Turai Kamill: Hamvas-hatás
Leginkább böhömnagy melléfogásait imádom. Azt, hogy utálta Lisztet. Azt, hogy leszarta a magyar népművészetet. Azt, hogy életében le se firkantotta a világzseni kortárs-kollégák (Wass és Márai) nevét (igaz: azok sem az övét, s egymásét sem…) Azt, hogy több feleségétől sem bírt egy fél gyereket összeütni. Ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán komálom emeletes telitalálatait. Ahogy többször adta volna – tinédzserként és negyvennyolcasan is – önkéntesi honvéd életeit azért a Hazáért, akinek egyébként ki sem ejtette a nevét, hacsaknem leereszkedő ajakbiggyesztéssel. Ahogy a tiszapalkonyai proliraktárak és panelcsatornák patkányürülékében elmerülve (belemerítve) a legangyalibb csillagszózatokat csalta ki csalogányfuvolájából, tudniillik a könyökcsövek és öntöttvas-spájzerek szimfonikus összhangzattanából. Ahogy pökhendien mindenhez értett, miközben semmihez sem: fordított óhéberből, ószanszkritból, óajnuból és ó-Böhméből, de képtelen volt a sorsán fordítani. Ahogy Pomázra menet füstölt szalonnát zabált az öreg hídnál, mialatt a tibeti “tumo” misztériumain meditált. Emlékszem például, milyen elementárisan döbbenetes hatást váltott ki belőlem 1985-ben – Firenzébe utazván – a Karnevál két kanárisárga kötete. Oh, sóhajtottam, ha ezt korábban, születésemkor kiadták volna, s nem emberöltőnyi késedelemmel! Ohó, rikkantottam, ehhez képest a jellemkatalógushoz képest “kutyafasza” Dosztojevszkij meg Singer! Hűha, álmélkodtam, miként vethetett papírra tévedhetetlenül tisztánlátó prózamondatokat ez a par excellence mégiscsak iniciatív posztszókratikus bölcs! Emlékszem, hogy például fizikai éhségnél (éhhalálnál) intenzívebben izgatott-izzított (majd izzasztott) – hasonlatosan korábban teszem azt Heideggerhez, Pázmányhoz, Füsthöz, Poundhoz, Plótinoszhoz – egy-egy újabb sóskafőzelékszínű életműdarab, mondjuk a Patmosz. Ki tudott a század “megmondóemberei” közül (Einstein, Freud, Marx) ilyen delfoi Hádészból fakadó ennyi tiszta aranyalkímiát felvarázsolni – fel-fel a felejtés felhőibe ejteni fel, rózsalugas-Napba? Emlékszem, például, mekkorka bruhahás hahotát buggyasztott tudósi tüdőmből az édesapámmal konzseniális Rákosi-kori egyetemi ki-tétel — (ti. a sztálinista provokáló diák rátört a Mesterre valahai ezoterikus-kispolgári, tehát következésképpen fasiszta citátumával): SOKMINDENT MOND AZ EMBER! Emlékszem, például, miként berzenkedtek a bokájáig se gebeszkedő akadémikuskodó démiurgoszi mókuskák, ha valaki lelkesedni mert a mindeneket meghaladó és megható hatalmas Misztikusért – tudománytalan, enthuziaszta, dilettáns, hamvába-Hamvasába-holt, laudálták az én kandidátusi Plótinosz-disszertációmat a fillérke-Hellerkék, ajjaj!
Hamvas, egyebekben-lényegében, a mi Élő Lelkiismeretünk. Horribile – leszólta Weöres első versesköteteit, azzal, hogy elég lett volna a Galagonya-varázsdal, a többi felesleges pelyva. Ehhez fogható opuszt aztán a későbbiekben sem talált, a haláláig. (No, persze, azért egy Szajkó, egy Át a vízen, egy Valse triste, egy Alterego…) Meggondolandó tehát, Béla magiszter regiszterében, mivel mocskoljuk bé a szűz papirost. Horribile – amúgyan negligálta és eliminálta a bevett (sőt: bekebelezett, elnyelt) Egyházakat, hogy egyszemélyes-önnönmagából (tudniillik az össz-emberiségből, a százezermilliárdnyi felfújt Lélek-buborék nullából ácsolt és csócsált össze, egybe Egy Hazát. Az Egy házát, a Haza egységét, egyetlenségét. Nem ismert kivételt. Kivételesen demokrata, homeopata volt. Petőfi módján: nem ismert magánál kisebb embert, de nagyobbat sem. Avagy Adyként: vagyok – MINT MINDEN EMBER – fenség… Horribile – egyre élőbb, már nem is ükünk, ősünk, apánk, hanem bátyánk, kölkünk, unokánk. Akinek gyermeki, köb-üki jövőlátásából minden titkokat, a Mindenség Titkait leshetjük el. Mások (mi gondom ezekkel) már ma, még meg sem írván díjas aktuálmányaikat, szú-ette unalommá keshednek, érdektelenségbe fulladnak. Első és utolsó Béla egyre totálisabb próféta: Alfa és Omega lett. Jelenleg (2018. január 31.) alig várom már, hogy kézbe vegyem az életműkiadás 30. tomusát, újságcikkei egybegereblyézett kalangyáját. Csupa végső igazsággal, kőbe véshető lapidáriummal, enigmatikus axiómával fogok ott szembesülni, a napilapok egykor seggtörlésre-rendszeresített hasábjaiból. Horribile – Hamvas nemhogy nem hamvas és árnyas, hanem a legátlátszóbb, a legáttetszőbb. Úgy, ahogy a Keresztes Szent János által megkívánt, megkövetelt üvegablak. Ne legyen azon semmi biológiailag értékelhető matéria: légypiszok, biomassza. Csakis a színtiszta űr, a szennyezetlen Nap-sugarakat áteresztő, átsegítő üveg íve, a vákuum-energia, Sang-ti. Hamvasban az Istent láthatod. Mint magad a tükörben!
NINCS MENTSÉG! HAMVAST TESSEN OLVASNI!
Illusztráció: Hamvas Béla Tiszapalkonyán (1950-es évek)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
