Mondd meg nékem, merre találom…

Hetedhét

április 10th, 2019 |

0

David Van Reybrouck: Cink

 

(részletek)

 

Három héttel a születésem előtt meghalt egy 68 éves férfi, aki az élete utolsó húsz évében többnyire az ablak mellett ücsörgött köhögve, krákogva, dohányozva. Pipájába több gyufát használt el, mint dohányt. Türelmesen, jámboran hámozta a krumplit, szeletelte a hagymát. 1971 nyara volt, Belgium legkeletibb részén, a német nyelvű területen.
        – Mintha még most is ott ülne – mondja Betty, az egyik lánya –, ott, a sarokban.
        Az ablaknál álló székre mutat. Betty három bátyjával együtt a szülői házban maradt. Mindannyian a szalonban ülünk, én egy kis jegyzetfüzettel az ölemben.
        – Az utolsó években nem ment ki a házból. Amióta ismertem, mindig nehezen lélegzett – mondja Betty. Három szürke bátyja bólogat.
        Hosszan tartó betegség, egy helyben ücsörgés, meglehetősen fiatalon meghalni – nem igazán mozgalmas életre utal. De már megtanultam, hogy az emberek utolsó évei gyakran igen keveset árulnak el a korábbi életükről. Jámbor nyugdíjasokról néha kiderül, hogy évtizedekig kibírhatatlan alakok voltak. A joviális emberek gyakran öregkorukra kezdenek folyamatosan sopánkodni. Az öngyilkosság pedig gyakran egy csupa örömmel teli élet végére tesz pontot.
        De ritka az ilyen nagy ellentmondás, mint ennek a korán elhasználódott embernek az esetében. A csendes házban néhány óra alatt megtudom, hogy nemcsak tizenegy gyermeke volt, hanem öt állampolgársága és két identitása is. Egy mozgalmas, de nem éppen rózsaszín élete. „Mein Lebenwar von Anfang an ein Leidensweg” – az életem kezdettől fogva szenvedés volt, áll a gyászértesítőjén, amelyet a lánya lefénymásol nekem. Vannak emberek, akiknek a testébe a történelem olyan sok vonalat rajzol, karcol, vés, hogy nincs más választásuk, mint leülni és elcsendesedni, amint csak lehet. A zűrzavar után a csend – vagy legalábbis annak vágya.
        De hol is kezdjem?
A gombokkal kezdődik, így képzelem, finom, fekete gombok sűrűn egymás felett, a cipzárat még nem találták fel, a gombokkal, amelyek a lány gyorsuló lélegzetét követve kidomborodnak, magasan a melle fölött. Mi szalad át rajta? Epekedés, ijedtség vagy az a titkos élvezet, amit gyakran az ijedtség ad? Annak sötét izgalma, hogy átlépnek egy határt? A gombok a fűzőjén, ami még rajta volt reggel, amikor a szobákat takarította, délben, amikor a levest szolgálta fel a mázas tálból, és érezte magán a férfi pillantását. Az ezüst evőeszköz a damasztabroszon. Poharak csörrenése. Gombok, amelyeket most az ápolt férfiujjak rendíthetetlenül gombolnak ki egymás után. Nem először teszik ezt, a lány is észreveheti. Düsseldorf, 1902. Még javában a tizenkilencedik század. A férfi gyártulajdonos, a lány cseléd. Rheydtből érkezett, Mönchengladbach mellől. Azért jött Düsseldorfba, mint sokan mások is. Itt van munka. A város néhány év leforgása alatt hatalmasra duzzadt: 1840-ben 35 ezer lakosa volt, 1900-ban már 213 ezer. Az ipar teljes gőzzel fejlődik: acél, textil, gépgyártás. A lány hajadon. A neve Maria Rixen. A férfinak csak a vezetéknevét ismerjük: Hütten. Fekete gombok, a férfi ujjai, egyik a másik után. Nem szabad, nem lehet, nem lenne szabad. De megtörténik.
