Mátyás B. Ferenc: Önszócikk
*
Ha elfogadjuk, hogy normális, ha valaki második hónapos csecsemő korában kivándorol Csepelről Kolozsvárra, szóval, ha megértjük, hogy 1943-ban ez Mátyás B. Ferencnél természetesnek számított, mint általában a háború rossz hírű furcsaságai, nos, akkor nincs miért csodálkozni azon, hogy hetven évvel később ismét megbolondult, elfordult a prózaírástól, cserben hagyta kiadott dumálós könyveit, hogy (maga vállalta húszesztendei írás-sztrájk után) két és fél év alatt hétszáznál több verset szüljön (kötetekben, kéziratban) a világ bosszúságára. És mi van, kérdezte, ilyen a szabályos fából vaskarika sors.
Ám visszahajolva a kezdeteihez, három, többé-kevésbé édes-édesanyán és a hősi/halott édesapján túljutva, egy kényszermunkán megsántult, zsidó nyelvtanár örökbe fogadó apára rendezkedett be. De a megkönnyebbülés helyett keményen kiakadt születése időpontján, pontosítva: ezerkilencszáznegyvenhárom augusztus hatodikán, mert miféle sorskezdet (szerinte) egy emigráns csecsemőnek két évig kortársának, majd eljövendő haláláig a Hirosimai Áldozatok özvegyének lenni? Vasból fakarika – adtam meg neki.
Persze mindezeknek van vezeklésértékű feloldozása is. Olyan kárpótlásféle: az említett, kései versek tatamisabb, elnézést: tetemesebb hányada formailag haiku. Vezeklési sugallat valahonnan mélyről vagy magasról? Vagy Hirosima visszavágott, és őt találta el? Mindegy, köztudott, hogy az Erdélyben élt embernek az öröm üröm, és olyanná teszi, mint Krisztus urunk volt, aki, ha levették volna élve a keresztfáról, menten visszamászott volna szenvedni…
Erdélybe, majd Erdélyből elszármazott írótól/költőtől ne kérdezd, mi fáj, „a menés vagy a jövés”? A magány, mondaná, de olyan hangsúllyal, mint aki dicsekszik. Nem életminőségét bánja, a rossz sorsát, amit a rosseb eszik meg végül vagy sem, hanem a lelkén elhatalmasodó Stockholm-szindróma szerint a megszokott szenvedést, amivel már megtanult együtt élni, de kijátszani is, nap mint nap, óráról percre, győzedelmesen… Mátyásbé hasonló, már rögzült lelki terhekkel hagyta Kolozsváron faképnél a rá szakosított megfigyelő barátokat és a megfigyeltek leélhető életének (ezek szerint) már elpocsékolt hányadát. Szülőhely jogán visszatelepedett Budapestre – kapott is hideget és még hidegebbet az otthon maradottaktól. Az állandóra rákapcsolt, házibarátnak beépített „irodalmi és családi/főzőcske/szekus barátja” az Előre című fővárosi pártorgánumban véglegesen és végzetesen kiírta az erdélyi irodalomból, velőtrázó sikerrel, hogy soha többet kósza felsorolásokban sem maradt sikk megemlíteni a Mátyás B. Ferenc nevét és írói munkásságát (a mai napig sem). Ám, ami súlyosabban esett a boldogulása latjában: ha Kolozsváron nem kellett, akkor az egész világon se kelljen többé, akkor sem, amikor (az 1990-es esztendőkben) az Erdélyi Magyarság főszerkesztőjeként, mint egyetlen, az erdélyi sanyarú sorsot nyíltan és aktualizálva felvállaló, írott orgánum több ezer példányát csempészte és csempésztette át Romániába negyedévenként, és elpostázta az Erdélyi Magyarságot saját szerkesztőségi pénzen megkötött előfizetőinek, köztük százötven református parókiának is bérmentve.
