Mondd meg nékem, merre találom…

Kritika

július 7th, 2018 |

0

Bazsonyi Arany életrajz-töredékei a szülőföldbe kapaszkodva

 

„…Szülőföldünkön szüleinktől ered, ami jó, ami szép, ami sokszor lehúz a végtelen mélységek körébe, ami szárnyat ad a magasságok mérhetetlen messzeségébe.
Gyökerünk végül, ha kihúzatott is életadó, verítékes munkán cserzett és öröklötten megőrzött talpalatnyi földjéből. Szólok Édesanyám szavával: Ne hagyjátok elveszni azt a “kis Mindent”, ami otthonunkat jelenti.
Édesapám, Édesanyám emlékével, Testvéremmel Tolna szülöttei: “Őrizni a fényt” otthon vagyunk távol tőle is.”
(Bazsonyi Arany)

 

Bazsonyi Arany - ÖnarcképBazsonyi Arany (1928-2011) festőművész, grafikus, költő születésének kilencvenedik évfordulójára kiállítással, összegyűjtött verseinek kiadásával[1] emlékezett meg művészi hagyatékának őrzője és gondozója, a szekszárdi Wosinszky Mór Múzeum.[2] A januári, Lovas Csilla főkurátor által válogatott festészeti anyagot májusban bemutatta a ráckevei Árpád Múzeum és Patay László Városi Képtár is. Nem véletlenül került ide a tárlat anyaga, hiszen jó barátjuk volt (férjével, Vecsési Sándorral együtt) az a Patay László,[3] akivel a dömsödi Duna parton pályakezdésük éveiben a közös műterem-házukat is építették. Úgy tűnik, hogy a szülőföld sem vált hűtlenné a művészhez, mert további jelentkezők várnak a kiállítási anyag más helyszínekre vitelére.
Bazsonyi Arany, ahogy a festőművészek egy része is,[4] kitűnően írt. Halála előtti utolsó éveiben derült ki, hogy fiatal korától verseket vetett számlák borítékaira, naptárak lapjaira, lapokra, kis fecni darabokra. Mivel ezeket nem őrizte gondosan, nem tartotta számon, barátai által összegyűjtött verseiből[5] bizony több év alkotása hiányzik.
Írásainak első bemutatkozása a véletlennek volt köszönhető: a férji elszólás elárulta a versíró Aranyt! Így került elő néhány írása, aminek erős képisége, költői színvonala már az első olvasáskor megjelentetésért kiáltott. Ám a szó, többet elárult volna Bazsonyi Arany fájdalmaiból, mint a képi látvány, s bizonyára ezért húzódozott azok nyilvánosság előtti megmutatásától! Elorozva a kezéből kiadott költeményeket, prózai mozaikokat, meglepetésül, ajándékul, biztatásul szánva az irodalomtörténész Sz.N.L. nagyon kis példányszámban elkészítette azt a füzet-könyvecskét, amelyben először léphetett ki „poétai vértezetben” néhány jóembere előtt a festőművész.[6] Talán a „csínba” öltöztetett költemények is ösztönözhették Bazsonyi Aranyt, – ki tudhatná ezt most már – hogy a későbbi években átadjon egy nagyobb mennyiségű versfüzért Tamás Menyhért költőnek, aki gondozta és szerkesztette a következő, „igazi”verseskötetét.[7]  A későbbi években a betegségekkel küzdő művész látszólag lezárta írói tevékenységét – ma már tudjuk, csak a világ előtt. Így csupán a halála után adódott mód a hagyatékában mindenfelé kallódó költeményeinek összegyűjtésére, sajtó alá rendezésére. Balatoni Teréz gondozásában, és értő tanulmányával jelent meg a Magyar Írószövetségben is bemutatott Szigorú időrendben című, Bazsonyi-verses kötet.
Írásainak „összegereblyézésekor”, rendezésekor[8] kerültek elő azok a prózai, gyermekkorára visszaemlékező emlék-mozaikok is, amelyeket most adunk közre. Széppróza ez a javából: az eltűnt falusi világról, annak a rendjéről, a dolgos paraszti munka értékéről, szépségéről. Bazsonyi Arany lelkébe, vizuális emlékezetébe a gyermekkori világ látványa beleivódott, festészete és költészete megőrizte a tolnai dombokat, útszéli kereszteket, szentek szobrait. A szülőföldet.
Talán ez a gyermeki szemmel érzékelt derű sugárzik át életút-állomásaira visszaemlékező prózájából is.
Az alábbiakban megjelentetett szövegrészek nem egyszerre íródtak. Részben felkérték őt kiállítás-meghívói szöveg fogalmazására, részben, mint író-ember a maga számára rögzítette a boldog időket. (Az elbeszélés-töredékekben ezért váltakozik a múlt- a jelen idejű megfogalmazással.)
Azokat a szövegrészleteket, amelyek tematikailag egymáshoz illeszthetőek voltak egy szövegegységbe szerkesztettük. Így folyamatos visszaemlékezést olvashatunk a festőművész életét meghatározó gyermekkoról..
Hubert Ildikó

 

* * *

 

„Életünk lehajló idejében sejlik fel váratlanul néha, hogy mily gazdag képtár őrzői, egyedüli tulajdonosai vagyunk öröklötten és szerzetten, és főként kegyelem által. Egyik bizonyságom: körülbelül hét-nyolc éves koromban iskolai csapattal Csiharba mentünk a poros, kacskaringós kocsiúton. Párállott a völgy hűvöse, szivárványívet rajzolt elém a felszálló harmat cseppjeiből szentkuti forrás mélyéig. „Deja vu” mondhatnám talányosan, de egyszerűen csak a kép mutatkozott meg nekem másféléves korom nyarán egy fordulóra elvittek takarodáskor, Édesanyám, hogy megmutasson utca hosszat új, fodros ruhámban, melynek vállán akkora masni díszlett, hogy fölröppenthetett volna a fecskék, gólyák magasságáig is. Édesapám tán ezért a mondatért, mit aztán sokszor elmeséltek, megkérdezték hazaérve, „mit láttál, Arankám?””Golllyát láttam, cíp vót a gollya.”

Az óvoda füves-lejtős udvara öreg juharfától övezett. Bukfenceztünk, kezünket párosan összefűztük, gurultunk, hömpölyögtünk le a kerítés sáncáig. Ünnepekre szerepet tanított az öreg óvó néni. Történettelen, kis történetekben virágos kertként, szalagosan, csipkésen mondókáztunk szüleink meghatódott örömére: „Sárga tuli barátom, vizes már a kabátom”
A hétköznapok eseményei a homokozónál a buzgó építkezés közepette is lehettek különlegesek. Új molnár jött a faluba, leánya ismeretlenként tevékenykedett. Mellettem rákezdett halkan nünükélni: „Kitajáltam valamit, kitajáltam vajamit.” Amerre járt, egyre csak ezt ismételgette. Mentem utána megbűvölten, nem kérdeztem, csak vártam, hogy megtudhassam a titkát. Nem tudtam meg soha, de annyi mindent kigondoltam, hogy nincs vége a végtelenben sem.
Szerettem óvodába járni. Szerettem iskolába járni. Az iskoladomb, a templomdomb, a vén hársak alja varázsszőnyegként emelkedett a falu fölé puhán, színesen. Ezer kar úgy emelte a völgyből magasra, mint gyermekkori emlékeik pántlikáit fodrozta a szél, a hársak virágzó óaranyát méhek hada hímezte, örömünket röptette. Netán sírós kedvünk is enyhült méze ízétől.
Hogyan tovább? Családunk fészek pereméről röppenni szüleink dolgos kezei messze néző tekintetük, szívük velünk maradó szeretete bizalommal indítottak el. Tíz évesen a hőgyészi zárda-iskola nagy barna kapuja becsukódott. Édesanyám kívül könnyezett, kapun belül meg én.
Ezután már így lett; kapuk nyíltak, kapuk csukódtak, voltak rejtettek, voltak mindig nyílók, voltak elhagyottak, rozsdás lakattal lezártak, titkosak, rácsosak, folyondár benőtte mohás kapuk, várakozóan mindig tárulók, pirosra festett cirádás vaskapu, jaj, fekete, fent ezüst írással: „FELTÁMADUNK!”
Egyszer csak meg kellett festenem a „Nyitva van az aranykapu”-t is. (A szeretett hőgyészi iskola falán találta meg helyét.) Otthoni kapunk már nincsen, de „kopogtatás nélküli” – mindig haza mehetek, éjjel is, nappal is.
Gyulaj, egy falu a sok közül, de egyetlen a sok között. Személyes térképemet hályogkovács bicskája hitelesítheti, szívbéli rajzolat igazolhatja a velem vándorlónak.
Szülőfalum Gyulaj a dombóvári járás (vagy tán Tolna megye) legnagyobb földterületű faluja lakói létszámához mérten.
Kocsola, Nagykónyi, Pári, Tamási, Szakály, Kurd, Döbrököz, Újdombóvár határolja szántóföldjeit, erdejét.
Kövesút régen csak befelé vezetett. Kurdról, a falu közepéig, a községházáig. Kifelé, eljutni a szomszéd településekhez földutak, csapások, erdei ösvények szolgáltak.
Tavasszal az agyagos sárban gyakorta tengelyig süllyedt a kocsi.
Nyáron minden elhaladó jármű hosszú csóvát húzott maga mögött. Takarodás idején porfátyolba burkolózott a világ. Néha gyenge fuvallat ellebbentette a puha leplet, hogy kifehéredjenek a házak falai, aranyba gyulladjanak az asztagok sorakozó kévéi. Majd eltakart újra mindent. Porcsillagos felhőként gomolyogva megáldotta az utcákon lassan haladó gabonaterhes menet vonulását.
A nap lementével, enyhült hőséggel földre szállt a por is. Elpihent hajnalig. A gazdasági munkafolyamatok rendjében a gabonaföldek után a szőlődombokra került sor. Színek pompáját visszhangozták egymásnak bokrok, tőkék, fák. Képek tárlatát kék szilvafasorok, ágyas diófák keretezték. Kondérok körül lángok és dalok gyúltak. Jól tudta a csősz merre vegyen irányt. Birkagulyás illata, must édes mágnes köre présháztól-présházig vonzotta és a szíves vendéglátás.