        Vagy még korábban kezdődik, sokkal korábban. Talán akkor, amikor a hájas svájci orvos és alkimista, a bogaras tudós, aki a nevét Paracelsusra változtatta, 1526-ban figyelmesen nézi az olvasztókemence belső felére lecsapódott ezüstfehér réteget. Már legalább 15 évszázada mindenki úgy gondolja, hogy mindössze hétféle fém létezik – arany, ezüst, réz, vas, ón, ólom és higany –, de talán több is van. Talán tévedtek az ókorban. Talán ez a finom porréteg, ami a porrá tört és felforrósított galminkövekből származik, több mint az a színezőanyag, amit már évszázadok óta arra használunk, hogy rézérccel vegyítve sárga színű rezet kapjunk, sárgarezet, amiből gyertyatartót, tömjéntartót és pénzérméket készíthetünk. Talán maga is fém. Paracelsus a lepedéket bámulja az olvasztókemencében. Megint nem hisznek majd neki, lassan már megszokja, hogy Európa legveszélyesebb őrültjeként félretolják az útból. Olyan sok helyen nem látják már szívesen. Nézi, milyen hegyesek a kristályok, és német szavakra gondol, mert igazság a latinon kívül is van, olyan szavakra, mint Zahn, Zacke, Zinne, Zinken, valamire, ami a csúcsos formára utal. Zink, határozza el, cink, ez lesz a neve. A szót a világ minden nyelve átveszi majd.
        Könnyű, könnyen megmunkálható, és nem rozsdásodik. Ki hallott már ilyenről, egy fém, ami nem rozsdásodik? Jó, az arany sem rozsdásodik, de az megfizethetetlen, míg a cink nagyon olcsó. Persze nem is nemesfém. Alacsony hőmérsékleten törékeny, de hevítsük csak fel úgy 120 fokra, és máris lehet hajlítani, lapítani, nyújtani vagy hengerelni. Bámulatos. E tulajdonságának egyetlen nagy hátránya van: gyorsan elpárolog, már 907 Celsius fokon. Más fémekkel összehasonlítva ez szinte szobahőmérséklet. Az ezüst forráspontja 2162 fok, a rézé 2562, a vasé 2862, az aranyé pedig 2970. Éppen ezért hagyták figyelmen kívül évszázadokig a kovácsok és a tudósok is: mire a kemence jól felmelegedett, a cink már rég elpárolgott, és távozott a többi égéstermékkel együtt. Paracelsusnak igaza volt, tényleg fémről volt szó, de egészen a tizennyolcadik századig várat magára, hogy Európában tiszta cinket tudjanak desztillálással előállítani. Addig a cinkércet csak rézérccel vegyítik: a cinkkristályok így elpárolgás helyett összeolvadnak a rézzel. Az eredmény egy olyan ötvözet, amely tartósabb, mint a tiszta réz. Aki rezet ónnal vegyített, bronzot kapott, aki rezet cinkkel, az sárgarezet.
        Radzsasztánban, India észak-nyugati részén, már az időszámításunk előtti évezredben is ismerték a cink elállításának folyamatát, kétezer évvel korábban, mint Európában. Az idősebb Plinius, a Római Birodalom nagy természettudósa, így írt: „Sárgarezet egy cadmiumnak nevezett, könnyű kőből állítanak elő, amely Ázsiában igen ismert. Azt mondják, Germania provinciában is előfordul.”
Talán ott kezdődik az ablaknál révedező férfi története is, Germania cinkrétegeinél, amelyekre Plinius utalt. A történelem azonban nem ismer startlövést, csak évszázadokon átnyúló, összefűzött drótdarabokat, foszlott madzagot, összefércelt rongyokat.
        A düsseldorfi cselédlány, Maria Rixen számára minden csak azokkal a finom, fekete gombokkal kezdődött, vagy inkább: ott siklott félre minden, azoknál a gomboknál, visszavonhatatlanul félre. Néhány hónap után mondja meg neki, sustorogva, ahogy egymás mellett fekszenek. Egyszeriben vége szakad annak, hogy simogató kezek érintik a bőrét, hogy nedves, telt ajkak csókolnak a nyakába. A férfi szája már nem ugyanaz a száj, hanem egy fekete folt, és úgy süvít, mint az egyik kemence. Tűnjön el a szeme elől. Az ő házából. Hogy vigyázhatott volna. Hogy micsoda szégyen. Hát nem szégyelli magát? Az ő saját házában? Hiszen ő családos ember! Egyébként biztos, hogy tőle van? Hogy merészel ilyet állítani? Ismeri ő jól a fajtáját! És akkor még siránkozik is?
