Tóth László: Fel-felriad álmaimból (három vers)
Úgy néznének ránk
Csiki Lászlónak határtalan barátsággal
jöttünk külhonból mind a ketten
egyenes derékkal térdre esten
peckes léptekkel csúszva porban
hontalanul mennyben pokolban
házunk ágyunk immár ideköt minket
de hogy szakíthatnánk el onnan idegeinket
ami innen külhonnak látszik
míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik
hol befejeznünk is nekünk kell
amit még odaát kezdtünk el
tollunkon ajkunkon elégia terem s óda
hol otthon voltunk egykor járunk csak látogatóba
s ha az egész nem kerülne sokba
átruccanhatnánk együtt is Pozsonyba
illetve nem is oda Bratislavába
hol megihatnánk barátaimmal egy-két pohárka
italt valahol s ők az ott maradottak
a leendők a mostaniak a voltak
úgy néznének ránk mint bűnösökre
akik nélkülük úgyse vihetjük sokra
vagy más alkalommal ki tudja hátha
volt-hozzád is elmehetnénk Kolozsvárra
azaz Clujba egykomám barátom
ha sikerülne átjutnunk a határon
ahová nemcsak téged engem is köt egy-két emlék
s ahol ki tudja Mátyás szobra áll-e még
a Házsongárdban Szisszel és Gizkával
beszélgethetünk meg a magunkban hordott halállal
aztán újból itt teremnénk Pesten a Zserbóban
miként emberéletünk útjának felén ama dantei erdőben
hogy tovább szöszmötöljünk fogyó napjaink közepette
míg rá nem jövünk a fene megette
ha nem is az egészet a felét bizonyára
s elhitetjük magunkkal épp ez a fele volt az ára
tűnő szerelmekkel indulatokkal eszmékkel fizettünk
mindazért amit megtartottunk s ami elmaradt mögöttünk
hazajöttünk hát…
hazajöttünk?
(1987)
Fel-felriad álmaimból
jeges eső veri bőröm
életemre varju károg
tört tükörbe nézek lassan
ám abból langy vér szivárog
vagyok akár a teremtő
kinek száját felpeckelték
pőre testem eltakarják
halott láncok tépett kelmék
gyűlnek körém hideg férgek
körbevesznek hazug hordák
földre döntnek megaláznak
égboltomat kirabolják
álmaimba ki-be járnak
álmaimat tatarozzák
fel-felriad éjjelenként
álmaimból Magyarország
(1987)
Ahogy beléd hatolt…
Előtanulmány egy lehetséges verses önéletrajzi szimfóniához
Ez az anyád. Az az apád.
Talán akartad. Talán nem.
Ha tudtál volna akarni már akkor.
Ez…, az… – kiktől múltat kaptál. Otthont. Hazát.
Bár múltjuk-fosztottak, otthontalanok,
hazátlanok, űzöttek az űzött
hazában maguk is. És nyelvet is tőlük,
ahogy első szavuk a füledbe csapódott.
Ahogy beléd hatolt s helyet keresett magának.
Ahogy menedékre/otthonra talált benned.
Ahogy első szavuknak te adtad a hazát.
Ahogy jövőjükre lelt benned az első szavuk,
ahogy berendezkedett a füledben.
És ahogy tudni kezdted: ez a szó.
És tudni, hogy hozzád szól.
És a szó is tudni téged.
És szólni a szóhoz is szóltál.
Nemcsak -val, nem csupán vele.
S hogy egyszerre minden neked beszél,
ahogy minden egyszeriben neked mondja magát.
Ahogy az első belőled is kibukott.
Ahogy az elsőt te is kimondtad.
Mindegy, mikor, s mi volt az.
Túl lettél rajta, aztán a többin,
megértetted magad, s megértettek.
Legalábbis hitted néha. Egyiket is,
másikat is. Próbáltál együtt lélegezni a világgal,
ki, be, ki, be. Egy-kettő.
Figyelted, csüngve rajtuk, anyád,
apád. Kapaszkodtál beléjük, mint kötélbe.
Ami biztonságot adott, megnyugtatott,
és nem féltél, mert nem láttad,
félnek-e. Csak azt:
féltenek. Az anyád.
Az apád.
Még ha később szorított is e kötelék,
ha később terhes is volt e kötés.
Még ha szorít még ma is,
ha fogva tart –
a múlt, amit tőlük kaptál. Az otthon,
a nyelv, a haza. Ha levetnél is magadról
minden drága nyűgöt, s leraknál
minden édes terhet.
Akartad hát? Nem akartad?
Mindegy már. Falevél pörög,
hull alá a fáról.
Komor televény alattad s hűlő avar,
fölötted a hold felsebzett ajkából
szivárog le rád
a dísztelen fény.
(2017)
Illusztráció: égboltomat kirabolják, álmaimat tatarozzák
Ezek is érdekelhetik!
Illyés Gyula: Koszorú →
Wilhelm Ottó: A sámán küldetése →
Madách Imre*: Nem féltelek hazám! →