Télen (mert voltak telek), mesefalak magasodtak a bejárati ajtók előtt, járdák folyosóján. Hajnalban ellapátolták a lehullott hó-halmát, hogy iskolába mehessenek a gyerekek, udvarokban elvégezhessék az állatok etetését, dolgot ólak körül, istállókban.
Vasárnap délutánonként csengős szánkók siklottak. Minden igavonó ló megtáltosodott. Menyecskék, fiatalasszonyok is szívesen felültek uruk mellé körbesiklani az utcákon kedvtelésre, vagy a szőlőhöz borért.
Hétköznap trágyát hordtak a földekre. Megváltozott a csengettyű hangja, nem ficánkolt, egyenletes lassúdása jelezte a munkát.
Az esték, az éjszakák mélységes csendje álmokat ringatott, gyógyított, másnapra fehérebbre szítta a hófehérséget.
A tavasz pedig, a tavasz örök maradt. Megnyílott a föld, hajszálereiből harmat buggyant. Szerte a dombokon szivárványozott sugár zöld szállal az őszi vetés, epekedett a nap sugarához. Szabadságszél fútt a szívekben. Volt golgotás idő is bőven, de gyönyörű Virágos vasárnap és Feltámadás követte. Mennybemenetel.
A falu utcái Jákob létrájú magaslesről nagy H betűt rajzolnak. A H két hosszú szára elnyúlik finom hajlásokkal. Néhol meg-megtöbbszöröződik a völgyben. Északkal szembenézőn Kurdról induló jobb oldali út (régi jovánczai rész: Kutyaszorító, Tót utca), most Dózsa folytatása, Árpád utca. Szakály felé szántóföldek hullámai közt hepe-hupás út vezet. Tamásiba az erdő ölében, a hétdombú Szőlőhegy Pogányvár csendességénél. (Később új vadásztanya épült, rangos, kis vadóc tavat halastóvá fényesítették, az erdei utat szélesebbre kubikolták, kikövezték, sorompóval lezárták.) A pusztainak tekintett szőlőhegyi település közigazgatásilag Gyulajhoz tartozott. Iskolája, kis boltja volt.
Az erdő koszorúja csipkéződik szélről galagonya-som-bokrokkal. Érzékeny ívvel öleli a faluszántó és szőlő területét. Dús tölgyes-makkos, sudár juharos, fenyves, gyorsan növő akácos bozótos, napsugaras tisztások, mohás ágyú források nyújtanak otthont a dámvadaknak. Virágok adják át egymásnak díszhelyüket hóolvadástól a lombhullató őszi ködök jöveteléig. Talán minden fának volt madárfészke. Háborítatlan békességben tudott csendessé is szelídülni, bogarakkal, levelekkel együttrezdülni. Hívó füttyük, öröménekük szállt. Szerelemmel fodros felhők megálltak, hogy szippanthassanak belőle, égig érő tiszta levegőt. Így az emberek is.
A nagy H bal oldala Magyar utca. Útiránya a rigóhegyi szőlők, pincék során át az erdőn keresztül folytatódik Pári felé.
Visszafelé haladva a szembenéző házak előtti járdán leginkább vállig érő deszkakerítések fölött, léckerítések között tárulnak ki a szóval nem mondott szépségvágyakozások. Piros rózsák, sárgák, lángszínűek, fehér tearózsák. Rozmaringbokor, fehér-, lila violasor, rangos dáliák pompázatos színekben. Illatos szegfűk, tömött szirmokkal, hamvas levéldárdákkal. Ibolya, gyöngyvirág, nárcisz, jácint, tulipán, mennyországkulcsa, kenyérből ágyás s mezsgye szélen, ablak alatt leánderbokor, muskátli. Késő őszidőben gondos neveléssel óriás kócos labdára növesztett krizantémok, hogy legyen szép koszorúba-csokorba való halottak napjára.
Két patakocska is csordogált régi időkben Magyar utcán. A házak völgyben épültek. Hozzá tartozó földterületük temető, templom, iskola dombján találkozott. Línium, bodzabokor szegélyű kocsiút vitt egyiktől másig a tetőn. Lenn a lapályon szilvafás, füzes árnyékában kanyargott a patak, hogy a H középvonalánál egyesüljön. Ott kis tér alakult ki. Egyik oldalán gyaloghíd, másikon szélesebb, erősebb karfás, kocsiútnak való. A tér templomdomb úti oldalán a községháza állt. Elpöttyögetett épületek, szemben a posta, baloldali emelkedőn az óvoda, az Alsó-kör, vagy Gazda-kör, ahol vasárnaponként összegyűltek a fiatalabbak tánchoz szóló muzsikára is – a gazdák fontosabb esemény, közös ügyes-bajos dolgok megtárgyalása okából.
A tér túloldalán egyesülten szélesebb medrében csobogott a Cin patak. Kertek alját jegenyesor őrködése rangosította. Házak udvarvége rajzolta kanyargását párhuzamban a Kurdra vezető kocsiúttal. Vonzotta a Kapos vize. Közben községi malom fogta be erejét. Később a faluban épült géppel működő malmok átvették a vízimalom szerepét. Elhagyottá vált. Romjaiban nyirkos, árnyékos gödrében gyerekek képzeletét röptette rejtelmek felé. Várrá növesztett hadak vezérei, páncélinges, dárdás hősökké válhattak. Míg lassan az utolsó tégla is eltűnt a szántások göröngyei között.
