Mondd meg nékem, merre találom…

Fénykör

február 1st, 2018 |

0

Budapesti szegletek (5.)

 

Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves … Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett emlékmegidézéseket most itt is olvasóink elé tárjuk!

 

Száraz Miklós György

Parti lépcsőn

A kínaiak úgy tartják, a folyók és a hegyek változnak, de az ember nem változik. Bámulom a vizet, és elképzelem, ahogy a folyó elmossa a nyomunkat, iszapjával befedi létezésünk emlékét is. A víz hömpölyög, én meg a holnapra gondolok, amikor majd ledőlnek a város palotái, vízbe omlanak a hidak, a vár falai, ahogy eltűntek a Jagellók reneszánsz palotái és Aquincum márványszentélyei is. Magyar Anjouk, Károly Róbert és Nagy Lajos hajói úsztak itt, Zsigmond pompás evezősei, Mátyás „luxus-gályája”, a velencei mintára épített Bucentaurus, az Esztergom alatt elsüllyedt kincses gályák, melyeken Lajos király özvegye, Mária királyné a budai kincstár drágaságait mentette volna 1526-ban. Mennyi lélekvesztő: vitorlások, gőzösök, ember vontatta vízi alkotmányok. Török és magyar vitézekkel tömött sajkák, uszályok és ladikok, dereglyék, „ulmi skatulyáknak” mondott hasas, dunai bárkák. Itt hajózott nyugatnak a sárkány őrizte aranygyapjat kutató argonauták élén Iasón, itt csordogáltak kelet felé, a világverő Attila udvarába, a Nibelung-monda hősei. Salus reipublicae Danubius, a köztársaság üdve ez a nagy víz, hirdeti Augustus kétezer esztendős érmének felirata. A császár is szerette a folyót? Mondjuk inkább úgy, számolt vele, idáig, a nagy folyó partjáig tolta ki a birodalom határait. Hatalmas Hister, mondja Plinius. Tengermély Danubius, tódítja Horatius. Egy aquincumi oltárfelirat szerint Tiberius Haterius Callinicus állíttatta azt a hömpölygő folyónak. Aquincumi ásatáson került elő az a sírkő is, mely a császárkultusz főpapjának, Caius Retonius Danuviusnak a földi maradványai fölött magasodott. Egy másik felirat Danuviusról, Diassumarus fiáról regél. Az ember saját képére formálja isteneit, nevet ad nekik, majd róluk kereszteli el gyermekeit, hogy hatalmat és biztonságot sugárzó nevük óvja őket. A folyó legenda is. Andronicus, a XVI. századi portugál lovagregény titokzatos szerzője a Buda vára alatt hömpölygő folyóról ír, melynek partjain elrabolt királyfik, álruhás hercegek, ármánykodó grófok nyüzsögnek, világszép hercegnők kegyeiért lovagok hada – az Elefántos Lovag, a Rejtett Nap és a Szárnyaló Sas Lovagja – tör lándzsát, s a vár súlyos falait az angol király seregei ostromolják, az erdőkben oroszlánok tenyésznek. Vannak folyók, melyek szeretik az embert, elfogadják, hogy kicicomázza őket, hídjaival, tornyaival köréjük, rájuk telepedjen. Szelíd folyók az ilyenek, kedélyesek. De léteznek olyanok is, melyek nem szeretik a történelmet, ügyet sem vetnek az emberre, hiszen saját történetük van, és az maga a történelem. Ilyen folyó ez is, amelynek a partján ülök. Történelem előtti korszakok, ősidők folyója. Egy rövid írásában az ukrán esszéista, Jurij Andruhovics azt állítja, hogy Közép-Európa irreális struktúrájában, Európa kellős közepén, mégis Európa legtávolabbi csücskében az egyetlen realitás a zene. Lehet véletlen, hogy a tizenegy éves Bartók Nagyszőllősön, 1892 áprilisában tartott első nyilvános hangversenyén Beethoven op. 53. zongoraszonátájának allegróját játszotta, majd előadta saját zongoradarabját, melynek címe: A Duna folyása? Andruhovics Közép-Európáról írva – nem a hajdaniról, az osztrák–magyarról, a németről, a lengyelről vagy a cári oroszról, nem a zsidóról, hanem mindezek maradékáról, vagyis a mai Közép-Európáról írva – bevallja, hogy gyerekkora óta vonzzák a romok, a nyirkos rothadás, a megbonthatatlan, remegő fiziológia, megigézik az ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak. Írásában vissza-visszatér egy erős kép: elárvult kisfiú érkezik a folyóhoz, megáll a parton, bámulja a nagy vizet, a szigeteket, a túlpartot. Szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet. Számára a hömpölygő folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: a folyón túl kezdődik az Újvilág, vagyis a jövő, a folyón túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz). Olyan vagyok, mondja Picasso, mint a hömpölygő folyam, amely magával ragadja a partjaihoz túl közel növő fákat, behajigált állattetemeket vagy a benne fejlődő mikrobákat. Mindezt magammal sodrom és megyek tovább. Leonardónak a múló idő jelképe, melynek vizébe gázolva úgy gondolkodik, hogy a folyó vize, mely hozzánk ér, a vége annak, ami elmúlt, és eleje annak, ami majd elkövetkezik, vagyis a folyó, mely éppen a bőrünkhöz ér, a jelen idő. Az első világháborút követő évek valamelyikében a pesti Ludoviceumban tanuló horvát Miroslav