Turbók Attila: Belső terek lázadása

Nemzedéktársaimnak

Fekszünk az ágyon, mint testvérek,
a matrac szélén moccanatlan,
sehol egy villám, messze tévedt
mennydörgés a lágy léghuzatban.
Jártunk valaha vad viharban,
szédületben és kábulatban,
ezernyi inger fenyvesében,
gyönyörben, vágyban számolatlan.

Be kell látnunk, a monszun-éjek
párafüggöny mögé szorulnak,
izzadt testben dohog a lélek,
vicsorognak a teleholdak.
Látom magunkat reszketeg, vén
harcosokként a csatatéren,
visszaszorított, morc helyőrség,
hősök vagyunk a bicegésben,

obsitosok a szerelemben,
falhoz szorítva, verten állunk,
néhány csatát még felidézünk,
reszket kezünk, remeg a lábunk.
Meg kell tanulnunk újra járni
a kertek alján, mint betyárok,
a pálmakertből kiszorultak,
egykor vad ifjak, zsenge lányok.

Meg kell tanulnunk készülődni,
hogy túljuthassunk ama vizsgán,
ahol együtt ülünk a padban
rektor, professzor és tanítvány.
Mindenki tudja, mi a tétel,
de hiányzik a vizsga napja,
biztos lehetsz, e fő tantárgynál
nem számíthatsz csak önmagadra,

hiába minden vizsgatrükk és
tenyérre írott filc-varázsszó,
ne áhítozz, nem segít ebben
a Mindenható nagy varázsló,
ragaszkodj inkább álmaidhoz,
húszéves vagy, ívfény a tested,
az izzó völgyeket bejárod,
tüzes ujjaid nem remegnek,

fehér sörényű mén a felhő,
ugrat a hívó, kék mezőkön,
az ívéből magadra ismersz,
különösképp azon az őszön,
gyermek vagy még, de látva látod,
egy ország toppant ingerülten,
nyakáról lerázza a jármot,
képzelt jövőt lát hegymenetben.

Az első tél újra jeges sík,
csikorogtak a hernyótalpak,
elűzött engem is az évszak
Kecskemétre, ottan okuljak,
de hozzám képest százak, ezrek
sínylődtek friss és mély sebekben,
lélekben, testben összetörten,
börtönbe vetve, elfeledten.

Nem osztozhatom szégyenünkben,
életem május-bűne lenne,
százezrek sodródtak a térre,
a sortűz tényét elfeledve,
lenyelték a nagy árulást és
a Hősök terén cicomázták
kicsiny zászlókkal integetve
a Vér terének néma gyászát.

Szinte csoda, rokkant hitünkkel
átevickéltünk negyven évet,
voltaképpen a selyemzsinórt
becéztük inggallér-szegélynek,
kihátrálva a tévedésből
mára mélységes ránc maradt csak
nyakunk körül lazult hurokként,
legyen hát vigasz önmagamnak:

ne bízd magad járókeretre,
ne kacérkodj a tolószékkel,
ne dőlj be szépítő szavaknak,
izzítson álombéli fényjel,
az elmulasztott röpülések
szárnycsonkjai hátha kinőnek,
a bevégzetlen lázadások
tilalomfái sorra dőlnek,

már-már kihűlve, tömbbe gyúrva,
dermedő öntvény lett a szívem,
rám szól szigorú vizsgabiztos,
kotródj a hátsó sorba innen,
mások gürcöltek, fáradoztak,
hajszolták a nagy, fényes Semmit,
te tétováztál, álmodoztál,
torkon ragadtak léha senkik,

löktek, háttérbe szorítottak,
másokban bíztál, nem magadban,
késő tanulság: vágy és kétely
egy mondatban feloldhatatlan,
vesztese vagy a bizalomnak,
asszonyok fátyla hull szemedre,
vigaszlepel, talán szerettek,
utólag mindegyik szeretne.

Ifjan, egykoron, hetyke voltam,
gunyoros, könnyen csúfolódó,
szétterülő önbizalommal
inkább elejtő, mintsem óvó,
átfordultam, borult a csónak,
(az örvény hitem megtépázta),
magam felé hullámverésben,
visszahúzódtam csigaházba.

Sodródtam buta háborúkba,
asszony támadt a férfi ellen,
taposóaknák nyárhavában
szétrobbantunk a szerelemben,
nem törődtünk véráldozattal,
két lánygyermek summája sercen:
„bár nektek köszönjük, hogy élünk,
repeszszilánk hege szívünkben.

Éltünk csapódva itt meg ott is,
felváltva és fegyelmezetten,
matrózlányok, árbóckosárból
lestük, lesz-e visszaút innen,
a felhorgadó végtelenből
vissza a lágy fészekmelegbe,
ahol fény és árnyék még párban
vetült ocsúdó életünkre.”

Hiába vagy erős belül, ha
legyűrnek francos körülmények,
a „majdnem igaz” csalinkái,
a sandán hamis kórusének,
akarat, vágy és tiszta szándék
fontos ugyan, de más a mérték,
jellem és tett, ezek rajzolják
sorsunk esendő önarcképét.

Erőim fogynak, éjszakánként
viaskodom vak rémületben,
fényvillanás: „Megoldhatom még?”
Hajnal kínja: „Már lehetetlen!”
Kimérve minden sarok, ajtó,
a belső terek lázadása
riaszt, a végtelennek tetsző
méretek gyors zsugorodása.

Fekszünk az ágyon moccanatlan,
csak ujjunk érinti az ujjat,
a hűvös kéz, a fájó izmok
rándulásai elcsitulnak,
toldozgatjuk romló minőség
bomló szövését, bogot, fodrot,
készülünk mindent feledni, bár
ver még a szív, tüzes a homlok.