Szíki Károly: Hinni – maga a létezés
Gondolatfutam Gál Sándor legújabb könyve kapcsán
„Látni, hallani és megőrizni.
Ezért van az estéli írás…”
A könyv belső oldalán ez áll: Díszpolgárunknak, Gál Sándornak, 80. születésnapjára.
Ami elárulja, kik adták közre Gál Sándor munkásságának újabb termését: szülőhelyének, Búcs községnek a vezetői. A közöttük fennálló apa-fia kapcsolat a kiadások támogatása mellett a díszpolgári cím adományozásában is manifesztálódott.
Szilárd és rendíthetetlen ez a kölcsönös bizalom, mely régre datálódik, és a jelek szerint mindhalálig tart. A fent említett művel egy időben jelent meg, Molnár Katalin szerkesztésében s a Búcsért-Szülőföldünkért Alapítvány gondozásában, a Gál Sándor 80 című, 103 oldalas lexikon-féle is, amely összefoglalót közöl Gál eddig megjelent könyveiről. A bőség azokat is meglepheti, akik jól ismerik Gál Sándor munkásságát, mert bizony még ők is felfedezhetnek a gyűjteményben egy-egy számukra ismeretlen művet.
De nem állt meg az író-költő egy percre sem, mert mint mondja: szorít, fogy az idő, s amire a Gál Sándor 80 elkészült, vele egy időben került nyomdába, majd jelent meg vele egyidejűségben a Nincs harmadik lehetőség című kötet.
S hogy miért is nincs harmadik lehetőség? – Igen, ha írok: élek. s ha élek – írok! NINCS HARMADIK LEHETŐSÉG (93.oldal).
A hit olyan kút Gál Sándor életében, mely egyelőre kifogyhatatlan, s ő nemcsak azt ajánlja az olvasóknak, hogy járuljanak ilyen kutakhoz, hanem azt is, hogy keressék meg a sajátjukat, mert csak az adhat esélyt a megmaradáshoz: Vallom, s elég régóta már, hogy csak az marad meg valóságomból – valótlanságomból, amit leírok, amit leírunk (Visszalapozás).
Magányos az alkotó akkor is, ha hisz benne, hogy a műve fennmarad. Magányát halk szomorúsággal vonja be, ha itt, a földi létben, elmarad a megérdemelt elismerés. Gál Sándor lejegyzett mindent, amit fontosnak vélt. S mivel mindenben meglátja a fontosat, sok mindent lejegyzett. Dolgozószobájában meg is mutatja a kövér mappákat, amelyekből kifolynak a megsárgult lapok. Mennyi még a feldolgozatlan! A feldolgozhatatlan… Ő Bocskay-hittel hisz, tervez, és mindennap letesz valami fontosat az asztalra, Na, ez is megvan!– felsóhajtással. Így került olvasói kezébe ez a nyolc fejezetből álló kötet is, amely egy naplóból szerkesztett kisebb napló, ezért azt is gondolhatnánk, hogy a szerzőnek nem volt nehéz dolga, hiszen már megírt anyagból dolgozott. De amint ráérzünk a megkomponált, kristálytiszta szerkezetre, látjuk kirajzolódni mögötte a munkában töltött küzdelmes napokat is. Ügyes dramaturgiával – mert színházi ember is Gál Sándor! – időnként megpihenteti olvasóját egy-egy apró részletnél, mozaikdarabkánál (Estéli írás;Nincs harmadik lehetőség), majd újra nekilódul szárnyas lovain. Közben panaszkodik kicsit, mert igazi művész módjára tudja, hogy jól áll az egy alkotónak: kiadóm nem kapott támogatást…fogytán az időm…vesztésre állok… miért, minek s kinek?… erős fájdalmaim vannak… fáj a tarkóm, nyelem az orvosságot… az emberi értelem csődjét mi követheti még?… üres lett felettem az ég – csillagtalan… holnapi kilátásaim is elég bizonytalanok… elveszőben van bennem a létezés egyik fő alapja: az egyensúly biztonsága… nem lesz föltámadás! (Nincs harmadik lehetőség). Gál életfilozófiát, egyéni létleletet villant elénk, s Kierkegaard mélységeibe hívogat. A múlt nemcsak dokumentum a kezében; odafordulása, hátratekintése és belehelyezkedése az átélt világtörténelembe minden esetben egy-egy kérdést rejt magában: megtetted-e akkor, amit kellett? s mit készítesz-építesz a múltból magadnak? És milyen példát adsz e felidézett múlttal másoknak? A közvetítés lett Gál Sándor feladata, az, hogy szellemi élményeit átadja követőinek, s cselekvésre buzdítsa őket. Mert követő az is, aki „csak” olvassa őt. Hiszen számára a világtörténelem nem egy lezárt történet, hanem eleven, vérző seb.
Gál Sándor nem visel álarcot sem az irodalomban, sem a közéletben: bárki megismerheti legbelsőbb énjét és munkálkodása minden mozzanatát. Ezt legerősebben a Visszalapozás és Az Anyanyelvi konferencia fejezetek dokumentumai tükrözik. Mi a titka? Gál Sándor titka magában a lelki-szellemi építkezésben rejlik. Fáradságos, kitartó szellemi kalandja megszállottságot, töretlen hitet és megfeszített akaratot igénylő munkát feltételez, rendíthetetlen építő ambíciója messzire sugárzik.
Csodák nincsenek feljegyezve és összegyűjtve nála, mégis, amíg olvassuk őt, valamiféle csoda történik velünk. Mert az átlényegülés esszenciája jut el hozzánk.
Többet akar, mint csodák gyűjteményét, őt a teljes történet, a teljes történelem érdekli.
Kálváriánk eredetét és útját, csaták történetét rögzíti. Megnyilvánulása erőteljes, ezért szerethető, de nyitott a vitára is. Átláthatóságra törekszik minden írásában, de a művész számára mindig kötelező távolságtartásról sem feledkezik meg.
A melankólia a szellem hisztériája – írja Kierkegaard. Gál Sándor tudja, hogy az ember felelőtlensége szüli a melankóliát, amely rossz irányba tereli a lelket, ezért menekül előle a munkába, s a leírt szavak egyensúlyt teremtenek létében. Nérót a szorongás gyönyörködteti, ő nem imponálni, hanem rémiszteni akar. Gál Sándor imponál, mert felül tud emelkedni – számos betegsége ellenére is – a melankólián, s alkot, tervez, új kötet összeállításába veti bele magát, mintha szárnya nőtt volna, repül egyik helyről a másikra, egyik témából a másikba. Honnan ered ez a folytonos, szűnni nem akaró repdesés?
A megfejtést a könyv legvégén találjuk: az ismert irodalmunk és történelmünk évszázadait a ludak szárnyaiból kitépett és jól meghegyezett lúdtollaknak köszönhetjük! Libapásztor korom ennek a tudásnak vetette meg a szálláshelyét.
Ezzel a kitépett lúdtollal írja élete munkáit. És ez az is, ami a szervezetében helyreállítja az egészséges rezgésszámot. Neki köszönhető az a hatalmas életút, amely időzónákon, tájakon és roppant történéseken vezet át minket, de csak az időtállókon, azokon, amelyeket ő is fontosnak ítélt.
A dokumentált igazságok mélyén vezérfonálként húzódik az író személyisége. A buzitai alkotó, Búcs szülötte, az Univerzumot faggatja, s mert az esztétikus létezés törvényei szerint él, néha kétségbeesett, ám a kilátástalannak tűnő helyzetekből mindig talál kiutat, s a reménytelenség perceiben is képes meglátni az élet szépségét.
Azt sugallja, hogy választani fontos, a választással késni veszélyes. E kötetében újraéli, amit újra kell élnie (A harminchármak memoranduma; Hány centi egy méter?; Egy elfelejtett dokumentum; A Csehszlovákiai Magyarok Fórumának nyilatkozata; Az Együttélés III. Kongresszusa; A „Nagyszombati csata”; A Magyar Írók II. Világtalálkozója; Az avantgarde változat; Az 1944-es Karácsonyunk; A repülés szerelmese).
Beszédében, melyet 1996-ban tartott Keszthelyen, a Magyar Írók II. Világtalálkozóján, így summázta erkölcsi ars poetikáját: „… immár örökös kisebbségben soha semmilyen győzelem ízét nem ízlelhettem meg, s módom ezután se lesz rá. Tudom, megtanultam a kudarcokat, a pusztulást, ama nagyot és végsőt is. Így, ha valami használható gondolat mégis előbukkan, akkor az nem lesz több és nem lesz más, mint ennek az egésznek a méltó elviselése és írásba foglalása. Mert az írás és az irodalom a megmaradás egyetlen esélye.” A 106.oldalon ennek megerősítése olvasható, immáron a nemzethez és a közösséghez kötődés jegyében: Hiszek az irodalom közösségi küldetésében. Én csak az egyetemes magyar kultúrában tudok gondolkodni (110.oldal).
Egy vele készült interjú végén ő maga teszi fel a kérdést: Vajon érdemes-e erre egy egész életet „eltékozolni”?
A 80. születésnapjára összegyűlt tömeg volt a válasz kérdésére. Hullámzó embertömeg állt sorban, hogy kifejezze háláját Gál Sándornak. És hogy igazolja: a ludak szárnyaiból kitépett és jól meghegyezett lúdtollakkal jól bánt, beírta magát velük az Írók Nagykönyvébe.
Kéziratainak élete kalandos, sok még a „be nem olvasott” lap. Reméljük, hogy nem vész el egyetlen soruk sem!
Illusztráció: Gál Sándor
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
