Sziklavári Károly: Petőfi-megzenésítésekről
Elek Szilviának
A címadás tartalomhordozóan nélkülözi a névelőt. Megszámlálhatatlan zenemű született ugyanis a költő verseire – vagy azok nyomán – az 1840-es évektől kezdve napjainkig (nem szólván a Petőfi-sorokhoz időről időre hozzákapcsolódott melódiákról), s mindezek lajstromozásához – pláne: értékeléséhez – tucatnyi ember esztendőnyi munkája is kevésnek bizonyulhatna. Jelen áttekintéssel így csupán szabad „kalandozásra” hívom az érdeklődő Olvasót, hétmérföldes léptekkel vándorolva keresztbe-kasul e roppant birodalom tereiben. Nem túlzó megfogalmazás ez utóbbi, hiszen valamennyi magyar költő életművét tekintve Petőfi Sándorénak köszönheti legtöbbet a zeneirodalom. Elöljáróban két olyan bibliográfiára is utalok, amelyek kellő szélességgel fogták át e témát a maguk idején, igaz, csupán a művészi zene területét megcélozva, s azon belül is – mintegy a munka természetéből kifolyólag – kiegészítéseket/korrekciókat igénylő végeredménnyel. Az egyik d’Isoz Kálmán összeállítása (Petőfi dalok, Budapest, 1931), a másik Sonkoly Istváné (Petőfi-megzenésítések bibliográfiája, Debrecen, 1970).
Egressy Béni (1814–1851) volt az első jelentősebb muzsikus, akit Petőfi-vers ösztönzött dalkomponálásra (1844). Jó tucatnyi ilyen szerzeményéről tudunk, köztük igazi remekekkel is, mint az Ereszkedik le a felhő vagy az Ez a világ amilyen nagy. Petőfihez méltó, ihletett zenei megoldás a váratlan hatású szerkezeti bővülés az Ereszkedik le a felhő zárószakaszában: az expresszív dallam- és akkordfordulattal létrejövő fellángolás „huszárcsapásként” űzi tova a fenyegető egyhangúság-érzetet, amely e drámai mozzanat hiányában már a következő pillanatban óhatatlanul bekövetkezne (a kitartóan menetelő ütempárok mozgásformáinak változatlansága esetén). S mindez ráadásul a versszöveg szempontjából – a kulcsfontosságú strófazáró sorok megismétlődése révén – szintúgy tartalmi jelentőséget nyer:
Bizonyára az Ez a világ … (1850?) volt az első terjedelmesebb dal a Petőfi-megzenésítések történetében. Három szakasza közül kettő készült a költő soraira (a második a Kis furulyám szomorúfűz ága textusára).
Egressy után nem sokkal a nyíregyházi Szénfy Gusztáv (1819–1875) is csatlakozott a Petőfi-megzenésítők táborához, hasonló elköteleződéssel. Mindketten az 1840-es évek ünnepelt, meghatározó dalkomponistái lettek, jórészt épp szóban forgó műveiknek köszönhetően. Petőfi népies költészetének hatására gazdag magyar dalirodalom sarjadt ki, évtizedek repertoárját ideértve! S mindez a század közepétől fölívelő hazai férfi-dalárdamozgalom útját is serkentette.
1848-ban szemvillanásnyi idő alatt, „mindkét haza” tájain születtek – és részint nyomtatásban is napvilágot láttak – Nemzeti dal-megzenésítések: dalok és kórusok Pest-Budától (Egressy Béni és Szerdahelyi József közös munkájaként, de más szerzők tollából is) Kolozsvárig (Ruzitska György), Pozsonytól (Bartay Endre) Sátoraljaújhelyen át (Karsa Endre) Temesvárig (Feldinger Frigyes). D’Isoz Kálmán bibliográfiája szerint a Nemzeti dal minősül a legtöbbször megzenésített Petőfi-költeménynek. Kodály Zoltán férfikarának ősbemutatója (1956. szeptember 4., Budapest, Károlyi-kert) fölkavaró hatású társadalmi eseménnyé vált. (Kodály egyébiránt már addig is jó néhány Petőfi-megzenésítéssel gyarapította a kórusirodalmat.)
Szintén forradalmi lelkületű vers A magyarok Istene, 1848 áprilisából. Mások mellett Erkel Ferencet és Liszt Ferencet is megihlette. Erkel poétikus műve himnuszként hangzott föl egy színdarabban (Szécsy Mária, 1863), Liszt egyetlen Petőfi-megzenésítése (1881) kései alkotásként is megőrizte a szerző korábbi műveire oly jellemző hősi lendületet. A Petőfinek emléket állító Liszt-kompozíciók (a Holt költő szerelme című melodráma Jókai Mór versére [1874], majd az annak zenéjéből kisarjadt zongoradarabok: Petőfi szellemének [1877] és Magyar történelmi arcképek – Petőfi [1885]), páratlanul magasztos hangvételű remekek.
A titkon házimuzsikálást űző Arany János is komponált melódiákat – saját adatai szerint 1874–1880 között – egykori pályatársának és barátjának soraira. E négy vers: A toronyban delet harangoznak, Hozzám jössz-e?, A tintásüveg és Csokonai. Utóbbi révén egyazon dalban „találkozik egymással” a kedves-szatirikus történet keretében megidézett Csokonai Vitéz Mihály, a versíró Petőfi Sándor és a zeneszerző Arany János. Mily szép epizódja a magyar poézis századainak!
Jeles pillanatnak bizonyult hazai dalirodalmunk történetében, midőn Mosonyi Mihály megkomponálta első magyar dalát – egyetlen Petőfi-megzenésítését (A szerelem, a szerelem…, 1860). Sziporkázó szellemességgel reflektált a költeményből áradó tragikomikum tónusára, de mindvégig a beleérző szeretetteljesség hangján. Magyar dalhagyomány és nyugati líra bravúros ötvözetét hívta életre Ereszkedik le a felhő-megzenésítésével (1885) Mihalovich Ödön (1842–1929). Kovács Sándor (1886–1918) hasonló szintézist teremtett meg egy rövid tétel keretein belül (Temetésre szól az ének, 1907).
Hubay Jenő (1858–1937) legmélyebben elkötelezett Petőfi-megzenésítőink egyike volt. Op. 2 jelzésű Tizennyolc Petőfi-dala (1877–78) különleges kiállítású albumként hagyta el a nyomdát: élvonalbeli magyar festőművészek rajzai díszítik (Aggházy Gyula, Baditz Ottó, Ébner Lajos, Feszty Árpád, Greguss Imre, Greguss János, Gyulai László, Jankó János, Kacziány Ödön, Lotz Károly, Munkácsy Mihály, Spányi Béla, Szemlér Mihály, Tölgyessy Artúr, Vastagh György, Zichy Mihály képei). Hubay Op. 103 jelzésű két dala (Szeptember végén, Ha az Isten…: 1910) külön méltatást érdemlő remek, előbbi a költemény valaha keletkezett legnagyszerűbb megzenésítése.
Huszka Jenő (1875–1960) is elragadó Szeptember végén-dallal ajándékozta meg zeneirodalmunkat, amelyet Erzsébet című operettjébe illesztett (1939). Ám a Petőfi-vonatkozású (zenés) színpad fejedelme máig Kacsóh Pongrác (1873–1923) korszakos daljátéka, a János vitéz: a századvég–századforduló magyar daltermésének egyik legnemesebb művészi sarja, annak talaján fakadt diadal (1904).
A könyvtári gyűjtőmunka további Petőfi-megzenésítések ritka, rejtett kincseivel jutalmazhatja meg az érdeklődőt. Mennyi szépség rejlik – példaként – Lányi Ernő (1861–1923), Szendy Árpád (1863–1922), Tarnay Alajos (1870–1933) vagy Antalffy-Zsiross Dezső (1885–1945) egy-egy Petőfi-megzenésítésében! (Különösen az alábbiakra gondolva: Lányi: Szerelem vándorai; Szendy Árpád: Szeretném itt hagyni a fényes világot – kétfajta megzenésítése is készült (1904, 1911); Tarnay: Éj van…; Antalffy: Reszket a bokor, mert…)
A modernség szele idővel az újabb keletű Petőfi-dalokat is elérte, így Geszler Ödön (1879–1959) Síkos a hó…-megzenésítésének szánja már mindaddig ismeretlen tájakra röpít (1935). Friss, eleven hangzásvilágához természetes összhatású disszonanciahalmozás biztosít kellő kifejezőerőt. S bár szokássá vált – és korántsem indokolatlanul – sematizmust emlegetni az 1950-es évtized első felének hazai zeneszerzése kapcsán, mindenképp vigyáznunk kell arra, hogy ne vonhassanak homályt kategorikus előítéletek árnyai az akkor mégiscsak megszületett remekművek egyikére sem. 1951-ből származik Szervánszky Endre (1911–1977) elégiája, az Alkony, melynek mesteri színvilága, eseménydús folyamata újszerű dimenziókat nyit a rövid és ténylegesen „ábrándos” versszöveg nyomán.
Petőfi költeményeit számtalan nyelvre lefordították, ezzel összefüggésben jelentős nemzetközi dalrepertoár is napvilágot látott az idők folyamán. E sorok írójának eddig német, francia, olasz, orosz, svéd, észt születésű szerzők megzenésítései – vagy szabad átköltéseken alapuló munkái – voltak kezében. A német komponisták között említhetjük Johannes Brahmsot (Szerelmi dalkeringők, Op. 52 [1869]: a 16. és 18. tétel szövege A szerelem, a szerelem… és a Reszket a bokor, mert… kezdetű versek szabad fordítása, Georg Friedrich Daumer tollából). A 12. magyar tánc (1880) nyitó dallamához Petőfi-vonatkozású melódia szolgált alapul, melynek átalakított változatára Szentirmay Elemér (1836–1908) alkalmazta a Tíz pár csókot egyvégbül… kezdetű verstextust (a melódia tényleges szerzője Egressy Samu földbirtokos, amatőr komponista [1806–1868], Egressy Béni unokaöccse volt); Brahms Szentirmay dalát használta föl. A neves német dalszerzők közül Robert Franz (1815–1892) is készített két Petőfi-megzenésítést (Boldog éjjel, Hull a levél a virágról). Valamennyi német textusú Petőfi-dal közül azonban a húszesztendős Friedrich Nietzsche három ránk maradt szerzeménye a legkülönlegesebb, Unendlich!, Verwelkt és Nachspiel címekkel, a Te vagy, te vagy, barna kislány, Te voltál egyetlen virágom és Szeretném itt hagyni… kezdetű versszövegek fordításaira (1864). Választékos nyelvezet – minden ízében apollói líra –, koncentrált kifejezésmód, mesteri alkotói reflexiók, sőt: utóbbiak részeként olykor kísérletező individualitás jellemzi e műveket. Páratlan megoldást hívtak elő Nietzsche tollából a Te voltál egyetlen virágom zárósorai:
(Te voltál vérem forrósága; ————–Du warst die Wärme meines Blutes;
Meghűltél: oh, majd megfagyok.) —Du flohst – ich muß dem Frost erliegen!
(Kertbeny Károly fordítása)
A zene sem harmóniai, sem dallami tekintetben nem éri el a kívánt, alaphangnembeli zárlatot; oly pillanatban áll meg, ami „normál” körülmények között elképzelhetetlen volna: útközben „megfagy” a mozdulat:
Vitán felül álló alkotói zsenialitás. A Nachspiel végtelenül finom, stilizált táncmuzsikájával (Szeretném itt hagyni a fényes világot… / Ich möchte lassen diese glanzumspielte Welt… [Kertbeny Károly fordításában]) pedig mintha már egyenesen a harmincesztendős Zarathustra kelne dalra…
Léo Delibes (1836–1891) nem csupán balett-történeti jelentőségű magyar tánccal (Coppélia, I. felvonás – Csárdás, 1870), valamint önálló zongoradarabbal (Romance hongroise) ajándékozta meg a magyar vonatkozású zeneirodalmat, hanem egy nagyszerű Petőfi-megzenésítéssel is (Chanson hongroise: A faluban utcahosszat… című költemény textusára, François Coppée szabad fordításában). Ika Peyron svéd zeneszerzőnőt (1845–1922) az Elmondanám… című vers német fordítása ihlette áradóan szép, vallomásos dalra (Ich spräche…).
A talányos kilétű Ferruccio Degán Romanza címmel ellátott Petőfi-dala – A hazáról című költemény szakaszainak szabad fordítására, ismeretlen alkotó munkájaként – a századvégi, szárnyaló olasz líra gyöngyszeme. Kottája Triesztben jelent meg, az Országos Széchényi Könyvtár által őrzött példány Kossuth Ferencnek szóló ajánlást tartalmaz, 1899. június 26-i dátummal.
Az észt Eino Tamberg (1930–2010) 1950-es évtizedből származó öt Petőfi-dala (Viis romanssi, Op. 4) jelentősen hozzájárult a komponista nemzetközi hírnevéhez.
Essék szó végül néhány hazai keletkezésű, „tisztán” hangszeres darabról is: olyanokról, amelyeket Petőfi alakja vagy életműve inspirált! Ide tartoznak Reményi Ede (1828–1898) zongorára írt csárdásai (1862 körül) a költő verssorait idéző mottókkal, szintúgy id. Ábrányi Kornél (1822–1903) ihletett és kifejező Hat eredeti magyar zeneképe Petőfi Sándor költeményeire, ugyancsak zongorára (1866). A Radó Aladár (1882–1914) tollából keletkezett, Falu végén kurta kocsma címet viselő szimfonikus kép (1909) zenei folyamata hűen követi a vers epikus fonalát (akárcsak később Weiner Leó Toldi – szimfonikus költeménye [1952] a jóval hosszabb textusét: e két mű különleges helyet foglal el a magyar zeneirodalomban). Petőfi címmel szimfonikus költeményt is komponált Radó (1909), majd Hubay Jenő nagyszabású, kórusokat és szólistákat is foglalkoztató, centenáriumi szimfóniát (bemutató: 1923. február 26., Budapest, Városi Színház).
Elnézést kérek mindazon szerzőktől, akiknek remekbe szabott Petőfi-megzenésítéseit nem érintette a mostani, röpke áttekintés.
KOTTAMELLÉKLETEK
Illusztráció: Elek Szilviának…
Ezek is érdekelhetik!
Tóth Attila: Hang és fény* →
Tárnok Attila: Snétberger Ferenc két régi koncertje →
Baji Lázár Imre: Áldás és könyörgés – megénekelt léttételek* →
