Jamagucsi Szango: Jamanba
山口サンゴ
山姥
*
Szereplők:
Takanobu, a hős harcossá váló fiú
Ozuri Mieko, Takanobu felesége
Jamanba, azaz boszorkány
Icsikava Sindo, szamuráj hadvezér
ELSŐ FELVONÁS
A színpad csaknem teljesen üres, a site oszlopára egy faág van erősítve, tehát erdőben vagyunk. A fuvolás oszlopának a tövében egy tál víz van letéve. Egyszerű ruhában Takanobu bukkan fel a hídúton a site oszlopáig jön, és ott leül.
Kórus: Könnyen eltéved az ember ebben a sűrű erdőben, illatozó gombák és vadon termő gyümölcsök csalogatják egyre beljebb és beljebb a vándort. De néhányan tudják, hogy gonosz boszorkány lakja a rengeteg közepét, és csak arra vár, hogy elszenderedjen a fáradt tévelygő. Az éj leple alatt vérét az utolsó cseppig kiszívja, csontjairól a húst lerágja.
Takanobu: Hamarosan korom sötét lesz, ma már nincs értelme tovább keresni a kifelé vezető utat. Igaz, telihold van, ám a sűrű lomboktól kevés fény szűrődik be még nappal is. Megpróbálok keveset pihenni, és holnap hajnalban újra felkerekedni, vadcsapásokat, ösvényeket kutatni. Attól tartok, hogy éjjel könnyen összeakadhatok az errefelé lakó Jamanbába. Bár az is lehet, hogy csupán legenda az egész.
Felkel, és a tájékozódási oszlophoz sétál, ott leül, hátát az oszlopnak támasztja.
Takanobu: No, húzzuk összébb magunkat.
Kórus: Hátát egy fatörzsnek veti, lehunyja fáradt szemeit, és álomba merül a tisztás szélén a vándor. Ekkor újabb alak jelenik meg a fák között.
A hídúton felbukkan Jamanba. Hosszú, ősz haja kócos, ápolatlan. Kopott kimonót visel, mezítláb van. Amikor a színpadra lép, megszólal.
Jamanba: Ismét lepergett ezer esztendő! Ember el sem tudja képzelni, mennyire fárasztó az élet, micsoda súlyok nyomják a vállamat. Már nem is emlékszem, hogy mikor is jöttem a világra, talán egy villámcsapás szabadított ki egy kősziklából. Gonosz vagyok? Mitől is lennék jó? Van elég bajom, gondom, állandóan megzavarják a nyugalmamat. Kerülöm az embereket, ők jönnek állandóan az én birodalmamba. Ezer év! Végre újra megfürödhetek a telihold fényénél! Itt egy kis tavacska, ez éppen jó lesz!
A boszorkány a fuvolás oszlopához sétál, kezét először belemártja a tálba, majd vetkőzni kezd.
Kórus: Egymás után veti le kopott rongyait a Jamanba, végre övé ez az éjszaka és a tó vize. Alig bírja kivárni, hogy megmártózhasson a tiszta vízben.
A Jamanbán végül csak egy hosszú, hálóing szerű ruhadarab marad. Leguggol a tál mellé. két kezével az arcára meri a vizet, hangosan felnevet a gyönyörűségtől. Erre a hangra riad fel Takanobu.
Takanobu: Mintha asszonyi nevetést hallottam volna. Vagy csupán álmodtam volna? De nem! Ott egy nő fürdik az erdei tóban, ruháit rendetlenül ott hagyta a parton. Ki lehet az, akinek ilyenkor támad tisztálkodni kedve? A Jamanba lesz, biztosan! Meg kell szereznem a ruháit, mert mezítelenül nincs hatalma az emberek fölött!
Óvatosan a ruhakupachoz lopakodik, összenyalábolja a rongyokat, kissé eltávolodik a fürdőző boszorkánytól.
Takanobu: Elég lesz a mosakodásból, vénasszony! Mondj búcsút ennek a földi világnak, mert hamarosan az életedet veszem.
Jamanba: A ruháim! Könyörgöm, add vissza!
Takanobu: Szó sem lehet róla! Amint felöltöznél, rögvest elvarázsolnál, és meginnád a véremet.
Jamanba: Szó sincs róla, nem vagyok boszorkány! Rendes öregasszony vagyok, itt élek az erdőben már nagyon rég óta.
Takanobu: Nem hiszek neked! Azonnal a vízbe fojtalak!
Jamanba: Várj még, ne cselekedj elhamarkodottan! Lehetséges, hogy tudok rajtad segíteni.
Takanobu: Hogyan?
Kórus: Mint a méz, folynak a Jamanba szájából a bűbájos szavak. Ígér hatalmat, vagyont, szép nőt és dicsőséget, mindent, amire egy férfi vágyhat. Takanobu fejében furcsa gondolatok kezdenek el kergetőzni. Látja magát, mint győztes csaták hősét, mint megbecsült, gazdag férjet egy varázslatos feleség mellett egy meseszép palotában.
Amíg a Kórus beszél, a Jamanba felegyenesedik, és táncolva közeledik Takanobu felé, aki lépésről lépésre hátrál a tájékozódási oszlopig.
Jamanba: Adjál is, meg nem is. Tartsd meg az egyik ruhadarabomat, így nem fog a varázserőm rajtad, nem árthatok neked, amíg azt magadnál tartod. Viszont sérthetetlen leszel, fegyver neked nem árthat többé.
Takanobu: Megállj! Megegyeztünk. Megkapod a ruháidat, de ezt az övet megtartom magamnak.
Jamanba: Az övemet? Jaj, csak azt ne!
Takanobu: Miért?
Jamanba: Szétnyílt kimonóban nehéz az erdőt járni…
Takanobu: Nehéz ártatlan utazókat utolérni…
Jamanba: …illetlenül nem mutatkozhatom.
Takanobu: …ne is lásson téged senki.
Közben egyenként a boszorkány lábai elé dobálja a ruhadarabokat, amiket az sietősen magára kap.
Takanobu: Úgy vigyázz, hogy emlékezni fogok az adott szavadra! Most megkíméltem ugyan az életedet, de ha nem fordul szerencsésen a sorsom, megkereslek, és megöllek.
Jamanba: Nem csaptalak be! Már hazafelé menet találni fogsz az úton egy pénzzel teli erszényt. De ne a kocsmában költsd el, hanem vegyél belőle lovat.
Takanobu: És mit kezdjen egy magamfajta paraszt egy lóval?
Jamanba: Ezekben az időkben sokan válnak egyszerű földművesből gazdag szamurájjá, gondolj csak Kinosita Tókicsiróra[1]! Lovagolj be a városba, és keress szolgálatot. Kerüld azt a nagyurat, akinek túlságosan fényes a páncélja![2] Mellette nem lesz hosszú életű a siker.
Kórus: Takanobu már nem is azt látja, ami a való, hanem képzeletének alakjai töltik ki elméjét. Csodálatos képek peregnek le a szemei előtt, széles e Birodalomban nincs nagyobb hős nála!
Takanobu a jamanbát megkerülve elindul a hídút felé, kezében a boszorkány hosszú, kioldott övével. Amikor a hídútra lép, akkor szólal meg Jamanba, aki a tekintetével végig követte a férfi távozását.
Jamanba: Emberi bolond! Hogyan is képzelheti, hogy belőlem, egy több ezer éves gonoszból valami jó fakad! Amikor elér majd a könnyei végtelen tengeréhez, ahol minden pillanatot végtelennek fog érezni, és az öröklét mantráját fogja majd mondogatni, akkor jön majd rá, hogy boldogsága nem volt több tűnő álomnál.
MÁSODIK FELVONÁS
A macujamaii kastély fogadó termében vagyunk. A kórus előtti részen egy ülőpárna hever, mellette kartámasz.
Kórus: Öt év telt el, és a fiatal Takanobuból rettegett hadvezér lett, aki győztes csatáival egyesíti Japánt egy kard alatt. Urától ajándékba kapta Macujama emeletes kastélyát Sikoku szigetén, miután megadásra kényszerítették a Csoszokabe családot is. Hamarosan Beköszönt a béke.
A hídúton teljes vértezetben tűnik fel Takanobu, sisakját bal hóna alatt hozza.
Takanobu: Immáron Sikoku szigete is a miénk. Néhányan még ellenállnak erőinknek a messzi Kiusún, de hamarosan eljön a nyugalom, és a béke ideje. Vértől feketéllő kardjaink pengéit rozsda emészti majd, tábori énekeinkből balladák születnek. Vadságunk igába hajtja fejét, és földet tör fel majd, gerendákat emel egymásra. Eljött a megbocsátás ideje, nem ellenséget kell tovább keresnünk, hanem szövetségeseket, szomszédokat.
Az ülőpárnához sétál, törökülésben leül, sisakját a lába előtt helyezi el, karját a könyöklőre helyezi. Felbukkan a hídúton a szintén páncélos Icsikava Sindo. Egészen Takanobu sisakjáig jön, ott fél térdre helyezkedik, fejét lehajtja. Sisakját a bal hóna alatt tartja.
Icsikava: Nagy csatát vívtunk tegnap, nagyuram, és méltán nyerted meg azt, te voltál a jobb. Megkaptál mindent, ami a győztest megilleti, fegyvereinket a földre helyeztük. Azonban nem az életemért jöttem könyörögni, tudom, mi a feladatom ilyenkor. A segítségedet kérem.
Takanobu: Nemes ellenfél voltál, Icsikava tábornok, becsületesen küzdöttél katonáiddal. Nem te tehetsz a vereségről. Nagyobb sereggel támadtunk, és az Istenek is minket segítettek. Természetesen állok rendelkezésedre.
Icsikava: Tábornok, nem kegyelmet kérek. A szövetségesed szeretnék lenni. Nincs kihez hűnek lennem, felajánlom neked a hűségemet. Kardommal téged akarlak szolgálni.
Takanobu: Nem tagadom, szavaid jól esnek, de minek köszönhetem ezt az elismerést?
Icsikava: Láttam, ahogy az ostromot irányítod, embereid előtt haladtál, és osztogattad a parancsaidat. Elkértem egyik harcosom íját, nyílvesszőt illesztettem a húrra, kifeszítettem, és a szívedre célozva elengedtem az ideget. A vessző sebesen repült feléd, ám az utolsó pillanatban mintha valami eltérítette volna, elsuhant melletted.
Kórus: A vitéz Icsikava újabb nyílvesszőt kér, szemöldökét összevonva koncentrál a célra, lövése mégis ismét célt téveszt. Közben a támadó csapatok betörik a kaput. Nincs idő gondolkodni, gyorsan még egy vessző kerül a húrra, recsegve megfeszül a fegyver, pendülve röppen ki az acélhegyű nyíl, ám ismét elkerüli Takanobut.
Icsikava: Lerohantam az embereim közé, és láttam, ahogy a testedre mért kardcsapás a levegőben megáll, és a penge szilánkokra törik. Akkor emeltem fel a kezem, és adtam parancsot a teljes megadásra. Olyan emberrel szemben, akit ilyen erők szolgálnak, nincs értelme harcnak.
Icsikava kissé megemeli fejét, onnan fürkészi Takanobut, aki bajuszát simogatva szintén a másikat figyeli.
Takanobu: Régi történet ez. Szerencsém volt, amit igyekeztem az ország érdekébe állítani.
A hídúton megjelenik a Jamanba, de nem lép be a színpadra, csupán a site oszlopáig jön.
Jamanba: Szép dolog is jó sorsunkat a haza szolgálatába állítani, de a győzelmeid során ki gazdagodott meg?
Takanobu: Sosem magamért cselekedtem, mindig az ország egységét akartam támogatni.
Jamanba: Áruld el nekem, közben kinek a zsebe dagadt meg, kinek lettek szolgálói, katonái, ezredei? Kinek jutott a földből, amit vérrel szerzett meg?
Takanobu: A titkom ez a rongydarab.
Benyúl a mellvértje mögé, és egy szakadt anyagot vesz elő, amiben már alig lehet felismerni a Jamanba övének egy darabját.
Takanobu: Évekkel ezelőtt leptem meg egy fürdőző boszorkányt az erdei tónál. Ruháit ugyan visszaadtam neki ez obi[3] kivételével. Azt ígérte, szerencse fog kísérni, amíg ezt magamnál tartom. Fegyver nekem nem árthat, a szerencse nem hagy el.
Icsikava: A szerencse egy dolog, a tetteket véghez vinni azonban embert próbáló. Kevés itt a mágia, kell hozzá példamutatás és erő. Te már e nélkül az omamori[4] nélkül is verhetetlen hős lennél.
Takanobu: Gondolod, Icsikava? Mintha azt mondanád, hogy fegyver nélkül is harcba szállhatok, ló nélkül vágtathatok, étel nélkül jóllakhatok.
Icsikava: Ki tudja? Az emberek azt látják, amit látni akarnak. Te már képes vagy fegyver nélkül harcolni, hiszen mindenki elmenekül előled. Ló nélkül vágtatsz, mivel hirtelen tudsz megjelenni, mikor még távolinak hisznek. Étel nélkül laksz jól, mert elégedettségedet nem kokuban[5] mérik.
Jamanba: Repülj csak minél magasabbra, hős tábornok, annál nagyobb lesz a zuhanásod!
A Jamanba megfordul, és lassan távozik a hídúton. Gonosz nevetést hallat.
Takanobu: Milyen szél simította végig az arcomat? Csak nem a boszorkány sóhaja ért el hozzám?
Icsikava: Biztosan a Nakadzsima-sziget felől érkező szellőt érezted meg.
Takanobu feláll, és a fuvolás és a vaki oszlopa között járkál fel-alá.
Takanobu: Hajdanán ez a rongy egy hosszú obi volt, amit magamra tekertek, hordtam titokban a ruházatom alatt. A szőttest szennyezte izzadság, vér és sár, ám minden mosás alkalmával mintha zsugorodott volna.
Kórus: Ahogy fogyott az öv Takanobu kezei között, úgy jelent meg újra szépen, hosszan kígyózva a Jamanba kimonóján. Kezdetben éppen hogy össze tudta vele fogni a ruháját, majd egyszer képes volt áttekeri a derekán. S az obi egyre csak nőtt, növekedett. Ki mondhatja meg, mi fog történni, ha a a hiányos öv újra kiegészül?
A távolból ismét a boszorkány gonosz, gúnyos nevetése hallatszik.
Takanobu: Icsikava, szövetségünk megerősítése érdekében feleségül fogom venni urad lányát, a szépséges Ozuri Mieko hölgyet. Így teremtek békét ezen a birtokon.
Icsikava: Értettem, uram. Engedelmeddel távoznék.
Takanobu: Rendben, eredj nyugodtan. Én még töprengek itt egy keveset a jövőn.
Icsikava felemelkedik, és elindul a hídút felé. Út közben magának mondja a következő szavakat.
Icsikava: Megvan hát a titok. Démoni mágia védte Takanobut a harc során, nem győzhettünk. Megyek, és elmondom a híreket Mieko kisasszonynak!
Kórus: Milyen nehéz is egy szamurájnak a színlelés! Mennyire távol is esik jellemétől az alakoskodás! Azonban az úr szolgálata nem itt és most ér véget, az út sokáig kanyarog még.
A színpad elsötétül, kiviszik a kartámaszt, helyette egy aprócska szekrényt hoznak be, a tetején tükörrel, amit az ülőpárna előtt helyeznek el. Mieko helyet foglal a párnán, és haját fésüli a tükör előtt, amikor megjelenik Icsikava, féltérdre ereszkedik.
Icsikava: Úrnőm, egy percre zavarnálak.
Mieko: Még a szemem elé mersz kerülni? Atyám és bátyáim nem messze innen hajtottak végre szeppukut, anyám a szomszéd helyiségben szúrta át önnön torkát, húgomat a folyosón mészárolta le egy katona, de te élsz! Elfelejtetted tán, hogy mi egy szamuráj kötelessége? Én emlékeztesselek rá?
Icsikava: Úrnőm, elnézésedet kérem, éppen azért kereslek, hogy a feladatomat még jobban végre tudjam majd hajtani. Nem gyávaságból adtam meg magam, egy mágikus védelem alatt álló emberrel nincs értelme harcolni. Embereid sokaságát mentettem meg a biztos haláltól.
Mieko: Ezekkel az indokokkal keresel magyarázatot gyávaságodra?
Icsikava: Úrnőm, nekem az élet semmit sem jelent. Nincs családom, asszonyom, gyermekem. Minden időmet a szolgálat töltötte ki. Szeretném úgy befejezni, hogy méltó lehessek atyád szelleméhez.
Mieko: Talán valamilyen cselre készülsz?
Icsikava: Kezemben a megoldás kulcsa. Tisztában vagyok minden lehetőségünkkel, és a móddal, ahogy elvehetjük Takanobu életét.
Mieko érdeklődve hallgatja a férfit, kezével int, hogy jöjjön közelebb. Icsikava egészen a tükrös szekrényig megy, ott térdre veti magát, homlokát a padlóhoz érinti.
Kórus: A tábornok elmesél mindent, amit Takanobutól hallott. Beszámol a mágikus rongydarabról, a Jamanba segítségéről, a tervezett esküvőről.
Mieko: Micsoda? Azt képzeli, hogy a történtek után hozzá fogok menni? Inkább én is a halált választom!
Icsikava: Úrnőm, könyörgöm! Tedd félre büszkeségedet, haragodat, megvetésedet. Ez most nem érzelmeink megidézésének az ideje. Legyél hálás, örömteli, örvendezz, hogy milyen fontos embernek leszel az asszonya.
Mieko: És mit tegyek azzal az undorral, ami keserű mocsi[6] gombócként a torkomban lakik?
Icsikava: Nyeld le, ne fintorogj. Gondolj atyádra, anyádra, testvéreidre. Értük képes vagy elviselni ezt a fájdalmat? Én is elviselem a félhangos megjegyzéseket, a gúnyos pillantásokat, a megvető tekinteteket.
Mieko: Értük igen. És mi legyen az esküvő után? Hogyan engedjem magamhoz azt a férfit, akinek minden érintése után habkővel sikálnám a bőrömet?
Icsikava: Tűrj. Szamuráj lánya vagy, nem a kényeskedés jellemzi a sikokui hölgyeket. Kemény harc ez, amit nem fegyverrel vívnak. Mindent a szüleidért teszel. Minden perccel közelebb kerülünk bosszúnk beteljesítéséhez.
Mieko: Értem. S midőn elnyertem teljes bizalmát, szerezzem meg tőle azt a rongyot, és mossam ki.
Icsikava: Úgy van. És akkor következem én. Rendet teszünk a démonoktól mentes világban.
HARMADIK FELVONÁS
A színpadon egy berendezett hálószoba, két tatamin futon[7] van leterítve, egy gyertyatartó, és a már ismert tükrös szekrényke alkotják a berendezést. A hídúton Mieko bukkan fel, megáll a site oszlopánál, és nekitámaszkodik.
Mieko: Nem hittem volna, hogy a pokol képes ide, a földre költözni. Mindenféle szerszámok és tűz helyett simogatások, mosolyok, epekedő nézések a fegyvertára, kénköves bűz helyett friss virágillatot terjeszt.
Átsétál a fuvolás oszlopához.
Mieko: Hiába húztak új papírt a falakra, felesleges volt új képeket festeni rájuk, én mindenhol látom még a vért, és érzem a szagát. Ez a sziklán álló juharfát ábrázoló alkotás is vérpettyektől szennyezett, ez a két új tatami azoknak a helyére került, amelyek anyám vérét szívták magukba.
Átsétál a vaki oszlopához.
Mieko: A folyosón lévő padló nem reccsen, hanem felnyög, ha rálépek, figyelmeztet családom végzetére. És itt akar ő szeretetet kapni? Így képzeli el a békét? Ha Icsikava nem lenne, már százszor is feladtam volna, de az ő pillantásai erős oszlopokként támasztják meg összecsukló lelkemet. És az éjszaka sem hoz enyhülést. Vagy a férjem kéri jussát az ágyban, vagy drága halottaim jelennek meg álmaimban. Azzal vigasztalom magam, hogy ekkora fájdalom nem tarthat örökké.
A hídúton Takanobu jelenik meg, egyszerű kimonóban, alváshoz készülődve. Amikor meglátja Miekot, arca felderül.
Takanobu: Drága feleségem! Örülök, hogy ismét együtt lehetünk. Gyere, feküdjünk le az ágyba, és szerezzünk örömöt egymásnak!
Mieko: Kedves férjem, kérésed számomra parancs.
Takanobu: Ej, nem parancsolni akarok én neked, azt szeretném, ha te is őszintén azt akarnád, amit én.
Mieko az ágyhoz sétál, és leül a szélére.
Mieko: Megbocsáss, drága uram, de vágyaim estéről estére erős falba ütköznek, ezért találhatsz kissé elutasítónak.
Takanobu: Meséld el a gondodat, és én szíves örömest megoldom azt.
Mieko: Valahányszor a karodba szeretnék omolni, és átadni magam a szenvedély zuhanásának, egy förtelmes bűz újra és újra visszaránt a valóságba. Nehéz éberen álmodni.
Takanobu: Elképzelhető, hogy a szerencsét hozó rongyocskám szaga ilyen erős? Nekem fel sem tűnik.
Mieko: Természetes, hiszen állandóan veled van, orrod már hozzászokhatott.
Takanobu: Ez a rongy mindig velem van, nem válhatok meg tőle, megértheted.
Mieko: Egy ilyen bűz visszatartja a vágyaimat, megértheted. Pedig úgy szeretném felhőtlenül átadni magam az ölelésednek!
Kórus: A kiéhezett férfi hamar fölébe kerül a megfontolt harcosnak, Takanobu rettenetesen kívánja az asszonyt.
Takanobu: Legyen hát! Ide teszem a tükröd mellé, a szekrény tetejére. Gyere, élvezzük az éjszaka örömeit!
Takanobu a rongyot a szekrényre helyezi, és finoman magához húzza Miekot. A színpad elsötétedik.
Kórus: Ismét eltelt egy éjszaka, kakas kiáltása jelzi a hajnal közeledtét. Talán most jött el az idő a bosszú beteljesítésére.
A színpad ismét kivilágosodik, Takanobu és Mieko egymás mellett fekszenek. A nő halkan felkel az ágyból, magához veszi a szekrényen heverő rongyot, és hálóruhája ujjába rejti.
Mieko: Hamar, gyorsan el a mosóhelyiségbe! Ahogy vízbe merítem ezt az átkozott anyagot, megtörik a varázs. Már csak Icsikavát kell értesítenem.
Mieko a hídúton keresztül elsiet. Kisvártatva a Jamanba kísérteties nevetését lehet hallani, és alakját megjelenni a hídúton.
Jamanba: Végre ismét enyém drága övem, újra szabad vagyok! Bolond, féleszű emberi teremtmény, kellett neked kikezdened a gonosszal!
Takanobu hirtelen felül az ágyban.
Takanobu: Mintha egy hideg sóhaj simította végig az arcomat. De hol van Mieko? Az Istenekre! Hová tűnt a rongyocskám?!
Izgatottan keresi a rongyot, közben megpillantja a site oszlopánál ácsorgó Jamanbát.
Takanobu: Átkozott vénasszony! Hogyan kerültél ide?
Jamanba: Az obim teljes, nem köt ígéret. Érted jöttem.
Takanobu: Nem engedhetnél el? Muszáj elvinned?
Jamanba: Magasra repültél, akár a sólyom, zuhanásod így hosszabb lesz. Rögvest átjössz te is az árnyak világába.
Takanobu: Nincsen benned semmi jó? Most kell elragadnod, a teljes boldogság kapujában?
Jamanba: Jóság? Bennem? Hova gondolsz! Én magam vagyok a rossz.
Takanobu: Miért teremtenek az Istenek ilyen szörnyű lényeket!
Jamanba: Hogy meglásd az igazi jót. Nézz csak vissza eddigi utadra: jónak hitted magad, pedig csupán önző paraszt voltál, nem jólelkű, másokért tevő szamuráj.
Takanobu: Segítettem az ország egyesítésében, csatákat nyertem meg, ide is elhoztam a békét.
Jamanba: A te békéd itt maga a földi pokol. Elhunytak szellemei fújják dicsőséges zászlóidat.
A hídúton felbukkan Icsikava, hagyományos szamuráj öltözetben. A Jamanbát nem látja, elhalad mellette, jobb kezében csukott legyezőt tart.
Icsikava: Készülj Takanobu, fizetned kell a bűneidért!
Takanobu: Icsikava! Mit jelentsen ez? Hiszen felesküdtél nekem!
Icsikava: Ha olvasott hadvezér lennél, tudhatnád: „A háború a csalás útját járja.”[8] Pusztán színlelés vett körül, de vakságodban semmit sem vettél ebből észre.
Takanobu: Áruló! Szégyenkezned kell majd tetteidért!
Icsikava: Miről beszélsz? Arról, hogy számtalan katonámat mentettem meg a hiába való haláltól? Százak maradtak életben, és én egyedül bűnhődök mindezért. Légy nyugodt: alaposan átgondoltam cselekedeteimet.
Legyezőjét Takanobura szegezve közelít az ágy mellett álló férfihoz.
Icsikava: Térdelj le, és nyújtsd előre a fejed. Ne kelljen lemészárolnom téged, mint egy gyáva kutyát. Legalább halálodban viselkedj igazi szamurájhoz méltóan.
