Óbuda (2.)
Óbuda. Egy emlék, egy hely… S talán egy ötlet, hogy Óbudán legyen…
E jelzésszerű szavakkal – emlékfelelevenítésre sarkallottunk többeket: egy kedves hely, egy volt esemény megidézésére, vallomásra, és… akár ötlet is születhet: mi lenne érdekes, szellemes, emlékezetes Óbudának (és Békásmegyernek), valami, ami ezután valósulhatna meg?
Kobzos Kiss Tamás
Óbuda, Óbuda… Lábod ide-amoda! Debrecen szülötte vagyok, de Óbudán értem férfivá, s íme, hajam is itt deresedik már.
Idestova 25 esztendeje ide köt a hivatásom, néhány éve állandó bejelentett lakásom is.
A nagy dózerolások idején, a hetvenes években még keveset jártam errefelé, de később már közelről láttam – munkahelyem, az Óbudai Népzenei Iskola a Nagyszombat utca és a Végvár utca sarkán van – Újlak kaotikus metamorfózisát.
Büszke vagyok Óbudára. A gazda büszkeségével mutogatom külföldi barátaimnak a csaknem kétezer éves amfiteátrumot. Elszomorodtam, mikor körbevették autóparkolóval, és néha elgondolkodom, mit kezdenének vele a bécsiek – ha lenne nekik ilyen…
Gyakran sétálok fölötte, a hegyoldalban, a példamutatóan gondozott rezervátumban, ami a kis kápolnától a Kiscelli kastélyig tart (legutóbb, az évnyitó értekezlet után, munkatársaimat is elvittem oda – hiszen a „pedagógia” szónak köze van a lábhoz, a sétához…). Fél óra alatt körbe lehet járni, és mennyi szépet lát az ember! Vagyis látna, ha járna ott, de szinte sohasem találkozom senkivel. Ennek persze örülhetnék is, de olyan önző nem vagyok, hogy ne kiáltsak most is: „óbudaiak! ha egy kicsit el akarjátok felejteni a rohanást, a zajt, a bűzt, de csak egy félórátok van, gyertek ide!”
Mikor a kápolnához érek – Parcz Feri költő-álomtulajdonos barátom mutatta meg nekem sok évvel ezelőtt, akkor szerettem meg ezt a helyet –, mindig eszembe jut régi rögeszmém: tán mégis valahol itt van Árpád fejedelem eltemetve! Ez lehet, csakis ez lehet az a hely, amiről Anonymus így ír:
„Az Úr megtestesülésének 907. esztendejében Árpád vezér elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették el őt egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogasszony Szűz Mária tiszteletére egyház épült, mely fejérnek hívatik.”
Jó, tudom, mások meg máshová képzelik – legalább képzelik, mert a hivatalosak már nem is képzelnek el semmit sehova, hol van már Zolnay Laci bácsi (áldott legyen az emléke) lelkesedése, mikor az Árpád híd közelében Árpád sírját vélte megtalálni?… Kiss Károly riportjára emlékszem a Magyar Nemzetben, a hetvenes évek közepén.
A görbe Kecske utcán még mindig jó végigmenni, bár már eltűnt az a ház, amelyik bármelyik erdélyi falucskában is meghúzódhatott volna, lakóival együtt… Vele szemben makacsul tartja magát egy csodás kis kertes lak, bár – gyanús jelként – a „Péterfia” névtábla már eltűnt (nekem Debrecenből ismerős ez a név, a ház is mintha onnan menekült volna a nagy bontások elől).
És persze a Magyar Művészeti Akadémia, a Várból kimentett kövekkel a homlokzatán. Tag vagyok már én is ott, tiszteleti. Hány jó este emlékét őrzöm! Micsoda jó társaság jár oda hétről hétre!
Ha messzebb is mehetek, megyek a Hármashatár-hegyre. Nagyon szeretem.
És Gercse újraépített templomát, ahol egyszer (még a múlt évezredben) Sinkovits Imrével emlékeztünk… Fejünkre hó hullt, még nem volt mennyezet… De a kő marad… Rég volt…
De beszélnem kell még egy álmomról. Óbudán valaha színház is volt, ma nincs egy megfelelő méretű hangversenyterem, kiállítóterem.
Építeni kellene egy szép nagy házat, méltót a több ezer éves Óbudához!
Én ezt a Flórián térre álmodom. Olyasmi lenne, mint a sziklatemplom Helsinkiben, nagy része a föld alatt. Abban a földben, ami biztosan sok mindent rejteget még. A földből kiemelkedő része jótékonyan takarná a (mint hallom) európai pénzből megújuló szalagházat. Talán erre az épületre is adnának pénzt előbb-utóbb…
Koncertterem, kiállítótermek, talán a két művészeti iskola is benne lenne.
Hát ez az én Óbudám, kis hazám, meg az álmom.
G. Komoróczy Emőke
Az én Óbudám… Jóllehet immár negyedszázada óbudai lakos vagyok, számomra ez a városrész még mindig inkább az irodalomban, a művészetben él. Voltaképpen kora ifjúkorom óta kötődöm hozzá: bár Debrecenben laktunk, iskolásként gyakorta nyaraltam budai nagynéném családjánál. Aquincum kedvenc kirándulóhelyeim közé tartozott, s Római-fürdőn is megfordultunk néhányszor. Középiskolásként – meghitt viszonyba kerülve Krúdy mesés világával – már megismertem, sőt bejártam a jellegzetes, kedves-titokzatos óbudai utcácskákat (Podolini, Reménység, Szellő, Szőlő, Selyem, Zápor utca, Remetehegyi út stb.), ahol Krúdy kedvenc hősnői, a csalfa és kacér „óbudai kisasszonyok” Szindbádra várva merengtek a szerelmen, avagy találkára tipegtek „az ódonságok városának” apró, titkos cukrászdáiba. A Kiscelli utcánál a férfifej formájú sarokkő – amely még a római korból maradt itt – intette a régi erkölcsök-szokások megtartására a randevúra siető ifjú lánykákat. Krúdy leírásában ismertem meg először az óbudai temetőt, amelynek romantikus találkahelyein már hiába várakozott az idősödő Szindbád a kecses-könnyed Szellő Szilviára – az egy fiatalember karján tovalibbent. Így a vén gavallérnak nem maradt más lehetősége, mint hogy a Bánat utcában öreg pedikűrös barátnéjának öntse ki szívét. A Sors jogos büntetéseként fogtam ezt fel – a sok-sok elcsábított ifjú leánykáért. A korai Krúdy-művek szecessziós világa (no és Ady Párizsa!) jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy hivatásomul a magyar irodalom tanítását válasszam…
1961-ben, az egyetem befejezése után férjemmel Győrbe mentünk, ahol 22 évet töltöttünk az irodalom megszerettetésével-megismertetésével (különböző középiskoláknál). Győr már akkoriban „nyugatias”, modern város lévén, figyelmem a jóval dinamikusabb, „korszerűbb” és lázadóbb avantgárd felé fordult. Óbudától ebben az időszakban sem szakadtam el: a ’60/70-es évek fordulóján gyakorta megfordultam Kassák Bécsi úti lakásában, ahol az idős Mester halála után (1967) második felesége, Kárpáti Klára sokat mesélt férje európai kapcsolatairól, hazai háttérbe szorítottságáról. Ekkor kezdtem mélyebben foglalkozni Kassákkal és a magyar avantgárd mozgalommal, aminek eredménye lett doktori disszertációm (1974). Azóta kutatok és publikálok e témakörben; a ’70-es évek végén az óbudai Fő téren a Zichy-kastélyban létrejött Kassák Múzeumban az idők folyamán hozzáférhetővé vált a teljes életmű.
1983-ban költöztünk fel Pestre. Az akkortájt kiépült óbudai Kaszásdűlő lakótelepen találtunk otthonra egy – a gyönyörű hegyekre néző – panelház X. emeletén (szerettük a „magaslati” levegőt!). Közel a Kassák Múzeumhoz, amelynek rendezvényeire, kiállításaira azóta is rendszeresen járok. Ekkoriban ismertem meg Óbuda másik arcát: a szigorú, „konstruktivista” építkezési módot, a kiterjedt lakótelepek (Kaszásdűlő, Aquincum, Római-part, Vörösvári út stb.) világát. Bármi legyen is a véleményünk ma már a panelházak „lakhatatlanságáról”, a késő Kádár-korban (’70/80-as évek) egy „nagyvárosiasnak” tűnő életformát kínáltak, s a vidékről feláramlott százaknak-ezreknek (köztük a mindig kispénzű humán értelmiségnek!) tűrhető és élhető otthont biztosítottak.
Krúdy és Kassák látszólag többmérföldnyi távolságra vannak egymástól; s lám, Óbudán mégis találkoztak! Mindketten a magyar vidék „porából” érkeztek az irodalmi életbe (Nyírség, Érsekújvár); megtapasztalták a „maradandóság” mozdulatlan állóvizét. Ugyanakkor idegennek érezték a kapitalizálódó nagyváros nyüzsgő pénzvilágát, az emberi személyiséget uniformizálni akaró jellegét. Csak a megoldáskeresés iránya volt különböző: Krúdy nosztalgikusan a még „emberszabású”, természetközeli múltba vágyott vissza; Kassák viszont előretekintett – némileg utópisztikusan – egy jövendőbeli „közösségi”, az emberi öntudatra és önkiteljesítésre épülő demokratikus társadalom felé. Mindkettejük álma irreleváns, illuzórikus a mára kialakult valóság-viszonyok között. De ez nem von le értékükből és fontosságukból.
A jelenkori Óbuda is sok felfedeznivalót rejteget szellemileg-lelkileg nyitott lakosai számára. Változatos, gazdag kulturális élete részint a tradícióban, részint a modernitásban gyökerezik. Az Óbudai Társaskör zenei és irodalmi rendezvényei évtizedek óta őrzik és ápolják egy magas szintű polgári kultúra ízlés- és hagyományvilágát; közönsége jórészt az igényesebb középosztályból verbuválódik. Országszerte híres zeneiskolája a Kodály-módszerre építi a népzene – népköltészet, modern zene – megzenésített költészet oktatását, a kultúra iránt fogékony nemzedékeket bocsátva ki falai közül. A Társaskör közelében a Lajos utcai Óbudai Galéria, távolabb az Óbudai Művelődési Központ (OMK), amely értékes tárlataival, sokrétű ismeretterjesztő előadásaival, politikai vitaestjeivel a művelt középpolgári réteg szélesebb körű tájékozódását segíti. A felújított, rendbe hozott Fő tér a régi gyönyörű városházával, az Óbudai Nyár híressé vált rendezvényeivel, a Zichy-kastély múzeumi kiállítótermeivel, pincegalériájával, kicsit távolabb a Varga Imre szobormúzeummal, illetve a választékos éttermek, kisvendéglők sokaságával, melyek egyike-másika irodalmi estek, költőtalálkozók színtere – mind-mind az itt zajló eleven, polgáriasult életformáról tanúskodik. A Flórián tér pedig a maga római kori kőtárával, szoborparkjával, viszonylag modern (de még nem szupermarketszerű!) üzletközpontjával, háta mögött a régi értelemben vett valódi piacával mind az urbánus, mind a „vidékiesebb” ízlésű emberek számára otthonos környezetet, választási lehetőséget kínál.
De a természetjáró életformához is sok lehetőséget biztosít ez a városrész. Csodálatos panorámát nyújtó hegykoszorú övezi: az Üröm-, a Csillag-, az Ezüst-, a Testvér-, a Remete-, a Tábor-hegy s a Hármashatár-hegy szebbnél szebb kirándulóhelyeket rejteget (annak ellenére, hogy egyikük-másikuk hegyoldala már új építésű „csoda-palotákkal” zsúfolt!). A Kiscelli lejtő tetején az egykori templombelső terében rendezett alkalmi kiállítások, a Kiscelli Múzeum gazdag képtára számtalan turistát vonz ide. Az Óbudai-sziget kellemes, parkos részei, játszóterei üdítő pihenést, szórakozást kínálnak kicsiknek és időseknek egyaránt. Az évente megrendezett Sziget Fesztivál ma már nemzetközi hírnevű. A Duna-part, a Római-fürdő, Csillaghegy és Pünkösdfürdő jól kiépített strandjaival a helybelieknek s a kirándulóknak üdítő „menekülési” lehetőséget kínál a belvárosi forgatagból, a zsúfolt tömegközlekedés fullasztásából. Ugyanakkor a szentendrei HÉV – mint immár évszázados, jól kipróbált „kisvasút” – percek alatt „berepít” a budai városközpontba (a Vár és környéke).
Óbuda ma is a középrétegek, a középértelmiség szellemi igényeihez, mérsékelt anyagi lehetőségeihez igazodó városrész (jóllehet a lakótelepeken egykori munkások tömegei is élnek, rájuk is inkább a „polgáriasuló” törekvések jellemzők). Nem véletlen, hogy a III. kerületnek a rendszerváltás óta folyamatosan polgári önkormányzata van. Itt azok érzik jól magukat, akik idegenkednek a pesti nyüzsgéstől-tülekedéstől, a csillogó-villogó új bankcsodáktól, de a lepusztult belvárosi bérházaktól is; akik még ragaszkodnak az egyszerűbb, tradicionális értelemben vett harmonikus, kiegyensúlyozott életvitelhez, s nem vetik bele magukat a pénzért, korlátlan lehetőségekért folyó mértéktelen hajszába. Itt a régi és az új (lakótelepi) templomok minden ünnep- és vasárnap (még ma is, vagy már újra?) megtelnek; a „kábszeresek”, a züllött csavargók szubkultúrája mindmáig nem roncsolta szét az ifjúság lelkületét. Óbuda jelenkori, elidegenült világunkban is az „emberszabású”, emberhez méltó élet egy kis szigete maradt.
Szeretek itt lakni; mert ennek a városrésznek még lelke van.
Konczek József
A Krúdy-ház előtt (őszi óbudai nosztalgia). Én a „cudar” szónak sokáig csak olyas jelentését ismertem, mint cudar idő, cudar világ. Vagyis a tréfálkozót. De van egy olyan jóízű is, amit Krúdytól kaptam.
A szó megtelik a képzeletemben Krúdy Gyula történetkéjével. Egyszer a budai Vár alatti labirintus egyik Dunára néző letört rácsos lőrésén vagy micsodáján az utcára kituszakodik egy karcsú lánytest, a nő a bokáig érő szoknyáját markolja, a papucsát tán el is ejti, és igyekszik messze kerülni a háta mögött öklét rázva ordítozó asszonyságtól, aki: „Te cudar!” – kiáltja utána, belátva, hogy nem érheti utol.
Az történt, hogy férjeurát rajtakapta egy kis enyelgésen az artistalánnyal a labirintusban, amelynek – mint tudjuk – a Várbéli udvarokról is bőségesen van sok lejárata… hahá… Ezt használták ki a turbékolók, de „résen volt” a feleség is…
Elmegyek az óbudai templom mögé a Templom utca négybe, ahol (is) lakott a Mester. A márvány emléktábla melletti szoba úgy áll, hogy igen kellemes, nem túl magas. Valószínűleg ebben a szobában írt Krúdy, s néha átballagott a szemközti házba (most művelődési központ), amely akkor bizonyos illatos-kedves-jószívű lányok „műintézete” volt. De nem azért… az idős Mester melegedni járt oda, mert otthon nem mindig jutott tüzelőre…
Nagyon szeretem Óbudát, a Templom utcát, Krúdy álomvilágát. Amint álldogálok, elgondolom, hogy az a történetbéli karcsú lány – valószínűleg artista, „művészné” – bizonyára egy könnyed lábemelintéssel – afféle huszárugrással – puhán, mint a szellő, belibbenhetett (volna) a Mester szobájába is az ablakon. Olyan alacsony. Háttal a saroknak fordulva, bal könyökkel az utca felé dolgozhatott itt ebben a földszinti szobában – az asztallap mint a háromszög átlója, a két fallal… és akkor „befelé írt”, amint az utca felől a lakás belseje felé vezette az írást… Ez lélektanilag egészen más, mintha jobb könyökkel támaszkodnék (támaszkodott volna) a párkányra belülről. Azt hiszem, hogy ez befolyással van az írás hangulati „irányára”… Befelé írni elmélyedő-meditáló, kifelé pedig nyitott, találkozni vágyó… valami ilyesmi, azt hiszem…
Nem messze a parókiától áll, csókolózik egy pár. A fiú magasabb, kissé felülről öleli a molett, jó idomú lányt.
A dologban mélységesen érdekelt vagyok, mert én is pontosan így szeretem felülről ölelni a molett, jó alakú lányt, no jó, lányokat…
Krúdy elég magas volt… Itt jár, lebeg, mosolyint a szelleme…
Papp János
Két helyet is ismerek Óbudán, ahol működik a „genius loci”, a „hely szelleme”. Az egyik az Óbudai Társaskör, a másik az Aquincumi Romkert. Bármelyikhez vezérel jósorsom, akár fellépőként, akár nézőként, szemlélődőként, kicsit elvarázsolódom. Szerencsére feltölt és nem gátol, ha éppen színészként vagy rendezőként vagyok jelen. A társaskör európai rangú művészi eseményeit „beisszák a falak”, a romkertben pedig a kövekből „árad a múlt”. Nem tudok erről a két helyről nem patetikusan szólni. Mennyi élményt, töltést kaptam tőlük! És azoktól, akik szakértelemmel és hittel teszik a dolgukat a „minden nap ünnep” hétköznapokon!
Tizenkét éve már, hogy az Aquincumi Költőversenyre beküldik pályaműveiket nagyszerű „játszótársaim”, a költők. Buzgólkodásuk és a hely szelleme ihletett két évvel ezelőtt az alábbi sorok megírására:
Előszó a X. Aquincumi Költőversenyhez
Az itt a kérdés (félve teszem föl),
Hogy lehet az, hogy poéta-verseny,
Verset utáló, prózai korban
Tíz nyarat él meg e zord romokon?
Tán, hogy a verset rendre beküldő
Isteni szerzet, mind aki költő,
Azt hiszi, akkor jut csak a mennybe,
Hogyha a földön sorra leírja,
Mit neki néha Istene diktál?
„Oktalan elmék!” − véli a józan.
Ám, akit így vert emberi sorsa,
Tudva reméli: védi az Isten
Azt, ki a verstől részegedett meg!
(Fenti írások megjelentek a Napút XI. évfolyam 7. számában.)
Cimkék: fénykör, körkérdés