Ha tette, nem háláért tette, mégis Kántor Lajos főszerkesztő úr, a keszthelyi Festetics-kastélyban, a Magyar Írószövetség kihelyezett gyűlésének szünetében, nyilvánosan felajánlotta a jelen lévő erdélyi írók körében, hogy felterjeszti Mátyás B. Ferencet Erdélyi Vajdának. Jó tréfának számított akkor, de a probléma abból kerekedett, hogy a jelen lévő, tetemes számú erdélyi alkotó készpénznek vette az ajánlatot, de főleg azt, hogy Mátyás B. Ferenc boldogan elfogadta… Csakhogy megfagyott körülötte az Erdélyig elérő hangulat, és soha többé nem engedett ki, hiába írta meg, hogy jussának érzi, hogy Kolozsváron indult és alkotott íróként részt vállalhasson a magyar kisebbségi arcoskodásokban… Nem jobban és nem kevésbé lelkesen, mint ahogy a zsidó nevelőapjára emlékezve, a holokauszt ötvenedik évfordulójának New York-i megemlékezésére, a Primor Kiadó tulajdonosaként, magyar és angol nyelven kiadta és méretes példányszámban kipostázta az amerikai helyszínre a Holocaust Romániában 1940–1944 című könyvet (Mattatias Carp Fekete Könyv című dokumentumgyűjteménye alapján). Visszajelzést nem kért, nem kapott, miként a tizenhárom saját kötete sem hangolta soha tiszteletre, sem baráti szóra a volt munka- és sorstársait az erdélyi irodalomban… Ekképpen befogatott pofával Mátyásbé barátom húsz kerek esztendőre elhallgatott, már-már lemondva az alkotás keserű/édes öröméről végleg. Aztán hirtelen (előzmények nélkül!) meghívást kapott a Napkút Kiadó jó természetű vezérétől, Szondi Györgytől a hetvenéves írók antológiájában részt venni, és e meghívás oly erővel hatott a húsz esztendeje hallgató Mátyásbére, hogy teljesen áthangolta prózaírói mivoltát a versírás avatott szerelmesévé. Azaz, visszafogadta és visszavezette Mátyás B. Ferencet a magyar irodalomba… Megengedhető tehát (hiszen minden élő író hencegő lelket visel), hogy áldozzak egy-két bekezdést a hiúságnak is. Kund Abigél szavaival élve: Nosza hát!
Művek: Légyfogás kézzel és csapóval (elbeszélés, 1980), Sorsátültetés (elbeszélés, 1981), A játékember (regény, 1982), Egyszemélyes társasjáték (elbeszélés, 1983), Valószínű történetek (elbeszélés, 1984), Yogi. Magam vagyok, ne féljetek tőlem (kisregény, 1988), fáradtÉden (elbeszélés, 1989), Szabadon választott megtorlás (válogatott novellák, 1990), Léggömbvadászat (önéletrajzi regény, 1991), Mezítelen árnyékod (regény, 1993), Baziliszkusz (regény, 1994), Vágj hozzá(m) mosolygós arcot (versek, 2014), Rekviem napi árfolyamon (versek, 2016), Vergődj, mintha élnél (regény, 2017). Kiadásra vár: Otromba idők (versek, 2017).
Címkék: „1986-ban tért vissza Magyarországra. 1986 és 1987 között a Múzsa Kiadó irodalmi szerkesztője volt. 1987–1990 között a Magvető Könyvkiadónál külső lektorként tevékenykedett. 1988-tól 1990-ig a Magyar Nemzet irodalmi szerkesztőjeként dolgozott. 1990 óta az Erdélyi Szövetség elnökségi tagja. 1990–1996 között az Erdélyi Magyarság főszerkesztője, 1996-ban a Magyarok Világszövetsége Világlap című folyóiratának alapító főmunkatársa, majd 1998-tól a Harmadik Évezred kulturális folyóirat tulajdonos-főszerkesztője. A Primor Kiadó társtulajdonos-igazgatója, 1997-től szabadfoglalkozású író-szerkesztő. A Magyar Írószövetség és az Erdélyi Magyar Írók Ligája tagja, az Erdélyi Szövetség alapító tagja, és más, írói pályájával közös társulások tagja.
Saját kezű nekrológ: Verselő volt, erdélyi naiv, született életbolond, ha kedvelték, talált magában kivetnivalót, véleményt sohasem koholt, olykor-olykor sikerre váltva magyarságtudatot kátyúzott. Ha szeretett, Erdélyt szerette, álmában a Hargitát hegyezte, hajnalban a Napot kelte, naphosszat a magyar mivolt kultúra-tőgyét fejte(gette), és míg foga volt sem harapott. Számon hiába kért, inkább adott, ezerszám lőtt öngyilkos bakot, bár sok nyomát viselte kortárs agyarnak, megmaradt erdélyi-városi magyarnak, de fenyőillat szállt, ha verset foltozott, fene tudja, élő volt-e vagy holt… Vagy kobold…
A fentieket azért fogalmaztam egybe, hogy Mátyásbének örömet szerezzek. Ajánlatom, hogy tanuljunk nevetni azon is, amiért egykor könnyeinket adtuk és vérünket vették.
Az ember, szakbesorolása: Homo Ludens – hát tessék, kérem, játszani.
Mindhalálig.
(2017)
Illusztráció: Önlexikon
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Önszócikk →
Füzesi Magda: Önszócikk →
Baka Györgyi: Önszócikk →