Krleža a naiv festő, Krsto Hegedušić Árvíz című képének ürügyén pokoli látomást vetít elénk. Az iszapos, szomorú folyó túlpartján nyárfák, ’magyar ciprusok’ sorakoznak, a bánatos vizeken hullák sodródnak, szappanreklámokkal teleragasztott zöld boltajtót, cégtáblákat, döglött madártetemeket, bűzös rongyokat ragad magával a víz. A festő sorsa, és az íróé is, nem más, mint hogy a megregulázhatatlan, zavaros „folyót”, az emberi létezést figyelje, mely sáros áradatként hömpölyög, roncsokat és disznótetemeket forgat, bugyborogtat. Infernális látomás ez, a mulandóság, a széthullás örökkön zajló, meg nem torpanó folyamatát idézi, ugyanazt, amit Jack Kerouac is érez, amikor az algiersi rév kompjának karfájára könyökölve kel át a Mississippin, s csavargó cimboráival együtt bámulja a „vizek barna atyját”, amint előhömpölyög Amerika közepéből, egyszerre sodorva Montana szálfáit, Dakota sarát, Iowa hulladékát, és amit csak beleöntöttek a Háromágú Villa óta, ahol a víz titka jégben fogan. Kisgyerekkoromban apai nagyapám mesélte először, hogy ez a víz a Fekete-erdőben ered és a Fekete-tengerbe torkollik. Félelmetes és vonzó, meseszerű közlés volt. Micsoda erdő és micsoda tenger… Ez a két hatalmasnak képzelt, baljós sötétség, amelyet a bokámat nyaldosó folyó köt össze, megragadott. Ott ülök, ahol egykor nagyapámmal. Bámulom a vizet. Naplemente? Bárányfelhők, bíborszínű egek? Mindegy. Színek, felhők, fények: a természet, ha úgy tartja kedve, egy gyártelepet is felöltöztet. Mindez most nem érdekes. Ülök a parton, ahol a víz határvonal, világokat választ el és kapcsol össze. Hegyek és sík, köztük a hatalmas víz, mely tesz ránk, hiába erőltetjük, nem törődik velünk, dicső múltunkkal, álmainkkal és ábrándjainkkal, megvalósulatlan terveinkkel, a hajdani birodalommal, melyből az Atlanti-óceánig és Córdobáig, a görög Attikáig vágtáztak és poroszkáltak a kalandozó lovasok, nem érdekli a középkor végi európai Eldorádó, melynek székvárosában az ókori görög-latin symposionok divatját, a vigadva vitatkozás és együtt gondolkodás ősi formáját humanista gondolkodók élesztgették. Mátyás híres könyvtára, a Bibliotheca Corviniana nem múzeum volt, halott művek díszes temetője, hanem pezsgő szalon, szellemi műhely, mely nemcsak az uralkodó kedvét szolgálta, hanem ahol itáliai teológusok és itáliai műveltségű magyar főpapok disputáltak, vívtak és érveltek a terített asztalnál vagy a pamlagon heverve, boroskupával a kezükben. A király a könyvtár helyiségeit a reneszánsz palota közepén, a folyóra néző szárnyban építtette fel, és a könyvesház pompája vetekedett a trónteremével. Hatalmas, színes üvegablakokon áradt be a fény, körben, a falak mentén mindenütt aranyozott polcok, rajtuk a bőrbe, színes selyembe és bársonyba kötött, címeres, zománcdíszes kódexek. A híres bibliotéka tudatos továbbépítésének Mátyás halálával vége szakadt, pótolhatatlan köteteit nyakra-főre kölcsönözgették, az olaszok többsége visszatért Itáliába, a Jagelló-kor humanistái – magyarok, lengyelek, csehek és morvák, osztrákok – mégis szerették Budát, mert a reneszánsz pompája és tündöklése még mindig vonzotta őket, és vonzotta Közép-Európa első irodalmi egyesülete, az első közép-európai akadémia, a humanista tudósok, papok, írók és költők testvéri társasága, a korábban is működő, de hivatalosan csak 1497-ben alakult Sodalitas Litteraria Danubiana. Egy bécsi professzor, természettudós és költő, Conrad Celtis az alapító atya, és a Dunai Tudós Társaságban Bécs, Buda, Krakkó és Prága tollforgatói egyesültek, hogy a kiváló tudósok, teológusok, művészek a testvérület tagjaiként együttműködve még hatékonyabban alkothassanak. Nemzetek fölötti szövetség volt a társaság. A budai magyar és a budai cseh kancellária humanistáit, osztrák, német, magyar, cseh, morva, lengyel és talján tudósokat fogott össze, rendszeresen symposionokat tartott, Bécsben székelt, de tagjainak többsége Budán tartózkodott. Janus, az ünnepelt költő Padovából és Ferrarából, a Pó partjáról mindig visszatért ide, ehhez a folyóhoz, Pannóniába, és Hungáriában először ő mondta ki: a mi folyónk. Felállok a lépcsőről, hátat fordítok a víznek, és fél óra múlva ott ülök a folyóparthoz közeli kis teremben, négy méterre a zenésztől, markomban pohár, lábam mellett vörösboros flaskó. A persekutor úgy fújja a szaxofont, mintha menekülne, mintha alvó tigris körül ólálkodna lábujjhegyen. A szünetben ő is vörösbort kortyolgat, és elmeséli, hogy valaha, amikor még kölyök volt, a nagyapjával járt le a partra, volt egy lépcsőjük, később meg a Vigadóval szemben ringó hajóra járt igazi zenét hallgatni. Elgondolkodva bámul rám, belekortyol a borába, és mielőtt visszamennénk a terembe, tétován elmosolyodik. – A Duna még megvan – mondja.

 

Szlukovényi Katalin

A kert

Ha egyetlen hely, akkor az Eötvös Collegium kertje. Mert az nemcsak minden, hanem mindennek az ellentéte is. Egység, amelyben nem összemosódnak, hanem szabadon találkoznak és bontakozhatnak ki a különböző irányok.
Főváros – a Körtér csak két perc gyalog – és vidék, hiszen mindenünnen jött egyetemisták otthona.
A nagyváros közepe, és mégis kert, kicsi park. Nyüzsgés és meditáció.
Ahogy a Collegium: egyszerre eleven közösségi hely és védett magánszféra.
Az épület fiú- és a lányszárnya mentén végig. Ideális hely nappal tanuláshoz, éjszaka szerelmeskedéshez.
Az ember itt az idő tudatában él, hiszen csak egyetemi évei idején lakhat ott, miközben a hely szelleme évszázados hagyományba kapcsolja be; a fákon követheti az évszakok, társai arcán pedig a saját változását; és mégis az időtlen szellemi élet illúziójában: egykori lakói teljesítménye révén örökké érvényesen, mindenkori lakói révén mindig fiatalon.

 

Valachi Anna

Udvarom, udvarom…

„…szép kerek udvarom, nem söpör már többé az én gyönge karom.”
Gyakran énekelem mély átéléssel ezt a bánatos népdalt mosogatás közben. Hogy miért éppen ezzel a nótával vigasztalom magam, ha házi munkára kényszerülök, arról sokáig sejtelmem sem volt. Hirtelen világosodott meg az elmém, amikor a dal szövege tudatosította bennem a kesergésre késztető, réges-régi emlékképeket.
Rákospalotán, egy kertes ház vízvezeték nélküli, leválasztott lakásában nőttem fel, két évvel fiatalabb húgommal együtt. Szüleink egész nap dolgoztak, s munka mellett esti egyetemre jártak; szinte csak vasárnaponként találkoztunk velük. Idős, beteges nagymamánk vigyázott-főzött ránk – de a nehéz fizikai munkákban egyre inkább segítségre szorult. Mint „rangidős”, kislánykorom óta én hordtam a sarki kútról a főzéshez-mosáshoz szükséges vizet. S amint akkorára nőttem, hogy fölé tudtam hajolni a konyhai tűzhelyre tett, nagyobbfajta vájdlingnak, az én reszortom lett a családi ebédet követő mosogatás.
Életem legutálatosabb óráit töltöttem ebben a fürdőszobát is helyettesítő, ablaktalan helyiségben, ahol mindig tisztátalannak éreztem magam, mert a tányérokról, lábasokról leolvadt zsiradék vastagon szétterült a mosogatóvíz felületén és a kezemen. Új vizet nem melegíthettem, mert spórolni kellett a kannák tartalmával – különösen télen, amikor a csúszós utakon amúgy is nehéz volt beszerezni az utánpótlást. Az esti mosdásokat is gyűlöltem, hiszen a lavór nem helyettesíthette a fürdőkádat. Apánk hétvégén a Széchenyi fürdőbe járt tisztálkodni, mi, többiek, a KÖJÁL helyi kirendeltségére, tusolni.
Mégis imádtam ott lakni, mert a falakon túl maga az édenkert várt, amelyet a szenvedélyesen kertészkedő szomszéd bácsi varázsolt körénk. Ő egész nap a tágas udvarban tett-vett, fákat oltott, palántákat ültetett, veteményeskertjét bővítette – s miközben ott lábatlankodtam mellette, türelmesen elmagyarázta, mire van szükségük a növényeknek. Alig vártam, hogy végezzek az otthoni feladataimmal, és minél több időt a közelében tölthessek. Tőle tudtam meg, mi az a papsajt, milyen jó íze van az akácvirágnak, és azt is, hogy a virágba boruló fák és bokrok nem spontán ajándékai a természetnek, ellenkezőleg: a kertet nap mint nap, szorgalmasan gondozni kell. Több se kellett nekem: elkunyeráltam tőle a gereblyét, hogy azontúl én tartsam tisztán a gyepet és a kerti utat a hulló levelektől.
Megért minden fáradságot a kertészkedés. Ha kiléptem a verandánkról a szabadba, arborétumban éreztem magam. Ablakunk a szomszéd ültette diófára nézett, s ha az udvarról nyíló mosókonyhába indultam, vagy napozni, szellőzködni vágytam, gyümölcs- és akácfák, orgona- és bazsarózsabokrok, kerti ágyások szegélyezték az utamat.
Mindennap akadt fölfedezni való ebben a buján szabad, mégis ápolt növényi környezetben. Tavasszal nem győztem csodálni, milyen gyorsan duzzadnak-növekednek az apró rügyek és szirmok a minap még tar ágakon. Már-már mágikus méreteket öltött az óriási kert, amely a föld alatt is folytatódott; egyik reggel észrevettem, hogy a lépcsőfeljárónk kőkockái közti réseken illatos gyöngyvirág-szálak bújtak elő, s napról napra egyre többen lettek. A csokornyi kert-képződmény hajtásait természetesen saját tulajdonomnak tekintettem.
Előbb-utóbb úgy fogtam föl az otthoni kötelességeket, mint jogosan elvárt belépődíjat ebbe a csodálatos ligetbe. A tágas udvar és a minden évszakban más arcát mutató kert kárpótolt a konyhai munka fáradalmaiért. Ha zordra fordult az idő, a kályha mögötti kuckóban, könyvekkel körülbástyázva olvastam és álmodoztam, így vártam az új tavaszt.
Tizenhét éves voltam, amikor elköltöztünk Zuglóba, egy lakótelepi, összkomfortos lakásba, később Újpalotára, majd Újpestre. Azóta panelba zárva élünk, és néha úgy érzem, megfulladok a látványos-meghitt és éltető környezet nélkül, az elveszett paradicsom hiányától.
Hosszú évekig álmodtam a Bem utcai udvarról, ahol az első fényképek készültek rólam és a húgomról. Apánk rendszeresen megörökített bennünket a bódító illatú orgonabokrok előtt – és fiatal anyánkat is, amint egy vihar által megtépázott, csaknem derékszögben megdőlt körtefa árnyékában, a nyugágyban hűsölve is az egyetemi jegyzeteit bújja.
Mindez a múlté, és már csak kettőnkben, a testvérekben él a földi édenkert elbűvölő emlékképe és illatélménye. Soha többé nem sikerült viszontlátnunk gyermekkorunk pazar kulisszáit – pedig kétszer is megkíséreltük az áhított találkozást. Harminc éve lehetett, amikor bekopogva a ház új tulajdonosához, megkértük, hadd nézzünk körbe az udvaron. Nem engedett be, magas kerítéssel vette körül a házat – de a régről ismerős, mámorító kertillatot nem tudta elzárni előlünk. Oxigénsátrat vont körénk a kapu mögül kiáradó, tüdőtágító fuvallat – bizonyságául annak, hogy a kertészkedő szomszéd életműve őt magát is túlélte: a légkör egy hegyi szanatórium atmoszférájával vetekedett.
Hogy meddig tarthatott az édeni utószezon, örök titok marad. Ma már nyoma sincs sem a kertnek, sem a fáknak: az udvar tarlóvá vált, ahonnan kihalt az élet. (Ki lehetett az a barbár, aki ennyi szépséget elpusztított? Talán ki lehetne nyomozni, ha volna ilyesmire energiám – de mit érnék a bűnös nevével?)
Egy kimondatlan kérdésemre mégis megsúgták a választ a fölidézett érzéki emlékek. Most már tudom, miért mindig mosogatás közben kívánkoznak ki belőlem a megfosztottságról és örökös hiányérzetről panaszkodó, vigasztalan melódiák.

 

(Fenti írások megjelentek a Napút 2012/6. számában.)

 

Cimkék: , ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás