Kovács katáng Ferenc: Dráma és vers. Vers és dráma is.

Minden olyan érdekes, különös. A forgalmas sétány, a százfelé villanó arcok. Mosoly, bábeli nyelvzavar. Mobilok, zsebkamerák és behemót fényképezőgépek. És a beállások, mindenki másként akar látszani, mint ahogy… Kifacsart derék, csípőn a kéz, mint Albert Flóriáné vagy Ronaldóé… A haj belőve, szemüveg fejtetőre tolva, szebbik arcfél a kamerába dőlve… Hét ágra süt a nap. Hogy emlékezz az áprilisra, csípős északi szél parancsolja fel a fotózáskor levetett felsőket. A padon ülve különösen hűvös lenne, ha nem ismernék egy zugot, szélárnyék vagy mi a neve.

Kibámészkodtam magam, betűkre éhezem. Talán fél órája is van annak, hogy zsebbe kaptam egy szép kivitelezésű, kemény táblás könyvet. Nézem elölről, nézem hátulról, szerző és cím itt is, ott is, csak hát más és más. Aha, értem már, habár én eddig csak olyat láttam, hogy legalább a szerző ugyanaz. Legfeljebb a vezeték- és a keresztnév felcserélve, s a cím nem magyarul szerepel. Én forgatós könyvnek hívom, bármi is legyen a hivatalos neve.

Otthon, sehol

És meghal Ábrahám,
az élettel betelve

Erős Kingától már mindenfélét olvastam, de drámát még nem. Most egy szuszra mind a negyven oldalt. Ki sem bújok a könyv mögül. Szerencsére, mert a sokktól talán nem is tudnám folytatni. A bevezetőmben lefestett sétány hangulata s a dráma tartalma, mint Makó Jeruzsálemtől. A „Helyszín: egy jófajta öregotthon egyik kétágyas szobája, amely reggeli fényárban úszik.” Teréz és Leila a két koros főszereplő. Egyikőjük ágyhoz kötött, másikójuk mozgékony, időnként hiperaktív. Folyton összezörrennek, de legalább van kihez szólniuk, nincsenek kiszolgáltatva a személyzet hangulatának, az időnkénti látogatóik társalgó kedvének.

Részletezhetném, hogy mik a kapcsolódások kettejük és a mellékszereplők között, de ez egyszerűen lehetetlen. Olvasni és átélni kell. Én, mint egy gyakorló mazochista, a dráma minden mondatát alaposan megrágom, beleélem magam, hiszen velem is történhet mindez. Sajnos benne vagyok a korban, közeledem ahhoz a fordulóponthoz, ami előtt még magam dönthetnék, szabad akarattal, tiszta fejjel arról, hogy miként is teljen az a bizonyos utolsó néhány…

„Teréz: …És meghal Ábrahám, az élettel betelve. Én erre vágyom, hogy élettel telve menjek el. Még annyi könyvet nem olvastam el.
Leila: Én megcsömörlöttem az élettől. Az élet szenvedés, néha történik valami jó is, de azért a nagy része mégiscsak szenvedés.” (43. o.)

Micsoda kontraszt! A könyv és a sétány, az élet árny- és fényoldala. Uram, segíts!

Erős Kinga ügyesen szövi a banálisnak tűnő történetet. Öt jelenetre tagolja, és van négy Álomkép a történetben, ahol az elsötétített színen csak Emlékező, azaz Leila hangját hallani, aki élete legfontosabb állomásait meséli el röviden.
„Jani fiamat a makacsságomnak köszönhetem. Egy gyermek sohasem menthet meg egy házasságot, csupán újabb veszekedések ürügye lehet. De akkor ezt még nem tudtam. Ahogy azt sem, hogy hazudik, aki azt mondja, egy anya egyformán szereti mindkét gyermekét. Sokáig hazudtam én is magamnak.” (24. o.)

A dráma nem létezhet valami titok, annak részbeni feltárása, majd a maradék sejtetése nélkül.
„Jani: Mutter, én már többször megmondtam magának, hogy nem akarok erről beszélni. Mindig azon sír, hogy miért csak telefonon hívom, hát ezért, mert ha bejövök, mindig itt kötünk ki.
Leila: Ha az a mitugrász történész lányod nem kéri ki a papírjaidat, nem tudnál az egészről. Mindenről ő tehet! Mindenről!” (37)

S a katarzis pedig… na ezt nem tárom fel, tessék elolvasni a drámát!

A dubovai halott álma

leült mellém a történelem,
kért öt lejt meg egy cigarettát

E cím elolvastán most kell felállnom, elhagyni a sétányt, itt hagyni ezt az idilli, cseresznyevirágos, csevegős, csivitelős, erőt, egészséget sugárzó világot, ami annyira más, mint amiben én a jövőben részesülhetek vagy remélhetek. Beülök egy a sötét szobasarokba – ez az én világom –, nyalogatom a sebeimet, és elolvasom a kötet verses felét.

Szántai János légvonalban 355 kilométerről, Kolozsvárról üzen át Budapestre: „Messziről érkeztünk a túlról nézve / erdőn innen nagy kikötőbe, / hol az édesvizet metszett pohárban, / a sósat vásznon kínálják…” (Közjáték a fedélzeten, 23. o.)

Esemény-töredékeket vizionál, lebegtet. Hozzám vágja, provokál – tudja, hogy választ nem adhatok (ismétlem, 355 kilométer): „Megbízónk nem volt, / talán a történelem. / Egymásban, egymást: / ennyiből raktuk a bizalom világítótornyát / vidáman, dalolva egyre-sokra.” (uo., 24. o.)

Szántai megpendít bennem valamit. Knut Hamsun esetét, aki éppen hazamenekült, immár másodszor is, Amerikából. A hajó fedélzetét, ami egy napot vesztegelt a meggyűlölt főváros kikötőjében, nem hagyta el. Korábban Oslo is csúful elbánt vele. Másnap inkább tovább hajózott Koppenhága felé: „Horgonyt fel! / Vitorlát bonts! / Kormányos, tartsd az irányt! / Matróz az árbóckosárba!” (u. ott, 27.o.)

Ha nem is halálfélelmet, de elmúlásérzetet sugároznak a kötet versoldalai, bénító szorongást. Bőven. Egyes sorok, versszakaszok mint hideg kéz érintik tűzforró homlokom, és ég az arcom is: „ne legyünk ábrándos cetek / ne szigonyozzanak japánok / se norvégok se berberek / örömükben / hogy ők még vannak / nézve minket holmi halnak / tudod Istenem oly nehéz / a tüdőről lemondani / még akkor is ha fél / még akkor is ha vas.” (Erdéj – részletek egy különvélemény-kutatásból, 19.o.)

S újból északra kalandozom, Oslótól Róma éppoly távol van, mint Norvégia legészakibb pontja. S a Vikingeknek manapság a Dunához csak annyi köze, hogy vizét jó néhány ilyen nevű turistahajó fodrozza: „Miként az utak Rómába, / minden folyó a Dunához vezet / e napsütötte tájon, / gondolná egy térképzetlen idegen.” (A dubovai halott álma – tegnap.ma díjas, 2024, 33.o.) Ez lett a kedvenc versem e kötetből. Nagyképűség lenne részemről, ha ezt bizonygatni, elemezgetni kezdeném. Mellékelem inkább Szántai tolmácsolásában. Ki-ki maga döntse el, hogy mit gondol erről. [1]

Az olvasás után gyönyörködöm a kötet kivitelezésében. Kár, hogy nem neveztetik meg a borítóért s a két belívgrafikákért felelős neve. Megérdemelné! A műveket elválasztó, delfint megülő Tündér Ilona, s a lap, hátoldalán a lélekvesztőben ülő, tengert uraló Árgyélus királyfi legendája talányosan illusztrálja mindkét szerző művét. S ha becsukjuk a könyvet, s végső pillantást vetünk a borítókra, gondolatban sétáljunk át a cím alatti meredek ívű hídon. Már sápadtan süt ránk a nap, alant a gyors vizű patak ugrasztja át szemünket a hátoldal parányi, égővörös parazsára, magas hegyeire, óriás teliholdjára. Képaláírás itt sincs, ki hát a grafikus?

Szép ez a könyv. Jó ez a könyv. Vissza kell térni hozzá. Addig is megért egy délutánt a virágba borult sétányon, majd a szobám elsötétedő sarkában. Végül egy éjt az ablakon beragyogó félholdvilágnál.

Csak most ne szóljon hozzám senki! Csak most ne kelljen megszólalnom!

(Erős Kinga: Otthon, sehol és Szántai János: A dubovai halott, tegnap.ma antológia, 2024 DT PRO Bt. 2025. Felelős kiadó: Király Farkas. Felelős szerkesztő: Kovács Barbara)

[1] https://www.youtube.com/watch?v=cf8N0IgfN9Q