        A korábbi lágy, édes ijedtség helyébe a jövőtől való szorongató, sötét félelem lép. Düsseldorfban nem maradhat, Mönchengladbachba nem mehet vissza. A családjához nem. A hatalmas, szigorú Poroszország, amely 1871 óta állt a Német Császárság élén, hirtelen olyan fojtogatónak, olyan nyomasztónak tűnik. A képmások a pénzérméken, a kadétok az utcában: mindenhol azok a zord férfitekintetek. Egy öreg, bajszos, csúcsos sisakos birodalmi kancellár portréja: még halála után is hajthatatlanul, megvetően néz. A lánynak mennie kell, hol juthat még lélegzethez? Vonattal elmehet Kölnbe, a Rajna mentén délre, és aztán nyugatra az Eifelen át Aachenbe. Onnan még nyolc kilométer, és a semleges területre jut. Nem nagy terület, tudja, csak 1347 régi porosz morgen méretű, de a Semleges-Moresnet nevű icipici törpeállamban az ember mégsem érzi magát annyira beszorítva, mint a szétterpeszkedő Poroszországban. Ez sok lányt vonz oda, Németországból, Belgiumból, sőt Svájcból is. Ott békén hagyják őket.
Cadmia. Calamine. Kalamin. Galmin. A cinkérc görög neve benyomult a modern európai nyelvekbe. Európa legfontosabb bányagödre egy kis falucska mellett terült el, amit nem véletlenül hívtak Kelmisnek, franciául La Calamine-nak. A történelmi Limburg hercegségben, Maastrichttól harminc kilométerre délre volt található, és mivel ott már régóta bányásztak cinkpátot, Altenbergnek is nevezték. Az is lehet, hogy ez volt az a lelőhely, amelyre Plinius két évezreddel előbb utalt. A kelmisi ércet legalábbis a középkor óta Dinantban és Aachenben dolgozták fel. A sárgarézből készített használati tárgyakat mind a mai napig dinanderie-nek hívják, bár nincs olyan ember, aki még használja ezt a szót.
        „Aachentől nem egészen két mérföldnyire, Limburg vidékén, van egy Lapis Calaminaris bánya, oda menénk azt megtekinteni, velünk volt egy káplár és nyolc muskétás, védelmünkre az erdőn való átkeléshez” – írta Edward Browne 1696-os, „Részletes és emlékezetes utazások” című művében (az angol eredeti 1685-ben jelent meg). Az erdő még mindig megvan, ma ideális helyszín terepbiciklizéshez. Az író látni akarta, „hogy terem a Cadmia a földben, más egyéb kuriozitások mellett”:
        „Mivel ezt a bányát háromszáz esztendeje művelik, és mivel fajtájának egyik legfigyelemreméltóbbja, nem tűnik haszontalannak néhány különlegességét elbeszélni és leírni. Mintegy tizennyolc vagy tizenkilenc öl mély, teljességgel nyitottan terül el, mint egy mészkőbánya. (…) A legjobb Kalamitot a bánya legmélyebbi részén a sziklák között találni. Éppen most találtak egy igen gazdag eret, tizenegy-tizenkét láb vastagot, melyet csákánnyal vájnak ki, nem éppen nehézség nélkül, mivel a Lapis Calaminaris oly rendkívül kemény. (…) Mivel a Lapis Calaminaris erei ily szélesek, ezért nem csak egy helyen követik őket, hanem egymás feje fölött is ásnak, majd széles, tágas lépcsőfokokat formálnak.”
Szisztematikus, teraszos bányászat a tizenhetedik században. A bányagödör olyan gazdag volt, hogy annak szükségszerűen konfliktushoz kellett vezetnie: Aachen városa már 1344-ben is hadakozott miatta a brabanti hercegekkel, Jó Fülöp 1439-ben zárlat alá vonta, Napóleon ugyanezt tette 1794-ben. A természeti kincsekért való harc örök.
