Zöldy Pál: Csók
„…mert a folyó a tenger lélegzet vétele, forrást magához szorító ölelése. ” *
Az erotika mélységeiről a csónakosokat faggassátok,
mert ők azok, akik visszatérnek – mondja valahol Kornélius Jakobsen.
S megint igaza van.
Mert például a magyarok, akikről egyébként köztudomású, hogy lovas-nomád nép voltak, gyönyörű bizonyságot szolgáltatnak nyelvükben vízi nomád voltukról is. Nevezetesen utalunk itt a „csónak” szavukra, mely egyértelműen a „csók” kifejezés burjánzott változatának tűnik. Nem is kérdéses, hiszen valóban a csónak az a sajátos pont, ahol a víz és a part oly szoros, mondhatni bensőséges, intim módon érintkeznek egymással. Különös tekintettel a mozzanat könnyed, erotikus voltára, szemben a szexus nyers valójával.
Elöljáróban megjegyzendő, hogy a „csónakos” vagy „ladikos” jelen esetben gyűjtőfogalomként szerepel, s ide értjük a kenusok, kajakosok, egyszerű csónakázók, de kis jóindulattal a gondolások még föllelhető egyedeit is – bár ez utóbbiak státusa egyre gyakrabban kérdőjeleződik meg, mégpedig tevékenységük üzleti jellege okán. Lévén, hogy az erotika könyörtelenül kizárja a célirányosságnak még azt a formáját is, mely példánk esetében a gondolást puszta segédeszközzé teszi, jóllehet egy románc elengedhetetlen kellékeként.
Az, hogy versenycsónakok szóba sem jöhetnek, egyértelmű, hisz számukra a víz – az „alap-elem”, mely a Föld és Lég közötti gyönyörködtető átmenet – csupán sajátos terep, melyen leküzdik a versenytávot.
Hasonlóképpen el kell tekintenünk a halászcsónakok és egyéb vízi haszonjárművek illetékességétől, mivel ők is vagy negligálják magát a vizet, sajátos áthidaló szállítások ügyében mozogva, vagy egyszerűen zsákmányszerzés céljából veszik igénybe. Ugyanígy a kisebb-nagyobb hajók – melyeknek fedélzetén az emberek elkülönített utas és személyzet minőségű csoportokra oszlanak – már az elidegenedett, nagyüzemi kategóriába tartoznak, hiszen az utasoknak jószerivel alig van közvetlen kapcsolata az „alapelemmel” (bár ez csupán kívülálló voltukat leplezi le s lappangó frigiditásukra enged következtetni), a személyzet tekintetét viszont a hajózás eseményének tagadhatatlan „munkajellege” homályosítja el.
De a másik véglet, a közvetlen vízbemerülés sem tartozik az erotika kategóriájába, hiszen ez a közönségesen úszás, úszkálás szóval jelölt folyamat már a szexus visszafordíthatatlan beteljesedése és kiüresedése körébe utalható. Az erotika jellemzője ezzel szemben a „mintha, már-már talán, talán csak emlék, vagy vágy” szelíd ringatódzása és folyamatos hullámzása.
A ladikos soha nem áltatja magát azzal, hogy ő képes lenne közvetlen kapcsolatba kerülni a vízzel… Nem, ő ha lubickol is néha, ezt csupán felhevült testének hűsítésére szánja, látszólagos elmerülését nem is tekinti egyébnek, mint a számára oly kívánatos felület játékos megpaskolásának. Tudatában van annak, hogy a vízen „jár”, de egy talpalatnyi – ne mondjuk: ülepnyi, fenékdeszkányi vagy épp csónaknyi – fügefalevelet gondosan odahelyez önmaga és vágyának tárgya közé. A ladikos esetében vízen nem hosszú távra berendezkedő, hanem erotikusan tartózkodó egyénről van szó.
Bizony így van ez! Ladikázni csak teljes szabadságban és öntörvényűén lehet – ez egyébként a legkomolyabb önfegyelmet és törvénytiszteletet feltételezi.
Ezért van az, hogy a ladikos vagy egyedül, vagy csak szívbéli jóbarátaival evez ki a vízre. Mert a ladikosok önmagukra vannak utalva. Igazi vízi nomádok, amint vad kurjongatással, kacagással haladnak a sodrás ellen, vagy éppen csendesen duruzsolva ereszkednek alá, pillantásra sem méltatva a fölöttük enyésző hidakat, ahonnan a vágyakozók tekintetének csillagpora aranyozza nyomdokvizüket.
Ők azok, akik azt akarják látni, amit a folyó lát vagy kitapint. És itt megint lényeges ponthoz érkeztünk. Merthogy igazi ladikos csakis a folyón található. Olyan vízen, mely szigorúan egy-ugyanabba az irányba halad, akár az idő, vagy a beszéd. Szemben a holt nyelveken írt állóvizek fölparcellázható darabkáival, a folyó – él. És a folyó csak addig folyó, mondják, míg a partján – ha csak egyetlen utolsó is, de – ladikos is él. Még ha tengődve is! Mert felületes, külső szemlélők mondhatják ugyan a ladikosra, hogy élősködő, ezt még megengedem, de hogy korhadéklakó lenne, ezt még ellenségei szájából se hallottam!
Ezért tehát, amíg egyetlen ladikos is ott motoz a parton, még ha éppen csak kátrányoz, lakkoz vagy elszántan súrolja is alkotmányát, netán csak bámul a mocskunkat sodró vízre – van remény. Mert őt látni annyit jelent, hogy a folyó él! Ha pedig él a folyó, akkor valahol sustorog szerelmesen egy forrás még, és piheg, lélegzik a tenger! S bizakodhatunk, mert köztünk a ladikos, az, akinek bevallottan: életeleme az ölelés.
„Bennem forrás, kívülem tenger.” Az ember, a ladikos határlény. Ne veszítsük hát szem elől ezt a kedves, bohó és önfeledt teremtést! Ereszkedjünk mellé az evezőpadra, figyeljünk, s csendesen merítsük lapátunkat együtt a habokba.
*Ottó Nadel: Grundlagen, részlet. Eredetiből fordította: Zöldy Pál
Illusztráció: átdolg. J. Patinir-festményrészlet (Museo Nacional del Prado)
Ezek is érdekelhetik!
Lukáts János: Babod vagyok… →
Berecz Ágnes Gabriella: Tartozás egy kiválóság felé →
Balizs Dániel: „Tradicionálisan három nemzetiségű” (Határon átnyúló szuburbanizáció a magyar-román határ mentén) →
