Tamási Orosz János: „…történelem, ha megírom: / tegnap…”
Széljegyzetek Iancu Laura Oratóriumáról
A Teremtés, néha így érzem ezt, egy tökéletes gondolkodás végtelen folyamata, ami egyként is több, mint bármely gondolkodó elméje, vagy bármi, ahogyanképp ezt olykor megfogalmazni, elképzelni próbáljuk; „Uram, mindent tudunk a semmiről”, sóhajtjuk végül; mert a Teremtés az a tökéletesség, ami megtestesíti az univerzális tudás minden szintjét és lehetőségét. S annak, hogy létrehozója valahogyan más, valahogyan több annál, mintsem elképzelni tudnánk, a Műbe az Alkotó – mint elveszett receptek ízét, amit hiába kutat bárki utód, csupán legendák szólnak róla – korántsem tréfának szánva, sokkal inkább a titok legfőbb titkának akarván azt, minden dolgok lényegébe tehát odahelyezte Ő a költészetet. Azt a csodát, amire a legkreatívabb elme is hiába keres magyarázatot. Ki tudja definiálni a felhők futását, hogy a milliárdszor milliárdnyi hiábavaló kísérlet toposzát említsem, azok-annak különös, sejtelmes vonulását, futását, s azon közbeni folyamatos alakváltásait, vagy az arcot, kit fény rajzol a faágak közé? Ki tudja értelmezni a nyelv születése előtti világ emlékezetünkben olykor valósnak tűnő villanásait? Amikor „beszél hozzád kő virág” – értjük-e szavukat? Ki szokta látni, egy több ezer éves hieroglifa vizsgálata közben, a vésőt tartó kezet, s azt a sok száz éve eltűnt vércsöpp-mintázatot azon; az árát, az okát, s a karcok árnyékos mélyébe rejtőző félelem híradását? Szinte senki, mert „oly mindegy / milyen nyelven hallgatják el / hogy nem írta alá Isten”
A költészet ősidőktől fogva jelen lévő mágia. A lélek, a szeretet, az érzelmek létezésen túli, felüli, a való világ másságának megértésére irányuló, de többnyire csak annak megsejtéséig jutó kísérlet a teljesség befogadására. Örök felhívás egy lehetetlen küldetésre. Lehetetlen, hisz a történet számunkra ott kezdődik, hogy az ember önmaga létezéséből kezdettől fogva kizárja a költészetet; igyekszik nem keverni abban értelmet és érzelmet. Erről hosszú és tárgyunktól – Iancu Laura legújabb verseskötete (Oratórium, Magyar Napló, 2020) – messze elkanyarodó okfejtésbe bocsátkozhatnánk, de talán más alkalommal; most, mintegy annak elméleti síkjából kiragadva, annyit fűzzünk hozzá: meglehet, az ember hitével, annak gyakorta gyarló erejével is ez a baj – az elme nem tud kötődni egy soha meg nem tapasztalt világ soha meg nem tapasztalt érzéseihez. Tűnődöm olykor, hogy hitéhez is a költészet vezethetné el és be legmélyebben az embert; már ha képes azt a maga bonyolultnak tűnő komplexitásában látni, érteni, elfogadni. De akár csak valahogy úgy – olvasni. És megérteni: „pántlikázott hitem / bútordarab, / elsüllyed a vízben.”
Erre próbálnék most magam is valamiféle módszert találni, lehet, nem lesz könnyű, lehet, kifog rajtam végül, de éppen most annyira kézenfekvőnek gondolom. Azt, hogy Iancu Laura Oratóriumát kicsit többnek érezzem egy verseskötetnél, többnek egy költői korszak csúcspontjánál; egy kicsit az idő olyan szeletének, amely képet ad – a maga módján – annak végtelenjéről épp úgy, mint akár csak az általunk adatott idő egy tűnő szakaszáról. Ami, az utóbbi, valamikor egy szűk évtizede kezdődött velem, véletlenül – vagy sem – épp Iancu Laura által, akit amúgy korábbról, már első versei fölfedezése óta örömmel olvastam, figyeltem könyveire, s egy idő után magam számára egyértelműen a klasszikusok közé tartozónak gondoltam. Majd egy rendezvényen, hová magam sem tudom, miért kószáltam be, megszólított Szondi György, a Napút főszerkesztője, s kérdőre vont: én miért nem küldök kéziratot folyóiratának? Bár tudtam volna erre felelni, valami olyasmit, hogy ez általános szokásommá vált, ne vegye magára, de a szokásos önsajnálattól csöpögő litániám helyett csak annyit mondtam: miért, kérsz? Így került hozzá Iancu Laura akkor friss könyvéről (Kinek a semmi mindene) írt készülő mondandóm, ami eredetileg egy internetes oldalra volt szánva, mint akkor már hosszú ideje minden, amit elkövettem – s a kézirat Szondinál szinte azonnal megjelent. Ezzel kezdetét vette számomra egy ajándék-évtized az élettől.
Muszáj erről itt beszélnem, talán értelmet nyer mondandóm végére, mert ez az évtized szinte mindent visszahozott abból, amit a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója körül átéltem; szerkesztést, laptervezést, írások és alkotók fölfedezését, azt a szellemi pezsgést, azt a műhelymunkát, ami Szondit körülvette, s ami immár beleépült, odaszervesült a magyar kultúra alappillérei közé, s ott is lesz, nem, míg világ a világ, de míg a Szondi-pantheonnak lesz csorbítatlan helye a magyar Pantheonban; ami korántsem kézenfekvő, hisz „Minap is azt hallottam: / idő csak a jelenben van, / s mi sokaknak történelem, / az másnak félrerugdalt lom.”; én akkor tehát két évtizedes Napút-menet második felének lehettem így részese – egy kicsit Iancu Laura által. És mert nehezen tudok hinni a véletlenben, muszáj azt hinnem: neki, versei életvezető minőségének köszönhetem ezt. Sorsszerű volt, kicsit ki is lógva az amúgy emberi léptékek mikrokozmoszának mikronnyi sorsszerűségéből… Nehéz lenne nem így neveznem, gondolnom most, akár ama írásom utolsó mondatát visszaolvasván: „A kerti szék oldalán van egy praktikus kis polc, ahol a kávéscsésze vagy kristálypohár meg tud kapaszkodni; kis kortyokban ittam ott a villányi savignont, és szinte szavanként olvastam a könyvet, érezvén, „hogy szívem megszakad”.
Mi történt – akkor? Egy kis időre, egy dőre háromnegyed évtizedre megfeledkezhettem, átmenetileg, a dőre világ egymást-kaszabolásáról, az agresszor-szavak áradásáról, amikor minden hangsúly „szíveket uszít nagy háborúra”, ellenben együtt lélegezhettem egy olyan alkotó-közösséggel, melyben a legfőbb – ha nem az egyetlen – szempont annak megértése és továbbadása körül forgott: „tenyereden közelebb van a haza”. S mi történt – azóta? A szívem, ha össze is foltozták, valóban megszakadt. Lyukas, összefércelt élet ver bennem azóta – lenne mintha darabországom darabszíve. Majd az internetes honlap, amire föntebb utaltam, s ahová két évtized szinte minden jelentős és kevésbé fontos írását föltettem, s kicsit azzal az életem, egyik napról a másikra megszűnt. Elszállt; néha remélem, hogy mint egy hajó a szélben, s valaki házától nem messze megáll, de valójában ennél rezignáltabb vagyok – ha egy archívum (megannyi alkotó ember szellemi hozadéka valami létrehozásáért) semmivé válhat – valamiért, az annyit is ér, mondom csupán, csöndesen. S hát a Napút utolsó nyomtatott lapszáma is most, e sorok írása közben készül; optimistán ugyan, mert szerkesztői mindenekelőtt derűsen próbálják tovább szőni, gyarapítani az örökséget, s a régebbi évfolyamok kincsei hát mind megtalálhatóak az elektronikus nagykönyvtár virtuális polcain, de én bizony talán életkoromnál fogva is szkeptikusabban nézem ezt a láthatatlan könyvbirodalmat. Mikor s ki fog okot látni arra, hogy töröljön egy-két katalóguscédulát? Tudom, sok nagy könyvtár égett le a korábbi évezredekben, s értem a fejlődés pozitív logikáját – sőt, akár jóval többet is mondhatok annak védelmében.
Ez a virtuális láthatatlan könyvtár valahol ott rejtőzik, ahol a szavakon túli világ lüktet, verődik a testhez, mint szívzörej, mint léleknyi lélegzetvétel; oda kerül, nagyon közel ahhoz, ahol az elképzelhetetlen és elgondolhatatlan – mint mágia – mégis felképződik bennünk. Oda, ahol még mindenben ott rejtőzik minden dolgok lényege: a költészet. De, mint föntebb írtam, az ember önmaga létezéséből kezdettől fogva kizárja a költészetet; igyekszik nem keverni abban értelmet és érzelmet. Bár talán nem kezdettől volt így. Lehet, még bízott eleitől fogva; de majd sokadszor jött számára mindegyre minden; sokadszor szőtte halk fohászaiba, hogy „térképből nem nem lesz haza”; már megszámlálhatatlanodszorra mesélte egyre rezzenéstelenebb arccal pillantva az öröknaptárra: „És megtömték szánkat hallgatással, / már nem is tudom, / vasvillával? / Színváltó jogokkal?”
Hát valahogy ezért s így szól, így zeng fel bennem most Iancu Laura Oratóriuma. A kötet maga, mert hogy illendő arról is beszélnem, s ha tudok, akkor némi magyarázatot adnom arra: miért fűztem eddig, látszólag nem is illendő rövidséggel, írásom első felébe-harmadába személyesebb sorokat. Másodlagos mentségként, ha fölhozhatom, azt mondanám: a kötet íve, szerkezete indított el engem arra, hogy átgondoljam a magam egy évtizedének veszteségeit, sokasodó hiányjeleit, szakadozását annak, mit kincsként, személyes hagyatékként hagyományozhatónak véltem s szerettem volna azzal a végső percben így is elszámolni; s ha volna-lenne kit, akkor valahogy kérdőre is vonni e nemtörődöm módon elvégeztetett szétszóratásomért. Ha kit lenne még. Ugyanakkor, elsődlegesebb indokom, már semmiképp sem elvonatkoztatva a kötet verseitől, erre kézenfekvőbb érvem: minden eddigi idézet az oratóriumok valamelyikéből származik. Többesszámot használok, hiszen magam olvasatában a kötet öt ciklusa öt rövidebb-hosszabb zenedarab, meglehet, valóban oratórium-jellegű zenéért kiált mind, de az ívek „összhangzata” bennem – noha nem vagyok zeneszerző – inkább szimfonikus költemények füzéréből álló, ám egy visszatérő motívumra épülő (ami hol a veszteség, hol a győzelem, s leginkább a lét folytonosságának elfogadása s hirdetése) nagyopera, vagy leginkább – s én erre hajlanék – egy hagyományokba érő, de annak szentségét nem kétségek nélkül zengő, azt rezignáltabban dicsérő Te Deum és mellette, arra rímelve s összecsengve – avagy inkább összeborongva – az ötödik ciklusból megszülető, önálló oratórium.
Tudom, hogy ettől – s épp ettől: a kötet szerkezetének szintézise okán – nevezhetnénk oratóriumnak, el is fogadnám, ha nem érezném talán csak én magam azt a versekből áradó tűnődést, a hit és a lét olyan párhuzamba állítását, amely eltér, elszakad az oratóriumok akár legtágabb „librettóinak” tartalmi tematikájától, s akképpen közelít ahhoz a ponthoz, ahol e két párhuzamos mindenképp találkozni fog (avagy ahonnan ered), hogy mindenekelőtt ráébreszti olvasóit a két párhuzamos közötti térre; megnevezi az elkülönítést-elkülönülést, annak erőit, s kérdéseket tesz föl – nem kényes, de kényszerű kérdéseket. A Te Deum elvárt dicsőítésének miértjét, kiértjét és mikor-ját helyezvén inkább deszakralizáló középpontba. Ezen vélekedésemből fakad, vagy talán épp fordítva, erre jutottam ama tűnődésem során: a cím nem is annyira a zenére, a zenei műfajra, hanem arra a helyre utal, ahol Istenhez fordulunk, közvetlenül, személyesen; ezt így – oratórium – is nevezzük az egyházi építészetben; bensőséges, meghitt, de emiatt különös helyként is gondolhatunk rá; kis szobácska a szentély mögött, vagy kastélykápolna, mindenképp a hitbe fordulás egyedül-való, magányos tere – de vajon érződik-e ott a hit lényege, annak valóságos és valódi súlya? Megérezhetjük, de el is fordulhatunk ott a teremtés legmélyebb misztériumától, a létben kiteljesedés kihívásától – nem tudván, hogy ez maga a meghívás. De – csak ott? Nem. Talán nem. Talán bármikor. Amikor, talán csak váratlanul, megérezzük azt abban a pillanatban.
Amikor bármi és a bármi történik meg. Bennünk, s bár nem általunk, mégis velünk. Az első ciklust olvasva így hat át lassan minket a teljesség érzése. Talán egy párkapcsolat emlékének lassú fakulása a kibontakozó történet, majd egyre inkább úgy érezzük: a hiány fölmérése ez, a veszteség, amit már-már pótol annak megismerése, megértése; mert ha tudjuk, ha értjük, ha érezzük a hiányt, akkor jutunk el súlyáig s annak elfogadásáig. Talán. S akkor megélhetjük a teljesség káprázatát; illúziónak nem mondom, hisz a hiány célokról vall, lehetőségekről, az út kereséséről, a létezés létté változtatásáról, ahonnan a hit forrásának sejtéséig juthatunk. A ciklus – ha a zene műfajához nyúlunk vissza – cáfolja is, erősíti is föntebbi tűnődésemet; mert amennyiben egy összefüggő, a kötet egészét egyetlen oratóriumként – avagy miként ragaszkodnám ehhez: Te Deumként – fogadjuk magunkba, akkor az első ciklus a klasszikus nyitányok nyomába lépve a teljesség, a komplex mű foglalatát magába rejti – s valóban, elrejti önmagába. Nem bontja ki, nem teszi egyértelművé, de nagyon erős sejtetésekkel él – mert eme párkapcsolat, miről olvasunk, hangsúlyos (meglehet: hangsúlyosabb) része a hiányt ábrázolja, de az/ami lehet az elveszített társ, az elszökő ifjúság, lehet a Fiú sorsán tűnődő Anya, a szerelem nem múló múlása, lehet az elvesztett otthon hiánya egy országban, lehet minden s bármi, ami még s már nem bizonyosság. Amiből s ahonnan már „nem lehet csak úgy kisétálni / mintha záróra volna ki-ki / távozzon”. Nem úgy van. Nem úgy van.
De maradjunk-e a zenénél? Oratórium? Te Deum? Nyitány? Rendezzük át a szavakat. Akkor jár át bennünket a hiány súlyának s kiterjedésének valósága, teljessége, s e teljesség valós lehetőségének félelme, amikor megnyílik bennünk s körülöttünk az oratórium csöndje – s az bárhol megtörténhet. Nem egy megépített szentélye az áhítatnak, hanem az a pillanat, amiért benyitunk az oratóriumba, vagy még pontosabb sejtéssel: amikor az ott vendégeskedő házigazda nyit be hozzánk, nyit ránk. Amikor ablakot nyitunk az éjszakára. „nézni utánad / nézni a szeles éjszakában / nyargaló szalmaszálat”. Amikor „idén is megváltottak / a visszatért harangok”. Amikor „a Föld ahová költözöl / nincsen a bolygók között”. Amikor „fiatal voltam bátor a hamis életre / érted a völgyből fel miattad a hegyről le”. Amikor „ez a beszéd nem a kiáltásé / vitéz szavak helyett vállrángatás”. Amikor „testemen moha kinek / nem fáj már amikor aprítják / túlélő darabokra”. Mert élni kell, noha olykor lehetetlennek tűnik a folytatás. De élhető életet élünk-e, ha abban soha nem sejlik fel elénk a hiány? Annak teljessége valamely potomság okán? Valamely botrány okán? Egy párkapcsolat, egy szerelem akkor válik azzá, ha abban valóban a mindenség teljesedik teljessé bennünk, s ha elveszítjük, a mindenséget siratjuk el, s mikor könnyeink már csak száraz fájdalmat akarnak, azt szembesítjük az oratórium hangjegyeiben, avagy ama szentélyben, mely bármely pillanat lehet, azt szembesítjük – vele. De ki tudja, ki ül ott s akkor velünk szemben? A nyitány, noha a hiány teljessége, de még csak a teljesség sejtelme.
Van még ösvény, mit végig kell járnunk. Lapozzunk ezért a következő ciklusra; meglehet, könnyebbnek fogjuk érezni helyzetünket, hiszen a személyes gyermekkor örömeire s gyötrelmeire vezetnek a versek; látszólag. Mert valójában a környezetből lassan kibomló haza arcvonásai, a gyermekkorról valló visszatekintésből a történelem redői, ráncai sorjáznak elénk; a betűk, mint álomkép-pixelek, olvadnak össze egy ismét láthatatlan mágia: az identitás felismert, megtalált lélekélményévé. Amikor pontossá fogalmazódnak bennünk létezésünk tényei; hogy „történelmünk nem bibliai / talán egy másik időben összeforr / az ég visszahúzódnak nyilai”. S az ember hite, küldetése, ha ember, hogy „viszem a hírt hogy / aki elfáradt most / most nézzen fel az égre / kilátszik a kilövésre váró / lángszórók között kilátszik / egy ember szívverése”. De a történelem, a történelmünk nem bibliai. Kimondatlanul szövődik bele a versek hátterébe, kárpitjába itt annak hangsúlya, avagy lassú felismerése: a történelem egyszeri, megtörtént és átírhatatlan, hiszen szenvedéssel, bűnnel, fájdalommal járt, s ha a szenvedéstörténet sem átírható, akkor a történelem sem; másképp, ha a történelem nem úgy, mégsem úgy volt igaz, akkor mit kezdhetünk annak történelmi bűneivel? S mit kezdjünk a magunk bármikor s bárki s a bárkik által átírható múltjában s jelenében az átírhatatlan bibliával? Érezzük ezt, csöndben járja át szívverésünket, a költő útján járunk magunk is, még önmagát is vezetik a képek a felismerés felé, „földönfutás az időtlenségben”, ami történik vele s velünk, „néha / a kő is irtózik bár / bölcsője koporsója egyformán / a föld heges arca”; a kárpit lassan hasadozik, felhasad, fojtó szavak kúsznak elő a sorok – sírok – közül, „visszajáró halottak”, „halálszagú Versailles”, „vértezetlen nyomor”, „templomromokról beszéltünk / harangba öntött ősökről / és közben elszenderült Pest-Buda”, „nem látják hogy Krisztusunk / nincs már a keresztfán”; igen, a költő útján s útját követve magunk is, én is, te is, mint ő mondja, „végigjártam száz ideiglenes / esztendőt mintha templom / mintha anyám méhe lett volna”.
A Te Deum megszokott (s manapság lassúdan elhagyott) narratívája lám az első és a második ciklusban olvadt össze, már a nyitány is kérdőre vonja a teljesség hiátusait; ha az ember történelme nem bibliai, akkor a biblia hogyan szól az emberhez, s szólhat-e a Te Deum az irgalomról, amikor, „az irgalom / erdőt növesztett törésre hegre / fáiból temetek negyvenegy éve”. Halljuk itt (itt is) az egyre tétovább kórusból kiváló szoprán – talán falzett? – sikolyát, majd – szinte suttogva, nagyon halk, tárgyilagos tényközlő modorban – nos, legyen bariton: „érett a szőlő Pákozdon / úgy álltam ott mint / halotti anyakönyvből / megszökött tíz betű”. És mégis, legyen, szóljon a Te Deum érted s neked, Uram, de lásd, teszem a dolgom én is, szól a költő: „szokatlan láz ez / árvalányhaj kedvesem / ne sírj viszlek haza hazám / az Atya a Fiú / a Szentlélek nevében”.
Az oratórium harmadik és negyedik ciklusa ismét mintha egy újkori Te Deum harmóniáját követné. Nem épp harmonikusan. Már az első vers – Amikor megállok – róla szól, ki talán megváltatlan maradt; szelíden nézzük a „kétezer éves fiatal testet”, és csöppnyi megszemélyesítő iróniát képzelünk oda, ahol azt mondják a sorok: „fázhatott a művész / ki formába öntött”. S a folytatásban is szinte tobzódhatunk, ha szabad így mondani, a költő képalkotásaiban, a megváltásban reménykedők alakjainak profán – de gyakorta drámaibb – megjelenítésében. Igen, itt énekelnénk meg azokat, őket, akik az örök dicsőségre vágynak s várnak, de mintha megfeledkeztek volna róluk, mintha történelmükből nem lenne kiút, nem lenne átjáró a bibliai történelembe; amikor „a szögre akasztott feszület / esni kész lábfeje vérfoltos lesz”, de ne is magyarázzuk-értelmezzük, csak nézzük sorra a kiáltás képeit: „ó becstelen történelem / nem tudjuk mégis féljük / a holnapot / kapura akasztják mint a Húsvétot”; „s van itt egy régi szénaillat / talán nyelvemlék talán irgalom”; „rám hagyta szomorú / arcát a Megváltó / tarkója szendergő pillangó”; „mondanám vedd el tőlem / ezt a poharat / részvétből ittam aztán túl sokat / előbb csuromvizes sírodnál / afféle örökölt bánatból / aztán mert üresen hagytad”; „és hozzád tart nyelvből kivált / kézzel rajzolt hazám”; „az én hazám / ne legyen csomagolható”. S a Te Deum belső ciklusívének záró motívuma, még a „zsoltáridézetek” előtt; az út, amelynek első pillanata – Amikor megállok – ott, az út menti corpus mellett kezdődött, s most, meglehet, épp ott ér véget, a végső metaforával: „erőtlen úgy legyek mint / Krisztus a keresztfán”. Lám, a példázat, mint példázat, működik bennünk, de annak erejét önmagunkban kell megtalálnunk.
És lapozzunk, és rálapozunk a költő zsoltáros pillanataira, mert ez a Te Deum az ő szerettei-mesterei-sorai zsoltárai előtt hajt fejet; Kiss Anna, Farkas Árpád, Ferenczes István, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Szilágyi Domokos, Pilinszky János, Hervay Gizella és Csoóri Sándor arcai-vonásai jelennek meg. S képződik általuk egy kor, próféták álmai és farizeusok vállvonogatásai mesélnek a költő által együtt megjelenítve arról, amikor a teremtő szónak „mintha csak fölszántott országúton / szórná árvasága a zúzmarát”. S bárha az időtlenség megfoghatatlan keretei között próbálom elképzelni, elhelyezni ezt a kötetet, mégis idekívánkozik egy abszolút mai pillanat: valamiféle bizonyítéka annak, miről valahol itt már írtam, hogy nincsenek véletlenek. Mert nem lehet véletlen, hogy a kötetben egymás mellett, oldalpárról szól hozzánk Farkas Árpád, és az őt a minap – épp e sorok írása közben lapoztam arra rá – oly megrendítően sirató-szólító-temető Ferenczes István. A képletes zárójel bezárva, térjünk vissza a Te Deum záróakkordjaira: hiszen mi más lenne ez, itt, épp itt, a megfelelő helyen, mint a szűkebb haza imádságos-zsoltáros foglalata – hogy legalább ott, legalább azokban ítéltessen megmaradásra. A kép az egyszárnyú madárról, ki „kínjában énekel és meztelen / lábszárral rönkről rönkre lépdel”. A mindennapi feljegyzés az irgalom, a kegyelem, a bebocsátás itteni, e földi lényegéről: „adassék eső elálmosodott földekre / legalább Sára testtelen kenyere / egy-egy vezeklő vasárnap / virágozzék a nyelvünkre”. A dallam lassan véget ér, minden elnémul, s mi hallgatjuk alig hallható csöndben, hallgatjuk „a fegyvertelenül lázadó verset”. Így hallgatjuk, így hallgatom Iancu Laurát.
És elkezdődik a finálé, hiszen az ötödik ciklus nem csupán összefoglalja, de szétszálazza, a korábbinál is konkrétabb vershelyzetekbe emeli a létezésben szabott korlátok s korlátozások megpróbáltatásait; a szinte lehetetlenné tett hit próbáit; mikor a kétely válik már-már törvényszerűen a holnap – hozzon bármit – elfogadásához. A kezdő bekezdésekben nagyoperát, avagy szimfonikus operát említettem, adódik így a finálé – de hadd számoljak be egy még vadabb ötletemről. Képzeljük, olvassuk úgy ezt a ciklust, mintha lenne az az eddig hallgatott számvetést és számonkérést ötvöző Te Deum – avagy, váljon itt ugráló asszociációm halmazativá: az istentelen hálaadás – lábjegyzeteinek foglalatává. S ki-ki gondoljon itt azon művekre, melyekben a lábjegyzetek önálló életre kelnek, nem csupán utalásokat pontosítanak, hanem saját történetekkel bővítik, súlyozzák, s ha kell, ellenpontozzák a fentebbi – tágabb – perspektívát. Nem csupán ironikusnak szánt iróniával fűzöm s zárom is ezt a hasonlatot azzal: a kötet utolsó, ötödik ciklusa a Te Deum apróbetűs része – amit sokan annyira szeretnek figyelmen kívül hagyni. Pedig ott rejtőznek a kiáltó szavak.
Nos, a csak félig annak gondolt tréfát félretéve szóljunk méltóbban az ötödik ciklusról; amit, ha ragaszkodunk a címhez, itt fogadok el igazán egy önálló oratóriumként. Akár kettős értelemben is. Nem csupán zenedarabként, bár kihallom szinte szólamait, hanem mint helyszín itt válik nagyon szorosan értelmezhetővé. A ciklus belső címe (mert valójában az egyes ciklusokba fűzött versek kohézióját egy eléjük illesztett mottó jelzi, mutat rá azok szorosabb fonódására), s a versek címeiben szereplő visszatérő szavak adnak mintegy alcímet; nos, itt a visszatérő vershelyzet: Este a faluban. A költő magányának kézzelfogható, megérezhető csöndje, betérés az oratóriumba, ami itt a nagy egész mögé rejtett szűkebb, zártabb kerete (este és falu) a létezésnek. Innen, eme oratóriumból nyílik valódi rálátás a többnyire üres világnyi szentélyre, az evilági szakralitás innen s itt vonható kérdőre a legpontosabban; s itt van innen nyílik az egyetlen út – ha van még – az egyetlen út felé. A versek tematikája természetesen hasonló, avagy ugyanaz, mint a korábbi négy – szorosabban összezáró – ciklusban, ám súlypontja ennek nem kíván tágabb horizontokig nyúló, átívelő, hűvös – avagy afféle érzékenyítő – „makrokozmosz-dialektikát”. Kemény, egyértelműen kérdező-fogalmazó dialógus ez a huszonegy (és nem húsz, mint ahogy a fülszöveg állítja…) vers a kételyről, vagy annak dühös gyónásáról, az alázat elutasításával – hisz az sem biztos, hogy van-e kihez fordulni, még? „Áruld el, Uram, / nélküled írom e páros beszédet?” – kérdi a ciklus nyitó sorában a költő, s még korántsem megengedően, de hajlik a nemre, még azon van, hogy „magam elől / magamba rejtselek, és / boldogok a lelki szegények”.
De majd jönnek a mázsányi képek, a pattogó, kemény kérdések, az evangélium laponként vettetik tűzbe, két hangon – bariton és mezzoszoprán – szól az oratórium, a lírikus építménye itt – mint az élet – részeire hull, s a részek kapaszkodnának vissza egymáshoz-egymásba, de a hiányt lehetetlen kitölteni, mondhatni, a hiány a kötőanyag; a hiány fölmérése ez, a veszteség, amit már-már pótol annak megismerése, megértése; ha tudjuk, ha értjük, ha érezzük a hiányt, akkor eljutunk súlyáig s annak elfogadásáig. Talán. De értelmezhető-e a biblikus tanítás ott, ahol az élet s a történelem nem bibliai? „Áruld el, Uram, / minek ez a sok nevenincs rettenet, / minek, hogy ül, leül az éjszaka, / hosszú szakálla nő a gyermeknek, / reáfagy nyála az éhségre?”. „Áruld el, Uram, / miért nevettél, mikor a tavaszt lestem? / Tudtad, hogy egyik szárnya tél, / akár a kegyelemnek, / és örökké csak jön, soha nem érkezik meg?”. „És miképpen lehet szülőföld, / ha a határa nem a haza? // Hát ki gondolt földönfutásra…”. „Mondják, nyelved a szív szava, / Téged érteni nem kell, elég a bizalom, / de ilyenkor, nagyhét árnyékában, / kétkedőn hullok térdre és / kérdezem: hát mese volt a nyelvhaza, Uram?”. „Áruld el, Uram, / van-e még jogom a múlthoz?”. A Teremtéshez, melynek kezdetét elrejtetted a megmérhetetlenbe, s a kétezer évhez, amely, s az ezer évhez, amely, s a száz évhez, amely „és ami valamikor kezdet volt, / a világnak ma szégyenkezés”. Mert biblikus igéidhez nem adtál biblikus időket. Uram. Bár meglehet, a kiűzetést, kiűzetésünket szántad annak. Uram. Hat és áthat a kötet, gondolkodtat, értelmez; minden, amit nem tudtunk, fényesebb lesz, minden oktalan bizalom homályosabb, amit eddig nem értettünk, belénk oltódik – minden sor, minden szó hat, a költő szándékai ellenére; igen, erre utaltam kezdetben: a költészet lényegére. Hogy ott születik meg, ahol a legtöbb is roppant keveset mond rólunk s nekünk. S lassan, nagyon lassan, mikor a fájdalom – melyben s mellyel osztozunk magunk is – belátja, hogy nem képes legyűrni bennünket; hisz addig él, míg ölni képes s talál valakit ehhez; szelídül hát a kín, s akkor lassúdan hallhatóakká válnak a bariton-szólam eddig csak elsuttogott szavai. „S valóban, / a szél hordja a magvakat. / Országútra ejti mindegyre, / van helye a hamisnak, s az igaznak ideje.” „S valóban, / ahol Te laksz, embernek az nem otthona, / csak aki örök vágyban él, / hiányod az hordozza.” „Tél lesz, majd / kitavaszodik, s a gyászban élet fogan”. Majd egy szinte váratlan, alig kihallható kérdésbe rejtett válasz a titokra: „Áruld el, Uram, / … / miért engeded házamba / álmaimat felfaló álmaid?”. Igen, a hit talán valóban ennyire roppanóan egyszerű: „mégiscsak emberi, hogy szeret, / legyen bár vétek, rontás, / vagy puszta igézet. / Sebek között fészkel / olykor a kígyó, / és sírból hozza a szerelmet”. Ami az emberi lét kezdete és vége, a belátható s bejárható utazás; egy dialógus kezdete s egy dialógus, ha úgy tetszik, a dialógus bevégzése: „Nem tudod, hogy a világ: kitágult, / hogy felnőttem, szerelmes vagyok? / Te halni készülsz, én meghalok.”
Íme, a hit és a lét titkának föloldása. Oldás és kötés? Oldás vagy kötés? Oldás és/vagy kötés? Iancu Laura verseiben minden szó külön teret s hangsúlyt kap, saját hangfekvést a Te Deumban, saját pillanatának saját koppanó csöndjét az oratórium magányában. S mit kapunk mi az ő verseitől? Titkok titkokba rejtő föloldását, rejtekutat annak megértéséig, hogy nincs semmi általunk megérthető, mert minden, amit megértünk, rögtön egy saját magunk értelmezte világba zár. A kötet biblikus ihletettségét nem az Isten-keresés adja, sokkal inkább a Művében élés hétköznapjai során a (fel)magasztalódás elmaradása; a hiány szétfeszíti s felőrli a testet, a lélek hajlékát – hisz ember nem élhet test nélkül, s a test bizony kéri mindennapi kenyerét. És a lélek is a hétköznapi élet mindennapi békességét, örömét, boldogságát. S ha tartozik, akkor követel – vagy legalábbis számonkéri életén az élet ígéreteit; s hogy élni tudjon az életekért, elgyászolja a gyászt is akár mindazért, amit maga mögött hagy; „érvem nem volt a maradásra”; amit, ha kell, elhagy. Megnevezi a kor sebeit, s ha kell, elengedve veszi tudomásul: „Nyelvünkből kihaltak a tájszavak, / mítoszok helyett a papok történelmet írnak”. Definiál, tudomásul vesz, de megválaszolja azt a maga követendő módján: „Álmában felsír a fiam. / És történelem, ha megírom: / tegnap sokan összeölelkeztek a villámlásokban, / és érik már a szeder is, Uram”. Mert az ember sorsa ettől s így isteni, ami lehet Istené, ha – megszolgálja. Bevallom, elfúló lélegzettel olvastam a sok kiemelhető s erre méltó vers között azt a kemény, büszkén szemrehányó himnuszt, mely a Trianon 100 alcímet viseli (hisz a ciklus amúgy minden darabja az Este a faluban címet kapta s számozást), annak a kötetben csak ritkán megvillanó derűs iróniáját („Hát álljunk itt meg, Uram, / egy idomított szóra…”), mert hát mégis, itt is, legyen az a szó illendő; s a vers befejező soraiban annak jelzését, hogy az ember is adhat végső kegyelmet, adhat föloldozást, ha…; „Indulunk már mi is Máriával vissza, / zárt ajtók mögé, darabországba. / Ha csont-, ha porcsendélet / fogad szerelmesed kapujába’, / csak egy szót szólj, / és szavadra feltámad… / Ez töretlen reményem, / hogy idővel: kimondod.”
A kötet verseit olvasva végképp nem tudom eldönteni azt, amivel szemben amúgy is régóta averziókkal élek. Van-e hát, s ha van, mit jelent a népi s az urbánus? Hová sorolják a kit-honnan szalasztott hamar-ítészek azt a verset, amely nyelvemlékeiben népi, prozódiájában – bár ez a modern lírában már szinte felejtős, de – urbánus? No, ez csak amolyan hirtelen jött s zárójelbe kívánkozó megjegyzés, nem kívánnék elmélyedni ebben, itt és most, épp csak azt húznám alá nagyon idomított szavakkal: aki kíváncsi a költészet mibenlétére, az keresse a választ Iancu Laura verseiben. Sorsért, emberért, hazáért, életért, megmaradásét, örökíthető emlékezetért, méltóságos pusztulásért így kell, így lehet, s így szabad írni. Ez a költészet.
Ami kezdettől fogva, mint titok, ott rejtőzik a teremtésben, a Műben, az a kijelölt út, amelyen elindulhatunk a láthatatlan s bejárhatatlan felé; ami, mint fény, túl nő a fölfogható matérián, s ami, mint fénye annak, elfödi a képzelettel sem pontosan megrajzolható ezotériát. Igen, a Napútra gondolok, szelíd módon evezvén vissza oda, amiről föntebb szót ejtettem. Hogy most sem tartom véletlennek azt: épp Iancu Laura verseinek olvasása közben vetődtem abba a műhelybe, amely – hogy most ismét csak hírét s dicséretét zengjem – épp úgy építette föl önmagát s építette önmagába a világ elérhető teljességét, a magyar s az egyetemes, de mindenekelőtt a keresztény humanizmus kincseit, miképp azt a most tárgyalt kötet teszi, tette. A maga helyén a profánt is szentté avatva, a szentséget szembesítve azzal. S igen, féltvén annak – mindennapi szentségeink, mindennapi méltóságunk – gyarapodó pusztulását, egyre hiányzóbb hiányait – miként én is félem kissé, mint mondtam, az elektronikus felhőbe költözését mindannak, ami eddig – legalább hiátusaival – megjelent s megjelentette mindennapjaink, hétköznapjaink hiátusait. Mert, amíg szemmel követhettük, kezünkbe foghattuk, addig erősebben érezhettük törékenységét, s nem csak Tihanyban járva, de bármikor s bárhol felpillantva a virrasztókra láthattuk: „És felszáll a nagyszárnyú lény, / az alapítólevél épen maradt szélén.”
Meglehet, újra kell gondolnunk egy himnikus verssorunkat? Kultúránkra, nyelvemlékeinkre, szellemi értékeinkre, kincseinkre gondolva; fohászt szőve annak minden újonnan születő talentumára, mint e pillanatban Iancu Laura zsoltáros szőttesére, azt kell kérnünk a jövőben: nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó láthatatlan felhő… No de hát „az én időmet a Hold hozza”.
Illusztráció: könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Tamási Orosz János: Diptychon mellékdallal (Mt. 4.11.) →
A hanyatlás esztétikája →
Németh István Péter: VALLOMÁS A MÉLYREPÜLÉSRŐL →