        Nem sokkal azután, hogy Napóleon nacionalizálta a bányát, Jean-Jacques donyliège-i kémikus Európában elsőként felfedezte, hogyan lehet tiszta cinket előállítani. Igen, a kristályok gyorsan elpárologtak, hacsak valaki nem tett egy hideg tárgyat a kemencébe, mert akkor lecsapódtak rá, mint a vízgőz a hideg tükörre a fürdőszobában. Egy folyamatos hidegfrontot kellett tehát megvalósítani a forróságban. Ezt a levegőt bevezető csövekkel lehetett elérni. Ezen elv alapján építette meg Dony 1809-ben a kelmisi bánya mellett a világ első ipari cinkolvasztóját. Módszerét mindenhol utánozzák majd, Angliában pedig 1950-ig alkalmazzák „belgian retort process” néven, maga Dony azonban keveset érzékelt saját sikeréből. Olyan sokat invesztált a találmányába, hogy 1819-ben csődbe jutott, és teljesen tönkrement. Egykor ingyen küldött Napóleonnak egy könnyű cink utazókádat – jól jön az ilyesmi a hadjáratokon –, de a megrendelések csak nem jöttek. Koldusszegényen halt meg.
Eközben megváltozott a világ is. Az 1815-os waterlooi ütközet után Európa térképét alaposan át kellett rajzolni, már csak annak elkerülése céljából is, hogy egy ilyen korzikai vagy bárhonnan jövő potentát még egyszer a feje tetejére állítsa az egész világot. A sok határ közül, melyekről a bécsi kongresszuson meg kellett állapodni, az egyik Poroszország és a frissen megalakult Egyesült Németalföldi Királyság között húzódott. Kijelölése gyorsan ment a Luxemburgi Nagyhercegség és a Watt-tenger közötti több mint ötszáz kilométeren – nagyrészt még mindig ez a kanyargós vonal alkotja a holland-német határt –, de egy három kilométeres kis szakaszról csak nem bírtak megegyezni: arról a szakaszról, ahol a kelmisi cinkbánya volt található. Poroszország és Németalföld vállvetve küzdött Waterloonál, és már elosztották egymás közt Luxemburg, Stavelot-Malmedy és Limburg hercegségeket, most azonban homlokegyenest szemben álltak egymással egy gödör miatt. A bécsi kongresszus záróokirata sem rendelkezett egyértelműen: a terület a 25. cikk szerint Németalföldhöz, a 66. cikk szerint azonban épphogy Poroszországhoz tartozott. A diplomáciai szerződések akkoriban pusztán szövegesek voltak, térképet nem mellékeltek hozzájuk. A cikkelyek szavakkal írták le a határt, ismert pontokra hivatkozva, mint például a Vaalserberg nevű hármashatárhegy (amely Napóleon alatt „hármas megyehatár volt”). Szavak kép nélkül, ez elég nagy kalamajkát okozott.
