Budapesti szegletek (4.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves … Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett emlékmegidézéseket most itt is olvasóink elé tárjuk!
Vathy Zsuzsa
Két Nyúl utca
Huszonhárom évvel ezelőtt költöztünk a budapesti Veres Pálné utcából a Lónyay utcába. A két ház, légvonalban, talán ötszáz méterre lehet egymástól, az egyik belvárosi, a másik ferencvárosi. Ez is számít? Eszünkbe se jutott. A most százéves házat a csepeli papírgyár igazgatója építtette, ő is itt lakott a családjával, gondolom, az első emeleten. A négyemeletes ház két szárnyában ma száz-százhúsz lakás van.
Negyedik emeleti, utcai lakásunk, mint maga a ház is, modernnek számított a múlt század elején. Két nagyobb és két kisebb szoba, viszonylag kicsi konyha, még kisebb fürdőszoba – ideális egy négytagú családnak, ahol a gyerekek iskolába járnak, a szülők otthon dolgoznak, mert szabadúszók. Fél év telhetett el, amikor összegyűltek a tapasztalatok – ne felejtsem el, aznap, amikor odaköltöztünk, a ház előtt hasba szúrtak egy férfit –, ennek összegzése, én nem bírok itt élni.
Az ötvenes-hatvanas évek gyakorlata szerint, a száz négyzetméteres lakásban két család lakott, társbérlet volt. De mert bérlőik nem kedvelték egymást, nem használták közösen se a konyhát, se a fürdőszobát, az egyik család lavórban mosakodott a kis szobában, a másik konyhának használta a kis szobáját. Ha berúgott az idősebb társbérlő, mesélték később a szomszédok, kiállt a lakás elé a függőfolyosóra, és órákon át zengett a ház a kiabálásától. Szidta, akit kellett, akit nem, azt is, kommentálta az aznapi eseményeket. A másik társbérlő adott, vett és közvetített különféle „hiánycikkeket”, utoljára akkor láttam, amikor a Vásárcsarnokban a biztonsági őrök körbevették, majd letartóztatták, mert hamis ezresekkel fizetett.
Amikor ideköltöztünk, a ház lakói közül ketten börtönben voltak, egyikük fiatalabb, a másik idősebb. Remélhetőleg, Zsolti, a fiatalabb, szabadulása után nem került vissza, elég volt neki a négy év, hogy kijárja a börtöniskolát.
A földszinti soron még egy különös figura lakott, talán mert egyedül élt, nyári estéken kiállt ő is a folyosóra, és zengő hangján – kitűnő operaénekes lehetett volna belőle – tudatta a ház lakóival, mi történt a világban, mit hallott a rádióban, és hogy amikor katona volt, milyen feladatokat kapott, mivel teltek a napjai. Hogy miből élt, nem tudom, talán alkalmi munkából, de az is lehet, hogy valamilyen fogyaték miatt rokkantnyugdíjas volt.
Öt-hat évvel ezelőtt, mert napokon át nem jött ki a lakásából, a szomszédok rátörték az ajtót. Holtan találták, vérmérgezésben halt meg. Egyik este elment havat lapátolni, és megsebezte a lábát. Nem ment el orvoshoz, nem hívott senkit, magára zárta az ajtót. Hogy a vérmérgezés fájdalmát hogy tudta elviselni, talány.
A háznak volt még egy hajléktalanja is, Zoli. Neki nem volt lakása, hol a hátsó lépcsősoron, hol itt, hol ott húzódott meg, napközben a házbeliektől ennivalót vagy pénzt kapott. De mert egy idő után az éjszakákat már nem tölthette a házunkban, átköltözött a szomszéd utcába, egy udvari kamrába. Itt eltűrték a házbeliek. Zoli itt élt, amíg egyik évben szokatlanul kemény tél volt, a kamrában a hálózsákok sem védték meg, egyik éjjel kihűlt a teste, megfagyott.
Négyemeletes házunk tulajdonképpen ötemeletes volt, legfelső szintjét, vagyis padlásterét a hatvanas években beépítették. Az új lakásokat, mint mondták, az akkori belügyminisztérium dolgozói kapták, így az elvtársi lakók aránya megnőtt, a házban érezni lehetett, hogy nem óhajtják, nem sürgetik a rendszerváltozást. Ma már nem ők, hanem a leszármazottak, az új tulajdonosok vagy az albérlők lakják.
Szóval, fél év után úgy éreztem, nem lehet itt lakni, nem bírok itt megmaradni. Elkezdtem újra hirdetéseket nézni, és kerestük, kerestük a nekünk való lakást.
