A hovatartozás köteléke (5.)
Van-e állás- vagy nézőpontja az évtizedek óta már genocídiumnak mondott 1915-ös örmény népirtásról?
Fülöp Mihály
Francia hugenották és felvidéki kiűzöttek leszármazottjaként minden üldözöttel és áldozattal azonosulni tudok. A háborús vereség következtében összeomlott birodalmak, a háborút okozó nacionalizmusok „demokratizálták” az „egységes nemzetállamba” nem illeszthető nemzetek elűzését kényszer-kitelepítésekkel és tömeggyilkosságokkal. Törökország keleti keresztényeit, örményeket, görögöket a Nagy Háborúban és utána nem tudták megvédeni az antanthatalmak. A francia forradalomból kisarjadt modern nemzetállamok születése bűnben fogantatott.
Száraz Miklós György
Az örmény csókja. „Két zsidó egy székely, három székely egy örmény.” Apámtól hallottam, vagy valamelyik festő, színész, történész barátja mondta? Nem tudom. Azt sem, hogy mikor figyeltem fel rájuk. Kölyök voltam, az biztos. Sokat nyúztam apámat olvasnivalóért, de A Musza Dag negyven napját és a Híd a Drinánt magamtól szedtem le a könyvespolcáról, és olvastam végig lassú, hideglelős értetlenséggel. Az Avraham Bogatir hét napja is eszembe jut. Erről sem tudom felidézni, mikor került a kezembe, de az biztos, hogy jóval később. Ez a három könyv – miért, miért nem – régóta együtt van a fejemben. Ott dereng mögöttük Gion Nándor csúnya-szép arca. Cseres Tiboré nem, pedig a Hideg napok nemcsak fontos, de nagy könyv is. Talán azért, mert a másik hármat – és Gion minden sorát – szeretem is. Azt tudom, hogy amikor a Musza Dagon átrágtam magam, már tudtam róluk. Talán éppen azért kezdtem bele, mert örményekről szól.
Egy másik kapaszkodó: Gink Károly albuma. Talán disznóság, de a szövegre nem, csak a képekre emlékszem. Ülök az ágyon apai nagyszüleim egyik kis szobájában, amelyet fényképész unokabátyám számára sötétkamrává alakítottak át. Ölemben a nyitott könyv. Pontosan tudom, hány éves vagyok, mert a következő napok valamelyikén kezdődik majd a gimnázium. Amíg a könyvet lapozom, elfelejtem a rettegést, mert a Trójánál is ősibbnek tűnő falak, a bibliai időket idéző kőfaragások kiragadnak a mindig bizonytalan jelenből, ami nincs is, hiszen mire ezt a gondolatot leírom, már el is múlt, és soha sem fejezhetném be még a mondatot sem, ha elhinném, hogy a múlt és a jövő kváderkövei közé a késpenge becsúsztatható, ha elhinném, hogy a jelen létezik. Akkor és ott a képeken át megragadott a múltban létező örök jelen. Nem áhítat volt az, amivel Gink fotográfiáit bámultam, hanem lenyűgözöttség. Annak a bizonyossága, hogy nem egy idő van, hanem végtelen sok, és hogy minden idő ugyanaz. Vagy nincs jelen, vagy a volt és a lesz nincs, hanem az örök jelen van. Maga volt a vigasztalás.
Amikor az egyetemen a XVII. és XVIII. századi erdélyi betelepülésükről tanultunk, engem már tiszteletbeli örménnyé fogadott egy lány. A királyi vadászok hajdani településén, Ebesfalván történt, amelyet később Elisabetopolisnak, azaz Erzsébetvárosnak hívtak. Nem egyedül avattak, hanem másodmagammal. Tizenöt évesek voltunk, az első és második osztály közötti nyári szünetben tekeregtünk Erdélyben autó- és szekérstoppal meg gyalogosan. A lány szép volt – pedig tizenöt évesen a férfinép még finnyás, válogatós –, és örménynek mondta magát. Augusztus volt, fülledt éj, valamivel éjfél előtt. Elcsigázottan ténferegtünk, amikor az Apafi-kastély romos épülete körül felszedett minket a barátnőivel. Szülei és bátyjai elutaztak, rövid tanácskozás után úgy döntöttek, ő és a másik három lány, hogy befogadhat. Egy feltétellel. Pitymallatkor odábbállunk. Nemcsak szállást adott: vacsorát és reggelit is. Mit nem adtunk volna érte, ha magát is nekünk adja, de nem adta. Míg Csaba a fogát mosta, megcsókoltam. A kopott, magas ajtófélfának támaszkodott, háta mögé tett kézzel várta a csókot. Akkor csókoltam először és utoljára örményt. Aztán magára zárta az ajtót. Kora reggel, a kertben, egy nagy hársfa alatt fogadott minket testvérévé. Évekig álmodoztam róla, hogy egyszer visszatérek hozzá, és amikor megtettem, nem találtam meg a házat. Két hét múlva miatta silabizálgattuk Armenopolis, vagyis Örményváros Salamon-templomának varázslatos nyelven írt feliratait (melyeket azóta rég elfeledtem, így hát a világhálóról másolom most ide): Szoghomon Ászvátur Vörtikh Hácsáturi Toderi sinöczhin jékéghéchisz 1724. „Simai Kristófnak Tódor nevű fiától született Salamon és Bogdán építették a templomot.” Szoghomon jév Ászvátur Simáján 1723-in sinöchin zájsz jékéghéchin, renovát átáfz 1751. Erkuszumé renovád árádz e 1797. Irékhumén norec huchádz e 1841. „Simai Salamon és Bogdán építették e templomot 1723-ban. Megújíttatott 1751-ben, másodízben újíttatott 1797-ben. Harmadízben 1841-ben.”
Örményország. Leírom az örmény nevét az örmény ábécé betűivel: Հայաստան. A Föld első keresztény állama, ahol Világosító Szent Gergely népe a III. század végétől él a keresztény Isten igéjével. A Jézussal levelező Abgár király. Mesrop Mastoc, aki a latin nyelvű Vulgatával egy időben fordította görögből örményre a bibliát. Az Ararát, ahol a negyven napos égszakadás, majd a száztíz napon át tartó vízi bolyongás után Noé bárkája partot fogott. Urartu ötezer éves kőidoljai. A kő országa ez, akárcsak Tibet. Hegyek, egek, kövek. És még valamiben hasonlítanak. Az írásbeliségük. Ahogy az örmény felföld kolostoraiban és kolostoriskoláiban az V. századtól kialakul a világ egyik legnagyobb és legérdekesebb kódexművészete. Sok tízezer örmény kódex, kéziratok százezrei. Vallási, csillagászati és geográfiai, históriai és filozófiai, jogi, matematikai és orvosi munkák. Ízlelgessük a településneveket: Jereván, Goshavank, Garni, Odzun, Vanadzor, Achpat, Echmiadzin, Geghard, Hrazdan, Sanahin, Cachkadzor, Hagharcin. Aztán ott van Churchill konyakja is, vagy Ambarcumjan és az ő híres asszociációi. És Rabo Karabekian.
Gimnazista koromban meggyőződésem volt, hogy az általam akkoriban istenített Frank Zappa nem lehet más, csakis örmény. Létezik ugyanis egy régi-régi korongja, azon egy instrumentális muzsika, a címe Transylvania boogie, amelyet állítólag Bartók harmadik zongoraversenye ihletett. Erdély és Bartók. Most pedig, kedves olvasó, képzeld magad elé Frank Vincent Zappa kacskaringós pátriárka ormányát is. Mi más lehetne ez az ember, mint egy Amerikába csángált erdélyi örmény család gyermeke? Elárulom, nekem mindehhez szorosan hozzátartozik Illyés Hunok Párizsban-ja is. Hogy miért? Mert akkoriban, amikor Zappa muzsikájára először rákaptam, az a nálam néhány évvel idősebb fiú, aki később az URH és a Kontroll szaxofonosa lett, és akivel a lemezeket csereberéltem, éppen azt olvasta, így hát én is elolvastam.
Végezetül a vérontásról. Nem szívesen, mert kényelmetlen. Tömeggyilkosságról írni sosem jó. A gyilkos is mindig megsértődik. Haragszik, méltatlankodik, támad. Ez persze azt is jelentheti, hogy szégyelli. Nem vállalja. Talán el sem hiszi, hogy maga tette. Franz Werfel azt írta 1933 tavaszán Breitensteinben, hogy „a megcsonkított és kiéheztetett menekültek, a szőnyeggyári munkásgyermekek szívettépő látványa adta a végső elhatározást, hogy az örmény nép felfoghatatlan sorsát el kell ragadni a mindent elnyelő múlt halotti birodalmából”. Az ausztriai Breitenstein légvonalban úgy hatvan-hetven kilométerre fekszik az ugyancsak ausztriai Mauthausentől, ahol úgy százhúszezer embert pusztítottak el néhány év múlva, még az író életében. (Kevesen tudják, hogy mi az első ismert prózája címe: Nem a gyilkos, az áldozat a bűnös. 1920-ban írta.) A modern kori, ismert nagy örmény genocídiumok az 1890-es évek derekán, majd 1915-től zajlottak, de a mindent elnyelő múlt halotti birodalmából volna mit mentenünk azóta is. Az ember gyilkos. Gyilkol magányosan és csoportosan, magányosakat és csoportokat, sőt népeket is. Nincs jó ember. Szerencsés emberek és szerencsés időszakok vannak. Szerencsés, akit nem ölnek, és szerencsés, aki nem öl. Bibliai, ókori, középkori nagy népirtások, mongolok, tatárjárások, vallásháborúk. Indiánok, afrikaiak, indiaiak gyilkosai: angolok, spanyolok, portugálok, belgák. Az elmúlt száz évben tömegesen öltek embert – semmi logika nincs benne, sorolom, ahogy eszembe jut – amerikaiak, oroszok, franciák, németek, maszájok, szlovákok, lengyelek, belgák, románok, szerbek, szudáni nuerek és dinkák, horvátok, ukránok, japánok, kambodzsaiak, kínaiak… Lehet, hogy csak az nem ölt, akinek nem állt módjában? Lehet. Ilyenek volnánk? Ilyenek vagyunk. Nyugodjunk bele? Nem. Semmiképpen. Próbáljuk megakadályozni, igyekezzünk legyűrni, és ha késő, legalább nevezzük nevén a gyilkost.
Akkor hát próbáljuk meg most mi is. Indulat nélkül: hideg évekről hideg fejjel. Számos történész szerint a modern kor első szisztematikus népirtása volt az örmény genocídium: megkíséreltek erőszakkal eltüntetni egy népet. Az elkövetők: muzulmán törökök, az Oszmán Birodalom polgárai, az ifjútörök kormány, a hadsereg, a rendfenntartó erők, valamint számos civil „önkéntes”. Az áldozatok: keresztény örmények, az Oszmán Birodalom polgárai. Az örmény áldozatok száma 1894/5, 1908/9 és 1915/17 közt: legkevesebb 5-600 000, a legtöbb körülbelül 2 000 000 halott. A gyilkolás módja változó, összességében mégsem spontánnak, hanem megtervezettnek, módszeresen végrehajtottnak mondható. Az akasztás, sortűz, lefejezés, nemi erőszakkal egybekötött kínzás mellett bevett eszköz volt a halálra éheztetés, a halálmenet és a haláltábor is.
Könyvekkel kezdtem, Híd a Drinánnal, Musza Dag negyven és Avraham Bogatir hét napjával, könyvvel is fejezem be. Patak Márta most megjelent regényéről még nem tudom, odakerül-e a fejemben ezek mellé. Lehet, sosem fogom tudni, hiszen elfogult vagyok, a mű – A test mindent tud – régi barát könyve. Nem kis leegyszerűsítéssel élve, a magyarok által elkövetett 1942-es délvidéki tömeggyilkosságokról szól, és az azt követő bácskai szerb vérengzésről. Mert mi is ölünk, és minket is ölnek.
Szőcs Géza
Apám az erdélyi örmény konyháról írt fejezetet Kövi Pál világhírű könyvébe, én ösztönösen kiszúrom akár a csak részben örmény származásúakat is, és gyakran meg is szólítom őket. Emiatt sokak vélik úgy, hogy bizonyára én is örmény famíliából származom.
Rögtön szögezzük le: ameddig visszaér a tekintetem időben, nem látok, nem tudok örmény őst a családban. Vonzódásomat, rokonszenvemet nem ez magyarázza. Nem is valamely személyes érzelmi kapcsolat. Több mint 40 év alatt alig-alig tettem szert örmény barátra, barátnőre.
