Kovács István: Beolvasztás (versek)
Beolvasztás
Előbb a regölést
aztán a regét
Előbb a földet
aztán az otthont
Előbb az iskolát
aztán a nyelvet
Elébb a fejfát
aztán a hitet
Előbb a jövőt
aztán a múltat
és
mindezt
egyszerre:
jelen időben
Shakespeare a Corvin közben
A sehonnai egek alatt
ejtőernyők girlandjai…
A Különleges Hadtest közel:
megszállta már a Holdat is.
A strázsahely-csillagvizsgálón
aranymenyét a napfelkelte,
a mindhalálig álmodóknak
a táltos-hajnal fölnyergelve…
A gyomorban abrak-parázs:
a szabadság lobbanó vágya…
A suhanc Hamlet jelre vár:
benzinnel töltve koponyája…
Monológjával feltűnik
a lenni-vagy-nem-lenni tankja.
A mese-dráma véget ér…
Már lángol a halál vastapsa.
Történelem
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy zeng belé a por s a vakolat.
(Jékely Zoltán:
A marosszentimrei templomban)
A dombon – örvénylő ég sodrában –
még állnak tetők és falak,
Noé templom-bárkájaként
még őrzik a halottakat.
De fenn a hajnalló toronyra
rozsdás pecsétet üt a nap,
s a bedeszkázott ablakokra
veresen izzó nyársakat.
A halált nyeldeső torokban
öntvény lett Isten éneke,
megégethet a forrósága,
mindegy, hogy ezrediknek-e.
Elsőnek-ezrediknek itt ma
az egykor tízen voltakért,
kik százak helyet énekeltek,
s az árván prédikált papért.
Pelikán-éhes tél jöhet még.
És cserben hagyhat is az Úr…
Csak énekeljenek mibennünk,
„kiket kiirtott az idő gazul”.
(1979)
Vallomás
Borbáth Károlynak
Tizenhárom éve jártam ott először,
s láttam múlhatatlan gyászú templomát.
Udvarán szarkofág állott: néma bölcső –
a csönd vetett benne fekhelyül mohát.
Lassan körbejártam, mint késő napóra,
ezer ember álmát, vak szemfedelét,
s szellemük leplébe őket begyolcsoztam –
sírgyalázóiknak kísérteteként.
Majd a Fejedelmi Iskolába mentem,
amelynek könyvtáros szentje fogadott.
A történelem volt nyomasztó keresztje.
Olyannyira, hogy már két éve halott.
A nap hol nem szőlőt, sírköveket érlelt,
a professzorok megroppant hantjait…
A temetős dombot vele jártam még be…
S vele böngészem a neveket ma is.
És vacsoráztunk a régi épületben.
Kenyeret, vizet, mit századokon át
a hű diákok s a jó tanárok ettek…
És közénk ültettük Kőrösi Csomát.
A hosszú lócákon mennyien szorongtunk.
Meg se jegyezhettem mindenki nevét.
Mind, kit ellátott a fejedelmi fundus:
Barabás, Bod Péter, Báróczy, Kemény…
Láttam Vajna Antalt s Incze Dánielt is,
tetőtelen álmuk romjai között,
ahogy a krónikás pernyék alól mentik,
amibe a lándzsa-láng beletörött.
Szekrények alkotta könyves cella mélyén
folytattuk. Vigyázott fönn Apáczai.
Bár szuronnyal döfték keresztül a képét.
De megszokhatta már, mint a társai…
Szemüvegedet vedd le és töröld meg.
Nehogy az arcodba tapossák, ha majd…
És ne hagyj itt minket, kérünk, mindörökre –
a Te kálváriád nem őrzik falak.
Te maga-felejtő sorsunk halk tudója,
akit halálba száműztek. De vagy!
Fejedelmünknek is légy tanácsadója;
és mondjál el néki mindent, mi igaz.
(1982. május 20–25.)
Töprengés egy beszélgetés után
gyermekeinknek
…persze eltűnhetünk,
itt és majd,
ahogy a naptól kikönyörgött arcszín
s az áprilisi nyár.
A bomló virág kiszolgáltatva mind
az üres keresztfán túl portyázó télnek,
jövő-pernyét havazó hazának.
Kisebbségben egy csoport fenyőfa –:
dér-bádogtetejű
fiatornyos templom
a kertben.
Lélekharangját aki hallja,
szálkása belezöldül.
borotválatlan,
mosdatlan
dermed a tájba,
akár az árva halott.
Eltűnhetünk…
Lenni az időben
az idők ellenére:
kegyelem?
érdem?
(1986. április 11–12.)
A be nem telt idő
Vannak,
akik alkonyatkor
a szemétként
konténerbe dobott
századokon át
farkasvakon is
a kezdetekig látnak.
A halál guberáló angyalainak
mozdulatai nyomán
darabokra tört
áldások és áldozatok,
tettek és jócselekedetek,
gondolatok és mulasztások…
Az ébredés
egyszerre tesz
szabaddá,
rabbá.
Simítgasd ki a szárnyas kezekből
kihullott legendát,
ne csak a tenyértől szöghelyeset.
És felebarátaidat,
akik megrendülésedtől
életre kelnek,
ne engedd újra
szószékre – világmegváltónak,
máglyára – hitvitázónak,
virághantos vesztőhellyé
géppuskázható köztérre – tüntetőnek,
harctérre – hősnek,
árvaházba – megalázottnak,
s a ki tudja,
miért és hová,
de végül mégiscsak elindított
halálvonatra – kitaszítottnak.
Ne engedd őket
a jövő küszöbén túlra se,
ahol végső torra készülve
eszelős fényjelekkel perzselgetik
a koponya-kupolás mennyboltozatot.
Száműzött álmaikat
folytassák jelen időben,
sziklának vetett háttal,
a be nem telt idő
hab-prémes hullámaitól
újra és újra betakarva –
még itt a földön,
ha már-már odaát is.
Illusztráció: Hamlettöredék (fh. festmény: Miller)
Ezek is érdekelhetik!
BERZSENYI DÁNIEL: FOHÁSZKODÁS, AZ ULMAI ÜTKÖZET, BÁRÓ PRÓNAY SÁNDORHOZ* →
Széchenyi István: Ima →
Sík Sándor: Regös ének →