Közben telt az idő. A felettünk lévő idős lakók meghaltak, helyükre egy cigány család költözött. Nem akármilyen, az apa a Rajkó zenekar tizennégy éves hegedűse volt, jól kereső, ismert zenész lett belőle. Felesége, három gyermeke és a nagyszámú rokonság kellő tisztelettel kezelte a nem akármilyen családfenntartót.
Eltérő életszokásaink már az első napon – éjszakán – nyilvánvalóvá váltak, éjjel egy órakor zajlott a költözés, és a család mindjárt hozzá is látott a festés utáni nagytakarításhoz. Mit csinál ilyenkor az egy emelettel lejjebb lakó? Felmegy, bemutatkozik, és megmondja, ők már alszanak, feküdjenek le azok is, inkább reggel takarítsanak. Abbahagyták, lefeküdtek, így már az első napon kiderült, mindent azzal kell kezdeni, hogy előtte megbeszélik egymással.
A lakótársi kapcsolatok a legkülönfélébb területeken működtek. A telefonálástól a három iskolás gyerek házi feladatának átnézéséig, az álláskereső papírok kitöltéséig, az egymás alatti/feletti, éjjel/nappali lakáshasználatig. Az eredmény az lett, a két család tényleg megtanulta kezelni egymást.
Amikor a hegedűs és cimbalmos férj éjszakai munkahelye megszűnt, egyik zenésztársa Németországban szerzett neki állást. Ennek következménye lett, hogy egy német asszony is belépett az életükbe. A vékony, szép feleség egyik nap felült a repülőgépre, és elment a férje után. Mikor hazajött, az arca egy kicsit nyugodtabb volt, mint amikor elment. Mi történt?, kérdeztük. Megvertem, mondta. Szétnyitotta a tenyerét: Megütöttem, egy marék haját kitéptem, és megmondtam neki, az én férjemet ne molesztálja. Magyarázatul hozzátette: ezt ilyenkor muszáj.
Néhány éve elköltöztek, a lányaik férjhez mentek, a fiuk talán kijárt valamilyen iskolát, vagy zenész lett ő is. Magdi, a feleség ma is dolgozik, takarít az orvosi egyetemen. Ha az utcán összetalálkozunk, megöleljük, megcsókoljuk egymást.
Házunk nevezetes lakóit ezzel még nem soroltam fel. A háznak ugyanebben a szárnyában, ugyancsak a negyedik emeleten lakott vagy tíz évig Benedek Marcell és családja. Sokáig azt hittem, hogy abban az utcai lakásban, ahol mi – az egyik írásából derült ki, hogy tévedtem. Házunk a/ és b/ szárnya között ugyanis egy U alakú udvar van, ahol a negyvenes években egy kávéház kerthelyisége működött, délután zenéltek és táncoltak, délelőtt pedig a kávéház szokásos élete zajlott. Benedek Marcell egyik írásában megemlíti: délelőtt itthon dolgozom, és a nyitott ablaknál hallom, amint lenn, a sakkozók a sakkbábuikat odébb teszik a táblán. Azt is megemlíti, 1947-ben itt írta meg az utolsó Szabadkőműves Kiáltványt. Fia, Benedek István lenn, a földszinti udvarban játszott a házbeli gyerekekkel, és nem kétséges, hogy Benedek Elek, az apa, illetve nagyapa is meglátogatta őket, járt a házban. Ha a liftben nem is, de a lépcsőn néha megfordul a fejemben, mi volna, ha ő jönne velem szembe? Ha vele találkoznék össze?
Ki hinné – amikor ideköltöztünk, én se hittem volna –, hogy a Lónyay utcában, házunk b/ szárnyában működött 1912–1916 között a Nyugat? Már itt laktunk, amikor kitudódott. A Ferencváros újság szerkesztőségébe írt a ház egy korábbi lakója – köszönet neki érte –, és tudatta velünk, hogy négy éven át itt volt a Nyugat.
A magamfajtának ettől eláll a lélegzete. Hogy itt, az ablak alatt ment el száz évvel ezelőtt Kaffka Margit, Ady Endre, Bródy Sándor, és még sokan, akiknek a neve nem maradt fenn, de óriási vágy élt bennük, hogy írók, költők legyenek, verseik, novelláik megjelenjenek a Nyugatban. Iskolás koromban éreztem hasonlót – Pápán nőttem fel –, amikor felfogtam, hogy ugyanezeken az utcákon lépkedett Petőfi és Jókai, és a tízéves Deák Ferenc (Ferkó) is. Sőt, ugyanabba az iskolába járt, ahova én is járok.
Az emlékezés kedvéért egy levél Kaffka Margittól, 1916. november 25-én:
Kedves Fenyő, Bármennyire szeretek is Magától hosszú levelet kapni, mégis ki kell jelentenem, hogy az „Ifjú Lázár”-omra pazarolt három oldalt egy rövid mondatban is összefoglalhatta volna. Ez a novellám nem tetszik Önöknek.
Egy levél Ignotustól Fenyőnek:
Drága Miksám, Én e sorokban csak két dologról beszélnék veled. Az egyik a Nyugaté. Könyörgök, ne hagyd abba, – nem csupán anyagiak miatt nem, de mert te vagy az egyetlen, ki a két tábor közt közvetíteni tud, s végső esetben szelídíteni, s egyeztetni tudja őket. Szeretettel hívetek: Ignotus.
Igaz, a levél 1918-ban íródott, két évvel azután, hogy a Nyugat szerkesztősége már elment innét, de nem tudtam megállni, hogy ne másoljam ide. Ha ma írná Ignotus, vajon melyik lap főszerkesztőjének címezné?
Nem csalás, nem ámítás, 1902-ben a Mikszáth család is egy évig a Lónyay utcában lakott, éppen a velünk szemközti házban. Már Lónyaynak hívták akkor is, nem a korábbi Két Nyúl utca nevet viselte – és valószínűleg azért laktak csak egy évig itt, mert még szegények voltak, és szinte minden évben költöztek, egyik olcsó lakásból a másikba mentek. Ide a Dohány utcából jöttek, ott már megvolt mind a három gyermek, Lacika, Jánoska és Berci, és a Dohány utcai lakásban először az írónak külön szobája is volt.
Mauks Ilona visszaemlékezéséből megtudjuk, életük egyik legszomorúbb eseménye is a Dohány utcában történt. Laci, Jánoska, az anya difteritiszt kapott, és hiába béreltek ki az emeleten még egy lakást, hogy a betegeket és az egészségeseket szétválasszák, Laci meggyógyult, az anya meggyógyult, de Jánoska negyvenfokos lázát nem sikerült elmulasztani. Három hétig viaskodtak a halállal, már azt hitték, legyőzték, egyik reggel a kisfiú tisztán megszólalt:
„Apa! Édesapa! Tedd el jól ezt a fényes krajcárt (az orvos adta neki reggel) és kosztold érte ezentúl az állatkáimat: a báránykát, a nyulacskát és a lovacskát.” Estefele lehunyta a szemét és elaludt örökre.
Az anyát, apát meggyötörte középső gyermekük halála. Utaztak, fürdőbe mentek, mindent megpróbáltak, hogy a szomorúságot elűzzék. November elsején másik lakásba költöztek, ide, a Lónyay utcába.
„Jó hatással volt az uramra a lakás más beosztása, berendezése. A kis Berci egyik nap felült a játék lovára és azt kiabálta, Hoppla Fukszi, hoppla Lisel – és amúgy, kocsis módra megeresztett egypár német donner wettert. Kálmán csak hallgatott, aztán olyan jóízű kacajra fakadt, mint a boldog időkben, régen, nagyon régen… Karácsony táján egy kis karácsonyfát vettem. Bevitte a szobájába. Egy jó idő múltán benyitottam, mit látok benn? Ott ült régen elhanyagolt íróasztala előtt; a fenyőfácskát feltette az asztalra. Alája rakta Jánoska báránykáját, lovacskáját és nyulacskáját, ő maga pedig írt, írt gyors kézzel, a fejét kissé oldalt hajtotta, hogy a lepergő könnyei rá ne hulljanak a papirosra.” (A ló, a bárányka és a nyúl című elbeszélés.)
Mielőtt magunk mögött hagynánk a művészeket, meg kell még említeni, hogy a túlsó oldalon, a 13-as számú házban lakott a tehetséges cigány festő, Péli Tamás, aki fiatalon halt meg, de figyelemre méltó életművet hagyott maga után. 1994-ig lakott a velünk szemben lévő házban, akár ismerhettük is volna egymást. Őt nem, de a képeit ismertem, pszichiátere egy jó barátunk volt – ő is fiatalon halt meg, Pozsgai Kálmán –, akit egy szép olajfestménnyel ajándékozott meg. Náluk láttam először Péli képet, és tőle hallottam először Péli Tamásról.
Ezek után menjünk vissza abba az időbe, amikor a Lónyay utcát úgy hívták, hogy Két Nyúl utca. Miért?! Nyulakat tenyésztett valaki? Nyúlketreceket készített? Itt árulták a húsvéti nyulakat? Egyik sem. Az utca nevét A Két Nyúlhoz – Zwei Hasengasse – nevű kocsma adta. Sajnálom, hogy nem láthattam! Elképzelem a sötét színű padlódeszkákat, a sötétbarna asztalokat, székeket, és a söntést, mert természetesen nemcsak étterme, hanem söntése is volt a Két Nyúl kocsmának, ahol egy nagyfröccs vagy egy korsó sör mellett órákig beszélgettek egymással a törzsvendégek.