A H középvonalához visszatérőn, az óvoda vén juharfás kerítése előtt szent Flórián szobra álldogált. Magyar utca folytatása mögötte kanyarodott a Völgy felé. Mint tétova bal lábán térdelő. Kusza lábnyomait a völgyben hagyta, ide-odafutó utcáknak. Megtaposta a völgy kiszélesedő terét, hogy alkalmassá legyen állatvásárok búcsús sátrak kijelölt helyének. Térdeplője magasán az erdőmérnök számára épült kúriaszerű ház állt. A falu házainál nagyobb méretű, szélesebb udvar területtel, beljebbről nézett kifelé. Meglehet, hogy külön önállóságát az is fokozta, hogy ő nem a földnek, az erdőnek küldötte volt.
A határba vitt az út tovább, ahonnan présházak szomszédoltak a szélső lakott házakkal. Kezdődött a szőlők dűlője. Kurdi völgyből meredeken átívelt Borjú-akol dombjára, völgyére és újra visszatalált a rét díszes koronájához, az erdő sűrűjéhez.
Gyulaj falu házai a völgyekben épültek. Kevés kivétellel fehérre meszeltek, hosszan az udvar mélyébe nyúló, nyitott tornácú házak, kamra, istálló, melléképületek egyenes folytatásában. Szérűs kertek, és egy dombhajlatnyi kert, egyik utcáról a másikkal a dombtetőn vezető kocsiúttal különült el, és kapcsolódott össze. A középső dombtető útszigetén áll az iskola, a templom, a temető, gondolat szünetnyi távolságokkal. És az erdő! Fél karéjban körülöleli a falut a tisztító tüdő, amikor a gabona betakarítása során szegyig jártak a lovak a kánikulai szárazság aranyló porában, és ezt a port a hajnali harmat sem nyomta le egészen, mert már tetten érte az első fogat újból. Kisebb gyermekként így maradtunk mi öreg szülők gondjaira bízva, mert édesanyánk, édesapánk a határban fáradtak estélig.
A hétvölgyű szőlődombokon az erdőből kijáró őzek, dámvadak szüret utáni csendességben néha-néha szembenéztek a magában ballagóval – mikor kimentem (nem korán) a „Borjú akolba” (Borgyakóba) hamvasan leszedni a szilvát.
A szüretek, szüreti bálok utca hosszat tartó fogatok, jelmezesek, pompás felvonulása! Minden évszaknak és nevezetes napnak megfelelően ősi szokások mesés, varázslatos teendői történtek gyermekkoromban. Örömeivel csordultig töltekezhettem életre.
Hogy mégis férőhelye volt a munkának, az is ennek a népnek természetében rejlő kemény építettségét bizonyítja.
Szüleink dolgossága bizton vallhatom, gyökerezett bennünk is. Testvérem agrármérnökként az ő területén dolgozik. Falunkból abban az időben csak páran kerültünk továbbtanulni. Ezt nem a vagyoni helyzet tette, hisz nem a szerzésért, a megtartásért folyt a küzdelem. Az a plusz is, amit szüleink tágabb látókörének nevezhetek, a kitartó, erőfeszítő munkavégzés, nevezhetem bőven áldozathozatalnak, ez tette lehetővé továbbtanulásunkat.
Képélményeim jóformán alig voltak. Egy-egy olajnyomat, szentkép, régi fényképek. Az iskolában II. Lajos halála a Csele patakban. Sokszor forgattuk édesapám iskolában kapott jutalomkönyveit. Egyikben mesék és illusztrációk nyomatai, másikban történelmünkről és nagyjainkról rajzolt ábrák. De a díszítő, otthont szépítő, munka rendjét tevő dolgos kezek nyoma életre szóló lett. Azzal is, hogy azonos volt az életünkkel, belőle termett. Ahogyan édesapám a kazlat formázta, az alap biztos aránya a magassághoz, a kévék íves borulása, a csúcs súlypontozása eső és szél ellen állni, szemeimben megmaradtak.
Ahogy az asszonyok a szoba földjét ünnepek előtt felsikálták sárgafölddel, kenderpamaccsal, köröző szép nyolcasokkal térdepelve haladtak sorról sorra, majd a hétköznapok seprése előtt port csillapító vízsugárral, öntözővel, háromlevelű lóherét, virágokat, csigasorokat rajzoltak a földre. Vasárnap pedig templomba sorjáztak lefelé fordított tulipánként, a sok fehér, ropogós alsószoknya csipkéit ringásukkal kissé megmutatva, nyáron selyem, télen bársony vagy szövet ragyogó színpompáiban. Fejük dísze: lányoknak szalagos fonat, fiatal menyecskéknek flittercsodáktól ragyogó pille, később áll alatt megkötött ruhával harmonizáló színű és anyagú fejkendő. Öregeké fekete. Az öregség közeledtét már nagyon korán kezdték számítani, míg negyven év körül a sötét, a barna, a lila, lassacskán a fekete kendő idejébe érkeztek. A férfiak fekete rámáscsizmás, fekete posztó ünneplője nem jelzett kort.
A bécsi múzeumban Velasquez gyönyörű megjelenésű márkinőkről festett nagyszerű képei előtt az én falum asszonyainak emlékképei együtt álltak velem.

Szüleink Kurdra költözésével lényegileg tájbéli rokonságot éreztem Gyulajjal. Az emberi viszonyok is hasonlóak, megegyezőek voltak.
Apai nagyapám kurdi származású volt. Kurdi búcsú évenként megismétlődő várakozás teli ideje augusztus tizedike. Az esemény, az ünnep előtti délután kezdődött: Ópapa ünneplőbe öltözötten fogta a kampósbotját, mi készenlétben az indulásra. A hét kilométeres utat hol előtte, hol mögötte ugrabugráltuk, zsebünkben az aprópénzzel. Meg-megfáradva, megcsendesülten beszélgettünk a tempósan ballagó, kétszer is Amerikát járt öregapánkkal, így értünk a templommal szemben lakó dédanyánk házához. A felnőttek csak a búcsú napján jöttek le, rokoni, szép összejövetelekre. Beszélgetéseik tartalmát, ha fel nem is foghattuk, de illedelmesebben viselkedtünk, mint odahaza. (Vagy ha mégsem ment, nagyobb fenyítés is járt.) De gyermekéletem egyik fő helyén a kurdi búcsú-mézeskalácsos, céllövöldés, körhintás, cirkuszi harsogásos sátrak sora között hömpölygő felnőttek, gyerekek magukról megfeledkezett öröm-vonulása trónol. A gyulaji is búcsú volt, de ez volt a BÚCSÚ (nagy betűkkel)!
Bár szüleink Kurdra költözése cseppet sem volt könnyed és vidám elhatározásból, de meg kellett történnie, mint ahogyan az idő haladtával Kalocsa lett szülői otthonunk. (Öregség, betegség is, annak követelményeképpen szükségessé vált az egymáshoz közelebb szorulás.) Ott laknak 1973 óta. Testvéremék Kalocsán élnek, mi is gyakrabban haza mehetünk, kevesebbek a kilométerek.
Kalocsán jártam középiskolába, ott érettségiztem, Az Alföld igazán ott került velem szemtől-szembe. A széles égbolt – talán ez volt az ismerkedés kevéske rezdülése bennem elsőként.”

Úgy gondolok[9] a dunabogdányi iskolára,[10] mint meleg, kedves fészekre. A Duna tükrében fény és árnyék; az ég derűje-borúja, és az életé. Az iskola fölé hajló hegy hívogat tiszta levegőjű erdejébe.
Felejthetetlen egy-egy erdei utunk. A muflonok őre parányi zajra, mozgásra felfigyel. Dobbantva jelez családjának, csoportjának. Mind gyönyörű, gyöngyfüzér sorban suhantak el egymás után, kitaposott rejtett útjaikon.
Szeretném hinni, hogy a mostani és mindenkori iskolások is látogathatják erdejüket. Megpillanthatják hegyi útjaikon a muflonokat, őzek, kis állatok, madarak rejtekét, virágok, források, gombák kincseit.
Maradandó emlékem Bogdányban töltött időnk, élt életünk. A tanítványok, a tantestület, az ott élő emberek. Jánossy István igazgató abban a nehéz időben. Szeretettel vállalt, fogadott iskolájában. Hock Ferenc[11] barátunk hívott oda bennünket. Ő ott született, ott él kedves családjával. Hűen festi szülőföldje táji szépségeit, átszűrt látomásait. Őrizendő kincsei Dunabogdánynak. Kristóf János festőbarátunk képei is. Velük való találkozásunk, a régi tanítványokkal is, örömünnep. Ancikával, Marikákkal, „régen” Bandival. Rózáról – akkor Együd Laci bácsi házánál – az apró ablak fényében festett képem, testvérem szobafalán függ, Kalocsán őrizve az emléket.

Dömsödi választott helyünkön kikutathatjuk az Alföld világát, nyugalmában munkálkodva. Megismerni embereit, a víz folytonos változásait, a fölfelé nézést megtanulni, mert a madarak itt nyitottan jeleznek a hirtelen viharok hírnökeként is. Kitárul a nagy Duna, a füzek, a nádas együtt rezgő közösségében. A gyulaji vizek a határ hűs forrásai, a kutak kemény, jó vize, a kertalji Cinca patak, a kenderföldek-széli réten ásott Kapos vize rejtettebbek voltak. Ez a kitárulkozó, minden időben, esőben, szélben, napsütésben magát megmutató világ új nekem. Az idő remélem, megérleli a képet.
Kevés képem született eddig az Alföldről, a „Tarlótűz” idevaló. Dunántúlon is sokszor elnéztem a tarlóégetések ragyogó tüzét, fekete szalagokat hordó hamvas pernyét. Képpé mégis itt lett a széles láthatárú alföldi tájon. Valahogy ilyen átszövődésekhez, eggyé igazodásokhoz, nagy lélegzetvételekhez adott itt a tér. A szem innen nagyon messze elláthat.”

 

[1] Bazsonyi Arany, Szigorú időrendben, sajtó alá rendezte Balatoni Teréz, Széphalom Könyvműhely-Orpheusz Kiadó, Bp., 2018, 203
[2] A Wosinsky Mór Megyei Múzeum az életmű – mennyiségileg legnagyobb – gondozója, de majd száz-száz grafikát, vagy festményt őriz tőle az Esztergomi Keresztény Múzeum és a Szombathelyi Modern Képtár is. Murális munkáinak nagyobb része Tolna megyében található.
[3] Patay László festőművész (1932-2002)
[4] Eigel István (1922-2000) festőművészt, iparművészt, írót említjük most csak, mivel ő is jó barátságban volt a Bazsonyi Arany – Vecsési Sándor (1930-2015) festőművész házaspárral.
[5] 1. pontban i.m.
[6] Bazsonyi Arany, Vallomások versben és prózában, A ráckevei kiállítás emlékére, Hubert Ildikó-Szelestei Nagy László összeállítása, kivitelezése, 2000.
[7] Bazsonyi Arany, Még egyszer hazatérek, sajtó alá rendezte Tamás Menyhért, Hollósy Galéria Kft, Bp., 2005
[8] A Bazsonyi-család (köztük a művészhez kapcsolódó iratokat) kéziratait ma, az MTA Kézirattára őrzi. S mivel a kéziratokból csak a Bazsonyi-Vecsési házaspár levelezése zárolt 2045-ig, a többi anyag szabadon feldolgozható, köztük az a „riport próbálkozás,” amelyben Bazsonyi Arany az édesapját faggatta az életéről, a család megpróbáltatásairól. Tolna megye szempontjából talán nem lenne érdektelen a kézirat kiadása. Más helyütt már írtunk e hagyaték összetételéről, lásd 6. pontban i.m.
[9] Az írás dátuma: 2004. XI. 4.
[10] Előtte Pusztahencsén tanított, s az itteni életéről beszámoló levelét már közöltük,  lásd 6. pontban i.m.
[11] Hock Ferenc festőművész (1924-2012)

 

Illusztrációk: Bazsonyi Arany festményei; portréja (Rühl Gizella fényképfelvétele)

 

Cimkék: , ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás