OPEN 39. – Székely János
*
A LÉTRŐL ÉS A TUDATRÓL[1]
Székely Jánosról, akinek gondolkodásában az erkölcs központi fogalom[2]
Táv irat: énaztvállatamhogytudatosítsamavilágdolgaitstop
A Caligula helytartója című dráma előtt az íróval kapcsolatban néhány „nehéz”, ezért alapos mérlegelést (vagyis nem gyors ítéletet) kérő dolgot kell elmondanom. Azzal kezdem, hogy fotózás kapcsán látogattam meg először a Marosvásárhelyt élő írót. Az íróasztala az ablak előtt volt, az ablakból egy magas kőkerítésre lehetett látni, felül szögesdrótokkal, a kerítés mögött volt a megyei börtön. Ott szemben volt az az ablak – így mesélte, s lám, 41 év után sem felejtettem a látványt – ahol édesapja elítéltként ült. Hogy miért?„Nyolc évre ítélték nyolc mondatáért!” Ekkor elhatározta az író, hogy mindenáron kiszabadítja, és mindent megcsinált, amit kértek tőle, amit mondtak neki. A cél tehát a kiszabadítás volt, és ez sikerült is. „Megírattak velem egy dolgozatot – vallotta –, amelyben ki kellett mutatnom, hogy helyes dolog a dialektikus materializmus és az osztályharc.” Ebben soha nem hitt, mert az egyetemen – a filozófia szakon – olvasta Marxot és Lenint, de egyetlen pillanatra sem vette komolyan. Tehát „megvásárolta édesapja szabadságát”, vagyis úgy írt,ahogy kérték, de ezeket a verseket azután soha nem vállalta! (Később az egyik interjúban elmondta, hogy „ha kell, ezt megint megtenném.”)
*
Nem véletlenül jut itt eszembe a filozófusok örök kérdése, vajon a lét határozza-e meg a tudatot, vagy fordítva, a tudat határozza meg a létet? Mivel Székely János filozófusnak készült ezért őt idézem: „A létnek nincs tudata, ám mi tudatos lét vagyunk, és választani kell: vagy tudatként szerepelsz a világban, vagy létként. Ha létként szerepelsz, akkor vállalod az összes harcát ennek a világnak, de ha tudatként szerepelsz, akkor nem. Van egy hosszú versem erről, az a címe: Ardzsuna kérdez. Ardzsuna a Mahabharáta központi figurája. A Mahabharátában a jogos uralkodóház két ága harcol egymás ellen a trónért. A pánduk vezére elveszti kockán – kockázik a két herceg! – a hatalmat. Vele együtt Ardzsunát is száműzik, felkészül a háborúra. És az utolsó percben jön a nagy konfliktus, mikor megkérdezi: miért? Mi értelme van a hatalmi harcnak? Létezik egy ilyen dilemma: harcoljunk-e a saját érdekünkért, vegyünk-e részt cselekvőén a világban, vagy pedig nem ez a dolgunk. De mindkét változat hamis játék. Mert én, aki nem cselekszem, teszem magam, mintha nem volnék lét, csak tudat, s te, aki, mondjuk, cselekszel, teszed magad, hogy csak lét vagy, és nem vagy tudat.”
De azt is tudja, hogy a „lét csak az emberben tudatos”, és a tudat által vagyunk emberek, s mert tudatunk van, ezért ítéleteket tudunk alkotni önmagunkról. „Mihelyt ez így van, az ember szükségképp erkölcsi lény: ítéleteket alkot, s ezeket viszonyítani tudja elvárásokhoz, normákhoz, mások érdekeihez. Van egy ilyen biológiai szubsztrátuma az emberi lénynek, amely erkölcsöt generál. Az erkölcsnek semmi meg nem felel a természetben. Az erkölcs az kulturális jelenség, az embernek erre a biológiai adottságára ráépül a kulturális erkölcs, az, amit az elődöktől tanul, amit a társadalom, a közösség neki hagyományoz.”
Alkotni, gondolkodni, ítélkezni
1972-ben Székely János Marosvásárhelyen, az Igaz Szó című szépirodalmi folyóiratnál dolgozik, a versrovat szerkesztője, 43 éves. Átesett már jó néhány keserű megaláztatáson, ahogy oly sokan azokban az időkben. Ebben az évben írja a Caligula helytartója című drámáját. (Ekkor még nem lehetett látni, de már érezni lehetett, hogy valami szörnyűség készül: Nicolae Ceaușescu[3] hozzá kezdett az eszeveszett, totális diktatúra kiépítéshez, amely csak 1989 decemberében ért véget. Nyomort, testi-lelki szenvedést hozott az ott élőknek: elsősorban a magyaroknak, később a saját népének, a románoknak is.) A dráma főszeplője Publius Petronius, létező történelmi személy, Syria és Palestina helytartója (39-42).[4] Azt írják róla a történészek, hogy jól végezte feladatát, bár döntéseiben gyakran hezitált. Bemutatja a zsidóknak Caligula császár aranyszobrát, amelyet azért hozott magával, hogy a jeruzsálemi templomban felállíttassa. A zsidók ebbe nem mennek bele, Petronius erőszakkal fenyegetőzik, ám látva a zsidók eltökéltségét, tárgyalásokba kezd Barakiással, a templom főpapjával, az egyháztanács vezetőjével, vitatkoznak, érvek hangoznak el pro és kontra.[5]
Székely Jánost a dráma megírásakor a korlátok nélküli hatalomnak alávetett ember (és a társadalmi hierarchia különböző szintjén álló emberek) tragédiája foglalkoztatja. Barakiás már azt mondja Petroniusnak: „A hatalom természetes / Végső határa az a pont, ameddig / Az alattvalók hűsége kitart. / Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti / Az emberélet. Szégyen lesz leélni.”[6]
TANÍTÁSOK 1.
Méltóság: csak egy szó? Csak egy fogalom?
A kiváló klasszika-filológus Adamik Tamása közel félezer oldalas, válogatott tanulmányait tartalmazó kötetében Az emberi méltóság fogalma Cicerónál című tanulmány kapcsán elsőként a mai viszonyok jutottak eszembe. A bevezetőből idézek most egy részt, hisz ez a fenti két sorral együtt akár üzenetnek is fel lehet fogni.
»A méltóság, dignitas, Rómában mindenekelőtt politikai fogalom« – állapítja meg Viktor Pöschl. Már a köztársaság korában vezető politikusok hangsúlyozták méltóságuk megőrzésének fontosságát. Catilina például méltóságának megsértése miatt folyamodott erőszakhoz Kr. e. 63-ban: »méltatlan embereket tisztelnek meg hivatalokkal, s úgy éreztem: hamis gyanú alapján mellőztek. Ezért szántam el magam olyan lépésre, amely jelenlegi helyzetemben elég tisztes reményt nyújt maradék méltóságom (dignitas) megőrzésére.«Iulius Caesar szintén méltóságának megsértésével indokolja azt, hogy fegyvert fogott Pompeius ellen: »Az ő számára a méltóság (dignitas) mindig első volt, az életénél is fontosabb« – írja Pompeiusnak.
A római számára a méltóságot, a dignitast az előkelő származás, a magas tisztségek viselése, a politikai teljesítmény és a morális feddhetetlenség biztosítja.
A külső megjelenésben, magatartásban, a beszédben is meg kell nyilvánulnia a dignitasnak, s ennek megfelelően a művészetben és az építészetben is. A dignitas művészetbeli megnyilvánulásának fontos követelménye az illendőség: prepon, decorum. Mindaz, ami sérti az illendőséget, sérti a méltóságot is, mert a méltóság megköveteli minden téren az illő mérték betartását.
A római méltóságfogalom változásában fontos lépés akkor következik be, amikor a morális aspektus elszakad a politikaitól, és létrejön a belső méltóság. »Az emberi méltóság modern fogalmának gyökere így Cicerónál található meg, és ezt, ami elég különös, eddig még nem vették észre.« Cicero De officiis (Kötelességekről) című erkölcstanában ezt írja: »De ha a kötelesség kérdése fölvetődik, jó, ha szem előtt tartjuk, hogy az emberi természet mennyire fölötte áll a barmoknak és a többi állatnak. Azok csak a gyönyört érzékelik, és minden igyekezetükkel arra törekszenek. Az emberi ész azonban gyarapodik a tanulással és a gondolkodással, mindig kutat vagy tesz valamit, a látás és a hallás öröme vezeti…. Ha meg akarjuk állapítani, miben áll az emberi természet magasabbrendűsége és méltósága, megértjük, mennyire visszataszító dőzsölni és kéjelegve elpuhultan élni.« E Ciceró-részletben azt a fejlődésfokozatot ragadhatjuk meg, amikor a személyes politikai méltóság átváltozik egyetemes emberi tulajdonsággá, az emberi természet méltóságává, amely az embert minden más élőlény fölé emeli.”
Érvelés a látszög(ek)ről[7]
A dráma története viszonylag egyszerű: Caligula jeruzsálemi helytartójának, Petroniusnak el kell helyeztetnie a császár szobrát a zsidó szentélyben, jelezve, hogy a meghódított tartományban a császár az isten. Azt hiszi, könnyű dolga lesz, végtére is a zsidók a szobortól még imádkozhatnak a templomban az ő Istenükhöz. Barakiás főpap azonban a közösség nevében hevesen tiltakozik. Petronius lassan meghajlik az érvek előtt, próbál segíteni, de miután a császár mégis visszavonja a zsidó királynak tett ígéretet, úgy dönt: élete árán is kitart a zsidók mellett. A halálra készül, amikor kiderül: a császár meghalt, érvényüket vesztették parancsai. Petronius tehát nem kap mártírglóriát, és kiderül, hogy hűséges tisztjei, akiket árulónak gondolván kivégeztetett, ártatlanul haltak meg. Caligula helytartójaként maga is Caligula lett. (Mint Illyés Gyula mondja: „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban… Magad is zsarnokság vagy”)
A történelmi drámák nagy tehertétele, ha a közönség nem pontosan ismeri a szereplőket és korukat. Székelynek nincs ilyen gondja: Caligula hisztérikus kegyetlensége, lovának szenátorrá történt kinevezése közszájon forog.[8] A zsidó vallás, a mózesi hit alaptételei is közismertek. Petronius és Barakiás vitája tehát nem igényel epikus bevezetést és kommentárt, így azonnal filozófiai magasságokba emelkedik, két világkép, morális alapállás csap itt össze, mint minden nagy tétre menő disputában. Székely János súlyos kérdéseket fogalmaz meg, és rendre válaszol is rájuk. A Caligula helytartójában nagyon fontos a párbeszéd, a gondolatok összevillanása, az érvek és ellenérvek retorikája.[9]
PETRONIUS
Ülj le, rabbi, ülj le, ne félj,
Ülj le nyugodtan.
Azok most nyilván azt hiszik,
Hogy fogoly vagy, hogy börtönbe csukatlak,
Hogy ezentúl majd vége-hossza nem lesz
Erőszaknak, ijesztgetésnek.
De te ne hidd.
Érdekel, miért tartottalak itt?
BARAKIÁS
Miért, uram?
PETRONIUS
Kíváncsi vagyok valamire,
Te talán nyomra vezetsz.
Meg akarok érteni valamit:
Te látszol a legértelmesebbnek,
Tán megmagyarázod.
Mondd, kérlek, mi ez?
Űz a csökönyösség,
Ez az öszvéri makacsság?
Mit akarnak? Vérfürdőt? Nemzetirtást?