Az örmény konyhát imádom, de nem jobban, mint mondjuk a görögöt vagy az indiait.
Amit csodálok bennük – de ez még mindig nem elég, hogy szimpátiámat megmagyarázza, vagy különleges áhítatomat, ha teszem fel, örmény templomba lépek be –, az az, hogy összes ismert külső és belső szomszédaink közül, a magyarokra gondolok, ők az egyetlen nép, az egyetlen náció, az egyetlen kultúra, amellyel nem keletkeztek feszültségeink, torzsalkodásaink, konfliktusaink, háborúskodásaink. Még ez a múltkor megesett dolog a baltás emberrel, még ez sem fordította ellenünk őket. Én ettől igen meghatott vagyok, és hajlamos arra, hogy így fogalmazzak: ezt a lojalitást, ezt a történelmi szövetségesi hűséget, pontosabban érzelmi közösséget talán meg sem érdemeljük tőlük. Akár a ’49-es mártírokra gondolok, akár számtalan más példájára a vér- és anyagi áldozatnak, a nagy magyar építménybe évszázadok alatt belevitt örmény kontribúciónak. Úgy tudták kialakítani és megőrizni kettős azonosságukat – egyébként nemcsak a magyarokkal, hanem bármely társadalommal, amely befogadta őket –, hogy a kettő között nem keletkeztek belső viták. De ez sem magyarázza meg, hogy miért dobban meg a szívem, ha örmény ékszereket pillantok meg, vagy ha váratlanul örmény egyházi zenét hallok.
Népirtás? Emlékszünk Vonnegut regényhősére, Rabo Karabekian festőművészre? és mindarra, amiket a rokonairól tudunk meg a könyvből? Nem tudom, volt-e Vonnegutban örmény gén, úgy hiszem, nem. De amit ő gondolt az örmények elleni genocídiumról, azt gondolom én is.
Pedig egyébként szimpátiával figyelem, amit a törökök a 20. század nagy részében megvalósítottak – leszámítva a kurd- és örmény-politikájukat –, de ebben a dologban, azt hiszem, világosan fogalmaztam néhány éve: attól a pillanattól támogatnám Törökország uniós tagságát, amikorra rendezni lenne képes ezt a két adósságát: feldolgozni és értelmezni azt, ami az örményekkel történt. Lehet, hogy erre egy évszázad nem elegendő. Az lehet. De hát az unió sem siet sehova, megvár bárkit, aki megváltotta oda a belépőjegyét. Ha nem most, hát máskor.
Szeretném, ha részt vehetnék egy nagy örmény kulturális központ létrehozásában Budapesten, galériástul, könyvtárastul, éttermestül, előadó- és vetítőtermestül.
De az örmények furcsák.
Azt a lelkes szimpátiát, amit érzek irántuk, ők maguk mintha nem éreznék egymás iránt. Vagy saját maguk iránt. Vagy nagyon észrevétlenül teszik, mint ahogy nem érzékelhető az sem, milyen a viszonyuk saját titokzatos nyelvükhöz és írásukhoz. Egyetlen szóban összefoglalva: hallgatag.
Van bennük valami, ami egy örmény személynév üzeneteire emlékeztet engem. Ez a valóságos, nem fiktív magyar személynevek legszebbike számomra. 1848 tavaszán az erdélyi küldöttek kolozsvári gyűlésén a szamosújvári küldöttek egyikét úgy hívták, hogy…
Mondjam?
Kérem, ne adja elő nekem senki, hogy esetleg mi a magyarázata ennek a névnek, mi a nyelvészeti vagy névtörténeti kontextusa, nem érdekel, nem akarom tudni.
Ez a név sokkal izgalmasabb, mint Rabo Karabekian vagy Esti Kornél vagy Kakuk Marci neve.
Ez a Kosztolányi, Krúdy és Szerb Antal tollára méltó név, amelyet az az akkori ’48-as örmény küldött viselt, akinek életéről semmit sem sikerült kinyomoznom, nos, ez a név így hangzik: Másvilági János.
Számomra ő az örmények magyaroknak küldött nagykövete.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2015/3. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
