Mondd meg nékem, merre találom…

Műelemzés

július 30th, 2017 |

0

Lajtos Nóra: Egy holdarcú asszony melankóliája

 

(Antal Anikó Zsuzsanna: A holdarcú asszony, válogatott kisprózák,
Corvina Publications Ins., Toronto, 2017)
Ritka az a pillanat, befogadói tapasztalat, amikor egy elsőkötetes szerző tekintélyes műgonddal megalkotott gyűjteménnyel jelentkezik. Antal Anikó Zsuzsanna választott műfajának, a rövidprózának azt a válfaját képviseli, amely prózapoétikailag is igényes belső tartalommal tölti meg a kisepika formai kereteit. A kötetcímben szereplő hold szerves motívumhálót képvisel a zárt kötetkompozícióban: a négy holdfázis analógiájára épül a saját illusztrációkkal ellátott kiadvány, négy különálló ciklusba (Újhold, Első negyed, Telihold, Utolsó negyed) rendezve a novellákat.
A kötet nyitódarabja (Talánvilág) máris egy olyan sorsmintázatot mutat be, amelyben az elbeszélő egyes szám első személyben egyszerre sűríti léttörténéseit és léttöréseit: az árván maradt én-narrátor egy „száműzött” talánvilágban kényszerül élni. Mondatfolyamai a szeretet medrében csordogálnak: „Pókhálóból horgolt terítő alatt pihennek a szépek, a gyönyörűk, a holtak, az egyszeriek, a soha vissza nem jövők, és a nem elfeledett élők, akik csak elsodródtak messzire az Óperenciás-tengeren és az emlékezet üveghegyén túlra, de belőlük is van egy-egy emlékmorzsa ebben a harmincegynehány éves kosárban, itt a mellkasomban.” A veszteségérzet szívszorító fájdalomérzete szövi át a torontói szerzőnek ezt az írását, ahogyan a többit is.
A General pauza című rövidprózában egy társasház lakóinak hiányáról olvashatunk, akik szinte érezhető jellegzetes szagukkal voltak jelen ismeretlen ismerősként a bérházban, mielőtt elköltöztek volna. A zenei kifejezést kölcsönző cím (az összes szólamra és hangszerre vonatkozó szünet) a nemlét tapasztalatára célozhat. Itt is jelen vannak az éjszaka kellékei: a Hold és a csillagok, amelyek éteri magasságokba emelik az amúgy nagyon is „földközeli” novellát. Az „Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés” vagy „Az idő üstjén olvadó zsír” mondatdarabok lírai ívet adnak a szövegnek. A kötet egészére is érvényes egyébként ez a lírizált vagy balladai hangvétel.
„Anya tovább lépett az általa álmodott ismeretlenbe, maga után hagyva egy végtelen altatódalt. A kislány néha hallotta is, hallott valami ismerős dallamot, ami még erősebben szólt, mikor a szél játszott az égbe nyúló platánfa ezerzöld lombjával a temetőben, anya örökké megvetett ágya mellett.” A Lélekfoltozó egy félárva kislány gyermekkori élményeiről szól. A lírizált novellatípus egyik legszebb példájaként szerepel a kötetben. A cím ugyanis egy feslésnek indult nadrág történtére utal: ebben az összetett szóban sűrítve tudta visszaadni a szerző írása tárgyát. Ahogyan foszlik a mohazöld ruhadarab, úgy tűnik el az édesanya az örökkévalóságba, és a soha nem múló lelki sebek is úgy tátonganak, foltozásra várva. Az apa személyiségének verbális agressziója is felszínre kerül a műben (selejtnek, senkinek, koloncnak nevezi lánygyermekét). A zárlatban egy, a szerencsétlen sors által beavatott, a magány mázsás súlya alatt élni kényszerült, egyszerre felnőtté vált személyiséggel találkozunk.
Az Újhold ciklus utolsó darabja, a Valaki odafent egy szívszorító belső történést mutat be, amelyben egy nő a melldaganatával kényszerül együtt élni. A Hold mellett a csillagok is gyakori motívumpárként vannak jelen a kötetben. „Csillagok laknak bennem. És ott, jobb oldalon, gyöngyházfényű gömbként tűnik fel az eldeformált csomó. Olyan, mint a felhők mögé rejtőzött Hold.” A betegség visszavonhatatlanságával már csak a remény marad: „Mindenkire vigyáz valaki. Odafönt.”
A második ciklus (Első negyed) négy kisprózájának első darabja, a Szent István utcája négy képben mint egy szimfonikus zenemű  tételei követik egymást (A gimnázium, A Luther-ház, A patika, A téglaház). A címben szerepeltetett utcanév Nyíregyházához, a szerző szülővárosához köthető. Antal Anikó Zsuzsanna ezúttal gyermekkori és felnőttkori emlékcserepeibe ülteti gondolatait, hogy azok novellává csírázhassanak ki. A négy „szövegtétel” nyitányaként A gimnáziumban az én-elbeszélő személyes élményként éli át édesanyja vérrákjának diagnosztizálását. Megtudjuk, hogy micsoda tragikus fintora a sorsnak, hogy orvos létére éppen önmagán nem tud segíteni. „Anyám pedig a kórházban, elkülönített, steril szobában szendergett a remény puha paplana alatt. A csillagokat nézve én is a reménnyel takaróztam.”
A Luther-ház egy a nagymamával történő barátnő-látogatásról szól, amely során a gyermeknarrátor pozíciójából szemlélhetjük az eseményeket. A felnőttek önfeledt beszélgetését megunó gyermek egy babaházat fedez fel magának. A novella záróakkordja egy ütésre semmisíti meg az amúgy nosztalgikus emlékképet: a gyermeki képzelőerő jóvoltából a „pisztáciaház”-nak nevezett Luther-ház babaháza tragikus emlékhelyet idéz: a nagymama barátnőjének, Panka néni lányának, Nellikének a játékszere volt, aki hétévesen ment el balesetben.
A patikában a természet és a zene harmonikus kapcsolata érhető tetten: a tanyán élő nagyapa citerázása és az elbeszélő hegedülése a nagyapa halála miatt nem szólalhatott meg együtt. Mesei szál is szövődik az alaptörténetbe: a patakon túl manók laknak, és az Szélkötő Kalamona földje. Majd a húrok pengetésének megszűnésében egy olyasfajta haláltapasztalat fedezhető fel, amelyben az én-narrátor el tudja mondani, amit korábban nem mert: „Átkelhetek majd a patakon.”
A téglaházban szereplő épület a Szent István utcában volt, így kapcsolódik a novella a főcímhez. A szöveg központi motívumaként szereplő téglaház a találkozások szimbóluma: az elbeszélő felidézi szülei megismerkedését, majd saját Szindbád-figuráját képzeli el, amint azt hiába várja, mert az „elutazott az ezeregy éjszaka földjére.” Maga a tégla szinekdochikus kapcsolatban áll az épülettel: jelképezi az örök szerelem biztosságát a bizonytalan világban. Az „emléktéglák” között pedig felsejlik a közös fotózás szépsége is: „Mert fotóztunk is. Gyémántba fagyott ágakat. Vörösborban áttetsző gyertyalángot. Aranyporral hintett Holdat. Hajnali harmatban mosdó tűzliliomot.” A novella záró mondata is a Szent István utcanevet említi, ezáltal is keretessé komponálva az utolsó szövegtételt.
A következő novella, a Szerencsefia szüzséje egy olyan sorshelyzetet mutat be, amelyben Szerencsefia, aki eljátszotta szinte minden vagyonát, mert Fortunával, a démoni kéjhölggyel táncolt végzetes tempót egész éjjel, hazaérkezve az ágyon szendergő kedvesét, Életet találja. „Szerencsefia csendben nézi Életet. Kezével érintené a finoman ívelt, liliomfehér arcot, de csak tekintetével simítja az éjfekete pillangóra emlékeztető, sötét szempillákat, a halvány, rózsaszirom ajkakat. Leül az ágy szélére. Bűnvallásba kezd. Újra és újra ezen a hajnalon is. Századjára.” A rövid elbeszélés végére az az érzetünk támadhat, hogy talán nem is a címszereplő az írás főhőse, hanem Élet, akinek meg kell szenvednie férje játékszenvedélyét, az „Életrulett”-et, hogy „a levendula illatú dunyha alatt lepkekönnyű nevetésről” álmodhasson.
Az Ablakbűvölőben egy házasság börtönébe ragadt nő, Danuta életébe nyerhetünk bepillantást. Egyetlen szökési lehetősége az álmodozás, ahogy kamaszként is álmodozott a végtelen eget szemlélve a poros padlóról, elvágyódva messzire. „Mert az ablak keretébe nem fért bele semmi más, csak a határtalan ég, szürke és kék, csillagokkal ékesített fekete óceán.” Az ablakbűvölő asszony lecsatolható vesszőkosara olyan emléktárgyakat tartalmaz, amelyekhez csak külön emlékösvényeken lehet eljutni. „A kosár megannyi kincs, ábrándos napló, szárított falevél és virág őrzője lett. Bőven volt hely mindennek. Könnyeknek, mosolyoknak, időgombolyagoknak…” Szerelmi szál is szövődik a szövegbe: „Hosszú szerelmes sorokat és képeslapokat őrzött a kosár Lóránttól, a felhőjárótól, aki mindig csak utazott, még akkor is, amikor a stégen ölelkezve bámulták a nagyszakállú felhőket, és Lóránt képzeletben felültette Danutát valamelyik ágas-bogas fehérség hátára, így jutottak el Japánba, Indiába, így láttak tengeri szörnyeket, hercegnőket és királyokat. Aztán Lóránt valóban útra kelt, és soha nem jött vissza.”
Az első ciklus utolsó darabja, az Elvarázsolt kastély két aspektusból – narratológiai és zenei nézőpontból – is érdekes írás. Egyrészről: maga az elbeszélő jelenti be, hogy „most jó írni így egyes szám második személyben […],” amelyben „feloldódik az én, te, ő. Lebegnek a felszínen, mint limonádéban a citrom rostjai.” Kimondatlanul is az abúzus számos fajtája van jelen a műben: a fizikai (testi bántalmazás) és a lelki-érzelmi visszaélés (megalázás, megfélemlítés) jeleit lélekizzó eufemizmussal írja körül az elbeszélő: a „lila nőszirom”, „rosszabb esetben kék, folyami kavics”, „nefelejcskék-szirmok” nem mások, mint metaforikus „letapogatásai” a testi-lelki stigmáknak. Másrészről az egész kötet szövegvilágára oly jellemző zeneiség talán itt a legerőteljesebb, a novelláskötet központi írásában. Szebbnél szebb példáját találjuk ebben az elbeszélésben is: „egy kortárs szonáta disszonáns hangjai az andante tételben”, a „verklin játszott muzsikaként csendül fel a Hattyúk tava” vagy „a skarlátvörös szívben pedig bimbózni kezd egy árva bazsarózsa” soraiban.
A holdarcú asszony címadó novella a harmadik ciklust (Újhold) nyitó megrendítő és egyszerre megindító írás. A Samuel Beckett-mottó kicsinyítő tükörként áll az elbeszélés élén: „Csillagtalan éj hold/nélkül.” Akár egy özvegy léttapasztalata. Alíz szemszögéből látjuk, ahogyan előbb a környezete reflexióit veszi számba: „Tudja, hogy nézik […] Keresik a gyász nyomát. Belebújnak a fekete hajkoronába, és láthatatlan ujjakkal számlálják az itt-ott hirtelen őszbe boruló hajszálakat. […] Alíz tudja, hogy ezek a kutakodó tekintetek összefonódnak a feje fölött, éjsötét kupolát alkotnak, ami alatt át kell sétálnia nap mint nap.”  Majd felteszi magának a kérdést, ami már a visszavonhatatlan halál felől kerekedik gondolatai fölé: „Önmaga semmijébe veszett a kérdés, hogy ez a zűrzavaros külvilág sejti-e, mi zajlik a lélekben és testben éjjelente? Tudja-e ez a soha nem nyugvó hangyaboly, milyen érzés egy időből font rózsafüzért morzsolva, halálfélelemmel ülni egyedül a kozmosz apró, hideg zugában?” Az agyhalott férj testének bomlását érzékien megjelenítő narrátor van jelen a szövegben: „a test is az elmúlás levehetetlen jelmezét kezdi már viselni, felakadt szemekkel, kilógó nyelvvel, megsárgult, felpuffadt, márványhideg testtel, felduzzadt, bevérzett, egy órán át oxigén nélkül maradt agyvelővel csodára várni hogy lehet?” A kérdések kérdése ez: lenni vagy nem lenni? A legfájóbb az egészben, hogy nincs mire várni. Ahol az agy halott, a test is bomlásnak indul, és a lélek is csak hálni jár a fonnyadozó testbe, ahogyan a mondás tartja. „A ruhák kupacban hevertek az ágyon. Öltönyhegy, ingdomb, nadrágvölgy, nyakkendőfolyó. Egy élet ruhatérkép-lenyomata.” A legeslegnehezebb pedig Alíznak annak kimondása, hogy mikor kapcsolják le a gépekről az urát. „Lassan, így észrevétlen, visszakerültek a ruhák a szekrénybe, hogy mélyen lezárva lógjanak tovább a műanyag vállfákon, az emlékeken.” És akkor új időszámítás kezdődik az életében. Újholdkor.
A Szárnya nőtt péntek impresszionista tónusú én-elbeszélés. A megszemélyesített cím egy szeles, esős, ázsiai zöldségpiacos bevásárlási napra utal, amikor is a szél „beszökik a kalapok és szoknyák alá, az én harang alakú, barna tavaszi kabátomat is meglengeti. Anya, szárnyad van, mondja ilyenkor a kisfiam, és kacag.” Az „ezerszínű gyümölcsök, százzöldnyi levelek” között indiai sorsok bújnak meg: a novella második felében az eleredő esőben tétován álló kétgyermekes anyát megszólítja egy nefelejcsvirágos köpenyű hölgy, aki felajánlja fia taxis segítségét. A hölgyről megtudjuk, hogy hét gyermeke van, három unokája és kettő születőben, pedig még csak negyvenhét éves. De boldog, hogy ilyen szép nagycsaládja van. „Ez az életem. A család. Sóhajtva az égre emeli tekintetét. Ajándék. Mert segítettem és segítek másokon.” Majd elcsitulnak az esőkoppanások, és a hosszú kabátos indiai hölgy is eltűnik: az ő ruhája alá is bebújik a szél, mintha szárnya nőne. Azon a szárnya nőtt pénteken.
Életrajzi ihletettségű írás a Fotel: az én-elbeszélő édesapjának kiselejtezett fotelje indítja el a ráemlékezés gesztusát. „Mindig ebben üldögélt. Az apám. Hamvadó cigaretták lehulló parazsával, remegő kézzel, éjfekete lyukakat égetett a homokszínű fotel puha párnájába.[…] Lassan tíz éve már, hogy anyám elutazott a végtelenbe. Apám pedig szinte minden reggel a fotelban ülve várta a halált, hogy utazhasson anyám után.” Az apa halála mellett a szerelem motívuma is szépen belesimul a novella szövetébe. Az apa foteljében ülve meséli el lányának az édesanyjával való megismerkedésük történetét. Az elbeszélés ezután „irányt” vált: az anya alakjára fókuszál. „Felveszem a fenyőből faragott fogason szunnyadó lila kardigánt. Még az anyámé volt. Fehér kezeivel hónapokig kötötte. Ezüstös cérnával csillagokat varrt bele. Talán az álmait.” Míg végül a címszereplő sorsáról, megsemmisüléséről kapunk hírt: egy férfi „kapkodó mozdulattal teszi táskájába a fotel lábait, szálkásra tört karfáit és a szakadt, homokszínű párnát. Rám néz. Felegyenesedik. Tüzelőnek viszi.” A felperzselő enyészeté vált fotel viszont örök emlékdarab marad az elbeszélő számára. Akkor is, ha nincsenek már lábai, amelyekkel el tudna szaladni a tűz elől, sem karfája, mellyel átölelhetné még utoljára gazdáját.
A Telihold ciklus utolsó darabja October lacrimosus (Könnyes október) címmel szerepel a kötetben. Szintén egy biográfiai emlékanyagból felépülő szöveggel találkozhat az olvasó: ezúttal egy távoli rokon, Emma néni haláláról kap hírt az elbeszélő. „Majd elgondolkodik, s az eltűnt idők nyomába eredve summázza: „Üres óráimban sokszor elmerengek, hogy majdnem mindenki ősszel költözött odaátra. Anyám, mindkét nagyanyám, apai nagyapám. Misztérium.” A novella lírai intonáltsága szinte kitűnik a gyűjteményes kötet írásai közül. A halál mellett a szerelem parázsló emléke is ott szunnyad az őszi avar alatt. Az ősz tincseibe bele-belekap a múlt, s avarboglyákat épít köré az emlékezet. „Hova szállnak a levelek, anya? Kérdezi a kupacokról rám nézve a fiam. A legjobb lenne az igazat mondani. Hogy a levelek csak egyszerűen a földre szállnak. Összegyűlnek. Sárba fúlnak. Avartáncot járnak. Elmúlnak. Befedik Emma nénit, befedik dédnagyanyád, dédnagyapád és szunnyadnak nagyapád, nagyanyád és apád sírján is. De ehelyett, nem tudom miért, teljesen másba kezdek. A levelek elfáradnak. Mondom a fiamnak. Elfáradnak, és a szél szárnyán repülnek álomországba, hogy egyszer majd újra zölddé varázsolja őket a tündérszárnyú kikelet.”
Az Utolsó negyed első darabjában (Hozzászokni a nincshez) az özvegyen maradt Kovács úr melankóliájáról olvashatunk. A percekre bontott emlékezésben („A Nap kél 6 óra 14 perckor és nyugszik 17 óra 34 perckor. A Hold kél 0 óra 24 perckor és nyugszik 9 óra 42 perckor.) mint a vízben a „neszkáfé”, úgy oldódik fel a Hiány fájdalmas érzése a szívében. Valóságos novellakert a mű: „Valójában szeret a temetőbe járni tavasszal, mert ilyenkor a hűvös sírokon lágyan bimbódzik a tarka szirmú Élet. Szemérmesen öltözik fehérbe a törékeny hóvirág, a zöld fű sárgás, kopott palástját lángtulipánok ékesítik, később pedig a fekete aszfaltsétányra sárga szőnyeget könnyez majd a buja aranyeső. Ünnepel a természet. Az örök. A misztérium. […] A sarokban sárga bimbókkal törnek elő a fátyolszirmú nárciszok. Mellettük titokzatos lilában és zöldben születnek a jácintok. A ház falánál rózsabokor és orgona kezdi bontogatni opálos rügyeit, hogy májusra lila és fehér habszirmokkal pompázzanak majd.” A legnagyobb életfeladata: hozzászoknia felesége, Annus hiányához, aki visszatérő lélekkel talán „ma is itt jár láthatatlan léptekkel az életre fakadó virágoskertben”.
A Gregory Smith Tündérszép Ilonája című novella négy pillanatképet rögzít: az elsőben a kertjében kócvásárt rendező címszereplőt látjuk, aki torontói létére matyó hímzésű tarka poháralátétet is árul. Ezzel a motívummal (hogy tudniillik az elbeszélő megvásárolja a matyó hímzésű portékát, s közben elárulja magáról, hogy magyar) lép tovább a történet: a második kép már azt a pillanatot rögzíti, amikor egy vasárnap narrátorunk ellátogat Gregory Smith házába, ahol „a szoba bal oldala volt a könyvtár. Több száz kötettel. Alulról, a harmadik polctól egészen az ablak melletti állvány alsó polcáig magyar könyvek sorakoztak. […] A falakon festmények. Csendéletek. Gregory Smith képei. Üres óráiban festegetett. Könyveket, virágokat, barokk gyertyatartókat, hangszereket. Portrét csak egyszer festett. Ilona halála után. Egy lánykori fénykép alapján.” A harmadik életképből kiderül, hogy milyen mostoha sorsa volt első férjével Ilonának: „A hideg csempén térdelve sokszor keveredtek Ilona könnyei a mosószeres vízzel. Karjai zsibbadtak a súrolástól. Belefáradt, hogy a csempék újra és újra koszosak lesznek, és tudta nagyon jól, hogy addig soha nem is lesznek tiszták, míg a sáros bakancs nap mint nap átgázol rajtuk.”  A záró képben pedig az Ilonkáról készült képet láthatjuk, amelyről a „búzakalász szőke, mogyoróbarna szemű fiatal nő”, piros tulipános pártában tekint vissza ránk az örökkévalóság holdudvaráról.
A kötet két utolsó darabja (Varjak, Volt egyszer egy kék madár) az Élet perifériájára szorult női és férfi sorsokat mutat be, kendőzetlen szépséggel körülírva egy elvált, állapotos asszony szárba szökkenő boldogságát, majd fájdalmas szomorúságát és az utca emberének nyomorát.
