Bohács Gergely: Dante és Petrarca a zenetörténet tükrében
(Kádár Anett Julianna: A Trecento költészete és a zene
Hungarovox Kiadó, Bp., 2016)
Talán az olvasó számára elnyűtt közhelynek tűnhet, de Kádár Anett Julianna könyve igazi gyöngyszem s elsősorban hiánypótló munka a magyarországi italianisztika történetében. A kötet a 14. századi olasz költészete megzenésítésének történetével foglalkozik. Területre és népességre kicsiny országunk „olaszos” szakirodalmában igencsak üdvözlendő minden olyan mű, amely két különálló tudományterületet egyesít – jelen esetben az irodalomtörténetet és a zenetudományt.
A szerzőnek zenei és romanisztikai tanulmányait tekintve egyaránt a Debreceni Egyetem az alma matere. Doktori disszertációját is a nagy Firenzei Száműzött, Dante Alighieri Isteni Színjátékának zeneiségéből írja. A fiatal kutató első publikált kötete a recenziónk tárgyát képező munka.
Madarász Imre irodalomtörténész rövid előszavát követően a bevezető fejezetben a madrigálirodalomba nyerünk betekintést, amely műfaj a reneszánsz világi zene legfőbb képviselőjének számít. Ezután megtudhatjuk, milyen szálak fűzik Dante életét, illetve munkásságát – a poézis mellett – a zenéhez. Noha az olasz irodalom legkiválóbb alakja nem dallamra írta canzonéit, zene iránti érdeklődése és azzal való bizonyítható kapcsolata egyértelműen bizonyítható – többek között a szerző által is több alkalommal idézett Convivio (Vendégség) című művének segítségével. A költőnek a zeneszerző Casellával ápolt baráti kapcsolata is minden bizonnyal hatással volt munkásságára. A fejezet témájául szolgáló kérdéskört illetően egyébként a dantisták többféle, időnként egymással szélsőségesen ellentétes álláspontokon voltak: tudunk olyan nézetről is, mely szerint Dante zenei analfabéta volt. A Convivióban a Zenét a Mars egével felelteti meg a költő. A „Szent Poéma” Paradicsom című canticájából kiemelhetjük a szférák zenéjét.
A következő fejezet a 16. századi Dante-megzenésítéseket tárgyalja. Költőnk szövegeit méltatlanul elhanyagolták, e tekintetben változás csak az 1570-es évek elejétől lesz tetten érhető. A 250 évig tartó méltatlan mellőzöttség oka a humanista-reneszánsz szemléletmód térhódításában keresendő. A Firenzéből elüldözött Dante ezen második, „poszthumusz száműzetésének” Luzzasco Luzzaschi Quivi sospiri, pianti, ed alti guai-ja vet véget, melyet továbbiak követnek – még ha Petrarca szövegei továbbra is kedveltebbek. A barokkban és a klasszicizmusban szintén csökkenés figyelhető meg Dante-megzenésítések számában, a romantikában azonban – ahogyan azt alább látni fogjuk – az Isteni Színjáték gyakran megidézett téma az operaszerzés terén.
A könyv következő fejezete a petrarcai és a petrarkista szövegek megzenésítéséről értekezik, s összesen hét madrigál elemzését tartalmazza. Az első Domenico da Nola szerzeménye, a Datemi pace. Ezt a zeneszerző a Canzoniere (Daloskönyv) kétszázhetvennegyedik számú költeményére komponálta. A következő, I piansi, hor canto (Sírtam, most énekelek) című művet Adrian Willaertnek köszönhetjük, amelynek szövegét szintén a nagy lírikus írta (Canzoniere, 230.). A madrigálban a komponista nagyszerűen érzékelteti a két cselekvés, azaz a sírás és az éneklés kontrasztját.
A korai szakasznál tehát Kádár Anett Julianna Domenico da Nolát, a középsőnél pedig Willaertet mutatta be. A késői szakasz ismertetésénél azonban két szerző öt madrigálját is megtaláljuk. Zefiro torna (Zefír/Zephürosz visszatér) címmel három alkotás is született: az egyik Luca Marenzióé, a másik kettő pedig Monteverdié. Ezek alapja a Daloskönyv háromszáztizedik költeménye, melyet Sárközi György gyönyörű fordításában így olvashatunk:
A szép időt a langy szél visszahozta,
s megjött családja is, füvek, virágok,
csicsergő fecskék, búgó csalogányok;
most érik a Tavasz fehér-pirosra.
Nevet a rét, az ég is mosolyog ma;
Jupiter vígan nézi, lánya[1] lángot
hogyan gyújt; lég, víz, föld szerelmet álmod
és minden állat fölgerjed lobogva.
De hozzám nem tér vissza, csak setéten
lengő sóhaj, szivem mit érte onta,
ki égbe vitte kulcsát és reményem;
s a sok kecses és nyájaslelkü donna,
madárdal és virágos part: mi nékem?