Takanobu letérdel az ágyon, két kezére támaszkodva fejét engedelmesen előre nyújtja. Icsikava mellé lép, legyezőjét Takanobu tarkójához érinti. Abban a pillanatban Takanobu összerogy. A Jamanba az egész jelenetet a site oszlopától nézte.
Jamanba: Vége van tehát. Sokáig azt hitte, hogy győzött. Milyen keserű és hosszú lehetett neki a felismerés pillanata!
Megfordul, és elindul a hídúton kifelé, gúnyosan felnevet. Az ellenkező irányból Mieko érkezik, de ő sem látja a boszorkányt.
Mieko: Alig tettem a vízbe azt a szörnyű rongyot, elolvadt, akár a jég, eltűnt. Icsikavát azonnal értesítettem a történtekről, vajon ideért-e már?
Belép a hálószobába, ahol megpillantja az ágyon fekvő, lefejezett Takanobut, és a felette álló Icsikavát.
Mieko: Ezek szerint megkapta megérdemelt jutalmát. Köszönöm, Icsikava.
Icsikava: Úrnőm, elvégeztem a feladatomat, nem érdemlek ezért köszönetet.
Mieko: A bocsánatodat szeretném kérni korábbi, meggondolatlan szavaimért. Hálából felajánlom neked a kezem. Özvegy vagyok, bűntelenül választhatok új férjet. Ki is lenne erre alkalmasabb, mint leghűségesebb szamurájunk.
Icsikava: Úrnőm, rettenetesen megtisztelő az ajánlatod, de nem fogadhatom el. Úgy neveltek, hogy egy pillanatra sem feledkezhetem meg a feladatomról, és el kell fogadnom a helyem. Nem cserélhetem össze a szolgálatot a személyes vágyakkal.
Mieko: Akkor mi fog most történni?
Icsikava: Neked életben kell maradnod, hiszen te vagy családod utolsó sarja. Remélem, találsz egy megfelelő férjet, aki enyhíteni képes majd a fájdalmaidat, ha feledtetni nem is tud mindent. Kérem, engem engedj el. Szeretnék visszatérni a szállásomra, hogy atyád és bátyáid után indulhassak. Itt teljesítettem a kötelességemet, a túlvilágon is mellettük a helyem.
Mieko: Értelek. Nehéz szívvel engedlek el, de elfogadom a döntésedet. Ég veled!
Icsikava meghajol Mieko felé, és távozik a hídúton keresztül.
Kórus: Aki azt hiszi, hogy elég páncélt öltenie és kardot ragadnia ahhoz, hogy szamuráj legyen, az nagyot téved. Az ilyen ember könnyen eltéved a kötelesség, a hírnév, a beképzeltség útvesztőjében. Elég volt mára a vérből, a gonoszságokból, a színlelésből. Térjetek haza, és válasszatok: kinek volt a legjobb sorsa? Ne feledjétek, hogy az idő képes megmerevedni egyetlen pillanatban, és azt végtelenre kihúzni.
vége
[1] Kinosita Tókicsiró, más néven Tojotomi Hidejosi (1537-1598), paraszti sorból egészen a kormányzói tisztségig felkapaszkodott férfi. Jelentős szerepet játszott Japán újra egyesítésében, de nem tudta befejezni.
[2] A legenda szerint Akecsi Micuhide, a későbbi áruló járt hivalkodóan díszes páncélban, amely később a halálát is okozta: parasztok ölték meg a vértjéért, amikor elmenekült a vesztes jamazaki-i csatából.
[3] obi: hosszú, széles öv, amivel a kimonókat fogták össze.
[4] omamori: szerencsetárgy
[5] koku: japán mértékegység, a rizst mérték így. Egy koku kb. 180 liternek felel meg.
[6] mocsi:rizsből készült japán sütemény
[7] futon: alvómatrac puha anyagból, amit a tatamira terítenek le, erre jön a lepedő.
[8] Idézet Szun-Ce: A háború művészete című könyvéből, ami a kor szamurájainak egyik legfontosabb olvasmánya volt.
Illusztráció: Jamanba (fh. Kacusika Hokuszai)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: AZ ÖREG WILL →
Pekár István János – Szabó Benedek: A Fiumei úton →
Jamagucsi Szangó: A szarvasagancsos sisak →