A varjak azok a kerítőasszonyok, akik fonják a leánysorsok fekete fonalát: csecsebecséket árulván osztogatnak tanácsokat az álmodozó fiatal lányoknak, hogyan találhatnak rá szerencsés szerelmükre. A novella főszereplője, Fehér Emília nevezte el magában varjaknak ezeket a fekete ruhás javasasszonyokat. Beszélő neve (akár a Lélekfoltozó babaházlakója, Csutka Rozi vagy a Generál pauza káposztaszagú Savanyú Lénája) ártatlan lelki szépségére utalhat, akinek egy „galagonyaillatú, bordó őszi reggelen […]meghozták az égiek Fehér Emíliának a házasságot. A szépívű elbeszélésben tanúi lehetünk egy álmodozó, naiv hajadon első szerelmének, házasságkötésének, állapotosságának, majd a férj agresszív viselkedésének: „Keserűségében érezte, amint a tüzes bor mámorától vérében forróbb és forróbb lesz az indulat […] Tenyerébe szorítva felesége törékeny állát, csattant az első pofon. Majd a második. Ujjai közé csavarva tépte, rángatta az asszony selymes, bodzaillatú, barna fürtjeit.” A novella zárlata hihetetlen árnyaltsággal képes sejtetni Emília vetélését, amely szimbolikus értelemben gyermekkori álmainak vetélését is jelent: „És újra jöttek. Hollószárnyon repülve, fekete kendőben, sírva-nevetve az asszonyok. Üres kosaraikba horgolt rékliket, kicsi ingecskéket, kicsi cipőcskéket tettek, majd az álombeli bölcső köré gyűlve éjsötét szoknyáik redőibe rejtették a várva várt gyermeket, és károgva repültek a végtelen csillagokba.”
„Csendes bolond. A legtöbben csak így emlegetik. Torontóban, a nagyváros vöröstéglás épületei között, egy forgalmas közért sarkán kezében fehér műanyagpoharat tartva, nap mint nap golyóstollakat árul” – indul útjára ekképp a kötet záró darabja (Volt egyszer egy kék madár). A mindentudó narrátor helyébe ismét az én-elbeszélő lép, aki rendkívüli érzékenységgel mutatja be Bagó léthelyzetét. A kék szín háromszor is szinekdochikus kapcsolatba kerül a novella főhősével (kék színű sapka, szempár, esőkabát). „Bagó évek óta itt áll nap mint nap. Fehér pohárral a kezében, mormogós dalolással próbálja eladni fekete, zöld, piros és lila tollait.  […] Karimás sapkájában olyan, mint egy minden pillanatban repülésre kész, ázott tollú, kék madár”, aki el is repül kék esőkabátjában az örökkévalóságba.
Az író válogatott kisprózája színvonalas, egységes stílusú, lírai tónusú kötetkompozíció, amely egy utószószerű szöveggel, a Lamentációval ér véget. A múlt emlékcserepei darabokra hullva hevernek a padlás kacatjai között, és csak az emlékeit őrzők tudatában állhatnak össze újra egésszé; ahogyan a Lamentációban egy ötvenegynéhány évnyi házasság után özvegyen maradt férfi emlékszik feleségére: „Hiányoznak a vasárnapi ebédek. Az elmaradhatatlan hagymamártás és főtt marhahús illata, az edények csörömpölése, majd a nyugodt, néma csend, miközben feketét kortyolva a napi újság legfontosabb írásait emeli ki kettőnknek pipacspirossal és tengerkékkel.” Az egymás iránti kölcsönös tiszteletről és szeretetről szóló, a szerző mélyhúrú írásával zárul a kiadvány.
Antal Anikó Zsuzsanna kötetének külcsínje teljes harmóniában van a belbeccsel: könyvének érzékeny pszichés tartalmához jól illeszkedik az a prózanyelv, amelyet a szerző a kötet egészén át képvisel. A ciklusonként is négy-négy novellát tartalmazó gyűjtemény egy jól megkomponált, formailag is kimunkált kötet. A holdarcú asszony tizenhat írásának narrátora olyan belső lelki utakon jár, amelyeken lét és idő, születés és elmúlás, nehéz emberi sorsok avagy a dióízű ősz melankóliája együttesen van jelen. Az olvasónak nem nehéz ráhangolódnia a szerző érzelmeinek hullámhosszára, amelyet egy érzékeny alkotó lélektani iránytűje vezet.

 

Antal Anikó Zsuzsanna 1981-ben született Nyíregyházán. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, később magyar szakos diplomát szerzett a Miskolci Egyetemen. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktoriskolájában folytatta tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Versei, prózái több irodalmi folyóiratban jelennek meg. 2008 óta él Torontóban.

 

Illusztráció: Hold (pixabay.com)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás