Halmai Tamás: A megértés mint élmény
*
Simon Ferenc: A „Columbo-módszer” (Tanulmányok és kritikák, Polgári Hódmezővásárhelyért Alapítvány, Hódmezővásárhely, 2020)
„A nem művészi világérzékelés vak marad a világ poétizáltságának meglátására.”
(125–126.)
„Hiába forgatom, írás van
utolsó aranyam mindkét oldalán.”
(Filip Tamás: Parlando búcsúja)
„…a természettudomány a valós világot magyarázza, az irodalom értelmezője pedig a lehetséges világot. Így látszólag egymástól távol eső dolgok kerülnek egymás mellé: a nyomozás módszertana (például Columbóé) a tudományos megismerés szemléletes modelljévé válik, amely segít megérteni a gondolkodási műveletek célját és feladatát. Aki ráérez a módszer és a szöveg örömére, nagy élményben, a megértés élményében lesz része.” Simon Ferenc szerzői fülszövege nemcsak kedvet csihol a kötet fölnyitásához, de várakozásunknak is szakmai irányt szab. A „Columbo-módszer” valóban ilyen könyv: értelmezések és metaértelmezések gyűjteménye, költészetelméleti alapon kifejtett kritikai elemzések sora – melyek a szoros olvasatokhoz tágas kontextusokat rendelnek, interpretációs horizontjuk pedig nyelvészeti mikroelemzésektől teológiai vonatkozásokig terjed.
Simon Ferenc a részt mindig az egész, az egészt mindig a rész felől veszi szemügyre. Érvvezetését egyszerre jellemzi esszészerű gondolati szabadság és átgondolt-megfontolt hermeneutikai szabatosság. A kötet figyelme elsődlegesen a kortárs magyar költészet némely vetületére és szerzőjére irányul, de sosem mulasztja el számba venni az irodalomtörténeti hagyományok eleven szerepét a jelenkor folyamataiban.
A Tanulmányok című ciklust önreflexív módszertani ismertető nyitja; ezután kettős antológiaelemzés következik (Szép versek, Az év versei); az irodalomtudomány középiskolai megjelenésével-alkalmazásával is gondos dolgozat foglalkozik (a szerző gimnáziumi tanár); s bár akkurátusan kijelölt nézőpontból, de összegző képet kapunk Nagy Gáspár, majd Baka István költészetéről.
A Kritikák I. és II. fejezetcímek alá sorolt szövegek kortárs versesköteteket olvasnak meg; legaprólékosabban Filip Tamás és Jenei Gyula műveit (nyolc, illetve öt elemző bírálat tartozik ide). De érdemes – az előfordulás sorrendjében – a többi alkotót is nevesítenünk, hogy lássék, mennyire sokirányú figyelmi rend szervezi Simon Ferenc kritikaírói gyakorlatát: Erdei-Szabó István, Kovács András Ferenc, Csoóri Sándor, Fecske Csaba, Kányádi Sándor, Borges, Kele Fodor Ákos, Vass Tibor, Szenti Ferenc, Lőrincz László, Szenti Ernő, Kemény István, Serfőző Simon. (Ráadásképpen prózai művekről – Molnár H. Lajos, Krasznahorkai László munkáiról – is értesülünk, sőt egy fotókiállítás – Dömötör Mihályé – megnyitószövege is elfért a kiadvány zárlatában.)
A kötet erényei és a szerző felkészültsége leglátványosabban a kismonográfiát érő Filip Tamás-ciklusban bontakozik ki. A szoros olvasás programja mértéktartó, higgadt szakszerűségben ölt alakot. A szövegek minden rétegére és elemére figyelmet fordító elemzések ugyanakkor egyrészt irodalmi és irodalomelméleti összefüggésekbe helyezik tárgyukat, másrészt a költői életmű egészében is kijelölik a vizsgált alkotás helyét, kitérve a kötetek közti arány- és hangsúlymódosulásokra, nyelvi-poétikai léptékváltásokra is (egy-egy ponton a költőnek címzett kritikai tanácstól sem riadva vissza). Simonnak eközben nemcsak a bírálati egyenesség gesztusaihoz van érkezése (amennyiben határozott és megindokolt különbséget tesz maradandónak látszó és kevésbé sikerült művek között), de a szaktudományos beszédmodor feszességét is dús érzékkel oldja (szójátékokkal, allúziókkal, humorral). Mindezen jellemzőkre az értelmezőt két, a kötet egészét átható tulajdonsága jogosítja: az egyik a magas fokú irodalomértői kompetencia; a másik a felszabadult öröm, melyet – mint a megértés folyamatában elnyerhető élményteljességet – nemcsak az olvasó figyelmébe ajánl, de maga is ennek jegyében olvas, elemez, értelmez.
Lapról lapra meggyőződhetünk róla, hogy Filip Tamás a kezdetektől „őrzi az értékrendje szerinti legfontosabbat: a vers méltóságát és a költői képzelet teremtő csodáját” (137.). Címszavas közelítésben: lírikusi habitusának lényege a figyelem és a megörökítés (a képszerű rögzítéstől a filmszerű dinamikáig). Hétköznapokból költészetet bontani ki, banalitásokban misztikus háttérvalóságra ismerni rá. Paradoxonok, oximoronok, felsorolások, párhuzamok, körülírások, fokozások, kihagyások és csattanók. A „pozíciólíra” vagy „szituációköltészet” (131.), mely „autonóm, önmagában zárt és egységes lehetséges világot teremt a befogadó számára” (131.). Két szerkesztési elv: a „megértett káosz” (165.) sokszínű, polifon és szimultán versei vs. „egy tömbből faragott, egy lírai ötletből építkező versek” (162.). Koherens-kidolgozott szöveg(világ), egységes és eredeti szemléletmód. Elégikus-tragikus vs. ironikus-abszurd regiszterek. Álomi szürrealizmus, tárgyilagos szorongás, létmegismerő melankólia. A történetszerűség változatai (mozaikos-asszociatív vs. epikus-lineáris szerkesztésmód). Poétikai irányváltás – az időszembesítéstől az időtlenség konstatálásáig, az értékvesztés tragizálásától („a hétköznapiságba belelátott katasztrofizmus”-tól [139.]) a puszta leíró-ábrázoló szándékig (a szemlélődés nyelvre hagyatkozó magatartásáig). Posztmodern fordulat (Kő, papír, olló, 2012) és műveltségközpontú ethosz. Szójátékok, nyelvi megelőzöttség, intertextualitás, öntükröző szövegszerűség. Jelentéssokszorozás, szerepversek, az én felbontása („a körkörös önfelforgatás örvénylő törvénye” [174.] szerint), saját halál és metafizikai hermetizmus. Fikció és valóság viszonya. Az írás(-olvasás) mint világmegtartó és identitásteremtő erő. Toposzok és szövegszervező hatású témák (utazás, háború, pusztulás…). Nyitott jelentésmezők és befogadói szabadság, avagy az olvasói aktivitás (az önértelmező munka vagy játék) kikényszerítése. (A Nulladik nap című kötetről [2020] írt kritika már nem kerülhetett a könyvbe, de lényegeket érintő olvasásmód állapítja meg ott is: a versanyag elsősorban az identitás rögzíthetetlenségére és az én önfelszámolására fókuszál. A külső valóság helyét véglegesen és hézagtalanul a szövegvilág veszi át – „…tehát Filip Tamás költészetében szövegszerűen lakozik az ember.”)
Az sem meglepő, hogy épp egy Filip-kötet kapcsán fogalmazódik meg egy félig költészettörténeti, félig költészetelméleti, de mindenképpen revelatív felismerés: „A tárgyias líra azonban – nevével ellentétben – csak látszólag személytelen. Éppen ellenkezőleg: annyira személyes, hogy a lírai alany szinte feloldódik a versanyagban; mindenütt ott van, így sehol sem látszik igazán. Ez a rejtőzködő szubjektivitás okozza azt az érzékcsalódást, amely a tárgyiasság fogalma mögött húzódik.” (129.) Másutt – Camus és Pilinszky nyomán – ihletett létbölcselet kap emlékezetes formát: „Milyen feleletek adhatók a világ abszurditására? Az ironikus kineveti, a melankolikus tudatosítja és megveti, a misztikus pedig vállalja.” (142.) Sok ilyen ráismerés, sok ilyen kitérő-beavató mondat rejlik A „Columbo-módszer” mélyén.
Hogy „a művészet önálló megismerésforma”-ként (166.) siet segítségünkre akkor is, ha éppen nem vagyunk bajban: eddig is sejtettük. Érvekért ezután bizalommal fordulhatunk Simon Ferenc szöveg- és létinterpretációihoz. Csak tanuljunk meg a sorközök között olvasni.
Illusztráció: “A módszerről” (fh. Peter Falk, Filip Tamás)
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
