Mondd meg nékem, merre találom…

Hírek b_i (Large)

június 6th, 2023 |

0

Babics Imre Artisjus Irodalmi Díjas!

*


Babics Imre mióta velünk! Szerzőként (az első számtól: 1999), szerkesztőként (2011), köteteivel (2007, 7 verseskönyv). Szinte napra nap együtt, holott ő Bakonyszücsön, zsákfaluban, szerényen. Alkotásai gazdagságában, támaszával: Zsuzsával. Köszönjük, köszöntünk!
Mi tudjuk, hogy indulásának Sziveri-díja (1992), majd a József Attila-díj (2020) után az idei új elismerés is méltó helyre kerül, és reméljük, hogy barátunk ismertsége ekként csak (oly vártan) növekszik.
Tudjuk mindezt  – így néhány barátja és tisztelője társaságában szerkesztőtársai most munkássága és az ember előtt tisztelegve gondolatainkat tizenhatan megosztjuk az olvasókkal.
Imre  – gratulálunk! Ki-ki veled ezután is: tovább!
A szerkesztőség köszöni Báthori Csabának, hogy jeles értékelő pályatársként igazán felfedezte Babics Imre költői jelentőségét, s kurátorként felkarolta őt.

*

1„Díjátadó előtt”  (Báthori Csaba és Babics Imre a Magyar Zene Házában) – fotó: Sal Antal

 

*

 

Báthori Csaba

Laudáció Babics Imre Dérkristályok növekvő sóhajából című kötetéhez

 

(Lelkemből nyugtáztam, hogy a magyar
költészetnek immár nem egy, hanem két Babit(c)sa van.
A fény dől felénk, csak tükrök kellenek.)
Idén a kuratórium vers-kategóriában Babics Imre Dérkristályok növekvő sóhajából című kötetét találta díjazásra méltónak. A könyv jó félszáz oldalon sorakoztat négysoros alkaioszi strófákat – oldalanként ötöt – a DNS-spirál formájára emlékeztető, ferde vetemedést mutató felvitelben. A négysorosokban, azt érzékeljük, az egész teremtéstörténet – az első lélegzettől a föld létezése utáni porladásig ívelő eszméleti térben – létezésünk belső, átröntgenezett természetét vetíti elénk a szerző, de nem a részletábrázolás aprólékos igyekezetével, hanem az egész Létezést szem és ész előtt tartó éberség, szubsztanciális mérlegelés és egyfajta költői Végítélet légvételeivel. Akár az emberre, akár az állat- vagy növényvilágra téved motozó és csalhatatlan erkölcsi szemszöget villogtató tekintete, van hanghordozásában valami kozmikus szédület, és ugyanakkor a szívverés mindig hallható nyugtalanságára utaló szeszélyesség. Mintha főleg a létezés mozdíthatatlan tömbszavait kedvelné csak, az elemek megbízható híradásait, s a Természet kikezdhetetlen ősbizalmának láttán mintegy felvonultatja, kicsiben és nem lineáris, hanem egyfajta kaleidoszkopikus ihlet tüzében a világ-lét óriás-díszleteit és a romlott és tévelygő, esendő emberi tudat rezzenéseit.
Mintha az emberi világból a civilizáció közegeire vissza-visszatekintő, a földteke legtágasabb térségeit és az ember mélységét egyforma éberséggel fürkésző Robinson szorítaná itt rövid és dodonai maximákba hosszan érlelt tapasztalatait. A kötet egyrészt a világegyetem nagy erőinek, az erők Urának földi közelítéseit pásztázza (ahogy a költő mondja: Az űr leszáll a földi gyalázatért / cserébe – mintegy ismeretért való / ereszkedés ez…), másrészt azonban a föld összes lakójának messze a láthatón túlra áhítozó mámorát, a bennünk és ugyanakkor fölöttünk lüktető ígéretek felé igyekvő szédületét részletezi aprólékos ecsetkezeléssel. A dolgok magasság-vágyát, a kicsiny világok örök jóságra való készületét a költő többnyire takarékos, de érzékletes ecsetkezeléssel ábrázolja. Fákról, gyümölcsökről így ír: A málna íze: hála a Nap felé, / egy létezésé, mely csak öröm s remény… Vagy: a fák nem döntenek – áradó / belső öröm, mely fűti őket, / és ragyogásuk a Földön átér. Idézhetnék számtalan hasonló futamot.
Babics Imre kötete szokatlan formai alakzatával, a DNS-spirál képének sejtetésével mintegy szédítgeti, az antik forma sulykolásával ugyanakkor meg is nyugtatja olvasóját. Műve bravúros módon egyszerre érzékeltet valamit a körülöttünk lezajló természeti és erkölcsi apokalipszis súlyosságából, tehát az emberi-természeti pusztítás tragikus méreteiből, de ugyanakkor művét valamely önfeledt reménység, remény ellenére megőrzött reménység ragyogása itatja át. Nem vihet árnyat a fénybe senki, mondja a költő. És hadd merítsek saját szóvagyonából: Szeretni Istent, túl a hiten, de mást / nem tenni semmit, bőven elég, a lét / forgószelében hogy szilárdan / álljon az emberi lény, s kacagva.
Sorolhatnám még Babics Imre kötetének egyéb erényeit. Komoly hangütését, elmélyült szemléletét, lét-féltő aggódását, a szigorú kötött forma szorításában is harmonikusan kibomló formáló-erejét, szókincsének plasztikus szabatosságát, gondolati tágasságát, ugyanakkor bensőséges cizelláltságát. Azt gondoljuk, ez a műve is igazolja: ha senki nem figyelne is mondandóira, akkor is már végleges magaslatok felé halad. Ha csak az útra néz, mint ahogy eddig tette, már ma is, örökre megnyugodhat a járás és a rendkívüliség vigaszában.
Mindehhez szívből gratulálok a magam és a kuratórium nevében.

