Lászlóffy Aladár: Onnan nézek szerteszét (14-15.)
Cicero és társai
Cicerónak rengeteg cicerónkívüliséget is köszönni lehet. Mert Cicero is egyike azoknak az átszálló állomásoknak és idegközpontoknak, ahol találkoznak, kisiklanak és összeforrnak az emberi értelmek. Cicero kapcsán is hangsúlyozni lehet a hesziodoszi igazságot, amit előtte és azóta annyian hirdetnek: „Ó mennyire szerettem volna már előtte meghalni, avagy utána születni meg!” Az emberiség Cicerókban bujkál, mint a telefonvezeték a szerteágazó szigetelésben, akár átmegy a La Manche csatornák alatti alagutakon, akár visszajár Skandináviából Helsingőrbe Hamlet szerint, akár Csuzimánál lépi át a lehetetlenség határait, akár Pearl Harbor jóreménységfokain. Ezek a Cicerók hasznosak, mint a selyemhernyó, és rondák, mint a poloska, de tele vannak a széthordott információ petéivel. Azt hirdetik, azt rögzítik a gondolkodásunk előterébe, hogy eddigi pusztításaink k-kövön nem hagytak mást, csak Juli néni kertjében, Észak-Koreában vagy Drezdában a hat-hétszázezer tonna maradék bombát, nincs Versailles és nincs Ermitage, és nem is volt sem borogyinói, se krími győzelem.
Tetszik tudni, mi nem tetszik nekem? Hogy amit a buddhizmus már legalább 1500 éve feszeget, addig az óriás szinkrofazotron korában jut el végre a kvantumfizika: az anyag valójában semmi.
Mégis réz- meg acélkardokkal szurdalják egymást hasba, mégis van mire szent és szemtelen domborműveket felkaparni, és mindenhez akad anyag, hiszen nagyon jól tetszik tudni, hogy az ige testté lőn.
Az emberiség első kultúrhatárai egyre hátrább szorulnak. Melyik állomásról melyik szigettengerbe indult a pápua-expressz, ki találta fel a puskaport, a könyvnyomtatást, az iránytűt, ki volt az első lencsecsiszoló s az utolsó Galilei (úgy is, hogy titokban megüzente, hogy „mégis mozog a Föld”), és ki próbálja a helyes premisszákat megkerülve, helytelen premisszákból kivetni a kártyát?
Ki szelídítette meg az első tyúkot s vajon ki vadította meg az első embert?
És kik vagyunk mi, akikre ez a feladathálózat száll, hogy késsel-villával evő Nobel-díjas oxfordiak legyünk vagy kannibál-Hannibálok?…
Az értékek értékesítése
Sorsunk az új évezred elejére végleg annak áll be, hogy aktuális minden, ami elintézetlenül a felszínen marad, a felszínre kerül. A politikai rendszerváltozásnak nevezett csipkeverősdi után leszűrhetjük a szomorú konklúziót: a fene gondolta, hogy nagyjából megszabadulván a zsarnokságtól, nemzeti értékeink megőrzésére ilyen kevés lehetőségünk lesz még mindig. Az örvényből most Szabó A. Ferenc lapjai hullámzanak felém, a Bécsi Naplóban megjelent cikk, mely Kovács Imrét (1913–1980) szólongatja.
Kovács Imre – e cikk tanúsága szerint is – olyan személyiség, kinek eszméire megint nincs, vagyis még mindig nincs igény Magyarországon. Olyan valaki volt, másokkal együtt, akik a külhoni frontot választották az itthoni hajtóvadászattal szemben, s miután 1947 augusztusában az akkori ország öt képviseli körzetében is megválasztották, logikusan az elkövetkező üldözésre számítva nyugatra menekült. Néhány év után már az Egyesült Államokba került azzal a szellemi csomaggal, amit magában hurcolt, és igyekezett bekapcsolódni az emigrációs politikába. Az idegenbe szakadt magyarok azonban annyira megosztottak voltak éppen, hogy ez korántsem volt egyszerű a radikális nézeteit mindig harcosan megfogalmazó személyiségnek. Volt idő, amikor fizikai munkával kereste meg a kenyerét, máskor a Szabad Európa Rádiónál talált munkát, agrárkutatói szakismeretei révén a latin-amerikai agrárkérdéshez férhetett közel. Úgy egészében felpezsdítette az amerikai magyarok szellemi életét, vitát provokált az emigráns politika lehetséges irányairól, magyar sorskérdésekről. Európától nem szakadt el, gondolatai java része európai folyóiratokba került, az Irodalmi Újságba, az Új Látóhatárba.
’56 tragédiája után sem tette le a fegyvert, azok között maradt, akik a kiutat keresték. De sosem fordult szélsőségekbe, és a Szent Korona hazavitelekor is azt vallotta, hogy bármilyen is az akkori Magyarország, annak otthon a helye, a nemzet mellett.
Több nagy siker könyvet írt, a leghíresebb: Magyarország két megszállása. Élete utolsó heteinek történetét Borbándi Gyula Szembe a sorssal cím naplójából ismerjük. Nézetei, szelleme fenntartásán a Kovács Imre Társaság fáradozik. 1999 őszén még sikerült felavatni szülőfalujában a mellszobrát.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/ 3. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