Az utca elején működő mezőgazdasági gépgyárat is a képzeletemre bízom, bár gépgyárat nehezebben tudok elképzelni, mint egy kocsmát. Az utca elején, ahol most a képzőművészeti szakiskola és a Szent-Györgyi Albert Általános Iskola és Gimnázium van, mondhatom úgy is, ahol a belváros véget ér, ott működött az első mezőgazdaság gépgyár. Vidats István, kalocsai szabómester fia alapította 1842-ben, aki lakatosszakmát tanult, később géptant, rajzot. A társadalmi változás elkötelezettje volt. Mint Széchenyi, Deák, Kossuth, ő is azt hangoztatta, hogy „nemzeti ipar nélkül tökéletlen az ország”. Gyárában hozzákezdett a gépek korszerűsítéséhez és gyártásához, többek között olyan ekéket készített, hogy messze földön híresek lettek. Fia Vasvári, Petőfi mellett harcolt az 1848-as forradalomban, elfogták, halálra ítélték, majd az ítéletet várfogságra változtatták.
Az utca közepe felé haladva egy másik mester emléktábláját és házát látjuk. Ő a Gregersen nevű norvég ács volt. Vándor- és tanulmányútja során Magyarországot is útba ejtette, megismerkedett egy magyar lánnyal, feleségül vette. Itt telepedett le, és asztalosgyárat létesített a Két Nyúl utcában. Egyemeletes, szép lakóházában, mondják, Lotz Károly-festmények is voltak. Részt vett több híd, út és középület építésében, a tiszai árvíz után pedig olyan komoly részt vállalt Szeged újjáépítésében, hogy nemességet és lovagrendet kapott a magyar kormánytól.
Milyen szerencsénk van, mondhatjuk, hogy egy kalocsai és egy norvég mesterember is lakott a Két Nyúl utcában. Hogy Szamuely Tibor is lakott-e itt, akinek a nevét majdnem ötven évig viselte az utca, nem tudom. Remélem, nem.
Apósom, aki 1905-ben született, amikor először látogatott meg bennünket a Lónyay utcában, a Kálvin téren megállt, és felkiáltott: – De hisz ez a Fenyves áruház! Hányszor vásároltam én itt! A Tolna megyei! Ha kérdezték tőlem, hova menjenek, mindenkinek ezt ajánlottam.
A Kálvin téren korábban református iskola volt, majd amikor újat építettek helyette, Fenyves Dezső kereskedő megvásárolta a Kálvin tér 7. szám alatti telket, és áruházat építtetett rajta. Az áruház híres volt a vásárlókkal való kiemelten udvarias bánásmódjáról, választékos áruiról, kínálatáról, de a tulajdonos az eladó kisasszonyok külsejére is gondolt: fizetésük mellé fodrászhoz szóló bérletet is adott nekik. Harminc év működés után Fenyves Dezsőt, az áruház tulajdonosát, mint annyi budapesti zsidót, Auschwitzba deportálták, vagyis kivégezték, meggyilkolták.
Mivel dicsekedhetünk ma, mi az, ami van is, és működik is a Lónyay utcában? Ügyvédi irodák, orvosi rendelők, kutyakozmetikumok, nyomtatók, fénymásolók, irodák és irodák?
A Ráday utcai könyvesház vezetője, Orbán Gyuri figyelmeztet, nézzem meg az 50-es számú házat, mit találok az udvarán? Végh Árpád – olvasom a táblán – Műszeripari Üzem, alapítva ötven évvel ezelőtt. (Működteti Végh László, Végh Árpád fia.)
Bekopogok, vagyis a nyitott ajtón bemegyek, és mintha egy nagy lakásban lennék, ahol nemcsak a szobában, előszobában, konyhában, hanem a mosdóban, vécében is gépek dolgoznának. Hány gépük van?, kérdezem. Tizenöt, mondja Végh Árpád. Megtudom tőle, hogy alkatrészeket gyártanak, hengerfejeket újítanak fel – korábban a svéd golyóscsapágyhoz is ők készítették a szükséges alkatrészeket, de ez a privatizációkor megszűnt –, jelenleg német, angol és hazai megrendelőik vannak. Még annyit mond, bizony, itt minden fogpiszkálónyi helyre be kell suvasztani egy gépet, és már el is tűnik az ajtók nélküli „szobákban”.
Nézem a mozgó hengereket, beleszimatolok a számomra kellemes, gépolajszagú levegőbe, és arra gondolok, végre, valahol dolgoznak, nem csak értelmezik, magyarázzák, menedzselik, reklámozzák a munka tárgyát. Ezzel a jó érzéssel indulok hazafelé, hogy láttam egy műszeripari üzemet, láttam a VÉMÜ-t – és amikor a Nyugat épülete, vagyis a házunk elé érek, eszembe jut, néhány évig itt működött a Partvonal Kiadó, nemrég költöztek el, biztosan jön helyettük egy másik.
