A. Gergely András†: Elsodort idő – avagy a temporalitás retorikájának széljárásai
Az „utolsó percben” kaptuk a komisz utolsó hírt szeretett Andrásunkról†.
Gyászoljuk. A napokban méltón el is búcsúzunk tőle.
(A szerkesztőség)
tanulmányozott könyv szövegét, kiemelni a lényeget”, egyéni hangsúlyokat tenni fontossá vagy helyettesítővé. Ez irodalmi szövegnél már jóval ritkább, hisz sem a „jobbantudás”, sem a „máskéntgondolás” nem lehet érvényes kezelésmód. De ha a mívesen megmunkált, szédítően igazul hangzó tartalmakat jelölöm, idővel a kétely fog el. Ebben hullámzások vannak, amiket jól tükröz az utólagos átlapozás. Az első negyven oldalon – látom, a tanulás, ráérzés dominált, firka alig van… –, majd nekilódul a ceruza, két oldalanként egy kiemelés, utána oldalanként…, s idő múltán abbamarad. Hiába a tenger hullámainak csábítása: amikor már minden oldalon jelölni kell a szépet és fontosat, az már bevallhatóan líra. Holott regényformát öltött, sőt trilógiává gazdagodott Bánki Éva műve, a Fordított idő. A mély tenger névtelenjei.[1] A mívesen igényes tipográfia a rúnákra emlékeztető megoldásokkal is lebilincsel, a szövegfolyam (inkább mondatóceán) pedig oly izgalmasan öblösödik az északi tengerek partjainál, hogy abból legfeljebb néhány kagyló- vagy kavics-emlék marad életben, annyira széljárta a sodrás. Minden mást a tengeri szél, a lélekvesztőn menekülés, a névtelenek sorsába temetkezés kénye és impressziója fogad be és semmisít meg. Már az alcím mintegy rögtön az időbe, a tenger áramlásainak végtelenjébe, ciklusainak állandóságába vonz, idők mélyébe és terek lehetséges kiterjedésébe, egyúttal a megnevezhetetlennek is értelmet adva. A fordított idő szinte tételezi a sodródás lehetőségét és értelmét is – miközben a névtelenséggel rögtön az időtörés fenyegetését is magába zárja. Ha időt „fordítani”, jövőből megragadni lehetséges is – mint azt a kötet alapgondolata számos ponton jelzi, s a trilógiává gyarapodó mű mintegy folyamatként meg is valósítja – maga a mű ennek az elsodrási-áramlási képzetnek éppen ellenkezője, hisz arra mutat rá, mennyire nem névtelen és miként kortalan is a történelmi regények ideje, az északi mesék és normann historikus próza mítoszformáló sodrása.
„Az édesre csípőset kíván az ember. És Vilmos herceg nem a fehér ruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember csak annyit mond: gyere. Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.
Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?
A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, hanem vidám fiatal lányokat, hónaljból felcsapó izzadságszagot, trágár tréfákat. Ha valakinek (nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak) megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne – ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.
Normann vagyok, mesélte magáról egyszer.
Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Talán csak a rémálmokban, a mesékben, a szél királyságaiban vagy a tengerparton. Mész-mész, keresed a tenger szívét, és egyre csak távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől szemben nem látta őket senki…”[2]
Pedig amennyire „láthatatlanok” a normannok, annyira hősök is. A fordított időrendben talán csak ma látjuk őket hullámzóan érkezőnek és feledetten vagy névtelenül távozónak, de ennek nem a történeti időrend (erősen europaizáltan tércentrikus, szárazföldien beszűkült és birodalmakra tagolt) milyensége az oka, hanem a lineáris képzet inkább, a fejlődés-gondolat, az olvasás-irány, a gondolkodás-szakaszolás. Holott annak lehetősége, hogy a korai középkor története, „amelyről szinte semmit nem tudunk”, s a „talán még a lehetségesnél is középkoribb” história elbeszélő múltja mennyire „hiteles”, éppen a szerzői utószóból (Ki? Hol? Mikor?, 270-275.) előviláglóan a képzeletnél is képzeltebb maradhatott.
A regény képzelt ideje, elbeszélt végtelensége itt bizonyosan a legendák világán túli, sőt azokban is csak értelmező gesztusként gyökerező évszázadokba fut, s visszafelé, mint az apály ideje, szinte az időn kívülre, megkockáztathatóan a mítoszok világába ülteti az események évszázadait – hol időtlen szelek és hullámok tengerébe, lakatlan szigetek sziklái közé, hol a látomásos jelenbe, melyet a túlélő szereplő Báeldun szótárában az időcsapdába keveredésről fogalmaz meg víziója nyomán. De a folytonos pusztítás és pusztulás, a rablóhadjáratok és a birodalomépítés méla érdektelensége éppúgy az idő függvénye, mint a tér alakváltozásának lenyomata is. S talán az sem mellékes, hogy „a korabeli ember ’kalandjait’ vagy ’észjárását’ rekonstruáló” lovagregények, margináliák Bánki gyűjtésében is a „félig-ember, félig-szörny, félig-tündér” középkori kislány epizódjait összefűző mitikus történetté váltak ebben a névtelen-kortalan sodrásban, ahol már nem meghatározó a „történelmi regénnyel kapcsolatban is gyakorta felvetődő” kérdés, hogy „az ábrázolt események vajon megtörténhettek-e?” (271.), hanem a főszereplő Riolda (s a „nevében rejlő ígéret: királynő”) kóborlása a legsúlyosabb kérdésként éppen a korok, küzdelmek, sodrások fölötti átlebbenésként válik elbeszélhetővé, s mindez kevéssé mint „a káprázatok, a lehetőségek és a valóság közti éles különbségek” kérdése fontos. Mélyebb és súlyosabb az északi tájon végigkóborolt germán, kelta, ír, normann, arab história vélhető hitelességének megjelenítésmódja, ahogyan „a szigetek között a szél hozza-viszi az embereket, de nemcsak a hajósokat, hanem az álmokat és a szavakat is” (273.). Az a látomásos eseménysor, mely hol a tenger párás ködéből bontakozik ki, hol „a regény krónikás hőse” szemtanúságának nyomán válik életes valósággá, voltaképpen a gondolkodó ember esélytelen eligazodásával válaszol a mikor és kik kérdésére: „komoly gondolkodó hogyan különbözteti meg a mítoszt a valóságtól, a tévhiteket az igazságtól? Mikor még abban sem lehet biztos, hogy Bizánc tényleg létezik, hogy az árapályt nem a tenger vajúdása okozza. Hiszen nem könnyű a térképeken vagy krónikákban a mesebeli és valóságos helyeket megkülönböztetni, mikor még abban sem lehetünk biztosak, hogy hányadik században élünk…” (271-273.)
Az idő fordítottsága azonban épp a regény mibenlétét, a visszagondolás és fölidézés örömét, keserveit, drámáit és csodáit, valóságosságát és lehetségességét testesíti meg. S hogy történelmi-e maga a regény, vagy fantasy inkább, hitelesített-e a kor irodalmában járatos, lovagregények világát (és későbbi populáris változataik, hamisítványaik megidézte „valóságát”) feldolgozó kutatók vagy gyűjtők számára, ez úgy vélem, nemcsak történelmietlen kérdés, de regénytelen is, a kényszeres besorolás, irodalomtudományi „klasszifikálás” idomtalan gesztusa, amit a szerzői utószó le is leplez…: „Mondhatjuk-e, hogy a kezünkben tartott regényben oly bizarr módon keverednek a megidézett történelmi események, mintha ezt az ostoba középkor-hipotézist akarná a ’legelső szerző’, Patrick de Mela igazolni? Ami persze képtelenség, hiszen a regény krónikás hőse is belátja, hogy olyan események szemtanúja, amelyeket örökre elfelejt a hivatalos emlékezet – nem körmönfont gonoszságból, hanem mert nem létezett se olyan nézőpont, se módszer, se nyelv, amivel el lehetett volna beszélni” (271-272.).
Sőt, újabb csavar „a mély tenger névtelenjeinek” mitikus vagy eposzi megörökítésében, hogy a krónikás szerzői célja érzékeny hullámvonalakkal keveredik a férfi lovagregényeket ellenpontozó női főszereplő elbeszélő narratívájával. Értelmezési keretbe illesztve: „a középkor, persze, szintén leginkább a férfiak tetteit jegyezte fel (ők háborúztak, ahogy ők voltak birtokában a betűk tudományának is), de én úgy hiszem, a pogányság és kereszténység között, az örökös átmenetiségben valamiféle női időszámítás érvényesülhetett, hiszen csak kis kompromisszumok, apró trükkök, gyakorlatias, mindennapi tapasztalatok biztosíthatták a túlélést. Számomra ezért volt magától értetődő, hogy egy mindenhonnan fenyegetett kis sziget királya egy nő legyen. Csak egy nő képes hosszú-hosszú ideig lavírozgatni a különféle világnézetek és nagyhatalmak között, úgy, hogy esze ágában sincs elkötelezni magát egyik mellett sem…” – fogalmazza meg Bánki Éva a kötet bemutatására vállalkozó interjúban.[3] Még érzékenyebb csavarral: „Az uralom tulajdonképpen nőkhöz illik, mert a férfiaknál kitartóbban viselik el a bűntudatot” sugallja a Szerző – s ennyiben az ábrázolt idők vandál köznapjai fölé lebbenő királykisasszony alighanem olyan civilizatorikus drámát él át, melyben a puszta túlélés már sokkal több, mint a lét igazolási kísérlete, az értelem bizonylata vagy a mitikus múlt egzakt jelennel kiegészítése. S tegyük hozzá: Bánki pontosan egy évezreddel későbbről beszéli el az elbeszélt idő „fordítottságát”, avagy hát a jövőből a múltba tekintő aspektus puszta lehetőségét és ajánlatát is. Az idő megfordítása Bánki műveiben (Esőváros, 2004, Aranyhímzés, 2005, Fordított idő, 2015, Elsodort idő, 2017, Összetört idő, 2019) valójában magát a megfordítást akkurátusan leíró, de épp a visszatekintő időrendi alaphelyzet okán a historikus gondolkodást elemi módon meghatározó narratív eljárásmód is. Talán nem lenne bántó, ha összegző impresszióként mindez úgy fognám egybe, mint a trubadúr-regény lehetőségét az idősodrásban, avagy az időfordítás lírikus eljárását a historikus alapú képzelet tengerén. Hiszen ez is a titok része (és „titkok nélkül minden ember por és hamu lenne”), sőt alapja egyúttal annak, amit A jövőre emlékezni fejezet, a Látni több, mint meghódítani élménytudata, vagy akár a névtelen, seholsincs, de a regény végére nevet kapott A nyugati szél szigete biztosít majd lehetséges történeti tudásként.
Bánki Éva tengerszerűen gyönyörű prózát írt. Rövid, a kortárs olvasóra szabott időkeretbe, az elalvás előtti olvasmány-élvezkedésbe tagolt fejezetei nemcsak „északi” mesék, de a létélmény napi analógiáit kínáló lírai, belső tájképek is. Ködös, tengerpárás, csípősen szeles légkörben meglepő prózaversek olykor, (vagy ahogy egyik fejezete lehatárolja: Ahol az ébrenlét véget ér) a mítoszformálás lehetőségének izgató végtelenségét megidéző tanúskodás rúnajelekkel formált retorikai kalandjai csakúgy.
A kötet fülszövegében mindez prózaibban szebben így fogalmazódik meg: „Ebben a valóságos és kitalált időket, megtörtént és elképzelt eseményeket variáló női lovagregényben Riolda úgy tanul meg boldog lenni, hogy lassan kibékül mások álmaival, de meg tudja valósítani a sajátját”. S a maga „fordított idejében” Bánki Éva is így alapozza meg a jövőre emlékezés módját, hogy „a Nyugati szél szigetének királynője” címet (számos kitüntető elismerése mellé) a magáénak is tudhassa…
Jegyzetek
[1] Jelenkor kiadó, 2015., 280 oldal
[2] SZABAD VAGYOK, ÉS MÉGIS MEGHALOK fejezet, 73-74. old.
[3] Tele vagyunk el nem mondott történetekkel. Bene Zoltán beszélgetése Bánki Évával. Irodalmi Jelen, 2020. Bővebben: https://irodalmijelen.hu/2020-feb-27-1648/tele-vagyunk-el-nem-mondott-tortenetekkel ; lásd még Bene Zoltán: Körkörös idő. Irodalmi Jelen, 2020 február. https://irodalmijelen.hu/2020-feb-21-2119/korkoros-ido
Illusztráció: Egy sima, egy fordított
Ezek is érdekelhetik!
Ábrahám Júlia: Öt nap varázslat, azaz MOST FESZT Tatabányán →
Vasi Szabó János: A csodák konvergálnak Cinnabarban →
Szaló Péter: Átmozduló léthatárok* →