Egy évvel és legalább ötven munkaüléssel később aztán mégis született egy kompromisszum. Vagy valami olyasmi. Az 1816-os aacheni határszerződés mindenesetre nem a valaha elért legelegánsabb diplomáciai eredményként vonult be a történelembe. A kompromisszum az volt, hogy nincs kompromisszum. Az álláspontok nem változtak. Németalföld szerint a határ még mindig a későbbi hármashatártól haladt egyenesen dél felé; Poroszország szerint pedig inkább dél-nyugati irányba. Természetesen mindkét ország úgy fogalmazta meg igényeit, hogy a bánya éppen az ő területére essék. Mivel nem jutottak dűlőre, a tárgyalók aztán úgy határoztak, hogy a két vonal közötti kis háromszög státuszát ideiglenesen osztatlanná nyilvánítják. Semleges terület lett. Az „ideiglenes határok”, ahogy az aacheni szerződés nevezte őket, egyenesen a régi falu, Moresnet területén át húzódtak. A nyugati rész Németalföldhöz került, a keletiből Porosz-Moresnet lett, a közöttük fekvő területet pedig innentől kezdve Semleges-Moresnetnek hívták. A végleges megoldásig – amely, mint remélték, néhány éven belül megszületik – Poroszország és Németalföld közösen irányítja majd. Ezalatt egyik hatalom hadserege sem szállhatja meg ezt a kis területet. A déli határt, két kilométer hosszan, a Liège-ből Aachenbe vezető út képezte. A 4, illetve 5,5 kilométer hosszú keleti és a nyugati határ egy óra mutatóira emlékeztetett, amelyen öt perccel múlt fél hat. A számlap közepét a legészakibb pont alkotta. Egy tortaszelet, 3,44 négyzetkilométer nagyságú. Más törpeállamokhoz, például San Marinóhoz (61 négyzetkilométer), Liechtensteinhez (160 négyzetkilométer) és Andorrához (468 négyzetkilométer) képest inkább csak egy morzsa. Csak Monaco és Vatikánváros kisebb ennél, de azok mindig is sűrűn lakott városi területek voltak. Ez az új országocska viszont több mint felerészben erdőből állt, és legföljebb úgy ötven szétszórt házikót és kunyhót, valamint 250 lelket számlált, akik közül a legtöbben Kelmis falucskában laktak. Kérés nélkül kaptak ajándékba egy saját országot. 2016. június 26-án pontosan kétszáz éve annak, hogy létrejött ez a nemzetközi jogi kuriózum.
Nem tudjuk pontosan, mikor érkezett ide Maria Rixen. Valamikor 1902 ősze táján lehetett. Megpróbálom magam elé képzelni: egy fiatal német nő szalad a faluban a földutakon, néha meg kell állnia, hogy a derekára tegye a kezét, könyökével hátra, kerek hasát kitolva. Vajon becsukja a szemét? Tiszta, hideg téli nap van? Megkönnyebbült, vagy inkább hajszolt? Szégyenkezik, vagy felszabadult? Visszagondol azokra az időkre, amikor a szupét szolgálta fel a fehér mázas edényekből? Nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogyan került oda, és ismert-e már ott valakit. Csak azt tudjuk, hogy Semleges-Moresnet még mindig fennállt, és jelentősen megnövekedett: időközben több mint 3400 lakosú bányászfalu lett belőle.
        A terület hosszú fennállása sosem volt cél. Az 1820-as években jól haladtak a tárgyalások Poroszország és Németalföld között – Németalföld kapta volna meg a bányát, cserébe Hertogenwald erdejéért –, de akkor egyszer csak 1830-ban beköszöntött a belga függetlenség, és I. Vilmos királynak már nem volt szava Németalföld déli részét illetően. A diplomáciai tárgyalások újrakezdődtek, most a felajzott belga felkelőkkel. Hosszú menetnek ígérkezett. A Vaals melletti hármashatárból négyeshatár lett, Európában egyedülálló módon: képeslapokat lehetett venni róla.
        Ezenkívül 1837-ben létrejött a Société Anonyme des Mines et Fonderies de Zinc de la Vieille Montagne, röviden Vieille Montagne, ami az Altenbergnek, a cinkbánya régi nevének francia megfelelője. Dony csődbe ment cinkolvasztója látványosan újjászületett, amikor Dominique Mosselman, egy brüsszeli gyökerekkel rendelkező párizsi bankár vette át. Vieille Montagne a következő évtizedekben a világ egyik legnagyobb cinktermelőjévé válik, ami újból hangsúlyossá teszi a határvidék jelentőségét, a nemzetközi megállapodás lehetősége pedig messzebbre kerül, mint valaha. A határt jelző facölöpöket, melyeket 1816-ban vertek a földbe, 1868-ban hatvan kőből készült cölöpre cserélik. Legtöbbjük még mindig ott áll, állapítom meg, amikor egy szép őszi napon a keresésükre indulok az erdőben.
