Átjárható, jelképes határokról álmodunk, amelyek nem választanak szét barátokat, családokat. Arról álmodunk, hogy nem lesz többé olyan elmélet, amely igazolja az emberölést.
Azt hiszem, Európában most ér véget a második világháború. Az utca emberei most próbálják jóvátenni, kiigazítani azt, amit az erő ostoba, mert soha nem tanuló politikusai összetákoltak. Annyi korábbi, kimerítő küzdelem után most kell újból bevetnünk magunkat, hogy az új világ épületéből kifüstöljük az erőszak, az emberellenesség csíráit. Most kell szembeszállnunk az embertelen államelméletekkel, az embert eszköznek tekintő mai kizsákmányolással, az intézményekben, varázsformulákban gondolkodó egyházzal. A tábori lelkészetért lelkesedő prelátusokkal, a magyar katona zsebébe is illő, strapabíró Evangélium gyártóival, a harcosok nyakába akasztható Jézus-Szíve-érem-készítőkkel, a skapulárés vállkendőt még a hadseregben is hordó jámbor teológus hallgatókkal. Furcsa dolog ez: negyven évvel valaminek a befejezése után indul csak az új korszak órája. Furcsa. De valóság.
Fáradtan dőlök hátra. Igen, eltelt az életem, pedig most jön az alkotás kora. Barát és ellenfél többször is elmondta, hogy valójában elégedett is lehetnék, látva annak igazolódását, amiben hittem. Mégsem vagyok nyugodt. Nem gondolkodhatom felületesen, vastag betűs újságcímekben. Tudnom kell a cifra gazdagodás jegyében elvert 3 milliárd schillingről, tudnom kell, hogy az itthon is kevés ápolónőink nyugatra mennek majd dolgozni, vendégmunkásokat vár a Szövetségi Köztársaság, mindennél értékesebb szürke állományunkat elszívja a gazdag Újvilág. Tudom, hogy komoran merednek maguk elé a megváltozni nem akaró pártemberek, és feltámadnak a gyilkosságra való hajlandóságot büszkén vállaló Marosánok. Tartalmat kell adni az új lehetőségeknek, a kemény nem-ek után határozott igen-eket kell mondani. A külvilágban még semmit sem építettünk, ami új. A mi dolgunk nem szerzetesrendek és egyházi iskolák létrehozása, mert szerzetesrendekkel és egyházilag nevelt katonákkal, kereszténynek mondott országok még a jövőben is pusztíthatják egymást. Mire jó a polgári szolgálat, ha nem kell a tömegeknek, ha csak arra jó, hogy néhány finom lelkű alaknak ne kelljen rácsok mögé vonulnia? Aki megtanít valakit valamire, jót tesz. Aki irgalmasságot gyakorol egy másik emberrel, még nagyobb jót tesz. Aki azonban teszi és hirdeti az irgalmasságot és leleplez mindent, ami nem irgalmasság, az a legnagyobb jót adja a világnak. Lelkiismeretté, tehát a Lelket ismerővé kell válni, valahogy úgy, mint az orosz-zsidó Szaharov volt a maga nemében. Ő szembe tudott szállni az igazságért egy majdnem 300 milliós ország kiabáló, zúgó parlamentjével. Emberi példát mondtam, nem mitológiait, csak hogy lássuk: ez a példa követhető.
“Mondja, Böll úr, hogy látják Önök ott fenn? Lesz-e valaha a Gonoszságnak vége?”
Kedves Böll úr! Ma van az év leghosszabb éjszakája. Ballagtam haza a munkámból. A Nemzeti Múzeum előtt álló nagy karácsonyfán színes fények égtek. Mindez egészen giccsesnek látszott. Ha Milla néni arra utazik, talán azt mondta volna, ó, be kedves! A fa alatt azonban közönséges fehér gyertyák lobogtak, rendetlenül, összevissza lecsorogva. Akikért e gyertyák égtek, azok vagy meghaltak, vagy életveszélyben élnek. Egy zsarnoki világ elpusztított, fenyegetett emberei. Elszorult ma este mindenki szíve. Karácsony és Halottak napja különös keveredésében éltünk. Azt kérdeztük magunkban, hogy Jézus születése magával hozta-e az emberek újjászületését, vagy ez a Születés semmit sem tudott tenni azért, hogy a világnak ne legyenek újból és újból, egyre nagyobb méretű holocaustjai. Megremegtünk, mert azok a villogó szuronyok valóban vérben fürödtek, és mi megértettük és átértettük az áldozatok érzelmeit. Futott a villamos és én felnéztem az ablakokra, kerestem az emlékezés elszórt jeleit. Feleségem karos gyertyatartókat állított az ablakokba, és gondolataim a Mária-szobor – Ibolya unokatestvérem mutatta meg –, a Bega-csatorna, a Lloyd-sor, az egykori Kossuth tér s a Tigrului körül bolyongtak. Igen, az út Lugos felé a Padurea Verde mellett haladt, most ott találták meg Ernő, a református presbiter holttestét. Volt Ön Temesváron, Böll úr, mielőtt a szentesi kórházba került volna? Persze, szamár vagyok, nincs semmi baj, hiszen Ön, onnan felülről, jól lát minket. Látja őket és látja a pesti utcákon lobogó gyertyákat is. Igen. Hunyorognak a gyertyák a pesti utcán, óvó kezek lobbantják védve. Mondja, Böll úr, hogy látják Önök ott fenn? Lesz-e valaha a Gonoszságnak vége?
1989 Karácsonyán tisztelettel köszönti Önt sokat tanult híve.
(1990. január)
Illusztráció: Heinrich Böll
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