Képtelenek felfogni, hogy muszáj?
BARAKIÁS
Miért volna muszáj, uram?
PETRONIUS
Pokolba, ember, hiszen te sem érted!
BARAKIÁS
Nézd, jó uram, hogy te muszájnak tartod,
Azt én megértem.
Hogy erőd is van végbevinni,
Amit muszájnak tartasz: értem azt is.
De hogy legbelül, lényege szerint
Mért volna muszáj, nem tudom belátni.
PETRONIUS
Hát jó – akkor előbb elmondom én.
Ide figyelj, most minden taktikázás
És mellékgondolat nélkül beszélek:
Úgy mondom, ahogy tényleg gondolom.
Nagyon szeretném, ha belőled is
Az ellenkezés helyett a megértés
Vágya fülelne. Mihelyt valaki
Csak azt lesi, melyik szavunkba köthet,
Vétek előtte kinyitni a szánk.
BARAKIAS
Igyekszem, uram, helyesen figyelni.
PETRONIUS
Hát ide hallgass.
Itt van ez a nagy,
Ez a már-már túlságosan hatalmas
Birodalom, Róma, közös hazánk.
(Elismerem, nekem inkább, mint nektek,
De így vagy úgy, mindannyiunknak az.)
Nos, birodalmunk hódításon nyugszik.
Olykor már az a benyomásom, hogy csak
Addig áll fent, míg növekedni tud.
Figyelsz?
BARAKIAS
Rendkívül figyelek, uram.
PETRONIUS
Meghódított provinciákban,
Hódítás által egyesülő
Világban élünk.
Elgondolni is
Irtózatos, hogy egyszer összedőlhet.
A barbárság, a káosz jönne el.
BARAKIAS
Egy pillanatra, kérlek, nem azért, hogy
Ellenkezzem, csak hogy megértselek.
Uram, nem tudsz te elképzelni egy
Látószöget, amelyből ez a roppant
Ijesztő káosz – szabadságnak látszik?
Mert népem szeme ilyen szögben lát.(10)
PETRONIUS
Becsüllek, rabbi, bátor vagy – de tévedsz.
Róma hozta el nektek is a rendet,
A békét és a türelmet. S ha mindezt
Nem hozta: Róma mégis adva van.
BARAKIÁS
Más szóval, Róma a kiindulás.
PETRONIUS
Jól mondod. Ez a premissza, amelynek
Alapján még locsoghatunk; ezen túl
Egy ujjal már a kard beszél.
BARAKIÁS
Megértem.
PETRONIUS
De jó szívvel, zsidó? Jó szívvel érted?
BARAKIÁS
Ahol nincs jó szív, lehet józan ész.
PETRONIUS
Helyes. Akkor hát mehetünk tovább.
A birodalom hódításon nyugszik,
Ezért csupán a fegyver tartja össze.
Minek tagadnók, ami köztudott?
Valahogy nincsen koherenciája.
Valahogy hajlamos szétzülleni.
Mintha legszívesebben szertefutna
A négy égtáj felé. Ne hidd, hogy néped
Látószöge számomra ismeretlen.
Felfogod most már, mit kell tenni?
BARAKIÁS
Nem.
PETRONIUS
Belső egységet kell teremteni.
A külső mellé belső köteléket.
Belső kapcsot, mely odabent, a lélek
Legmélyén képes összefűzni a
Provinciákat. Belső birodalmat.
Olyan szilárdat, olyan oszthatatlant,
Melyet nemhogy őrizni kellene,
De szétzúzni sem lehet fegyverekkel.
Érted most már?
BARAKIÁS
Értem, és borzadok.
PETRONIUS
Hitükben kell, idegeikben kell,
Látásukban, érzéseikben kell
Összefűznünk a tartományokat,
Különben folyton szétcsellengenek.
Közös vallást kell adnunk népeinknek.
Már Augustus tudta ezt, azért
Nyilváníttatta istenné magát,
És helyeztette el aranyszobrait
A birodalom minden templomában,
Nem pedig mintha tébolyult lett volna.
Na most már, rabbi, nem azt kérdem tőled,
Hogy egyetértesz-e, hanem csak azt,
Hogy megérted-e mindezt?
BARAKIÁS
Uramisten!
PETRONIUS
Ez van. Na, most már elgondolhatod,
Milyen világbotrány volt eddig is,
Hogy holt császárok kedvezése folytán
(Gyöngeség volt, de mondjunk kedvezést),
Pontosan a ti jeruzsálemi
Templomotokban mindmáig sem áll
A császár szobra.
Érted, mit jelent ez?
BARAKIÁS
Nagyjából.
PETRONIUS
Nos, a szoborrombolással
Olyan ürügyet szolgáltattatok
Caligulának helyreütni a
Szép egyöntetűség kínos hibáit,
Melyet ne hidd, hogy elszalaszt.
BARAKIÁS
Ó, szóval ő
Küldi a szobrot?
PETRONIUS
Szóval. Csakhogy erről
Feledkezzünk meg, erről szót se többet.
Nagyon pucér és szörnyen koldus az,
Ki parancsokba próbál takarózni.
Na, most te mondd.
BARAKIÁS
Mit mondanék, uram?
PETRONIUS
Arról volt szó, hogy hajszálpontosan
Bebizonyítom: amit többször is
Muszájnak mondtam – csakugyan muszáj.
Szerinted viszont lehetetlen.
BARAKIÁS
Úgy van. (12)
PETRONIUS
Bizonyítsd be.
BARAKIÁS
Tisztelt uram, miért
Bizonyítsam, hogy bármi lehetetlen,
Mihelyt már eldőlt: mégis végbemegy?
PETRONIUS
Azért, mert fel szeretném fogni végre
Konok, öngyilkos nyakasságotok.
Mert semmi kedvem olyat cselekedni,
Amitől másnap megromlik az álmom.
Én becsületesen beszéltem, kérlek,
Beszélj most te is becsületesen.
BARAKIÁS
Azt mondom, amit gondolok, uram.
Viszont szeretném, ha belőled is
Az ellenkezés helyett a megértés
Vágya fülelne.
PETRONIUS
Kölcsönös igény. Mondd.
BARAKIÁS
Hát ide hallgass, helytartó, az én
Népem azáltal nép, hogy ős szövetség
Fűzi az Úrhoz. Egy istent imádunk.
PETRONIUS
Tudom.
BARAKIÁS
Erős és bosszúálló isten,
Félelmes isten Jákob istene.
Ha úgy érted, hogy egy a sok közül,
Hibásan érted, mert hitünk szerint
Ő az egyetlen és valódi isten:
Az összes többi látszat és csalás.
Figyelsz, uram?
PETRONIUS
Rendkívül figyelek.
BARAKIÁS
Na most már, ez a mindenható isten
Kiválasztotta népem, hogy mibennünk
Jusson érvényre mindenütt a földön.
Általunk van, s mi általa vagyunk.
Olyat ígért, hogy megsokasít és
Úrrá tesz minket széles e világon,
Miáltal mi is Úrrá tesszük Őt.
PETRONIUS.
Értem. Afféle birodalmi isten.
BARAKIAS
Ne gúnyolódj: legfeljebb várományos.
De azt, hogy Ő alkalmasabb-e erre,
Vagy holmi rögtön kicserélhető
Császárszobor – azt ítéld meg magad.
PETRONIUS
Nagyon veszélyes isten.
BARAKIAS
Ez az Úr,
Mely láthatatlan, ábrázolhatatlan
És végtelen (úgy kell felfognod Öt,
Mint a világ lelkét és szellemét),
Ez az egyetlen és mindenható Úr,
Minthogy mibennünk van minden reménye,
Mértéktelenül féltékeny reánk.
Megérted ezt, uram?
PETRONIUS
Ahogy leírtad,
Féltékenysége logikus.
BARAKIAS
Na most már:
Féltékenysége folytán tiltva tiltja,
Átkot, pokolvart, dögvészt és leginkább
Nemzethalált ígérve büntetésül,
Hogy rajta kívül más istent imádjunk.
„Ne legyenek teneked idegen
Isteneid az én színem előtt.” –
Szövetségünk legelső pontja ez.
Aztán – hallgasd meg, szó szerint idézem –
„Ne csinálj magadnak faragott képet…
Ne imádd és ne tiszteid azokat.”
Ezek ismét a saját szavai.
Most már, helytartó, nem azt kérdem tőled,
Hogy egyetértesz-e, hanem csak azt,
Hogy megérted-e mindezt?
PETRONIUS
Pontosan.
BARAKIAS
S akkor te jössz, és elkívánod tőlünk,
Hogy templomába, ahol Ő lakik,[10]
Egy teremtménye képmását,
vagyis Idegen istent állítsunk,
s imádjuk, ítéld meg magad: lehetséges ez?
PETRONIUS
Mihelyt megtesszük, lehetséges is.
BARAKIAS
De azt mondom, hogy nem.
Mert istenünk
Lényege szerint egyedülvaló.
Ki rajta kívül más istent elismer,
Ezzel Őt máris megtagadta. Nézd,
Azt állítod a józan ész szerint, hogy
Mihelyt megtesszük, lehetséges is.
De én azt mondom: idehozhatod
A birodalom minden katonáját,
És mégsem tudják megtenni.
PETRONIUS
Ne mondd!
BARAKIAS
Mert, hallod-e, mert ahogy beviszik,
Mert ahogy csak a küszöbére lépnek,
Hát az nem lesz már, az sehol se lesz már,
Mert az nem lesz már ugyanaz a templom,
Az Úr onnét már kiköltözködött,
Eltávozik, uram, mihelyt beléptek,
És nem marad utána, csak üres
Csarnok, amely tán jó Caligulának,
De nem az Úrnak. Mondd meg hát magad,
Amit parancsolsz, végbevihető-e?
PETRONIUS
Félelmetes!
BARAKIAS
Faragott képet az
Úr templomába nem lehet bevinni,
Mert nem az Úré többé az a templom.
S ezzel, úgy vélem, hajszálpontosan
Beigazoltam néked, hogy amit
Muszájnak mondasz, lehetetlen az.
PETRONIUS
Furcsa. Muszáj is, lehetetlen is.
(Kis gondolkodás után)
Mit gondolsz, melyik súlyosabb, a te
Lehetetlened vagy az én muszájom?
BARAKIAS
Vigyázz, uram, nehogy megöld az istent.
A lehetetlen több, mint a muszáj.
PETRONIUS
Tapasztaltuk már fordítva is. (15)
Kettejük, a római helytartó s a jeruzsálemi templom főpapjának vitája több fordulóponton át vezet el a darab csúcspontjáig. A tét örök érvényű és aktuális: vajon melyik hatalom az erősebb, az egyházi vagy a világi, vajon melyik erő győzedelmeskedik a világon, az elnyomó birodalmi logikáé vagy az ősei hitéhez ragaszkodó vallásos kultúráé. Székely János bölcseleti igényű, klasszikus fogantatású drámája e konfliktuson keresztül a hatalmi önkény természetére és korlátaira kérdez rá.
TANÍTÁSOK 2.
Ki a besúgó?[11]
HARMADIK KÉP
(A helytartó Tiberiasba helyezett főhadiszállásán két segédtiszt, Lucius és Probus beszélgetnek.)
PROBUS
Mért, mi bajod velem?
LUCIUS
Semmi. Csak éppen befogom a szám.
PROBUS
Gyanakszol rám?
LUCIUS
Ó, dehogyis. Miért?
PROBUS
Tudom én, pajtás, tudom én. A múltkor
Elszóltam magam. Vettem észre, hogy
Azóta merő tüske vagy.
LUCIUS Na hallod!
Te először is kibököd nekem,
Hogy besúgó vagy. Aztán elütöd
Azzal, hogy csak az érdek fűz urunkhoz,
S mihelyt megéri, hátba támadod.
Mindezek után egyebet nem is
Várhatsz el, mint hogy őszinte legyek.
PROBUS
Pro primo: máig nem súgtam be senkit.
Pro secundo: mi az, hogy besúgás? (38)
Ha jól tudom, te is Caligulára
Esküdtél fel, vagy nem?
LUCIUS
De, persze-persze.
PROBUS
Mihelyt valaki komolyan veszi
Adott szavát, mihelyt csak megkísérli,
Hallod, pajtás, csak megkísérli, hogy
Szóban és tettben hűséges maradjon
–Nem főnökéhez, hanem esküjéhez –,
S ami veszélyest megtud, azt jelentse,
Már rásütik, hogy besúgó. Pedig
Csak azt teszi, amit mindenkinek
Kötelessége volna. Besúgó!
Nem gondolod, pajtás, nem gondolod, hogy
Maga a szó is árulóra vall?
LUCIUS
Kétségkívül.
PROBUS
Harmadszor: miután
Őszinte voltam, megnyíltam előtted,
S szinte kezedbe adtam életem,
Mi egyebet is várhatnék el, mint hogy
Viszonzásképpen bezárkózz?
LUCIUS
Nem úgy,
Probus, nem úgy!
Nem nyíltságod miatt
Félek, hanem mert hazugságban élsz.
PROBUS
Te is. Mindenki. Én Petroniusnak,
Petronius Caesarnak hazudik,
Caesar talán az örök isteneknek.
Mind felfelé. Otthon, Germániában,
Úgy tapasztaltam: még az állatok,
Még a tudatlan barmok is hazudnak.
LUCIUS
Milyen nyelven, ha meg nem sértelek?
PROBUS
Hohó, pajtás, te azt hiszed, csak szóval
Lehel hazudni? Tévedsz, Lucius.
Mert például képzeld csak el, figyelj csak: (39)
A lódarázs, ha nyíló napraforgó
Szirmára száll, s a csendes délutáni
Árnyéka-fénye villog ijedelmes
Árnyfekete-fénysárga potrohán,
Be jól is illik akkor a virághoz!
Be jámbor is! Be könnyed és finom!
Hinnéd, maga a napraforgó szülte:
Sziromból lett, és maga is szirom.
S a darázslégy, ha mozdulatlan zümmög
A levegőben – ő viszont csodás
Mimikrivel azt tudja elhitetni,
Hogy mérge van, hogy szúr – hogy ő darázs.
Tökéletes darázsmezt ölt magára,
És félik, noha senkinek se vét.
Fullánksugalló álruhával menti
A pusztulástól pöttöm életét.
És nézd a zöld, a kék aktíniákat
S az óceán más állalfajait!
Tetőtől talpig virágokká váltak,
Csakhogy becsapják áldozataik.
Lepkék levéllé, levelek szirommá,
Szirmok karommá gyúrják lényüket,
Hogy lépre csalják éhes eleségük,
Vagy megtévesszék ellenségüket.
Kivétel az az eleven világban,
Ki annak vallja önmagát, ami.
Mindenhol úgy van, hogy a vad szelídnek,
A szelíd vadnak akar látszani. Akar?
No persze, nem maguk akarnak,
Hisz alkatáról senki sem tehet:
Az öntudatlan bölcsességű élet
Akarja bennük – hogy megéljenek.
Álság, hamisság, rászedés, gyalázat.
Mocskot találsz a földön, semmi mást.
Nem is tudom, mi emberek mivégre
Tagadnók meg a végső tanítást,
A törvényt, melyet minden elevennek
Tisztelni kell, míg szenved és mozog,
A szörnyű törvényt, vad világparancsot,
Melyet maga a természet hozott,
Azt, hogy. Hazudj! Légy becstelen! Hiába
Kivallanod az élet tényeit.
Az igazmondás egy hazug világban
Előnytelen versenyre kényszerít.
Álösztönökbe, -bőrbe, álruhába
Kell bújnod itt, hogy boldogulni tudj.
A hazugság az élet igazsága.
Fogadd szavát, légy becstelen, hazudj[12]
LUCIUS
Nem hazudok. Azért sem hazudok.
Hanem te, Probus, hanem te nagyon
Sebzett fickó vagy, hallod-e? S hitetlen.
PROBUS
Meglehet, pajtás. Van okom reá.
LUCIUS
Ilyenfajta „hűséggel”, „álruhával”
Egy szarmata is sokra vinné, Probus,
Épp csak te nem.
PROBUS
Épp csak én nem? Miért?
LUCIUS
Mert nem veszed eléggé komolyan.
PROBUS
De igenis veszem.
LUCIUS
Probus,ha vennéd,
Sosem árultad volna el magad.
PROBUS
Neked?
LUCIUS
Nekem.
PROBUS
Na lám, a besúgó!
LUCIUS
Aki besúg egy besúgót! Na lám! (Bejön Petronius, a segédtisztek tisztelettel köszöntik.)(41)
TANÍTÁSOK 3.
Ez milyen ítélet?
A folytatásban (később) kiderül, hogy a császárnak valaki, egy besúgó mindenről beszámolt, ezért halál várt Petroniusra, aki megrettent a hír hallatán, és ki akarja deríteni, ki tette ezt? A gyanú a két segédtisztre terelődött.
PETRONIUS
Hát besúgóskodunk?
Jelentgetünk? Te nyomorult barom,
Hát azt hiszed, büntetlen elegyedhetsz
Játszópajtásnak a nagyok közé?
PROBUS
Uram, nem értem.
PETRONIUS
Nem érted, ugye?
Gyáva lator. Képmutató lator.
Kit áruláson kapnak, legyen annyi
Méltósága, hogy nem tagadja le.
PROBUS
Jelentgetés és árulás… Csak nem te
Rágalmaztál meg, Lucius?
Uram, Ez a csúf állat rám tolja a bűnét.
Ő árulkodott! Ő jelentgetett!
PETRONIUS
Tudsz róla?
PROBUS
Semmi biztosat, uram.
De az utóbbi hetekben olyan
Célzásokat eresztett meg néhányszor,
Hogy alig tudtam félreérteni.
DECIUS
Tudtad vagy nem?
PETRONIUS
S ha nem tudtad, miért nem
Jelentetted, ha szabad kérdenem?
PROBUS
Uram, hisz most sem bizonyíthatom!
Azt, hogy gyanúra, puszta sejtelemre
Beáruljam egy bajtársam, akit
Naponta látok, mégsem tehetem meg.
LUCIUS
Megáll az eszem, Probus.
Az imént,
Nincs egy órája, ugyanebben a
Gyűlésteremben, ugyanott, ahol
Most állasz, nem te tartottál nekem
Példabeszédet, hogy hazudni kell?
PROBUS
Irgalmas isten, Lucius, hiszen
Te voltál az! Te fejtetted ki, hogy
„A hazugság az élet igazsága” –
Na hallj oda, már szó szerint tudom.
DECIUS
Amért tudod, még mondhattad te is. (48)
PROBUS
Vagy tán az is én voltam, Lucius,
Aki elsírta nekünk, hogy milyen
Nehéz egyszerre hűségesnek lenni
Petroniushoz is, Caesarhoz is?
Csak emlékezz, uram! Vagy azelőtt:
Nem te hencegted nékem, hogy amíg
Felvisz a csúcsra, vele tartasz, aztán
Leveted, mint egy koszos inget? – mármint Téged, uram.
LUCIUS
Uram, az istenekre,
Az életemre esküszöm, hogy mindezt Ő tette.
PETRONIUS
Nem, gondold meg, Lucius,
Azt csakugyan te mondtad, hogy „nehéz”.
LUCIUS
Hisz éppen őt, épp sejtelmeimet
Próbáltam ezzel menteni.
PROBUS
Ne hidd!
Ne hidd, helytartó. Nyilván feljelentett,
S most, kihasználva, hogy ő volt jelen,
Amikor mindez kipattant (s hogy én
Barbár vagyok, kinek amúgy sem hisztek):
Mindent rám tol. Ne hidd, uram, ne hidd.
Hát képzelhető, hogy én legyek az,
Aki lerázom gazdámat, mihelyt
Felvitt a csúcsra? Van nekem esélyem,
Hogy több legyek, mint általad vagyok?
PETRONIUS
Valóban nincs. Mit tartasz, Decius?
DECIUS
Mindkettőt, pajtás, mindkettőt, de gyorsan!
Hogy melyik volt a bűnös, nem tudom,
De ezután sem tudnók kinyomozni.
Tehát: mindkettőt.
PETRONIUS
Igazad lehet.
LUCIUS
Nem árultalak el, uram, soha.
PROBUS
Uram, sohasem árultalak el.
PETRONIUS
Melyiketeknek higgyek, emberek?
Énnekem most az ország, a magam, (49)
A világ, sőt az emberi beszéd
Becsületének érdekében rögtön
Meg kell öletnem egyikőtöket.
De melyiket? Légy emberséges, Probus.
Lucius, kérlek, gondold meg magad.
PROBUS
Tisztelt uram, én ártatlan vagyok.
LUCIUS
Sosem vétettem ellened, uram.
DECIUS
Mondom, mindkettőt. Különben megéred,
Hogy az ártatlan vész oda, a bűnös
Pedig megél, mert szebben hazudik.
PETRONIUS
Csak hát, uram, én mindkettőt szerettem,
S egyik ártadan. Mért pusztítsam el?
DECIUS
Kínos, igaz, de lásd be, hogy muszáj.
Harmadszor mondom; most nem Lucius
És Probus között kell választanod,
Csak abban, hogy egy bűnös is megússza,
Vagy odavesszen egy ártatlan is.
A választás – felmérve, hogy mi minden
Forog kockán – nem túlzottan nehéz.
PETRONIUS
Nem túl nehéz! Hát mondd meg, mi lehet
Nehezebb ennél? Feláldozni egy
Embert, nehogy a másik is megússza –
Mi lehet ennél embertelenebb?
Jól van, tudom: az életem függ tőle.
De miért éljek én? Miért ne ő?
DECIUS
Azért, mert hogyha rámégy, veled együtt
Biztosan rámegy az ártatlan is,
Aki miatt a bűnöst megkímélted,
S így egy helyett már kettő vész oda.
És harmadiknak én. És így tovább.
PETRONIUS
Jól van, legyen. De annyit mondhatok,
Sohasem volt még nehezebb a szívem.
Őrség, hé, őrség! (Belép az őrség) 50
Segédtisztjeim
Árulók voltak.
Intézkedjetek, hogy
Ne éljék túl.
DECIUS
Vigyétek őket el!
PROBUS
Nem árultalak el, uram, soha.
LUCIUS
Uram, sohasem árultalak el.
PETRONIUS
Ó, istenek, hát mit tegyek? Miért nem
Látok beléjük? Kérlek, Lucius,
Probus, az isten szerelmére kérlek,
Ha ártatlan vagy, bocsáss meg nekem.
Vigyétek őket! (Luciust és Probust kiviszik)
Nahát, egészen belém hal a szó,
Decius, ha utánagondolok,
Hogy élő ember úgy tudhat hazudni,
Mint ezek közül egyik.
DECIUS
Nem csoda,
Pajtás, hiszen az életüket védik.[13]
TANÍTÁSOK 4.
Ez lehet, az igaz
Hogy a folytatásban mi történik, arról nem szólok: lesz meglepetés, aki elolvassa a drámát. De a végét ide másolom, ám annak előtte, párhuzamként, Babits Jónás könyvéből a megnyugtató, befejező mondatokat, amikor az Úr mondá Jónásnak:
„És én ne szánjam Ninivét (…)
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti.”
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.”
Párhuzamot említettem azért, hogy érezzük az itt olvasható, megnyugvásnak szánt mondatok éppen nem megnyugtatóak! Vagy mégis? Vagy mégsem?
DECIUS
Most már ne sírj. Hagyd el, Petronius,
Hagyd el, barátom.
Látod, ezután is Jönnek őrültek s őrült helyzetek.
Sosem lesz úgy, hogy ránk ne kényszerítsék
Latorságuk a latrok, tébolyuk
A tébolyultak – mert e nyomorult faj
Sajnos mindenre kényszeríthető.
Csakhogy gondold meg: mentség is a kényszer.
Míg főnököd van, van mentséged is.
PETRONIUS
Ha igaz, amit mondasz, Decius,
Az alattvalók egyetlen valódi
Mentsége az, hogy túlélik a császárt.
Nem gondolod, hogy ez egy emberélet
Tartalmának tán mégiscsak kevés?
Vád ez, barátom, nem pedig vigasz.
Mert voltaképpen csakis ott van szükség
Mentségre, ahol nincs mentség.
DECIUS
Igaz.
Amit a darab megjósolt 1972-ben, az ott, Romániában be is következett 1989 decemberében. Most azon gondolkodom, hogy Székely János „üzenete” érvényes-e 1989 után is! Érvényes-e ma? Mert ha akkor is, meg ma is az, akkor bizony érvényes lesz holnapután meg azután is!
Epilógus
„Az öreg Goethe, aki a világ legokosabb embere volt – ez tény! – találkozott az ifjú Hegellel. Goethe nem úgy volt művelt, hogy mindent összeolvasott, hanem hogy hordta hozzá a világ a tudását. Első kézből értesült mindenről, és ezért tudott mindent. Mint a méhek, úgy hordták neki a mézcseppeket. Megkérdezte Hegeltől, hogy maga mit mond tulajdonképpen? Hegel elgondolkozott, és azt mondta: én az emberi gondolkodás törvényeit alkalmazom a világra. Ilyen tisztán. Ez nagyon okos fickó volt. De borzasztó gazember! Mert fordított a viszony. Az észnek kell tükröznie a világot, nem a világnak az észt. Ő megfordította, és az emberi fogalmak rendszeréből vezette le a valóság rendszerét. És ezt tudta magáról, így vagyunk a fogalmainkkal. Alkalmazzuk az ész törvényét a világra. És nem stimmel. Hányszor döbbenünk rá, hogy a világ nem racionális?! Miért is lenne racionális? Az észnek kell világszerűnek lenni, és nem a világnak észszerűnek. Nem pontos a reflexió, amit az ész nekünk a világról mutat. Az emberiesítve van. Ezt szeretném most bemutatni: milyen egy nem emberiesített világ.”[14]
FÜGGELÉK
Caius Caesar, Caligula (37-41):gyermekkorát apja (Germanicus) mellett a katonák között töltötte, ekkor kapta a Caligula (kiscsizma) melléknevet. Állítólag a katonák hívták így, mert a gyermek kicsiny katonai lábbelit viselt. Trónralépésekor azonban súlyos betegség tört ki rajta, sokáig kétséges volt az életben maradása is. Forrásaink alapján csak valószínűsíthető, hogy agyhártyagyulladása lehetett. Az azonban bizonyos, hogy a betegség következtében egy őrült került a Római Birodalom élére. Ennek egyik leglátványosabb megnyilvánulása beteges nagyzási mániája volt. Önmagát istennek, istenkirálynak képzelte, szobrát a birodalom minden templomában fel akarta állíttatni. A hajdani fáraók mintájára saját húgát, Drusillát vette feleségül. A legelőkelőbb családok tagjait nyilvánosan megalázta, megfuttatta őket kocsija mellett, vagy megkorbácsoltatta. Voltak olyanok, akiket arra kényszerített, hogy gladiátorként lépjenek fel a cirkuszban. Beteges gyönyörűséget talált mások szenvedésében. Az előkelő családok megaláztatásait azzal is fokozta, hogy – állítólag –Incitatus nevű lovát ki akarta nevezni consulnak. Rövid uralkodása alatt esztelen pazarlásával szinte teljesen kiürítette a kincstárat. Végül egy senatori körökben szervezett összeesküvés áldozata lett, testőrségének egyik tribunusa, CassiusChaerea ölte meg 41. január 24-én. A császár halála után a megvadult praetorianusok végigdúlták a palotát. Ekkor találták meg egy fülkébe rejtőzve Caligula nagybátyját, Claudiust. Egyes források szerint gúnyból kezdték kiáltozva imperátornak köszönteni, s mintegy „véletlenül” kiáltották ki császárnak.[15]
*
Petronius, Publius: Szíria helytartója (39–42); valószínűleg Claudius uralkodása alatt halt meg. Hivatali ideje alatt Petroniusnak gyakran volt alkalma kapcsolatba lépni a judeai zsidókkal és előnyöket biztosítani számukra. Különösen akkor történt ez, amikor az őrült Caligula császár elérte, hogy az egész római birodalomban istenként imádják, így az alexandriai zsidókat fenyegető veszély Palesztinában még nagyobb lett. Azon a híren felbosszankodva, hogy a zsidók lerombolták a görögök által Jabában emelt császári oltárt, Caligula megparancsolta, hogy szobrát Jeruzsálemben, magában a templomban állítsák fel; és mivel várható volt, hogy a zsidók makacsul ellenállnak, megparancsolta Petroniusnak, hogy hadseregének felével, azaz két légióval vonuljon be Júdeába.
A helytartó elég ravasz volt ahhoz, hogy ne ingerelje a zsidókat a végsőkig, ezért a késlekedés politikáját folytatta. Bár Szidonban elkészíttette a szobrot, nem vonult Jeruzsálem felé, hanem 39 telén Ptolemaisban maradt, és tárgyalásokat folytatott a zsidók vezetőivel, akik természetesen nem voltak hajlandók engedni. Zsidók tömegei – öregek, nők és gyermekek – vetették magukat a lábai elé, és kijelentették, hogy inkább meghalnak, minthogy alávessék magukat a szentélyük meggyalázásának; és ugyanez a látvány fogadta, amikor 40 őszén Tibériásznál tartózkodott. Ott Aristobulus, Agrippa király testvére és rokonuk, Helkias támogatták az emberek kérését, így Petronius, akit a zsidó nép mélységes jámborsága megindított, visszavezette csapatait Antióchiába, és levélben kérte a császárt, hogy vonja vissza a korábbi parancsát. Időközben az ügyek kedvező fordulatot vettek Rómában, Agrippa közbelépése miatt, és a császár elrendelte, hogy írjanak Petroniusnak egy levelet, amelyben megtiltják a jeruzsálemi templom bárminemű átalakítását.
A császár azonban nem volt őszinte ebben az ügyben, és valószínűleg azt feltételezte, hogy Petronius csupán kifogást keresett, amikor azt mondta, hogy a sidoni szobor még nem készült el. Ezért utasítást adott egy újabb szobor elkészítésére Rómában, amelyet személyesen akart Jeruzsálembe szállítani. Amikor Petronius levele a parancs visszavonására vonatkozó kéréssel eljutott a császárhoz, az annyira feldühödött helytartója engedetlenségén, hogy levelet íratott, amelyben követelte, hogy Petronius büntetésül kövessen el öngyilkosságot. A zsidók és az egész világ szerencséjére Caligulát nem sokkal később meggyilkolták; halálának híre pedig huszonhét nappal a helytartó öngyilkosságát elrendelő császári levél előtt jutott el Petroniushoz. (Írta: Richard Gottheil, Samuel Krauss)In https://www.jewishencyclopedia.com/articles/12076-petronius-publius
[1] Székely János (Torda, 1929. március 7. – Marosvásárhely, 1992. augusztus 23.) a XX. század második felében a magyar irodalom sokoldalú egyénisége, költő, prózaíró, drámaíró, tanulmány- és esszéíró, műfordító. Lengyel Balázs író és kritikus emlékező írásában a legmagasabbra értékelte: „Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”
[2] Nem elemezzük részletesen a Székely János drámáját, ezt sokan megtették. Csupán, József Attila a Tanítások című versére gondolva, néhány részt ragadunk ki, abban bízva, hogy ezek után sokan elolvassák, vagy megnéznek néhány részletet (mert a YouTube-on megtalálható) a drámából.
[3]Nicolae Ceaușescu (magyar ejtése: [nikoláje csauseszku], 1918–1989.) román kommunistapolitikus, egy egyszerű parasztszülők gyermeke, a Román Kommunista Párt vezetőjeként Románia vezetője 1965-től 1989-es kivégzéséig.
[4] Róla részletesen a Függelékben lehet olvasni
[5] Itt, a továbbolvasás előtt tisztázni kell, elővenni a történelemkönyvet, hogy 1956 utáni évtizedekben mit értettek a szocializmuson, mit a kommunizmus felé vezető úton, mi számított szabadságnak és rabságnak, miért dőlt össze kártyavárként a szovjet impérium, és lett helyette az, ami ma van! Erről szól áttételesen Székely János verses drámája, ahol érvek és ellenérvek csatáznak egymással.
[6] Elek Tibor: „Az méltó csak az emberhez….” Székely János történelmi drámái. 38-57. In https://nemzetiszinhaz.hu/uploads/files/folyoirat/szcenarium_VI_7.pdf
[7] Itt, a továbbolvasás előtt tisztázni kell, elővenni a történelemkönyvet, hogy 1956 utáni évtizedekben mit értettek a szocializmuson, mit a kommunizmus felé vezető úton, mi számított szabadságnak és rabságnak, miért dőlt össze kártyavárként a szovjet impérium, és lett helyette az, ami ma van! Erről szól áttételesen Székely János verses drámája, ahol érvek és ellenérvek csatáznak egymással.
[8] Caliguláról részletesen a Függelékben lehet olvasni
[9] Magad is zsarnokság vagy. Osztovits Ágnes: A Caligula helytartójáról. In Nemzeti Magazin, VI. évfolyam, 4. szám (2019. január 10.)
[10] (A szerző nagyon jól tudja, hogy a zsidó dogmatika szerint a templomba nem Isten, hanem csak Isten neve lakik. De nem látja értelmét, hogy főpap érvelését teológiai árnyalatokkal bonyolítsa.)
[11]Akkor csak sejtettük, most már biztosan tudjuk, hogy 1989 előtt át- és átszőtte az egész társadalmat egy jól felépített besúgó rendszer. A besúgónak is volt besúgója, de ad abszurd, családon belül is voltak feljelentések. Ez a félelem kora volt: a túlélésre törekedett majd’ mindenki, hogy egyszer csak vége lesz!
[12] Az ide beillesztett verset Székely János 1963-ban írta.
[13] A darab végén derül ki, hogy nem ők, hanem egy harmadik személy volt, akire épp nem gyanakodtak.
[14]In Látó, 1990.
[15]Herber-Martos-Moss-Tatár-Tisza: Történelem 2., Reáltanoda Alapítvány, 1996.
Móser Zoltán
Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →
OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT →
OPEN 48. – Aki kereste az igazságosság igazát →