Szóval, van műszeripari üzem, van (volt) kiadó is, minden megvan, ahogy Ottlik írja.
Mondhatom ezek után, hogy nem szeretem a Lónyay utcát? Nem mondhatom. Szeretem, de hogy megszeressem, húsz év kellett hozzá.
Voigt Vilmos
A Csalogány utca és egykori világa
1940-ben születtem, és – érthető történelmi okokból – körülbelül 1945-től emlékszem vissza arra a környékre, ahol laktunk. Most, visszagondolván az azóta eltelt hovatovább kétszer is számító „emberöltőre”, szinte el sem hiszem, mi minden változott meg – nem is annyira a „szemem láttára”, mint inkább „a hátam mögött”.
És persze mindez egyetlen (vagy legfeljebb néhány) kocka egy hosszú filmtekercsről.
Később egy kissé érdekelt is a környék várostörténete, úgyhogy tudom, a megszokott várostörténetekben Vasszerstódt (magyarra fordítva: Víziváros) néven ismert városész az egyszerűbb szőlősgazdák-vendéglősök-iparosok fertályaként csak Budának a törököktől való visszafoglalása utáni képződmény. Itt ekkor főként németül beszélnek, a lelki gondozók meg a „boszniai” ferencesek voltak. A Várhegy északi lejtőjén, a mai Csalogány utca vonalában, a középkorban a Szent Péter vértanú templomáról elnevezett kis település létezett. A megszokottan kis méretű templom alapfalai az utca ma 7–9–11. számú házaitól pár métert északra, az udvarban ma is láthatók. E környéket Buda középkorában még Judenstadt néven is említik.
Persze akár ennél korábra is visszatekerhetjük a filmet! Köztudott, hogy a mai budai Duna-parti „Fő utca” annak idején római út volt, amelyből éppen itt, a Csalogány utcánál ágazott el a nyugatra, talán egészen a mai Bécsig vezető út… Az iskolában mi még tanultunk ilyesmit, úgyhogy amikor az 1960-as években az utcában cserélték a vízvezetéket, örömmel láthattam, hogy kb. 70 centivel a mai kövezet alatt csakugyan ott voltak a rómaiak szép lapos útkövei!
Jóval későbbi korban a környék madárnevű utcái (Kacsa, Hattyú és persze a Csalogány) egyfelől a 19. századi magyar nyelvű városszépítészet termékei – másfelől kevésbé széplelkű találmányok: kocsmák, fogadók nevéből származnak. Az (Arany) Kacsa név máig meg is maradt. Egy Zum Zwei Lerchen nevű kocsma azonban kifogott a lelkes magyarítókon: a kettőből egyre fogyott madár (a „csalogány”) ugyanis tévedés. Hiszen a Lerche egy másik madár: a „pacsirta”. A környékben a régi, hagyományos vendéglők (Zöld hordó, Négy szürke) csak a második világháború utáni változások miatt tűntek el. A Medve utca és a Csalogány utca északnyugati sarkán az emelet magasában hosszú vasrudat tartó, még félméteresnél is kisebb, kőből faragott fekete medveszobor is cégér volt. A vendéglők beosztása egyforma volt: az épület utcai sarokrészében volt a söntés és az ebédlő, beljebb meg, a ház többi része által körbefogva, az oleánderekkel, eperfákkal beültetett „kerthelyiség”: a kecskelábú asztalokon a piros-fehér kockás abroszokkal. A vendégek még inkább pipáztak, mint cigarettáztak, és kalapjukat sem vették le az ivóban. Minden háznak volt lovaskocsi-bejárata, és természetesen a kétszárnyú ajtó mögött, lépcsőkön megközelíthető pincéje is. A lépcső szélén hevederrel eresztették le, majd húzták fel a hordókat. A vendéglátáshoz megvoltak a szolgáltatók is: nemcsak a nyerget és hámot készítő iparos, hanem a szomszéd háztömbben Wagner úr, a „szikvízgyáros”, akitől még mi is hoztuk a szódavizet, és csodáltuk, amikor a gyönyörűen felszerszámozott két muraközi ló elindult az egy egész szódásüvegüteggel megrakott kocsival. A tömbjeget is lovas kocsikon szállították, de nem helyből, hanem a „messzi óbudai jéggyárból”. Egyébként mindent lovas kocsikkal bonyolítottak le: a szemétszállítást, bútorszállítást, tüzelőfuvarozást, építőanyag-szállítást, még a „csomagos póstás” is kockára emlékeztető, magas tetejű kocsival jött. Volt még ló húzta locsolókocsi is. Söröskocsikat is gyakran láttunk, bár ekkor már nem volt a környéken serfőzde. (A középkorban viszont e környéken működött Buda egyik legrégibb serfőzdéje.) Csak az ószeres/handlé meg az üveges járt gyalog. És persze az edény- és üstfoltozó, harsány „fazekat drótozok, fazekat fótozok” kiáltásokkal. Volt naponta részegen kiáltozó „világháborús hadirokkant”, és a templom bejáratánál mindig volt egy-két rongyos koldus vagy koldusnő is.
A környék „önellátó” volt. Kődobásnyira három pék: két cseh és egy zsidó, két hentes, egyik német, másik magyar, két kis szatócs (magyarok). Minthogy a sarkon iskola volt, vele szemben kis papírbolt működött, első világháborús rokkant, s talán a testvérei: két öreg kisasszony. Már volt egy autójavító műhely is, vezető szociáldemokrata szakszervezeti bizalmi főnökkel. A szenes és a suszter a szomszéd ház pincéjében működött. Még engem is ide, a közelbe küldtek hol ezért, hol azért. A távolabbi Margit körútra csak borbélyhoz jártam, meg pörkölni való kávéért. És 1945 nyarán meg 1956 végén ablaküvegért. Az én időmben persze nem volt szénavásár az utca végén, a Széna téren, de innen kezdődött a Széll Kálmán téri piac, ahová a háziasszonyok naponta jártak bevásárolni. Fél óráig is eltartott az egy-egy csirkére vagy hízott kacsára folytatott alkudozás. Minthogy már a háború alatt is szigorú élelmiszer-jegyrendszer volt, és ez a béke első évtizedében is folytatódott – ez a piac egyedülálló lehetőség volt a budai környék parasztasszonyai meg a „reakciós” I. és II. kerületek „úriasszonyai” számára egyaránt. (Ma Fény utcai „piac” és az egyik Mammut áruház lett mindebből.)
E világ határa lett az 1894-ben így elnevezett Margit körút. A Margit hídig nyúló rész ekkor Országút nevet kapott, és ennek a Széna tértől kezdődő része volt az Obere Landstrasse. Modernizálásának második nagy szakasza a XX. század elejére vált látványossá. Ekkor lett a „korcsolyázó tó” helyén a későbbi Széll Kálmán tér. Ettől északra a Felső Országút első két nevezetes épülete volt: balra a „Margit körúti fogház”, vele szemben a „régi Szent János Kórház”, épületének közepén az inkább kápolna méretű (a középkori Szent Péter-templomnál nem nagyobb) épület. Ez is a 17. században épült, a járványok leküzdésére és szegény betegek elhelyezésére. 1739-ben a pestisjárvány legyőzésének emlékére építették a kápolnát. A század végére az épület állaga nagyon megromlott, ám csak 1820-ra készült el az újraépített kórház, amely hét évtizedig az egyetlen „budai városi” kórház maradt. (Csak 1898 nyarára készül el a Diósárok-dűlőben az „új” Szent János Kórház.) A második világháborúban lebombázták, 1949‑ben távolították el a romokat (a templommal együtt). Mindaddig a mai távolsági autóbuszváróig terjedt a templom kertje: végén a szabály szerint szabadtéri áhítatra kiépített lourdes-i barlanggal. A Margit körút mai szintje alatt úgy fél méterrel voltak a falak, pár kőlépcsőn lefelé lehetett bejutni az épületekbe. Nem ez volt a plébániatemplom, és nem is az „országúti”, Ágoston-rendi templom, amelyet József császár adott át a ferenceseknek. Voltaképpen a Batthyány téren levő Anna-templom számított plébániának. A Fő utca 41–53. számokon álló Szent Erzsébet-templom és kórház volt eredetileg a ferenceseké (akik török mecsetből alakították át!), és gyerekkoromban ez gyakran nyitva állt. A Margit körúti kis templom végénél a budai alsó várfal helyrehozott maradványai ma is láthatók, még a keresztutca túloldalán is (az udvarban). Az utca neve „eredetileg” Menhely utca volt, az 1950-es években „Iparitanuló utcának” keresztelték át, mivel ekkor az épület ilyen intézményként működött. Visszafelé a kórház irányában a saroképület rejti a budai Polgári Lövészegylet egykori épületét, a 19. század eleji lőtáblás céllövő-versenyek színhelyét. (A lövészek már a reformkorban a Lövőház utca másik végére, a Marczibányi térre költöztek át.)
A Margit körút nagy (és pár esetben építészettörténetileg nevezetes) új épületei mellett a faluszéli zsellérsorokra emlékeztető házak az utcától befelé nyúltak. Nem voltak közművesítve, és előttük a „járda” úgy fél méterrel magasabb volt az utca szintjénél, ahol már réges-régen sárga villamos (a 6-os) és kék autóbusz (a 12-es) járt. Láttam kék taxit és szürke taxit, természetesen valódi, kívül levő, zászlós, azaz „lecsapható” taxiórával. De konflist már csak vidéken láthattam. Elég sok helyen volt nyilvános, mustársárga dobozos telefon, amely persze „tantusszal” működött. Ha a tantusz „leesett”, kezdődhetett a beszélgetés – időkorlátozás nélkül, ám a szerkezet váratlan hibáival. Amíg ki nem tépték a lapjaikat, vaskos telefonkönyveket lehetett használni.
Ha valakinek van egy kis érzéke a történelem iránt, hamar észreveheti, a mi nemzedékünk csak egyetlen az egymást követő hullámok között! Az előttünk levőkről már nem tudunk, az utánunk jövőkről még nem…
Még a Csalogány utca körül sem történt másképp.
Nemcsak a már akkor is régiségek, nyomorúságos viskók voltak láthatók errefelé, hanem a harmincas évektől kezdve, főleg pedig a negyvenes évek elejétől váratlanul nagy számban emelt új épületek is. Egész sor 5-6 emeletes nagy lakóház volt itt, szakszervezetek, kőszénbányák, egészségbiztosító intézmények tulajdonai. Nagy zászlóhelyek, dinamikus épületplasztikák és szobrok voltak láthatók a falakon. Itt láttam először Mattioni Eszter „hímeskő”-kompozícióját. Persze az új házak már mind fel voltak szerelve „modern légoltalmi” pincével, amire hamar szükség is lett. A Csalogány utca és Hattyú utca közötti egyik új háznak kijárata volt mindkét utcára – itt is a háborútól félve. Rögtön e mögött, az utca felső végén ott volt a Budai Apolló mozi korszerű, Bauhaus-stílusú betonépülete. (Lebombázták, nem építették újra, évtizedek óta elhanyagolt, kavicsos valami van a helyén, a benzinkúttól innen.)
Amikor az 1930-as években a székesfőváros sok évtizedre előre látó nagyszabású városrendezési tervet dolgozott ki, ebben előkelő helyen szerepelt a budai hegyekből, Budagyöngyétől beinduló széles út, amely a mai Retek utcában és Csalogány utcában folytatódott volna a Dunáig, hogy ott egy Duna alatti közúti alagút végén, az Alkotmány utcában bukkanjon a felvilágra. Ma is lehet látni, hogy a modern házakat nem az utca szélére, hanem ennél beljebb engedték csak megépíteni. (Legfeljebb a mai szemlélő nem jön rá, mi is volt e végül is meg nem valósuló terv.)
A múltat sosem fogjuk igazán megismerni!
Amikor 1944 karácsonyára a Vörös Hadsereg a fogaskerekű vasút városmajori végállomásáig jutott – megkezdődött Buda ostroma, a mi környékünk számára is az „utolsó napig”, 1945. február 13-ig. A budai Várba szorított németek többször is megjelentek a ház előtt, és keresték a térképeiken levő alagutat, amely a Várral kötötte össze a ház előtti üres teret. Nem találták. Amikor azonban pár héttel később exhumálták az ostrom alatt elhunyt öregasszonyokat (a szemben levő ház öregek otthona volt) – néhány méterre ott volt a keresett alagút-lejárat! Ez meg az a múlt volt, amiről nem tudtunk.
Ami mindezt mint „emléket” illeti, nem is az jut az eszembe, mi mindenre (és még sok másra) emlékezik az ember, ha megkérdik, aminek mára nyoma sincs! Mennyire a maga életéhez tartozónak érzi ezeket a mozzanatokat, még az olyan apróságokat: hol „tárolták” a kézi utcaseprők taligáit, és azokból milyen sok is volt! De leginkább arra gondolok, ha „én” sem leszek, más nem fog erre emlékezni. Jön a következő hullám a végtelenből!
Zirkuli Péter
Hajós utca
(ahogy a majdnem hároméves Csipi elmeséli)
Engem úgy hívnak: Csipi. Igazából nem ez a nevem. Hanem az, hogy Botond, avagy Boti. De apa és anya még a születésem előtt olvastak valami régi könyvet, amelyik Csipiről szólt. Vagyis Csipikéről, az óriás törpéről. Ezért így hívnak.
A Hajós utca Budapesten van. Budapest pedig Magyarországon van. Ott magyarul beszélnek. Én most Angliában vagyok, Liverpoolban. Itt angolul beszélnek. Vagyis otthon mi, anya, apa, nagyi meg én, magyarul. A bölcsődében pedig angolul játszunk, énekelünk. S ha azt akarom, hogy a dadák, óvónénik és a többi gyerek megértsék, amit mondok, akkor angolul mondom. Én angolul is, magyarul is értem, ki mit beszél. Na, jó, nem mindig, mert a felnőttek elég gyakran furcsákat beszélnek. Azért én meghallgatom és megismétlem.
Liverpoolban azért vagyunk, mert anya itt dolgozik. Amikor én még nem születtem meg, már akkor is itt dolgozott. Amíg ő dolgozik, addig nagyi vigyáz rám, vagy bölcsődébe visznek. Ezt eleinte nem nagyon szerettem. De végül is jó lett. A bölcsődében barátaim vannak.
Ha Budapestre utazunk repülővel, anya azt mondja: „végre vakáció!” Amikor vakáció van, ő nem dolgozik, én pedig nem megyek bölcsődébe. Nagyi viszont akkor is gyakran vigyáz rám. Az a nagyi, aki Liverpoolban is. De Pesten van egy másik nagyanya is, őt úgy hívom: Nana.
Vigyázni azért kell rám, mert szanaszét rohangálok. Közben én is vigyázok persze, de előfordult, hogy majdnem nekiszaladtam egy autónak. Tudom, az veszélyes, nem szabad. De éppen valami érdekeset láttam, azt akartam közelről megnézni. Meg úgy általában: kedvem támadt szaladni. Gyakran támad ilyen kedvem. Kivéve, amikor alszom.
Ez a szaladás a Hajós utcában történt. Úgy hívják, sétálóutca. Tehát sétálni indultunk. Tábla mutatja, hogy autó, motorbicikli ott nem járhat. A táblán rajz: egy nagyobb meg egy kisebb ember sétál a rajzon. A nagyobbik fogja a kisebbiknek a kezét. Nagyi rám szólt, hogy fogjam a kezét. De akkor nem tudok rohangálni. Elszaladtam – és hiába sétáló az utca, mégis jött autó meg motor. Nagyi és anya megijedt, nagyapa pedig bosszankodott. „Csipi, a fenekedre verek!” – ezt mondta. Nem vettem komolyan. Még sosem tette, és szerintem nem is fogja. Nem ettől ijedtem meg én is, hanem az autótól. De csak kicsit, és már szaladtam is tovább.
Amikor vakáció van, szoktunk sétálni a Hajós utcában. Sok mindenkit ismerek ott. A sarkon kis üzlet van. Ott Zsuzsa nénivel és Viki nénivel szoktam beszélgetni. Egyébként nagyit is Zsuzsának hívják, de anya úgy hívja: anya. Mert ő anyának az anyja. Vagyis anya nála az, ami én anyánál: gyerek.
Az utca tele van terasszal. Étterem, kávéház elé asztalokat, székeket tesznek ki, az a terasz. Egy ilyen teraszon ültünk le. De előbb még meg kellett javítanom egy napernyőt. Rudat tűznek állványba, annak a tetején van az ernyő. Mint egy esernyő, csak nagyobb. Kissé ferdén állt a rúd, ki akartam egyenesíteni. Sajnos, nem sikerült, nagyon nehéz volt. Azért tették az asztal mellé, hogy ne tűzzön rá meg a székekre a nap. Sütött rendesen.
Nagyapa kávét kért, én gombócot. Három volt belőle egy tányéron, túrós. Csak egyet ettem meg, aztán rohangáltam tovább. Két ajtaja volt a kávéháznak. Egyiken be, másikon ki. Anya alig győzött utánam futni. Mulatságos volt.
Később még sétáltunk keveset. Akkor megismerkedtem egy kisfiúval. Ez úgy történt, hogy odamentem hozzá és megfogtam a haját. Hosszú, göndör haja volt. Régebben nekem is hosszú, göndör hajam volt. Mikor aludni mentem, vagy csak gondolkodtam, akkor azt bondorgattam. A bondorgatás: egy hajtincset az ujja köré csavargat az ember, vagyis én, Csipi. Anya azt mondta: olyan kisangyal vagyok ilyen hajjal. (Nem tudom, az mi. Majd megkérdezem.) Mégis levágatta. Most rövid a hajam. Azt nem lehet bondorgatni. Talán ezért fogtam meg a kisfiú haját, akivel aztán együtt ugráltunk egy lépcsőn. Ő nem lett a barátom, hiszen csak egyszer találkoztunk, ott, a Hajós utcában. Barátaimmal a bölcsődében mindennap találkozom.
Még az is történt a Hajós utcában, hogy integettem. Szép, tiszta idő volt, így – ahogy felnéztem az égre – láttam, hogy messze, nagyon magasan, repülő repül. Integettem neki. Apa mindig repülővel utazik el. Ezért integettem a repülőnek.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2012/6. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés, környezet