Csak pusztaság s vadállatok vadonja.
A költő érzelmei tehát egyáltalán nem esnek egybe a quartinákból áradó vidámsággal, s ezt a komponistáknak a zene segítségével is érzékeltetniük kell.
Ahogyan azt már fentebb említették, Claudio Monteverdit is megihlette a Zefír-téma, mégpedig olyannyira, hogy két madrigált is szentelt neki. Az egyik szövegét szintén Petrarca írta, a másikat azonban Ottavio Rinuccini, a firenzei Camerata tagja. Ahogyan a könyv szerzője is megállapítja, ez utóbbi tulajdonképpen az eredeti szonett parafrázisa. Ennek magyar fordítását is megtaláljuk a kötetben, amit maga a monográfia szerzője készített, e téren is bontogatva szárnyait – sikerrel:
Zefír visszatért édes társaival,
tündököl a lég, s a kövek felolvadnak,
hullámozva csobognak a zöld hegyoldalon,
szép zenéje táncra hív a virágos mezőn.
Körbevéve Fillidét és Clorit a szép
hangok együtt járják kedves, játékos táncukat,
s a hegyekről és völgyekről
visszaverődnek ezen hangok.
Tündököl az égen a hajnal, s a nap ezer
arany sugarát szórja; legtisztább ezüst
nyilait hinti Teti, a szép szerelmes.
Csak nekem kell elhagyatott, vad tájakon
járnom, a két szép szemtől égetve, ez sorsom.
Amint sorsom kívánja, most sírok, s most dalolok.
Bár a két vers tartalmilag azonos, megfigyelhető különbség, hogy Petrarcánál hamarabb jön az érzelmi állapotot kifejező váltás (az első terzinával), míg Rinuccininél ez csak az utolsó versszaknál következik be.
A fejezet még két madrigál elemzését tartalmazza, melyek szerzőit már jól ismerjük: Luca Marenzio Tutto ’l dí piango-jáét és Claudio Monteverdi Hor ch ’el ciel e la terra-jáét. Ez utóbbi már „igen messze távolodik a megszokott madrigalizmustól, a szövegfestés általános gyakorlatától”[2] – jegyzi meg a szerző.
A petrarkizmusról szóló fejezetet A Trecento által inspirált romantikus zene című követi, mely egyben az utolsó is. A rész legfőbb „szereplője” legismertebb hazai géniuszunk, Liszt Ferenc, akinek botrányoktól sem mentes magánéletét kortársai közül sokan kritizálták – tehetségét azonban senki sem vitatta el. A szerző gondosan boncolgatja a komponista és Dante művének, az Isteni Színjátéknak a bensőséges viszonyát, említést tesz a Marie d’Agoult grófnéval (a zeneszerző szeretője) közös Commedia–olvasásról, továbbá kitér Liszt lapszéli jegyzeteire is. Mindenképpen üdító érzés megismerkedni a Dante–szonátával és a Dante–szimfóniával is, mely művek közül – még ha a drezdai ősbemutató nem az elvárások szerint alakult is – minden kétséget kizáróan az utóbbi a jelentősebb. A „Szent Poéma” mellett Petrarca–szövegeket is zenésített meg Liszt – „Laura költőjének” szonettjei Dantéhoz hasonlóan a romantika zenetörténeti korszakában jelentek meg ismét. Talán a Pace non trovo[3] érinti meg legjobban az emberi lelket, melyben számtalan néhány ellentétpár fejezi ki a költői szív zaklatottságát: béke–küzdelem, égek–jég vagyok, repülök–lezuhanok, ég–föld[4]. A könyv utolsó alfejezetében a Sala Dantéról olvashatunk, mely koncertterem nyitóünnepségén Liszt Dante-szimfóniáját szólaltatták meg a mester egyik kedvenc tanítványának vezénylésével. Az előadás akkora sikert aratott, hogy a zenekarnak többször is meg kellett ismételnie.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy Kádár Anett Julianna monografikus tanulmánykötete üde színfolt a hazai italianisztikában, melynek egyik fő érdeme hiánypótló volta. Költészet és zene, külföldi zeneszerzők és magyar géniuszunk egyaránt jelen vannak benne. Nagy örömre ad okot az is, hogy a szerző már ilyen fiatalon nemcsak érdeklődik a romanisztika és a zenetudomány iránt (gimnáziumban azért az olasz nyelvre esett a választása, hogy a jövőben eredetiben olvashassa Dantét), de aktívan részt is vesz e tudományágak szakirodalmának gyarapításában[5].
[1] Vénusz.
[2] 67. o.
[3] Ford.: Nyugalomra nem lelek
[4] Kádár Anett Julianna fordítása, 89. o.
[5] https://lafemme.hu/tehetseg/profil/Kadar_Anett_Julianna
Illusztráció: Dante Alighieri
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
