Lajtos Nóra: Tudatcserepek tündöklése
(Antal Anikó Zsuzsanna: Önmozaik, Corvina Publications Inc., Toronto, 2019)
Antal Anikó Zsuzsanna 2017-ben jelentkezett A holdarcú asszony – válogatott kisprózák – című kötetével. Vitathatatlanul lírai tónusú novellái mintha egyenes utat mutattak volna jelen kötet irányába: sejteni véltem, hogy másodjára verseskötetet tár olvasói elé. És nem tévedtem. Az Önmozaik – ahogyan maga a szerző alcímként azt megjelöli: pillanatokra fűzött poézis – egy olyan magas színvonalú hangulatlíra, amelyben a költői én minden lélekrezdülése benne sűrűsödik. Impressziók a világról: emberi kapcsolatokról, sorseseményekről, identitáskeresésről. Huszonkilenc versét három ciklusba tagolta Antal Anikó Zsuzsanna. A ciklusokat egy-egy bibliai idézettel nyitja a költő, méghozzá a Zsoltárok Könyvéből: „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” (Zsolt 139:4)
A kötet nyitóverse, a mese hagyományteréből („népmesék legkisebb királyfija”, „hamuban sült pogácsamorzsa”) is merítő Bőröndök az idő múlásával szembenéző lírai alany költeménye: „folyik az idő meg a víz”; az „árvalányhajú hajnal” képe pedig máris a pillanatnyi benyomást észlelő költő lírai megnyilatkozása.
Az Önmozaik kulcsszava kétségtelenül az idő, amely közel harmincszor fordul elő a kötetben, a legkülönfélébb költői trópusként vagy szóösszetételben. A Grillázsban „a magány fekete abroszán / tenyérrel összesepert idő”-vel találkozunk, a Lamentációban „szürke felhőgombolyag az idő”; „fehér idő” (Indulás); „a párkány ölében szunnyadó idő” (Menyegző); „időbarázda” (Nyugtalanság); Idő-archeológia; „szirmok / egy zöld időmezőben”; „idő-erezet a testen” (Idő-archeológia); Időlépcsők; „idődobozba zárt / kijavításra váró mondatok” (Önmozaik); „lassú lélegzetben elszökő idő” (Dzsungelmagány); „tölgyfazöld idő” (Számadás valahol félúton).
A verseket gyakran gazdagítják a költői eszköztárból merített, megkapó megszemélyesítések is: „csöndvakolat omlik” (Lamentáció); „levendulaéjben mosdanak a fák / karjaikkal végtelen magasba nyúlnak / görbült asszonyujjaikkal az eget simítják / varázsigét olvasnak a Holdra” (Impressziók I.); „a Nyugatinál a nagy óra hétre járt / a mutatón elpihent a szomorú este”; „lázrózsa ég a telihold arcán” (Három perc); „sötét hajába / fehér rózsakoszorút font az idő” (Dzsungelmagány).
Az Impressziók I.-ben lehelet-érzékeny komplex költői képek sorozata adja a vers érzéki alaphangulatát, miközben ismét feltűnik az időmotívum: „álommal hímzett szemhéjak a dunyhák”; „fehér papíron szétfolyó akvarell az ég / fekete felhőkbe törli könnyeit az Isten is / csak a Halál zenél zörgő falevélen / esővel mossa el múló perceink”.
A csend-motivika is hangsúlyos szerephez jut a versekben: „eltévedt utcalány a csend” (Impressziók I.); „a csend ódon és tölgyfa illatú” (Impressziók II.); „hallani nem lehet, csak a csendet”; „kívül csend mély és puha / szilánkokra tört szélcsengő a balkonon”; „lassú léptekkel jön a csendkirály” (Üvegvilág); „smaragdzöld csönd” (Menyegző).
Ami pedig Antal Anikó Zsuzsanna egyéni szóalkotásait illeti, olyan páratlan szépségű „szóhímzésekkel” találkozhatunk verseiben, mint például: tűztulipán, elázott emlékleporelló, szótakaró, pitypangpihe, csontkalitka, jégpárta, szókavics, szerelempillangó.
A második ciklus két kiemelkedő drámaiságú veszteség-verse az Álomfejtő és a Három perc. Az előzőnek alcíme – valahol az intenzív osztályon – máris megjelöli azt a sorsfordító helyszínt, ahol bármi megtörténhet. A fehér madár-szürke madár-fekete madár hármasa nemcsak az egyre sötétebb tónusokra hívja fel az olvasó figyelmét, hanem arra is, ahogyan ezek a lélekmadarak a kedves vállára repülnek, mígnem a tragikus zárlatban „éjsötét bársonyszárnyán / pávaszemek a csillagok / nem mozdul / fekete szárnyai / eltakarják a Napot”. A Három perc a kötet legterjedelmesebb és lélekrázó verse is egyben. Az édesanya elvesztésének versbéli formába öntése igazi „élménylíra”. A középkori dance macabre-okra emlékeztető vég tragikus farkasszemet néz itt is az idővel: „leállt a vese / ez annyit jelent hogy / belépett szobája ajtaján / leült ágya mellé egy hófehér székre / a Halál / ült a sarokban és lamentált / csontos ujjaival zongorázott az asztal peremén / gyorsabb volt három perccel / hamarabb ölelte magához anyámat / mint én”.
A harmadik, s egyben a befejező ciklus hatodik költeménye a kötetcímadó Önmozaik, amely négy számozott részre oszlik. A versszakok anaforás szerkezetet mutatnak: „tükörcserepek mindenütt / ismeretlen szempárokban / megcsillanó múlt…” A „sejtekre hullott önmozaik” verse leginkább hangulatában és alliteráló zeneiségében megkapó, mint gondolatiságában: „szonettekkel szőtt / elvarratlan szótakaró”; „fekete fogadalom”.
Antal Anikó Zsuzsanna költészetére jellemző, hogy versei hangulatiságát intenzív képi asszociációs láncolaton keresztül éri el, melyeket komplex költői képeknek tekinthetünk. Erre lehet példa többek között az Időlépcsők című vers záró képe is: „fehér zománcozott szűrő / rácsain fennakadtak / selymes pilléi az édes tejútnak / tarka virágos álmai egy otthonkának / mély ráncokkal felakasztva / egymás mellett könnycsepp formájú / tulipánszirmokkal hímezve / mély álmokat őriz / a feledéssel lisztezett múlt”.
S végezetül a Számadás valahol félúton című költeményből az is kiderül, hogy az idősíkok határtalanságán fennakadt reményteljes gyermekkor hogyan válik fájdalmas életté, miként formálódik visszafordíthatatlanná a boldogság. A vers lírai énje ekképpen fakad ki társas magányt átélve: „az életem elhagyott katedrális / zegzugos padjai közt oly sokan ülnek / emlékekből kirakott alakzatok…”
Antal Anikó Zsuzsanna Önmozaik című nagyon hatásos, gyakran szívbe markolóan fájó kötetében egy olyan lírai alanyról formálhatunk képet, aki hiperérzékenységének köszönhetően olyan átütő erejű gazdag képrendszerrel dolgozik, amellyel ránk, olvasókra képes elementáris hatást gyakorolni, mert költészete nem más, mint tudatcserepeinek tündöklése: „pillanatokra fűzött poézis”.
Antal Anikó Zsuzsanna 1981-ben született Nyíregyházán. Magyar-francia szakon végzett a Nyíregyházi Főiskolán, később magyar szakos diplomát szerzett a Miskolci Egyetemen. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájában folytatta tanulmányait. A régi magyar és francia irodalom kutatása mellett szépírói tevékenységet folytat. Versei, prózái több irodalmi folyóiratban jelentek meg. 2008 óta él Torontóban.
Illusztráció: Önmozaik-kötet
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
