Losonczy Attila: A földdel egyenlővé
Tüzes szúrásokkal érkezett a narancsszínű hajnal; megszokott vendégnek számított a fájdalom a korhatag testnek. János gazda álmatlanul forgolódott fekhelyén. Nem volt szüksége vekkerre, hogy tudja, hány óra. Fél évszázada percre pontosan négykor ébred. A régi szép időkben ilyenkor már várták a jószágok…
Most azonban nem csaphat zajt, jobb, ha órákig meg se moccan. János lánya, Adél, nemsokára hazaérkezik, neki a kelő nap fújja a takarodót. Adél éjszakás nővér.
Az öreg most sem tesz mást, mint a többi reggelen, bámulja a feje fölötti szürkeséget, a panellakás plafonját. A gazda nem erre a zajos, üvöltő betonrengetegre vágyott öreg napjaira, de mióta a kertben összeesett, és az intenzíven tért magához, kénytelen a lánya lakását otthonának tekinteni.
A parasztház, amelyet még János nagyszülei húztak fel, hamar kalapács alá került, mivel Adél – János egyetlen gyermeke – távol, a fővárosból nem tudta volna gondját viselni apja birtokának. János nem ellenkezett, belenyugodott ebbe is, mint oly sok mindenbe élete során.
Ezen a reggelen azonban az idős parasztember partra vetett halként érezte magát. Talán az álma miatt. János a régen elhunyt asszonyáról, Mártáról álmodott. Szegény Mártika, világéletében tette a dolgát fáradhatatlanul, és a legnagyobb nélkülözések közepette is mindig tudott mosolyogni. Az asszony egy csendes, őszi délutánon a kedvenc körtefája alatt aludta át magát a túlvilágra.
János gazda leggyakrabban a földről álmodott, a földről, ahonnan elvétetett…
Mit keres ő itt, ahol nincs egy kapavágásnyi kert sem? A kényszerű tétlenség fájt neki legjobban, a dologtalanság, amely a parasztember igazi halála.
Valaha meg sem kottyant neki a naphosszat tartó kapálás, zsákhordás, mostanság pedig a járókeretet is alig bírja el, amire támaszkodni kényszerül. Mi lett a lábaival, amelyekkel sok száz hektárt járt be? Már az ágytól a fotelig tartó néhány lépés is maratoni távnak tűnik. Pedig ő még papíron nem aggastyán, csak ez a fránya betegség…!
Még a nevét sem tudja kimondani ennek a nyavalyának, ami miatt egész nap a villódzó képernyő elé kényszerül.
„Bevetted a gyógyszered, papa?” – hallja ezt Adéltól nap mint nap, újabban köszönés helyett.
Adél elvált, gyereke nem született a vakvágánynak bizonyult házasságból. János hiába várt unokára, aki majd vénségére boldogítja. Az öreg tudta jól, a lánya neheztel rá, talán évek, évtizedek óta. A rosszkor és rosszul feltett kérdések, a meg nem felelt feleletek tüskéi emeltek örökre drótkerítést közéjük.
Újabb fájdalom nyilallt Jánosba. Minek is kell azokat a francos tablettákat szednie? Csak meghosszabbítják a fogságot ebben a szikkadt testben, amely omladozó siralomház, semmi több… ahol ráadásul Adél a fegyőr…
János halk fohászt küld a Szűzanyához, ahogyan süldőkorában tanulta, majd Mártika nevét mormolva beszedi az összes orvosságot, amit csak talál az éjjeliszekrényen.
Rosszullét és émelygés következik, a világ átalakul egy mindent elnyelő, fekete lyukká, azután hirtelen bántó, vakító fehér fény türemkedik a haldokló tudatába…
A következő reggel a kínpadnak is beillő kórházi ágyon találta az öreget. Testéből csövek lógtak ki, mint megannyi póráz.
„A szökevények sorsa” – gondolja az öreg, és nevetne, ha nem akadályozná benne a lélegeztetőgép.
„A doktor urak hiába fáradtak… mit kapok majd ezért a lányomtól!”
János utolsó erejével szakítja le a műanyag köldökzsinórokat. Ez nem lehet öngyilkosság, mentegetőzik magában, hiszen már régóta halott.
Losonczy Attila a 2018-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője.
Illusztráció: K. Nagy Lajos fényképfelvétele (2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