 

 

Boldogh Dezső

„Fokozatosan jött rá arra, hogy létezik lírai költő és eposzíró Babics, valamint a helyiekkel kedélyesen viccelődő, túlérzékeny, visszavonult, meglepően jó színészi kvalitásokkal rendelkező, favágó és közmunkás, melósokat hajnalban a tehenészetbe fuvarozó, világirodalmat, filozófiai és metafizikai műveket tizenéves kora óta oda-vissza kiolvasó, démonaival küszködő, Leon y Nuss-t, Emléket, Atkót, Bélát egyszerre megszemélyesítő Babics. Mindez, végül is, nem volt akkora nagy rájövetel, miként az sem, hogy világunk szellemi helyretétele, egyedül a Gnózisban leírtak alapján valósulhatna meg, és sehogy se másképp.”
(Születésnapi feljegyzés)

 

 

Csáji László Koppány

Gratuláció Babics Imrének a DNS-kötetért elnyert Artisjus-díjáért

 

Önző, vagy épp közhelyes módon azt is mondhatnám, hogy Babics Imre újabb irodalmi díja a Napút-kör közös sikere. Azonban ez a siker nem nekünk, „naputasoknak” szól elsősorban, hanem neki. Neki, aki egyedi hangvételével, a kötött formákon belül is az egyéni hangot, játékosságot megőrző, kísérletező szerzőnek szól. Neki, aki korunk kiüresedő és közhelyes bölcsességeket fröcskölő világában verseiben egyszerre nyújtja a költészet zeneiségét, de egyúttal mély üzeneteket is ad. Üzeneteket, amelyek korosztályokon és társadalmi tudásbölcsőkön átívelve szólnak hozzánk. Először meglepődtem, hogy a Sztármajom többszörös alkonyatban című kötetének nyitóversét gimnazista lányom is azonnal megszerette. Pedig nem kellett volna csodálkoznom. Babics Imre üzeneteinek felfogásához nem szükséges körmönfont okoskodás és különösebb előzetes jártasság sem a bölcseletben. Imre élő klasszikus, akinek Artisjus-díjának együtt örülhetünk. Együtt, hiszen méltó helyre került ez a díj, olyan alkotóhoz, aki nem felejtette el a költészet lényegét: a művészet a teremtés folytatása. Felelősségteljes szabad gondolkodás, amellyel ugyanakkor nem akarjuk magunkat a Teremtő fölé helyezni, elfogadjuk létünk csodálatos gazdagságát és együgyűségét. Szívből gratulálok ahhoz, hogy a DNS-kötettel Imre ezt az újabb díjat is kiérdemelte. Az igazi megnyugvásom azonban az lenne, ha minél többen olvasnák műveit, hiszen nem a díj, hanem az alkotás minősíti a szerzőt. A Dérkristályok Növekvő Sóhajából saját létünk teljesedik ki.

 

 

Füleki Gábor

Létünk mélységeibe világító, fennsíkjainak fényét megmutató, erős, egzisztenciális költészet, mélyen emberi és tiszta. Babics Imre e horizonton kiteljesedett ívű életműve egyértelműen a mai magyar irodalom egyik legfajsúlyosabbja, gazdagodni kívánó, érző, értő és érdeklődő olvasók figyelmére érdemes.

 

 

Halmai Tamás

Köszöntő strófa Babics Imrének

 

Ki gnózist így tud, s époszi DNS-t,
az art is juss már annak; avagy: vivát!
———–A Bakony a mi Párizsunk, lám,
———————-Alkaioszunk amióta ott él.
***
Amint a DNS, úgy a DNS (Dérkristályok Növekvő Sóhajából) című kötet is: örökítőanyag. Pontosabban: örökítőszellem. Mítoszokba és inspirációkba rejtett tudást bont ki, s csomagol új alakba, új rendbe és új nyelvbe Babics Imre legfrissebb verseskönyve; ami nem meglepő, hiszen a szerző egész életműve (a haikufüzérek éteri bölcsességétől a Gnózis című vaskos alapvetésig) spirituális hagyományok jegyében áll
A kötet madáchi látképet nyújt, de történelmi színeknél-felszíneknél mélyebbre tekint. Archaikus teremtéstörténetek és futurisztikus utópiavariációk világát nyitja egybe; szellemtani eredők dicséretéből ökofilozofikus civilizációkritikát származtat; a vallomásos és a himnikus hangvételt keveri, miközben a keserűség morális alakzataitól sem tartóztatja meg magát. Kezdetektől végekig húzódik e nagyszabású gondolati eposz íve; s ehhez a metrikai jellemzők is idomulnak: a művet romolhatatlan alkaioszi strófák alkotják.
A kiadvány másik különlegessége a mondandóhoz igazodó tipográfia: a versszakok sora DNS-spirált mintázva kanyarog végig a lapokon, azaz a nyelv materialitása, a költészet anyagszerűsége maga is a poétika részévé válik. Akárha a Logosz genetikája testesülne itt meg – hogy világ múltával is fennmaradjon, amit (ha más fajok vagy más univerzumok számára is, de) továbbörökíteni érdemes.
(A Dérkristályok Növekvő Sóhajából fülszövege)

 

 

Hegedűs Gyöngyi

Babics vagyok, csével. Ez volt első mondata felém. Nem egyszerű csavart tesz a szavakba, hanem a kettős spirál mentén lesznek átörökítettek. Igen, oda át. Igen, ide át. Az innenső és a túl sok milliószor évelő idővel párosul a bázispárok kapcsolódásával. Szekventált szekvenciák. Evolúciós műgond. Kettős spirálba deresedő folyó. Mert az innen és a túl fent és lent. És még azt is tudom – mert testi tapasztalás verse – bizony onnan is a dér, hogy sokszor nem a fűtött szobában érte a hajnal, testén-ruháján csapódott ki. De tudjuk tőle: még a szervetlen is szervesen növekszik.  Ő így enzimatikus írnoka a láthatatlannak: Reverz transzkriptáz. Nem a DNS-ből másol RNS-t, hanem az RNS-t egészíti DNS-sé. Maga a folyó a sóhajok hídja. Öröm, ha az örökítéssel foglalkozót a saját kora is díjazza.

 

 

Hegyi Botos Attila

Laudáció

 

Évekkel ezelőtt egyszer ezt írtam barátomnak: Imrém, ha háborúba kellene vonuljak,
reád tudnám bízni hátamat. Biztos, hű kezekben lennék.
Nem véletlen e kép.
Mert ez az élet és mű a tisztesség tisztje. A végsőkig elszánt, egyszerre gyöngéd, egyszerre
küzdelmes lovagiasságé.
A helytállásé, a nemességé, a becsületé.
A hűségé. Hűnek lenni szeretteinkhez, az élethez, a nyelvhez;
úgy az éghez, ahogy e „balsors tépett” földhöz itt. Ehhez, amely világra – annyi közt –
Vörösmartyt, Madáchot, vagy épp – eke szarván – Bessenyeit vajúdta.
Megtiszteltetés díjazottnak a díj? Erről kell, hogy szóljon. Kinyilvánítani, felmutatni
a tisztelet jelét. Megtisztelhető a tisztesség? Vagy inkább mondjuk azt, közös ünnepünk?
Babics Imre Artisjus-díjat kapott. Az Artisjus-díj Babics Imrét kapott.
Ünnep ez. Ünnepe díjazottnak, díjnak. Nekünk.
Imrém, hű barátom! Tiszteletem. Tiszteletünk.

 

plr10 (Large)~Szozopoli föltekintő (balról jobbra: Babics Imre, Jász Attila, Hegyi Botos Attila, Ughy Szabina) – Fotó: Hegedűs Gyöngyi

 

Hegyi Zoltán Imre

Amit Babics Imre a pálya folyamán versben felmutatott, az uralkodó posztmodern dekonstrukciós szorongásverstől eltérő alapállású (és értelemszerűen máshová kifutó) költészet. Sosem értettem a kritikusokat, miért nem mérik fel: ha csak egyetlen (értelmezési) út van, akkor ugyanott vagyunk, mint bármelyik (eddig megismert) diktáló irodalompolitikában: kudarcra ítélve. Ezeket a verseket azzal a szempontrendszerrel mérni, amit az általam amúgy nagyra becsült irányzathoz érlelt ki a bírálat (ugyanúgy, ahogy egykor kiért egy szocialista realista értékelés-rendszer nyelvezete, csak aztán kiértünk belőle…), dőreség, és tévútra visz. Máshová kell lépni elsőnek: meg kell keresni Babics Imre költészetéhez a megfelelő alapállást. A gnózisból nézett világ megragadásának kétségtelen mesterét köszöntöm, most, hogy díjakkal is elismerik.

 

 

Kállay Kotász Zoltán

Az ütemrend lovagjáról

 

Saját magunkban is könnyen eltévedhetünk, ez derült ki számomra, amikor több évtized után, több haiku-kötet megírása után, amikor már a környezetem számára is számot kellett adnom, honnan ered ezen versforma iránti lankadatlan, már-már kényszeres érdeklődésem, mindenféle érdekes és szellemes lélektani magyarázattal hozakodtam elő. A bizonytalanság szerencsére ott motoszkált bennem, és egy sokadszori, ezúttal sikeres elrévedés alkalmával eszembe ötlött az igazság. A Kék Ütem Lovagrend című kötetében olvasható haikuival Babics Imre gyakorolt rám (harmincnégy évvel ezelőtt) olyan mély hatást, mely múlhatatlannak bizonyult.
A formát, szövegalkotás esetében is, hajlamosak vegyünk csak keretnek, kifejezési segédeszköznek tekinteni, pedig mesteri használat esetén a szépség kulcsa. Az irodalomnak, és így a költészetnek, meggyőződésem, morális feladata van – az igazság keresése és felmutatása. Az igazság legtöbbször érdektelenségbe fullad, kulcsok kellenek, amelyek zárakat nyitnak, emberi lelkek kapuit, hogy oda bármilyen üzenet bejuthasson. Babics Imre kezében olyan kulcs van, ami képes zárakat nyitni, és igazi öröm és személyes ünnep is számomra, hogy ez végre elismertetik és díjjal jutalmaztatik. Imre igazmondását, ahogy én ismerem őt, semmiféle ünneplés, hátveregetés nem fogja kikezdeni.

 

 

Kovács katáng Ferenc

Bizton reméltem
A királyi palota
Bejáratánál
Illő szerényen
Csak pár napos szeánszra
Imrével, egyszer
(oslói emlék, 2017)

 

 

Suhai Pál

Babics Imre DNS-ceruzája

 

Babics Imre versei a kőbe vésett egyiptomi hieroglifákra emlékeztetnek. Nemcsak megfejtésre várnak, de gyönyörűségesek is. Ehhez az anyag (a versforma) tisztelete még hozzá is adódik. Egyfajta ünnepélyes jelleg, mely ugyanakkor jól tűri a leghétköznapibb jeleneteket is („Dörzsölt pojácák otthona szétlopott / hazám, s a retkes gengsztereké, lakók / a többiek csak itt, adózó / bűnbakok. Ülve terelhető nyáj.”). Ez az „Ülve terelhető” igazi költői lelemény – ki tudja, ki „ül”, a pásztor-e a vagy a nyáj? –  miközben mindkettő halad. S ha e domborművek keménységéhez a világnézeti tartalmakat is hozzászámítjuk, mintha a víz folyását vésné kőbe („Energiák mind pontnyi nyalábban: Ő / …s személyes: így kap sorsot a lélek és / entrópiát a téridő, hogy / mind, ami múlik Övé maradjon.”). A buddhák tanítása szerint is, egy olyan filozófia jegyében, mely a létet tapasztalási alakzatok s a hozzájuk kapcsolódó tudattartalmak halmazának tekinti, s amely ebből következően mindenféle örökkévaló princípiumot, anyagi vagy lelki szubsztanciát tagadva helyezi magát mégis a Minden Egy erkölcsi égisze alá. Védelmet csak annyira magának, mint élettársainak (!) kérve-keresve („Tragédiát csak emberi lélek él / át, mégis állat szenvedi meg s növény / körös-körül – torz, durva hullám / zúdul az éteriben fajukra.”) S hogy mi ez az éteri, a számukra való?  Rilkével is felelhetnék, de előbb Babics versével („Tenger lakói, mind anyaméhben él, / úgy érzi, lénye meg se születve ring / dajkálgató áramlatok közt, / élet előtti nagy álmodásban.”) S Rilkénél: „Ó, milyen boldog a parányi lény, / mindig az ölben marad, mely kihordta; / ó, boldog szúnyog, mely belül repül még, / ha nászát üli is; mert minden Öl.” (Nyolcadik elégia, Rónay György fordítása) Egy hang, egy szemlélet. Itt is, ott is a létezők nagy láncolatával. (Igaz, Rilkénél az Angyal több /!/.) De – behozhatatlan előny – a DNS láncolata csak Babics Imre verseiben. S egy eónnyi kozmosz nyüzsgő lényeivel (szép rendben fölfelé) s megváltásra, önmegváltásra szoruló, elbukó emberalakjaival. De a szeretet és a megbocsátás ajánlatával és képességével is („Éltem, behódolt állam alatt való, / magán Aranykort létrehozott egyén / – felejtek és meg is bocsátok / minden e földi gyalázatot már.”). És erre rá is szorul az emberi faj, mert önmaga s világa pusztulását hozza. Amúgy karmája és a dharma (a Törvény) szerény képességű beteljesítőjeként is. Mint valami groteszk bibliai Noé, aki maga húzza magára a vízözönt és a hajót is maga ácsolja – ácsolná – elé. Ahogy alábbi versszakában is. Íme az ember utáni jövő kérlelhetetlensége, de, embervoltunk mentségeként talán, a költészet csodájának nem fájdalom nélkül vigasztaló emlékezete is: „Kökényvirágzás ember előtt-után, / szétágazóbb terv része tehát, de más / faj nem lesz itt többé sosem, mely / verseket írna kökényvirágról.”

 

 

Szondi György

„Példabeszéd, jelek érvelése.” Példás beszéd: jelek érverése.
Igazgat igazul. Vadont plántál. És táplál. Teremt emberenyhet. Mellérendel. Összerendez.
Róla, művéről szavakat szőni is ha botladozik a betűvető – sápadt marad. A szöveg is. Magam mindenképp. Állok el tőle. Vagy talán (ha mégis): ölelő gyöngéd örökököl – nyílik. Figyel és figyelmes. Minden alkotása. Igazol. Igazít.
Hogy részem lehet Babics Imre irodalmi jelenlétében az évezredben – életem nemes ajándéka. Köszönöm, rendember, köszönöm, tiszta mester!

 

 

Szörényi László

Babics Imre Madáchot folytatja. Nemcsak azért, mert a történelem értelmét/értelmetlenségét kutatja, hanem azért is, mert segíteni akar a világdráma átszenvedőinek, a Paradicsomból kizavart Ádám mai utódainak, kor- és honfitársainknak.
Hogy a díjnyertes műből idézzünk:
————-„A karma nem vár szárnyas időkre és /
————-vagy új Aranykor-eljövetel se kell,
——hogy LÍRIKUS szülessen és csak
az, kihaló szavakat leíró.
————-Visszhangzik itt benn, s átalakulva fényt
————-s erőt teremt a durva kiűzetés:
——Tahó, te kinn, kívül maradsz! – így
mű születik, s mosolyog, ki VAN. S én.”

 

 

Tamási Orosz János

Léteznek végtelen kiterjedésű kontinensek. Láthatatlanok. Tudósok, bölcselők, filozófusok lakják, de mindenekelőtt költők. Közülük való Babics Imre, aki meglehet pályafutása kezdetétől egyszerre élt közöttünk és közöttük, de mindkettőből kicsit kiszakadva – figyelte meg-megtorpanó, mankóit mindig korán eldobó jelenünket, s perceinket következetesen az időn kívüli idő sugallataihoz mérte. Látszódunk-e, legalább apró porszemként, annak tűéles tükrében? Ám, hiszen innen oda s onnan ide tart, kozmoszok vándoraként, önmagát is folyton gyarapítja; vállalja, hogy metaforái – a felszínen – olykor egymás jelentése ellen fordulnak. Nem így van. Könyvlapjai elé bölcseket, vagy bölcsességre vágyókat invitál, akik megértik: már Heraclitus is átutazó volt ismert korában; az ismeretlen mércéjét állította kortársai elé, s azt ők és utódaik, a mai napig, félelemmel vagy megvetéssel nézik. Babics metaforákból építi föl sugallatait; tudva, hogy lesznek értő követői; s tudva, hogy sokunk mégis a Semmit gyarapítja. Így ír történeteinkről egyik haikujában: „Méhtetemek a / kaptár előtt. A Semmi / nem az Istené.” De ki ő? Mi ő? Nagyepikába rejti a válasz lehetőségét, a Gnózis egyik elrejtett részletében írva le: a számtalan új szellem ki- és elvirágzása “Elhasznált lélekzet, azért, hogy felfrissüljön a Semmi. Aki „Negatív árnyéka az Úrnak.” Aki „a leggyorsabb követője az Úrnak”. Gondolat, szellemtuszkulánum, művészet, lét – minden elhaló töredék. „Mindez a Semmi, az Úr árnyéka felé tart.” Babics Imre gondolkodó, tűnődő költő. Lépésről lépésre haladva, óvatosan hántja le az emberről annak időt elfogadó, az időbe s az idővel takaródzó lényegét: ki így él, „Lehullt, noha szárnyalt.”

 

 

Toót-Holló Tamás

Aki látta már valaha Babics Imrét, annak ismerős lehet a jellegzetes fejkendője. Amit viselve tényleg úgy néz ki, mint egy kalóz. A kalóz pedig nem más, mint a tengerek farkasa. Hadd szólaljon meg hát Imre díjának tiszteletére őt méltatva a Farkasvér című verse. Ez a költői remeklése az Abrak a vadnak, ablak a vaknak című kötetében szerepel. A vers egy rácsodálkozás a saját kutyájára, amelynek fura járásában Imre azt veszi észre, hogy a farkas természete visszasompolyog belé. Azt üzenve neki, a gazdájának a maga testbeszédével, hogy „farkas illik hozzád”.
Igen. A tengeri farkasnak nem kutyája, hanem farkasa kell legyen, olyan ragadozó, aki, „ha kell, vadászik és öl szenvedélyesen, mint amikor az erdőt vérei uralták”.
„Nincs simább út Istenhez az övénél, ki komoly ok / nélkül hasonul az egyetlen gazdával” – állapítja meg Imre, s végül megvallja, ő is ösvénye felé fordítja a fejét, s a meleget árasztaná, mert az Rá vall. A vers varázsát az adja, hogy a nagy kezdőbetűvel leírt szó – Rá – egyszerre jelentheti saját farkastermészetű kutyáját, de magát az Istent is, akinek melege – a Rá szó itt persze az egyiptomi napistent is megidézi – Rá vall.
Egy biztos, nagyjából akkor, amikor az egyiptomi napisten, Rá a maga szeretetét a maga népére a maga időtlen idejében kibocsátotta, azon a tájon, ahol most Imre él, a Pannon-tenger vize hömpölygött. S ha néha az ő ideje is időtlen idővé nemesülhet akkor, amikor létének szövetét nem a magukat démoninak képzelő embermolyok falatozzák, akkor lehet ő akár a tengerek kalóza a Pannon-tengeren is. Vadászva és ölve szenvedélyesen, mint mikor a tengereket az ő vérei uralták. Sok boldog kalózkodás felségjoga járhat most ezzel a díjjal Imrének – pápai vizeken is, s hozzá még pápai vizeken is. Az egyik pápaságon Vatikánt, a másik pápaságon Pápa városát értve.
Kalandra fel, kedves Imre. Bár hangja nincs jelen, üvölts a holdfénnyel a farkasoddal együtt, aki illik hozzád. Vár rád a Pannon-tenger, légy te is annak a farkasa tehát. Rá isten árassza rád a meleget, hogy beléd semmilyen falkatermészet vissza ne sompolyogjon.

 

 

Turai Kamil

„A hit bizonyítja, hogy útra k e l l ü n k.” Utunk, útrakelésünk tehát nem céltalan-véletlen, hanem az egyetemes végcél igézetében és szükségszerűségében nyilvánul meg, mint Kantnál. Nem a hiány hite, hanem bizalom bizonyossága bizonyítja, hogy rendeltetésünk beteljesül. „Szeretni Istent, túl a hiten, de mást / nem tenni semmit, bőven elég”. Pál apostol ’sola fides’-hitvallása és szeretethimnusza egyszerre szól a kortárs költő soraiból. S Szent Ágoston direkt direktívája is: szeress, s tégy, amit akarsz. Tedd meg, amit akarsz. Ne legyen distancia szándék és tett közt, éppen elég életfeladatként. Ekkora égbolttal a háttérben nincs mitől félnünk. „Humuszba bomlás: legmagasabb erők / alkímiája – béke sugárzik át.” A halál semmibe-sulykolása nem hat a lélekre, mivel oly igazi béke fogja ölébe, melyet Jézus garantál, az é n  békémet adom nektek. Ilyen határtalan horizont előtt játszódik Babics Imre könyve, illik komolyan venni.

***

Az élet értelmét, szépségét újra és újra megkérdőjelezik egyes torz-identitású lények. Ők a teremtés kivetettjei, akikre számot tart a pokol. „Okoskodó pojácá”-nak nevezi őket a vers, mivel eleve rossz szándékkal érvelnek, önmaguk ellenében. S követi rémtettüket a „káosz árnya”. Ezzel elvész a „nyugodt élet” lehetősége. „Nyugodt mederben folyjon az élet, ám / mindig jön egy-két elborulásra kész / agyú, okoskodó pojáca – és velük újra a káosz árnya”. Az ember hiába Nap-arcú, Nap-szemű, nem tud érvényt szerezni küldetésének a sötétség túlerejével szemben. Vallomására – „hélixre kaptam / némi esélyt” – néma csend a válasz. Nem is akármilyen, hanem „robotcsend” követi a feltárulást. Mélységes pesszimizmus árad a költő lemondó sóhajából, nincs értelme a kései jóvátételnek sem. Hiszen „lelepleződik majd, de nem lesz / már, akit érdekel – űr, robotcsend.” De azért nem egyértelmű és véglegesen lezárt ez a küzdelem, mivel újra csak felcsihad a hősben a végső győzelem reménye, elszántsága: „ő nem menekült fagy és / sötét elől, s így lett megáldott / szárnyas a messzi időkig és túl”. Ha menekült is, nem -tól, -től, hanem -hoz, -hez. A nehezebbet választotta, a hamvasi taktika értelmében, ha két út áll előtted, a nehezebben indulj meg. A jézusi „boldogok, akiket üldöznek” ideálja szerint. A két abszolút fizikai rossz – „fagy és sötét” – nem riasztja, mert látja a belülről fakadó áldást: felrebben félelem nélkül „messzi időkig és túl”. Azaz, az időtlenség semmi negativitást nem ismerő honában él öröklétig, ha a rossz alternatívákat kikapcsolja tudatából, mint kísértő rémképeket. Velük szemben kézzelfogható, konkrét áldások tornyosulnak. „Egy tölgyfa és egy vers van a mérlegén”. Azonegy súllyal. Itt megszűnik már képzelt és valóságos dichotómiája. Nem rémiszt a tölgyfa mázsás túlsúlya, mert a versbeli tölgy ugyanolyan valóságossággal támaszkodik ránk. Ami eddig ránk nehezedett, fagy és sötét, a felszabadult tudat áhítatában elveszti jelentőségét, könnyűvé válik.
(Részletek az Artisjus-díjas kötet értelmező kritikájából: http://www.naputonline.hu/2022/11/18/turai-kamil-derkristalyok-novekvo-sohajabol/)

 

 

plr22aBabics Imre pontuszi moszatok szikláin, illatozó fügebokor alatt (fotó: Hegedűs Gyöngyi)

 

*

 

Pár pillanatkép a díjátadó gáláról

(Sal Antal)

 

a (Large)Négy átadói felvétel (a másodikon Szinger Andrással, az Artisjus Főigazgatójával)

 

2Báthori Csaba, Babics Imre, Szörényi László

 

11Szondi György, Babics Imre, Báthori Csaba

 

3Babics Imre, Szondi György

 

 

Illusztráció: ~Költői part (Szozopol fövenye, az előtérben Babics Imrével) – Hegedűs Gyöngyi fotográfiája


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás