Petrozsényi Nagy Pál: Allah akbar!
Mára napos időt ígért a meteorológiai szolgálat, márpedig amit a szolgálat előre jelez, az szerény véleményem szerint általában be is következik.
Mint a derűre ború, a borúra derű példának okáért. Úgy bizony, végre mi, magyarok is meg tanultunk jósolni, plusz tisztán látni, ítélni. Lásd a határzár, nemzeti identitás, keresztény szellemiség stb. körül zajló vitákat, melyben mindvégig sikerült a józanság és humanitás talaján maradnunk. Legalábbis én így érzem. Azért ez sem semmi, nem igaz, főleg, ha utána mások is utánoznak bennünket, és… Nos, igen, az vesse rám az első követ, akinek a szíve ilyenkor sem kezd el gyorsabban dobogni, annál is inkább, mert mindeddig mi utánoztunk másokat. Ezúttal fordult a kocka, és úgy tűnik… Kimondjam? Kimondom, mert ez is az igazsághoz tartozik: ezúttal mintha mi lennénk az etalon. Most meglepődtek? Én is, bár ha jobban belegondolom, nincs is ebben semmi meglepő, miután olyan államban élhetek, ahol dübörög a gazdaság, az emberek egyenes gerinccel sétálnak, és akár egy millió melós is talál munkát magának. Beleértve a muzulmán menekülteket, akik Berlin, London vagy Stockholm helyett inkább nekünk szavaztak bizalmat. És ez, ugye, megint csak elárul valamit.
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk.
Holnap már minden a mienk lesz,
Hogyha akarunk, ha merünk
– írta Ady a Magyar jakobinus dala című versében. Az első két sor törölve. Azok az idők, bármennyire is szkeptikusok is egyesek, szerencsére elmúltak. Hogy mi következik mindebből? Tök egyszerű! Ami például az utánzást illeti, mégiscsak Darwinnak van igaza, aki szerint mindnyájan a majmoktól származunk.
Szóval szép időnk lesz. Akkor nyomás sétálni! Nyugdíjas vagyok, ráérek, egyébiránt a háziorvosom is ajánlja. Na, nem szervi okok: cukor-, vérnyomás- stb. problémák miatt. Nem is lenne hiteles, miután a magyar egészségügy is összeszedte magát azzal, hogy kezdenek hazaszivárogni a külföldre csábult nővérek, orvosok. Hogy mi bírta őket erre? No komment. Nézzük inkább az eredményt: kevesebb beteg, korszerűbb technika, nem kell annyit várakozni… Ha ez nem siker, akkor mi? Képzeljék, nemrég még bicegve tipegtem a mosdóba, ma szinte száguldok, ha rám jön a pisilés. Nincs is nekem az égvilágon semmi bajom sem, jóllehet 65 éves is elmúltam. Úgy látok, mint a sas, szívem vas, agyam briliáns, és hogy ne forogjon hiába, nekifogtam angolul tanulni. Az már csak hab a tortán, hogy naponta lezavarok két mérföldet. Hogy mi szükség van ezek után mégis arra a kis sétára? Nem lenne elegendő egy két km-es kocogás? A doki szerint nem. Kétségtelen, hogy a dzsogging meg a séta egyaránt erősíti az izmokat, oldja a feszültséget, javítja a vérkeringést és a többi, és a többi. De mit látunk futás közben a világból? Körülbelül annyit, amennyit egy sebesvonatból kinézve láthatunk. Vagyis nem sokat, míg gyaloglás közben a legapróbb részlet is megfigyelhető, sőt, akár interakcióba is léphetünk. Röviden és velősen: gyalogolni jó, hölgyeim és uraim. Végül is mit csinálhat otthon egy nyugdíjas? Tötyög jobbra, tötyög balra, esetleg kertészkedik, vagy csak ül, ül, és meditál. Leginkább a múlton, betegségeken és halálon – léptem ki a kapun ruganyosan egy kellemes őszi reggelen. Egyenesen egy kígyókkal tetovált tinibe, aki pechemre épp akkor tekert el a házunk előtt.
– Az angyalát az elbambult szememnek – tapogattam meg az oldalam –, már megint nem figyeltem másokra! Jól van? – sántikáltam a fiatalúrhoz.
– Azt hiszem – tapogatta meg magát –, illetve kettétört a szemfogam.
– Ó de sajnálom, kérem, bocsásson meg nekem!
– Nem történt semmi, bárkivel megeshet. Inkább én kérek bocsánatot magától.
– Dehogyis, én kérek. Képzelem, hogy fájhat ez most magának – buggyant ki egy könny a szememből.
– Nem fáj, csak ronda – méregette magát egy zsebtükörben a szépfiú. – Remélem, az állkapcsom még a helyén van. Ej, hallgasson már, kérem, ne sírjon. Nem bírom nézni, ha egy öregember nyöszörög.
– Öregember a szépapád! Bocsánat a hangnemért.
– Semmi gond, csak tudja, ilyenkor mindig szegény tata jut az eszembe.
Alig mondta ki, az ő könnye is eleredt, így itattuk az egereket egymásra borulva.
– Ecce homo![1] – tipegett el fejcsóválva mellettünk egy fekete reverendás tisztelendő.
Hogy mit gondolhatott rólunk, nem tudom, azt sem, hogy mit akart azzal az iccével. Egyébként sem érdekes. Ez itt a V4-ek egyik legdemokratikusabb országa, ahol mindenki szabadon és félelem nélkül beszélhet. Legyen az komcsi, iszlámhívő vagy akár egy spicces atya is.
Az atya után egy öt év körüli kislány állt meg előttünk.
– Anyuka, ki ez a két bácsi, és miért sírnak annyira?
– Biztosan hajléktalanok, és éhesek. Nesze ez a pár forint, add oda nekik, Évikém!
Mit mondjak, fejlődünk, fejlődünk. Százat teszek egy ellen, hogy úgy tíz, húsz évvel ezelőtt ugyanez az anyuka szó nélkül elment volna mellettünk, mi több, rendőrt hív, amiért ilyen destruktív módon hívjuk fel magunkra a figyelmet.
– Jöjjön velem, szeretném jóvátenni a hibámat – fordultam ezután a kígyóbőrű klapechoz. – Van itt a közelben egy fogorvos. Szemet szemért, fogat fogért – kacsintottam rá nyájasan, mire úgy meghökkent, hogy azonnal felpattant a bicajra, és úgy eltűnt, mint a Balmoral cirkáló.
Hát ebbe meg mi ütött! Néha olyan furcsa ez a mai fiatalság. Tovább ballagtam. Egy tágas téren, szemközt az önkormányzattal kisebb népcsoportosulásra lettem figyelmes. Kíváncsian sétáltam közelebb.
– Le az Európai Bizottsággal! Új bizottsági elnököt és parlamentet akarunk! – kiáltozták összevissza a tömegben.
Aha, tüntetés, utcai fórum vagy ilyesmi! Na ja, ez a demokrácia, az igazi, alulról építkező kritika. Nézzük, ezúttal kik és miért tüntetnek!
– Magyarország nem kér többet Brüsszelből!
– Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! – emelte fel kezét az emelvényen ágáló nyakkendős alpolgármester. – Megengedik, hogy folytassam? Köszönöm. Közismert tény, miszerint Magyarország önrendelkezési joggal rendelkező, saját útját járó köztársaság, ezért mi sem természetesebb, hogy semmiféle idegen érdeknek nem rendeljük alá az országot. Első a haza, utána következik Európa, a menekültügy és hasonlók. Ezt, remélem, Európa vezető urai is belátják, és úgy próbálnak kezelni, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon. Elismerem, nem könnyű feladat, de mi már eredetileg is ezzel a feltétellel csatlakoztunk az EU-hoz, és ha ez nem megy, hát, istenem, meg kell reformálni az Uniót.
– Éljen a magyar kormány. Migránsokkal tele van a hócipőnk!
– Jut eszembe: migránsszindróma! Némelyek talán azt hiszik, mi több, el is híresztelik szerteszét a világban, hogy a magyarok a legbürokratikusabb határőrök. Mindenki mindenkitől iratot kér, miközben mi a migránsok legelemibb szükségleteit sem fedezzük.
– Rágalom! – zúgott a sokaság.
– Természetesen rágalom, és kikérjük magunknak, hogy olyasmiért vonjanak felelősségre bennünket, amit nekik is kötelességük volna megtenni. Csakhogy nem teszik, ezért jutott oda Európa, ahova most jutott. Kollega, legyen szíves ezt is a memorandumba foglalni!
– Már megtettem – bólogatott az emelvény szélén ülő ugyancsak nyakkendős hivatalnok.
– Helyes. Hadd tudják meg odaát Brüsszelben, hogy ha a történelem folyamán megmentettük Bécset a töröktől, most az arab világtól is megmentjük, és nem csak Bécset, egész Európát, csak hagyjanak minket dolgozni.
Taps, mely csakhamar átcsapott a himnuszba:
Isten áld meg a’ Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart…
– Mi megtesszük a kötelességünket, de ennek útja, higgyenek egyszer már nekünk is, nem a migránsok kvóta szerinti elhelyezése – folytatta a szónok patetikusan. – Ez, kérem, csak amolyan tüneti kezelés. Egy bajt nem exportálni kell, hanem ott kezelni, ahol létrejött. Ez nekünk is jobb, meg nekik is. Vagy tud valaki ennél jobb megoldást?
– Én tudok – totyogott elő egy harcsabajszú bácsika.
– Maga? – nézett nagyot az alpolgármester. – Remek! Megkérdezhetem, mivel foglalkozott, amikor még dolgozott?
– Őriztem a mezőt, kérem tisztelettel.
– Vagyis mezőőr. Taps nincs? Tapsoljuk már meg ezt a derék úriembert!
Újabb taps.
– És most halljuk a megoldást!
– Egyszerű. Írják ki a drótkerítésre jó nagy betűkkel, hogy tilos a bemenet. Ha valaki mégis nekimenne a drótoknak, azt le kell lőni, és pötty. Ezután, meglátják, még egy egér sem mer átsurranni a határon.
Hirtelen olyan csend lett az agorán, hogy még a szúnyogok zúgását is meg lehetett volna hallani, ha a kullancsokkal, parlagfűvel együtt ezeket is ki nem irtottuk volna a városból.
– Ezt komolyan gondolja?
– Nem, csak vicceltem. Azért megkérhetem a tisztelt önkormányzatot, járjon el azok ellen líbiaiak ellen, akik bántalmazták a kutyámat?
– Nekem meg ellopták a kakasom – siránkozott cérnahangon egy nénike.
– Ejnye, csak nem. Van még valakinek hasonló panasza?
– Vau-vau, kukurikúúú! – hangzott fel valahonnan tömegből.
Általános derültség.
– Nyugodjanak meg, eljárunk, föltéve, hogy maguk is eljárnak nekünk valamit – derült fel az alpolgármester arca is.
– Mi? – hökkent meg a bácsika. – Mire tetszik gondolni?
– Ismeri a kállai kettőst?
– Naná, hogy ismerem! – esett le a tantusz az öregnél, megpödörte bajszát, és körbejárta a nénikét.
Közben előkerült egy felnyírt hajú macsó is valami kütyüvel, megnyomott egy gombot, s már lehetett is csörögni.
– Szabad? – hajolt meg mezőőr a nő előtt, aki nem is kérette magát sokáig.
– Éljen az ifjú pár!
– Állj! – kiáltott hirtelen az alpolgármester a mikrofonba. – Köszönjük a táncot. Nagyon élveztük. Kollega, kérem, intézkedjen a panaszosok ügyében, és utaljon ki nekik egy-egy Erzsébet-utalványt. Remélem, most mindenki a saját szemével láthatta – nézett szembe a ráirányuló kamerákkal –, hogyan „radikalizálódnak” a nyugdíjasok mifelénk.
Meg kell adni, egész hangulatos népgyűlés: kulturált párbeszéd, zéró erőszak. Csak azt a radikalizálódó nyugdíjassal kapcsolatos célzást nem értem – álltam tovább egy placcal. Este kissé fáradtan, de megelégedetten tértem nyugovóra.
Másnap kezdődött minden elölről. Meghallgattam az időjárási jelentést, azzal nyomás sétálni! Alig léptem ki a kapunkon, egy szénfekete bőrű líbiai robbant belém a bicaján.
– Segítség, gyilkos! Ki akarnak nyírni, testvérek!
A járókelők, valamennyi líbiai, egy része a kerékpároshoz, más része hozzám csörtetett.
– Fogjátok le, és vigyük a kádihoz![2]. Gyilkossági kísérlettel vádolom.
– De kérem, csak véletlen volt. Különben is nem én, hanem ő rohant belém, esküszöm.
– Ki látta? – bicegett hozzám a líbiai.
– Maguk látták? – fordultam a járókelőkhöz.
– Láttuk, te voltál – válaszolta az egyik gonoszul.
Feladtam. Ha ezek mind ellenem vallanak, nincsen olyan kádi, mely az én javamra döntene. Már láttam is magam fej nélkül, véresen, amikor a sértet alkut ajánlott.
– Ez vért kíván, hacsak meg nem egyezünk. Legyünk könyörületesek egymáshoz, áll a Koránban, és én szerencsédre az vagyok, ezért nem viszlek a kádihoz, de cserében most azonnal kifizeted a káromat.
– Kifizetem, ha nem is azonnal. Mennyit kérsz?
– 50 dollárt a bicajért és 100-at a fogamért, merthogy kitörted a szemfogam.
– Az sok, nagyon sok pénz. Annyim nincs, nézd meg a tárcámat, ha nem hiszed!
Megnézte, kiforgatta, üres volt, ugyanis ma kivételesen egy garast sem vittem magammal.
– Sóher kafir[3]. Add ide a karórád meg a mobilod! Shukraan, köszönöm! Aztán máskor vigyázz jobban, amikor kilépsz az utcára.
– Igyekszem.
– És ha valaki könyörületes veled, köszönd meg, vénember!
– Köszönöm.
– Nem így, borulj a földre és mondd: allahu akbar!
– Allahu akbar! – borultam földre, nehogy bosszúból az én szemfogam is kiverje.
– Szálem alejkum![4]
Már nem sok kedvem maradt sétálni, de ha már elindultam, azért csak megteszek legalább egy kört a városban. Az önkormányzat elé érve nagyobb csoportba botlottam. Ejha, megint egy népgyűlés! Csakhogy ezúttal muszlim katonák vették körbe a fölhevült, izgatottan ágáló tömeget megvédve ezzel az ellentüntető „móroktól”.
– Almawt lilmsihiiyn![5]
Ez meg mi az ördögöt jelenthet?
– Vesszen az Eurázsiai Muszlim Unió! Keresztény államot és parlamentet akarunk! – mennydörögték vissza a magyarok.
– Úgy van, én is – erősítette meg az alpolgármester, ha ugyan az volt még. – De legális úton, erőszak nélkül, ahogy az egy volt Európai Unió-s polgárhoz illik, uraim.
– Megengedik? – kapaszkodott az emelvényre egy nyakkendős úriember.
Nini, az írnok! Hát már nem kollegák?
– Legális úton, ha lehet, de mit csináljunk, ha nem lehet? – lépett a mikrofon elé komoran. – Csak beszélünk, beszélünk, és marad minden a régiben: a Budai váron az iszlám zászló, templomok helyet mecsetek, az Unió hivatalos nyelve az arab nyelv… Meddig tűrjük ezt, testvérek?
– Nem tűrjük. Dobjuk ki a muzulmánokat az önkormányzatokból – sipította egy fejkendős anyóka.
– Nono, lassabban a testtel, ha kérhetném! – csitítgatta az alpolgármester. – Ne essünk kétszer ugyanabba a hibába azzal, hogy nem az eszünket használjuk, és pillanatnyi előnyökért feláldozzuk városunk jövőjét.
– Tessék? – méltatlankodott az exírnok.
– Jó, korrigálok: nem személyesen mi, de ez már tök mindegy. Benne vagyunk a sza…, pácban, ez tény. Ám ettől még kimászhatnánk belőle.
– Ki, de hogy?
– Körülbelül így – szaporázott elő ekkor a „radikalizálódott” bácsika puskával a kezében, és célba vette a merev arccal őrködő muszlinokat.
A folytatást mellőzöm, annál is inkább, mert semmi sem igaz az egészből, magyarán az egész csak eszement álom volt.
Vagy mégsem olyan eszement? Mindenesetre holnaptól elkezdek arabul tanulni.
[1] Íme, az ember! (Pilátus)
[2] Muszlim bíró.
[3] Hitetlen. (arab)
[4] Béke legyen veled! (arab)
[5] Halál a keresztényekre! (arab)
Illusztráció: Palackból a szellem
Ezek is érdekelhetik!
Noth Zsuzsánna: LÁMPAGYÚJTOGATÓ →
Pataki Edit: Elölről az egészet →
Kiss Panna: Teliholdba fulladva →