        A határcölöpökön belül eléggé figyelemreméltóan folyik a kormányzás: hivatalosan két külső biztos, egy belga és egy porosz kezében van az irányítás, akik csak királyuknak tartoznak beszámolással, parlamenti kerülő nélkül. A gyakorlatban a hatalom birtokosa a polgármester volt, akit nem választottak, hanem a biztosok nevezték ki. A bő száz év folyamán, amíg Semleges-Moresnet fennállt, mindössze öt polgármestert látott: az első 43 évig volt hatalmon, az utolsó 20 évig. Az első, akit Poroszország nevezett ki egyoldalúan, úgy gondolta, hogy városi tanácsra nincs szükség. Úgysincs elég írni-olvasni tudó ember, vélte. Ő maga egyébként a szomszéd porosz Moresnetnek is polgármestere volt. Amikor azonban egyre többen mentek dolgozni a bányába – 1858-ban már 2870 lakosa volt a területnek –, mégis kívánatos lett egy városi tanács felállítása. Tagjait nem választották, hanem a polgármester terjesztette fel őket: összeállított egy listát húsz tekintélyes lakos nevével, akik közül a biztosok tízet neveztek ki. Tízévenként a testület felének le kellett mondania: hogy kiknek, azt bizony sorsolással döntötték el. Ez a furcsa szabályozás a francia idők törvényeire nyúlt vissza: amíg Poroszország és Németalföld nem tudott megegyezni a végleges szabályozásról, addig a napóleoni és a forradalmi törvények változatlanul hatályban maradtak. Abszurditás a javából: legyőzni Franciaországot, és aztán kötelezően megtartani az archaikus francia törvényeket.
        Választások? Soha nem voltak. Adók? Rendkívül alacsonyak és követhetetlenek, annak alapján kiszámolva, hogy mennyi földje, ajtaja, ablaka, bútora és házi személyzete volt valakinek. Saját pénz? Nem volt. Hivatalosan csak a francia frank volt érvényes, de elfogadták a tallért, a birodalmi márkát, az ezüst groschent és a belga frankot is. Hivatalos nyelv? Nem volt. Német, francia és a kelmesi nyelvjárás, valahol a plattdütsch és a limburgi között, összevissza. Vám? Hagyjuk azt csak a szomszéd országokra. Oktatás? Nem volt tankötelezettség. Igazságszolgáltatás? Nem voltak bíróságok. Büntető és polgári peres ügyekben Belgiumban vagy Poroszországban lehetett bírósághoz fordulni. Az ottani bírónak aztán fel kellett lapoznia az 1804-es Code Napoléont vagy az 1810-es Code pénalt, és büntetést kiszabnia olyan vétségekért, amelyek esetleg a saját országában már évek óta nem számítottak büntetendőnek, egy olyan ország törvényei alapján, amely azóta már nem is létezett. Elítélni valakit csavargásért 1900-ban? Sajnálatos; itt ugyan ezt már nem veszik ilyen komolyan, de az egy évszázaddal ezelőtti francia császárságban ezért hat hónapi börtönt adtak. Ez történt egy férfival, aki Semleges-Moresnetben koldult.
        Volt azonban az országnak zászlaja (kék-fehér-fekete), egy díszérméje (amivel fizetni nem lehetett), egy mezőőre (1854-től), és egy kis időre saját bélyege is (1886-ban, egy helyi filatelista ötletére, két hét után azonban betiltották). A küldeményeket két postás szállította ki: egy porosz és egy belga. Ha kézbesítés után poharazgatni akartak együtt, azt alaposan egyeztetniük kellett, mert Semleges-Moresnet és Porosz-Moresnet között egy óra időeltolódás volt. A semleges terület ugyanis a párizsi időzónához tartozott, a túloldal viszont a berlinihez. És hogy még egyszerűbb legyen a helyzet, a hollandiai órák még húsz perccel a belga időszámítás előtt jártak, mivel az idő a nemzetközi vasúti összeköttetések megjelenése előtt még helyi dolognak számított.
1903. február 14-én, Valentin napján szüli meg gyermekét. Nincs mellette a kedvese, nincs férje, nincs apa, aki büszke lehetne. Úgy gondolja, Joseph legyen a gyermek neve. József is sokat vándorolt, hogy a gyermeke biztonságban jöjjön a világra. Joseph Rixen. Fia az ő vezetéknevét kapja meg, természetesen, az állampolgárságát azonban nem. Míg az anya porosz marad, a gyermeket „semleges” állampolgárként jegyzik be. Semleges-Moresnetben időközben már 3433-an laknak, közülük 1470 porosz, 1169 belga, 353 holland, 3 amerikai és mindössze 438 „semleges” polgár. Ez utóbbi kategóriát az eredeti lakosok utódainak tartják fenn. Azért kapja Joseph ezt az állampolgárságot, mert házasságon kívüli gyermek? Vagy azért, mert helyi nevelőszülőkhöz kerül? A faluban van egy bábaasszony, Elise Rademacher, aki már korábban is segített elhelyezést találni nem kívánt gyermekeknek. Josephet a négygyermekes Pauly család fogadja magához. Az apa Porosz-Moresnetben dolgozik a Bruch cég nemezgyárában. Az egyetlen probléma: már van egy Joseph a családban. Az újonnan érkezőt ezért Emilnek nevezik, Emil Paulynak. Sokkal később, tizenkét évesen értesül döbbenten arról, hogy az igazi neve nem Emil Pauly, hanem Joseph Rixen. Ezután egész életében a két név keverékét használja: keresztnévként az Emilt, családi névként a Rixent.
        A kézzel írott levél minden kétséget kizáróan fogalmaz. Kelt 1907. július 17-én. Emil/Joseph akkor négy és fél éves. „Alulírottak ezennel megerősítjük, hogy ez év július 1-jétől kezdődően a kis Emilt nevelt fiunkként befogadjuk. Amennyiben Ön kifizeti nekünk a pénzt, akkor a gyermek mindenben ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a többi gyermek. Köszönettel fogadva.” Aláírók: Frau Pauly, Johann Pauly és a levél hitelesítéseként – zur Beglaubigung – Schmetz polgármester.
        Ebensoviel Recht. Wenn Sie uns das Geld bringen. Az a szigorú korrektség. Az anyai szívre kell gondolnunk. Amikor meg kell válnod a gyermekedtől, és még fizetned is kell ezért. Ha fizetsz, felneveljük, mi magunk sem dúskálunk a gazdagságban, de itt biztonságban van. A szerződés két fél közötti megállapodás, az anya nevét azonban még csak meg sem említik benne. Ő nem akarja? Neki vannak egyáltalán jogai? Már most is láthatatlan. És egyre inkább láthatatlan lesz. Még egyszer leírom a nevét: Maria Rixen.

***

1914. augusztus 4-én Emil tizenegy éves. Tornázik, énekel egy katolikus kórusban, talán néha még az Amikejo-indulót is énekli. A két évvel korábban kitört tífuszjárvány Kelmisben több gyermek életét követelte. Emil él. Más veszély fenyegeti most. Aznap reggel a német csapatok átkelnek a határon, megsértve ezzel az 1816-os aacheni határszerződést. A belga semlegességet is lábbal tapossák. Itt az első világháború.
        Városokat égettek föl, polgárokat végeztek ki, aki csak tudott, Hollandiába menekült. Becslések szerint egymillió belga lépte át a határt a háború első hónapjaiban, amíg a németek halálos villanykerítést nem emeltek. A drámai események, amelyekben annyi belga városnak és falunak volt része, Semleges-Moresnetben különösen tragikus színezetet kaptak. A tizenkilencedik század folyamán sok fiatal fiú érkezett a törpeállamba, hogy kibújjon a Belgiumban vagy Poroszországban kötelező katonai szolgálat alól. 1847-ben és 1855-ben mindkét ország megálljt parancsolt ennek a gyakorlatnak: többé nem lehetett elmenekülni. Visszamenőleges hatállyal minden fiatalt emlékeztettek az eredeti hazájával szembeni kötelezettségeire. Aki a semleges területen lakott, annak is teljesítenie kellett a katonai szolgálatot. Ez az elkövetkező évtizedekben sem változott. Moresnet továbbra is rendkívül vegyes falu volt. Ennek következményeként 1914-ben a 4668 lakos közül voltak fiatalok, akiket a német hadsereg mozgósított, és voltak, akiket a belgák. A háború kettéhasította Európát, Semleges-Moresnetben azonban ez szó szerint történt a falu főutcáján, sőt, még a házakban is. Voltak olyan, nyelvjárásban beszélő családok, ahol a fiút a belga zászló alá hívták be, míg a lány egy olyan falubéli jegyese volt, aki ugyanazt a nyelvjárást beszélte, de Németországhoz kellett bevonulnia. Megpróbálom elképzelni magamnak az akkori beszélgetéseket, a feszült csendeket.
        Willy Huppermann, aki az eszperantó nyelvű Barátság-indulót szerezte, német családneve és nemzetközi pacifizmusa dacára a tengerpart vidékének belga lövészárkaiba került, hogy talán a korábbi szomszédaira lőjön. Merkemben állomásoztak, az Ieper-IJzer csatorna mentén található kis faluban, amelyet teljesen elpusztított a háború. Ott a sárban, a homokzsákok között komponált meg egy újabb darabot, amelynek a Merckem címet adta, és amelyért később Erzsébet királynőtől elismerést kapott.
        Azokról a vérzivataros évekről megint Frau Katharinával beszélgetek, a legidősebb tanúmmal. Ő 1920-ban született Új-Moresnetben, ami Porosz-Moresnet új neve. „De apám még német baka volt. Három évig tartott a szolgálati ideje, 1912-ig. A lovasságnál volt Saarbrückenben. Még egy fényképet is láttam róla, lovon, sisakkal. 1914-ben behívták. Négy évig volt a háborúban. Először Franciaországba vitték, aztán Romániába, Bulgáriába és Oroszországba, aztán vissza Franciaországba. A parancsnoka azt mondta, amikor visszaértek Franciaországba: 1914-ben akkor voltunk erősek, ha megmutattuk magunkat, most meg akkor, ha elrejtőzünk. Ez volt a különbség. Ott apámat megsebesítette egy gránát a combján. A göttingeni tábori kórházba vitték. Anyám elment meglátogatni. 1919-ben házasodtak össze, rögtön a fegyverszünet után.”
        Semleges-Moresnet kicsiny háromszögét a háború alatt szigorúan őrizték. A németek meg akarták akadályozni a csempészetet vagy hogy belgák a semleges területen keresztül Hollandiába jussanak, hogy aztán a partvidéki csapatokhoz csatlakozzanak. Egy év sem telt el az invázió óta, amikor 1915. június 27-én a megszállók bejelentették, hogy Moresnet mostantól kizárólagos német fennhatóság alá tartozik. Ez három évig így maradt.
        Az ifjú Emil aztán biztosan nem erre vágyott: Poroszországban fogant, semleges területen született, és most, anélkül, hogy elköltözött volna, a német császárság legnyugatibb részében lakik. Országának fővárosa mostantól Berlin, nem Kelmis.
        1918-ban, rögtön a fegyverszünetet követően, az elöljáróság plakátokat rakott ki a faluban. A szöveget németül írták, tartalma németellenes volt. Einwohner von Neutral-Moresnet! Ziert die Häuser! Steckt Fahnenaus! Der FRIEDEN ist gezeichnet! (Semleges-Moresnet lakói! Díszítsétek fel a házakat! Tűzzetek ki zászlókat! Aláírták a BÉKÉT!) Furcsa volt látni ezeket az 1918-ból származó euforikus mondatokat gót betűkkel írva. A folytatás latin betűs: „Ez pedig megpecsételi a semleges terület sorsát! Semleges-Moresnet eltűnik a térképről! Belgium, ami egykor a nehéz időkben megvédett minket az éhezéstől, lesz ezentúl a mi hazánk!” Ugyanezen az estén népgyűlést és fáklyás felvonulást tartanak, és himnuszt írnak Belgiumhoz.
        Emil új fővárosa Brüsszel lesz. Tizenöt éves, és már a harmadik állampolgárságánál tart.
Fordította: Mátis Viola

 

Mátis Viola a 2018-as Cédrus pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: David Van Reybrouck (robhopkins.net)

 

Cimkék: , ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás