G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (V./V)
A természeti, földi – és a természetfölötti, égi valóság közti szakadék áthidalása
*
IV. 3. ÚJ KORSZAK KÜSZÖBÉN – az EON-váltás megrázkódtatásai (A megromlott európai civilizáció kaotikus széthullása – és a megújulás lehetősége ) A XXI. század 1. fele: kegyelmi Idő
Az ezredfordulóhoz közelítve, mintha valóban történni kezdtek volna a dolgok… Az évezredvég eufórikus hangulatában néhány jelenség már arra mutatott, hogy a lengyel pápa, Karol Wojtyla korszakában talán egy nagy megtérési hullám következik be, és a Szentlélek tűzlánggal tölti be a lelkeket. A karizmatikus lelki mozgalmak soha nem látott, újult erővel lángra kaptak; az ifjúsági pasztoráció széles lendületet vett; s mindenki remélte-hitte: a Messiás Béke-országa csakhamar megvalósul itt e Földön. Az agonizáló világ átalakul; az emberiség egésze térdet-fejet hajt Krisztus előtt; s Új Tavasz veszi kezdetét. Sajnos, nem egészen így történt…
Az 1989/90-es év meghozta ugyan Közép-Európa megszabadulását „a kommunizmus kísértetétől”, csakhogy a Gonosz hatalma még nem volt teljesen megtörve. Azóta is újra és újra felüti a fejét a Kígyó; hol itt, hol ott… A Szent Szűz már a 90-es évek derekán /ismét/ jelezte: „Európát lángtenger veszélye fenyegeti, ha nem tér meg” (Lourdes, 1994; Róma, 1997). 2001. decemberében egy kicsit biztatóbban: „A világra egy sötét kor virradt; de hamarosan győzni fog Szeplőtelen Szívem”. De előtte még „ki kell állnotok hitetek mellett. Aki Igent mondott, maradjon hűséges benne”.
A küzdelem Jézusért, az Egyházért, a kereszténység megerősödéséért, a világ átalakulásáért tehát /még/ nem ért véget. 2002. aug. 17-én, az Isteni Irgalmasság Bazilika felszentelése alkalmából II. János Pál ismételten felajánlotta a világot az Isteni Irgalmasságnak, bízva benne, hogy a kereszténység – minden üldöztetés ellenére – az új évezredben legyőzi az ártó hatalmakat, és a Szentháromság-EGY-ISTENben megtalálja a Remény Forrását: győz az Isteni Irgalmasság, s elkerülhető lesz a jóslatokban jelzett világkatasztrófa. A Szent Pápa felajánló imája: „Istenünk, irgalmas Atyánk, / aki kinyilatkoztattad szeretetedet / Fiadban, Jézus Krisztusban / és kiárasztottad ránk / a Vigasztaló Szentlélekben, / Terád bízzuk ma a világ és / minden ember sorsát. / Hajolj le hozzánk, bűnösökhöz, / gyógyítsd meg gyengeségünket, / győzz le minden rosszat, / engedd, hogy a Föld minden lakója / megtapasztalja irgalmadat! /…/ Örök Atya! / Fiad fájdalmas szenvedéséért / és feltámadásáért / irgalmazz nekünk és az egész világnak! AMEN”. A közös ima, a mindinkább terjedő szentségimádás reménnyel töltötte el a közép-európai híveket: hátha bekövetkezik a várva várt változás! De az egyre késlekedett…
Sajnos, a hazai egyházban kevésbé vált mindennapos gyakorlattá a Szentségimádás; s főleg az utóbbi /pandémiás/ években csak igen kevés templom engedhette meg magának, hogy egész napos nyitvatartással lehetővé váljon az Oltáriszentség előtti hosszas, elmélyült imádkozás a “véletlenül” /?/ be-betérő hívek számára – így az emberek elszoktak az élő Jézussal való gyakori beszélgetéstől, segítséget kérve tőle a mindennapok problémáinak megoldásához. Pedig semmi más nem erősít/het/i meg úgy a hitünket, mint a szemlélődő ima és a lelki beszélgetés. Ha mindennaposan tapasztaljuk Jézus jelenlétét az életünkben, akkor erősek, bizakodók, küzdeni tudók maradunk, és nem vesztjük el a reményt semmilyen nehézség hatására. És akkor rá tudjuk/merjük bízni életünket Megváltónkra minden fenntartás és kétely nélkül. Nehéz helyzetekben nincs ennél fontosabb az életben – sem egyéni, sem társadalmi szinten.
Mert bármily szkeptikusak is az emberek az „isteni segítséget” illetően, bármennyire nem érzékelik is az „isteni beavatkozás” erejét a történelem formálásában – hosszú távon mégis nyilvánvaló, hogy Isten kezében van a Történelem és a Jövőnk. Ha az ember/iség/ ezt megérti, elfogadja: tudatosan előreviszi, érleli Isten munkájának beérését, s élvezi annak gyümölcseit, akkor megmenekül. De ha nem, sőt: ha akadályozza Isten tervének kibontakozását – mint napjainkban is a különféle pártharcok, a „ki kit győz le?” elv – akkor csak „történnek vele” a dolgok: katasztrófák sora a katasztrófák nyomában. S ha belesüllyed a depresszióba /akár az egyén, akár egy nemzet/ – amelyből már nem tud kilépni: akkor átadja léte fölött az uralmat az Ördögnek. A közös imalendület, a közbenjáró imák másokért, a bűnösökért, az egész emberiség jövőjéért, családunk s népünk megmeneküléséért, Isten népének megmaradásáért is nagyon fontos: az együttes ima ereje magasabbra száll. Hiszen a közösség a Szentlélek lelkületével keresi az Istennel való találkozás örömét. Éppen ezért van olyan jelentős egyesítő szerepe a közbenjáró imáknak: részint belső lendületet ad maguknak az imacsoport tagjainak: átemeli őket egy magasabb szférába, amelyben – úgy érezhetik – magukkal az Égiekkel társalognak; másrészt viszont minél intenzívebben imádkozunk, kérjük a Szenteket, Máriát, vagy magát Jézus Krisztust, hogy kéréseinket az Atya elé vigyék – annál biztosabb lehet a reményünk, hogy meghallgatásra találunk Teremtőnknél, s teljesülnek kéréseink. És nem szabad megfeledkezni a hálaadásról: Istennek és az Égieknek is szükségük van a köszönetünkre, az örömünkre, arra a boldogságra, amit a „mennyei segítség” kivált bennünk egy-egy szorongató léthelyzetünk megoldásakor.
A 2013-ban megválasztott Ferenc pápa ugyancsak fontosnak tartotta, hogy Isten irgalmasságért fohászkodjon az Egyház a közelítő világkatasztrófa elhárítása és Európa lelki megújulása érdekében. 2015. december 8-án, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén meghirdette az Irgalmasság Rendkívüli Szentévét, amely 2015. április 11-én, az Isteni Irgalmasság vasárnapjának előestéjén a Misericordiae vultus /Az Irgalmasság arca/ kezdetű bulla átadásával indult, s a Szent Péter Bazilika Szent Kapujának (Porta Santa) megnyitásával folytatódott, és 2016. november 20-án, Krisztus Király ünnepén zárult. Bullájában a pápa elsőként a megbocsátás fontosságára hívta fel a figyelmet, s hangsúlyozta: soha nem szabad belefáradni az irgalmasság gyakorlásába, hogy a következő években mindenki találkozzon Isten jóságával és gyöngédségével; s a hívőkhöz és a távolállókhoz egyaránt eljuthasson az irgalmasság balzsama. Az Irgalmasság testi és lelki cselekedeteire nagyon nagy szükségünk van nekünk magunknak is: ez Isten köztünk már jelenlévő országának a jele: balzsam a szívünkre. A legfontosabb, hogy az Irgalmasság Misszionáriusai eljussanak a bűnbocsánat jóhírével minden emberhez, s megtérésre szólítsanak, feloldozzanak minden bűnöst. Az Irgalmasság Szentéve legyen tehát az ÚR kegyelmi esztendeje; az Egyház vigye el a szegényeknek az örömhírt, hirdesse a foglyoknak és az elnyomottaknak a szabadulást, s a vakoknak adja vissza a /tisztán/látást. Hogy megmenekülhessen az emberiség…
Horváth Mária látnokunk feljegyzései szerint a Küzdelemnek egy nagyon súlyos szakaszába léptünk 2016-ban: „A Lourdes-ban történt árvizek előjelek az ország sorsára nézve” /jan. 8./ De Szűzanya /most is/ bátorítja gyermekeit: „A türelem enyhíti a belső feszültségeket és megöli a bosszúvágyat. Legyetek hát türelmesek Istennel, embertársaitokkal és önmagatokkal” /október/. „Engedjétek be szívetekbe a Gyermek Jézust és elmélkedjetek rajta – s a gyermekségen. Forduljatok a Mennyei Atya felé, Akinek mindent köszönhettek” /dec. 8./. E súlyos történelmi korszakban „sokan fognak meghalni; de ne kérdezgessétek, miért, hanem álljatok a szenvedők mellett”. Bocsássatok meg egymásnak, és tudjunk bocsánatot kérni, mert a kiengesztelődés nélkül nincs Szeretet. /…/ Kérjük a Szentlélek megvilágosító Kegyelmét, a megkülönböztetés Lelkét! – mert a Szentlélek nélkül meghal a lelkünk. A Szentlélek a Teremtő, a Megvilágosító, az Erősítő és Vigasztaló, az Összekötő, AKI Egységbe fűz az Atyával, Jézussal és Máriával és keresztény Testvéreinkkel – tanácsolja a látnok nekünk a kapott üzenetek alapján, hangsúlyozva, hogy „imádkozzatok, imádkozzatok sokat, többet, mint korábban – az Egész Világért! /…/ A kicsi Jézus megáld Benneteket, maradjatok Benne, mint kicsi testvérkéi” /2018. dec. 8./ „Vértezzétek fel a szíveteket hittel és Jézus iránti bizalommal. Változik az Egyház – a nemzetek – és a Világ sorsa. Ne Féljetek! – én Veletek maradok, nem hagylak el Benneteket!” /2019. június/ A megpróbáltatásoknak „hamarosan vége lesz /…/ egy időre” /2020/. De ha nem tértek meg: egyre intenzívebben folytatódnak. „Megmentem országotokat, de a világot érintő események következményeitől már nem tudom megmenteni” /2021. szept. 12./. Az üzeneteket komolyan vettük: azóta a legtöbb templomban folyamatosan engesztelő imát tartunk Magyarországon is, a hazáért és az egész Világért, a Világ életéért, s az ember/iség/ megmeneküléséért.
A folyamatos ima, az engesztelő életmód és a hálaadás (akár csak a legkisebb jótéteményért is) bensőleg megerősít bennünket, hogy a nehézségekkel szemben győzni tudjunk; esetleg tegyünk életfelajánlást Istennek (a hármas fogadalomhoz (engedelmesség, egyszerűség, tisztaság) számára nagyon kedves; bennünk pedig táplálja a szeretetet és empátiát mások iránt. Az önként vállalt szenvedés, szenvedéseink, nehézségeink felajánlása mások javára pedig önzetlenné, alázatossá tesz bennünket, és spirituálisan mind magasabbra emel: a szentáldozásban Jézus szent testével és vérével átmossa gondolatainkat, egész életünket, múltunkat – jövőnket – kapcsolatainkat, s új szívet, új életet ad nekünk. A Szentlélek tüze átjárja egész életünk.
Az üdvtörténet – a misztikusok szerint – voltaképpen nem más, mint az ember/iség/ spirituális fejlődésének története, mind személyes, mind közösségi szinten. Kilépvén az Istennel való Egység állapotából – egyénként a gyermekkor Édenéből, közösségként a Paradicsomból /bűnbeesés/ – az ember mind egyéni, mind közösségi szinten elindul a maga-választotta, sok-sok küzdelemmel, szenvedéssel, kudarccal, olykor győzelemmel teli útján. De közben folyamatosan keresi Isten áradó szeretete s kegyelme által a Hozzá visszavezető utat, mert érzi, hogy szüksége van a Támaszra, a Biztonságra; s mert minden szinten útjelző Fények járnak előtte (volt-emberek, a Megváltottak, kik „üzeneteket” közvetítenek felé a túlvilágról). Aki rátalál végül a maga “keskeny útjára”, az ÚTra, mely az Életbe vezet, az átéli a „szent Titkot”, a „megváltottság” boldog tudatát már földi életében; mások csak a halál pillanatában (mint a ‘jobb lator’); az pedig, aki a „hármas isteni erény” védőburkában /hit – remény-szeretet/ kora-ifjúságától egész életén át Krisztus felmérhetetlen távlatú spirituális fény-lángjában ég – szentté válik (akár már itt a Földön, mint II. János Pál, Fausztina nővér, Pio atya avagy Kis Szent Teréz). A Teremtő által megálmodott emberkép csak Krisztusban valósult meg tökéletesen; de a mártírok és a Szentek megközelítik ezt az Ideált. A Mennybeli Szentek Krisztus Misztikus Testéhez tartoznak; közbenjárásuk ezért hatékony – imáikat felajánlják az élő emberekért. Kis Szt. Teréz eleve már éltében azért fohászkodott: „Azzal akarom tölteni a Mennyországomat, hogy jót teszek a Földön (virágesőt hullatva az emberekre).” Így hát bízhatunk benne, hogy nem reménytelen az emberiség helyzete: aki ellentmond a Gonosznak, minden csábító ígéretének, saját hamis vágyképeinek, s esetleges tévedéseit, netán tévelygését megbánva, benső önátadással az Egyetlen Igaz /evangéliumi/ Útra tér – Istennél kegyelmet talál, és üdvözül. S ha mindannyian ellentmondunk, és bűnbánattal, vezekléssel, kéréssel és hálaadással Istenhez fordulunk: Ő végtelen könyörületességével megkegyelmez nekünk. Mert Isten nélkül: semmik vagyunk – de „Istennel minden lehetséges”.
A művészet is a lélek ‘szabadságharcát’ vívja a megkötöző sátáni erőkkel szemben immár két évszázada. A társadalmi célokat „kiszolgáló” ún. „alkalmazott művészettel” ellentétben az Égi Erők és a földi Egyház küzdelmét erősíti a luciferi Hatalommal szemben a XIX–XX. században. A személy/iség/ „szabadságharca” felerősödött a (főként Nyugaton) kialakuló, mind racionálisabb /és diktatórikusabb/ uralmi viszonyokkal, a felgyorsult civilizációval szemben, így védekezve az „eltömegesítő” hatások ellen. Az ördögi Hatalom évszázadában /XX. sz./ a kultúra „ellenkultúrává” változott: nem törekedett a hazugságra és a totális erőhatalomra törő társadalmi berendezkedéssel való harmóniára, hanem ellenkezőleg: az ép és egészséges szellemi erők (a legjelentősebb gondolkodók, művészek, tudósok stb.) élesen szembeszegültek a diktatórikus viszonyokkal, a dehumanizáló törekvésekkel, az életértékek, a társadalmi erkölcsi tudat leépülésével. Így próbálták megmenteni a 2500 éves európai kultúrát – s az annak alapját képező, azt meghatározó keresztény erkölcsi- és értékrendet.
A mindjobban démonizálódó valósággal, a Pénz-Hatalom-a jogfosztottság-a magasabb értékvilágot felmorzsolni akaró dehumanizáló társadalmi erőkkel már a XIX. században szembefordultak a magasabb rendű, természetfölötti Valósághoz kötődő, az erkölcsi tudatot és az emberi élet méltóságát védelmező ellenerők. Nemcsak az Egyház, nem is csupán az ÉGi „küldöttek” /a Szentek, látnokok/, hanem a művészet és a filozófia, a humán tudományok képviselői általában is. Természetesen ekkor még nem tudatos és elszánt „harci kedvvel” (mint majd az avantgárd teszi a XX. században); hanem a valóság disszonáns voltát, a morális értékek széthullását s az emberi érzelmeket eltipró racionalitás könyörtelenségét leleplező elemzésekkel, művészeti alkotásokkal. Az érdekek uralmát a magasabb értékek fölött érzékelő s ettől szenvedő művészek hagytak fel leghamarabb az optimizmustól duzzadó pozitivista világkép /hegeli, majd marxi/ „fejlődés”-koncepciójának terjesztésével. A XIX. század első harmadában megszülető modern művészet legjelentősebb képviselői szétrombolták a korszak illúzióvilágát, s a reneszánsz harmóniát sugárzó természetelvű, majd a barokk kor életerőtől, bőségtől duzzadó „evilágiságát” megelégelve, alászálltak a lélek mélyrétegeibe, s a tudattalan történések és transzcendens élmények mibenlétét, egy magasabb valóság törvényeit ‘kutatva’, magában az emberben rejlő disszonanciákra irányították a figyelmet. A XIX–XX. század legjelentősebb költői (a német Hölderlintől kezdve az amerikai E. A. Poe-n, majd a francia lírikusokon: Baudelaire-en s az ‘átkozott költők’-ön /Verlaine, Rimbaud/ át Mallarmé, Paul Valéry, Stefan George „arisztokratikus szimbolizmusáig”) már világosan felismerték (amikor még a racionalizmus, a felvilágosodás és a Nagy Francia Forradalom dicshimnuszát zengték Európa-szerte költők és filozófusok és politikusok), hogy a szakrális értékvilág földig rombolása, a vallás hitelvesztése megtörte Európa szellemi és lelki egységét, s így e földrész teremtő ereje sorvadásnak indult.
Az ‘Ördöggel’ szövetkező „fausti kultúra” a korlátlan hatalmi és gazdasági versenyszellemnek, a szélsebesen fejlődő technikai civilizáció dehumanizáló hatásainak tág teret biztosítva, a teljes anyagi – emberi kiszolgáltatottság és nyomor vermeibe taszította a társadalom vagyontalan rétegeit; s a gyorsan urbanizálódó, „fejlett” országok elindultak a törvényszegés, a gyűlölködés, a gyengék eltiprása, a területszerző, hódító háborúskodás útján (amint azt Victor Hugo, Balzac, majd Zola regényeiből tökéletesen megismerhettük). A Kereszt hatalma látszólag megtört, a társadalmi szolidaritás megbomlott, az erkölcsi értékek devalválódtak; a „nyomorultak” életviszonyai iránti felelősségtudat kiveszett a magasabb státusú emberekből. Az új Bálványok (Pénz-Hatalom-Dicsőség) lassanként elfoglalták az emberek gondolkodásmódjában a spirituális értékek helyét; s a lelki Tisztaság-Áldozatkészség-Őszinteség „lenézendő”, sőt eltiprandó, nevetséges naivitásnak minősült. Faust felcserélte az intim „kisvilágot”, a lélek békéjét és tisztaságát a „nagyvilág” örömeivel: az érzékeny és finom lelkű, önfeláldozó Gretchent a Walpurgis-éji Vámpír-nővel; s a Nagyvilág féktelen álarcosbálján a Hódítás mámorában tobzódva, a Pokol szennyes erőivel szövetkezett. A Múlandóság és Üresség kínzó perceitől gyötrötten, hiába vágyik már az intim Pillanat megragadására („verweile doch, du bist so schön”) – marka csak az Űrt markolássza keserűen.
Faust, a modern világ ideálhőse mindent, ami csak elérhető és megszerezhető, birtokolni akart – s ezért cserébe „eladta lelkét az Ördögnek”. A technikai változások bűvöletében, a Cselekvés és a világi élvezetek hajszájában megfeledkezett az Egyetlenről, aki őt igaz szeretettel szerette – s mikor már visszatérne: nincs kihez. Gretchen nincs többé. Most már hiába érzi: csak Gretchen tisztasága mellett találhatott volna belső egyensúlyra – de ő az üres Semmivel töltötte életét. A megtestesült „örök Nőiség” immár halott; hiába sóvárog utána („Das ewig weibliche zieht uns hinan”). Mephisto diadalmasan magával viszi üres lelkét a Pokolba. A Nagyvilág pedig pörög-forog megállíthatatlanul a Pénz tengelye körül Végzete felé – mígnem elérkezik roncs-űrhajóként a XXI. századba. Ha nem áll meg, a Kozmosz fekete lyuka végül magába nyeli.
Így lett Faust „korunk hőse”, tipikus figurája. Alakja – más-más néven – fel-feltűnik sokféle változatban végig az egész XX. századi irodalomban. Hogy végül Woland sátáni Birodalmában lássuk viszont, ahol a Mestert – a Jézus-lelkű művészt – elmegyógyintézetbe zárják, miközben a hatalom imádatától elkábult tömeg Woland előtt hódol. De a Mester lelki társa, Margaréta (Gretchen modern alakváltozata) átmenti Szerelmét egy Másik Dimenzióba; míg Woland mint őrült Garabonciás, kacagva tovatűnik a becsapott tömeg szeme elől. A Gonosz nem diadalmaskodhat a Magasabb Értékvilág fölött; s a tömeg szájtátva nézi, mint válik semmivé – porrá és hamuvá – mindaz, amit a Sátán ígért, avagy neki is adott (Bulgakov A Mester és Margaritája a XX. század egyik legnagyobb és legfontosabb regénye). Tulajdonképpen még ma is a Woland-típusú szemfényvesztők próbálják irányítani a Történelmet; de mintha már az „isteni beavatkozás” ellenereje is erősödne – vezeklő imáink és könyörgéseink hatására. A Jövő kulcsa és záloga: az ember/iség/ visszatérése Teremtőjéhez és a Teremtő által megszabott élet-parancsokhoz; ha nem akar aláhullni a Semmibe.
A modern költészet ezzel a folyamattal nézett szembe, megszenvedve s feltárva az emberi tudatban az antihumánus viszonyok közepette lezajló érték- és szellemromboló hatásokat. Sokan azonban nem szeretnek mindezzel szembenézni; így inkább elzárkóznak a kortárs művészettől, s egy álharmóniába, a hősi múlt és „a régi dicsőség” illuzórikus világába menekülnek (ami ideig-óráig lelki védettséget ad; de aztán újabb csalódások, kiábrándultság forrása lesz). A mindenkori jelen művészeit nem elutasítani kell azért, mert időben felismerték az eltorzult valóságviszonyokat s azok lélekroncsoló következményeit; hanem, épp ellenkezőleg: tanulni kell és lehet műveikből, megismerve az okokat és okozatokat, amelyek mára már egész európai kultúránk deformációjához vezettek. És nem a költészetet kell „tiltani”, elítélni, cenzúrázni (mint tették azt a XX. században – főként a kultúrpolitikusok, de többnyire maga a nagyközönség is) a valós viszonyok feltárása miatt, s mert leleplezi korunk visszataszító hazugságait – hanem a viszonyokat és saját gondolkodásmódunkat kell megváltoztatni, ha újra életképessé szeretnénk tenni a 2000-éves keresztény Európát.
Már a XIX. században megszületett tehát az „ellenkultúra” – a romantika és a szentimentalizmus voltaképpen tiltakozó menekvés volt a való világból. Hölderlin azért teremtett egy „álomvilágot” a maga számára, mert felismerte: hova vezet a „fausti civilizáció” /a szövetkezés az Ördöggel/; s ki is mondta: „Ha az ember Paradicsomot kezd el építeni a Földön, az mindig Pokollal végződik”. A lélek mélyvilágában viszont kincsekre talál az, aki „nem épül be” a létidegen hatalmi struktúrákba; aki nem hírnévre, pénzre ‘éhezik’, hanem alámerül a szellemvilág szépségeibe. A mi Vörösmartynk is inkább a „szívöröm”, a szeretetkapcsolat boldogságára vágyott, semmint kincsre, hírnévre; a kis virág kedvességére, és nem a „rózsaberek” pompájára, a „világ” birtoklására. E. A. Poe felmutatta a lélek kísérteties és szomorú elárvulását, a Végzet uralmát a Sors fölött, a „Szabadság” országában elsiratva a Szeretet tovatűntét. Baudelaire a Romlásban is a fájdalmasan megcsúfolt Szépséget („a Romlás virágait”) kereste. Egyikük sem távolodott el még valójában a transzcendens léttörvényektől; de már idegennek érezték magukat a köröttük kialakuló torz valóságban. Ebből az életérzésből fakadt a romantika éteri varázslata. Az ezen a talajon kisarjadó szimbolizmus pedig már – figyelembe se véve a durva valóságot – a Költészet ezoterikus Szépségébe mint léttengerbe alámerülve hódolt az AZÚR és a FÉNY, a csillag-világ tiszta, de elérhetetlen Mennyországa előtt (Mallarmé). A két „átkozott költő” (Verlaine és Rimbaud) viszont már alapjaiban megújította mind a poétikai szemléletet, mind a lírai nyelvet. Ráeszmélve az ember bűnös voltára, a test végzetes hatalmára, keresték – külön-külön – a transzcendens Valósággal a kapcsolatot (Verlaine bűnvallással, mélységes bűnbánattal; Rimbaud kegyetlen önszembenézéssel, a „pokolbeli évad” véres és megalázó, megrázó tapasztalataival). Felismerve, hogy „a régi Ünnep” tovatűnt – s az új életviszonyok között nem is lehet továbbvinni: keményen meg kell küzdeni önmagunkért, az életértékek helyreállításáért („Modernnek kell lenni mindenestől”). Ez a szellemi tapasztalat, a régi értékek újrafogalmazása, a társadalmi értéktudat teljes megújítása, az Istennel való kapcsolat helyreállítása vezethet csak az Élet megújulásához. Ha ez sikerül: Új Hajnal virrad/hat/ az emberiségre.
Istenhez kell tehát visszafordulni, az Ő segítségéért fohászkodni az elidegenült valóságviszonyok között – mint tette, teszi az emberiség évezredek óta. A 69. zsoltár (Kiáltás a mélyből) pontosan ezt a közérzetet fejezte ki: „Végy ki engem e fertős sárból / Hogy el ne süllyedjek / gyűlölőimtől / Ments meg a nagy vizeknek örvényiből. // Tarts meg ellenségim haragjától / Hogy a mély víz engem el ne nyeljen / se pedig felül reám ne boruljon / Ne merüljek tengermélységbe / A kútnak szája engem be ne zárjon!” Hasonlóképpen küldi Baudelaire is a Mélységből fohászát Istenhez (De profundis clamavi): „Szerelmem csak TE vagy; szánalmadért kiáltok, / Végtelen szakadék, hová szívem zuhant. / Olyan földrész ez itt zárt láthatár alatt, / hol éjjel borzalom száll s istenkáromlások //…// Mi múlhatná fölül az iszony e világát / mit könyörtelenül e jég-nap fagya jár át / s az ős-káosz-szerű, fölmérhetetlen éjt? / A tompa barmot is irigylem már azért, / mert boldog, hogyha mély, sötét álma bezárja, / orsódnak, ó Idő, lassan fogy a szála!”
De a világ csak forog-pörög „keserű levében”; s több /költő/nemzedék felhalmozott élettapasztalata, az egymásra piramis-szerűen felrakódó spirituális tudásanyag teszi lehetővé a szemléleti változásokat. De mivel a mindig megújuló Élet maga új és újabb kihívásokat intéz az emberiséghez, a legnagyobb költők mégis képesek arra, hogy e kihívásokra egyetemes válaszokat adva, a világfolyamatokat értelmezzék. Így a költészet változásai során nyomon kísérhetjük az emberiség tudatfolyamában lezajló alapvető változásokat is.
Mallarmé így jellemzi naplójában korát, a XIX. század utolsó évtizedeit: „Korunk átmeneti időszak, amelybe a költőnek nem szabad beilleszkednie. Ez a kor „törvényen kívül helyezte” a költészetet; így tehát a költőnek e „törvényen kívüli állapotban” kell – a transzcendens értékvilághoz ragaszkodva – olyan értékeket és szépségeket teremtenie, amelyeket majd csak „egy későbbi, vagy soha el nem jövő kor becsül”. Az ő szemében a Költészet „misztikus egyesülés a Mindenséggel”, „az emberi lényeg fokozatos megközelítésére” való törekvés – amihez persze csak a halálban juthatunk majd el. De az ezoterikus, a hermetikus hagyomány, a létszimbólumok és a zeneiség által mind közelebb kerülhetünk hozzá. Mallarmé tehát ebben az irányban tágítja kora költészetének határait: bár kedveli a szonettet, mégis feloldja annak pontos szabályozottságát, „levegősebbé” téve ezáltal a versszerkezetet; elhagyva a központozást, többértelművé válnak képei; felfokozza a zeneiséget – s a rimbaud-i ‘irányelvet’ követve („szó szerint és minden lehetséges értelemben”) többvariációssá teszi költeményeit a sejtelmes homály – a szómágia – a játékos virtuozitás segítségével. Az ő nyomán iskolázódó ifjabb költőtársak (Claudel – Valery – Stefan George – André Salmon – René Char stb. a francia lírában, s velük a belga Verhaeren, az expresszionista költészet Atyja is) az ő kedd délutáni párizsi találkozóin érlelődve lépnek majd tovább – ki-ki a maga útján, részint a misztikum, részint az avantgárd felé.
Ezen a hihetetlenül gazdag palettán új színként jelent meg Paul Claudel neokatolikus lírája, s annak nyomán egy széles körű /lírai, prózai/ újkatolikus felvirágzás az európai irodalomban. Claudel 1886-ban, 18 éves korában, Rimbaud Színvázlatok c. vékonyka kötetét elolvasva, ezt írta naplójába: „kinyilatkoztatást kaptam a természetfölöttiről”. Ugyanez év karácsonyán, a Notre-Dame székesegyházban, a Magnificat hallgatása közben, megtérési élményben részesült („Szívemet egyetlen pillanatban megihlette valami – és hittem egész lényem olyan fölindulásával, olyan bizalmas meggyőződéssel, /…/ olyan bizonyossággal, hogy egyszeriben mindannak vége lett, ami voltam.”). Négy éven át küzdött önmagával, átélve és megszenvedve azt a szellemi harcot, amelyet Rimbaud “brutális”-nak, az emberek csatájához hasonlónak nevezett, s „az isteni vonzásnak engedve”, 1890 karácsonyán katolizált. Verlaine és Rimbaud tragikus életét jelképesnek érezte: tudták, hogy „nem vagyunk idehaza e földi világban” – s „bár földi poklot szenvedtek, hitük az Örökkévalóságba emelte őket”. Isten tehát megbocsátotta vétkeiket.
A „földi otthontalanság” miatti elvágyódás, a szüntelen sóvárgás egy Magasabb Lét után már a romantikában fel-felbukkant; de igazában csak a szimbolistákat inspirálta egy különös Szépség-világ megteremtésére, mint a Romlásból való kimenekülés egyetlen – spirituális – lehetőségére (amit aztán a köznapok anyagias világába beleragadt emberek a l’art pour l’art kifejezéssel gúnyosan elutasítottak). Claudel ezen az úton továbblépve, bepillantást nyert az „égi világba”. Az „elátkozott költők” tapasztalatai nyomán így jellemzi korát a romlásnak indult XX. század hajnalán: „Sátán uralkodik. Tömjénét s aranyát a föld néki ajánlja. / Tolvajként hatol Isten a halálnak e Paradicsomába. //…// Isten Fia, hurcolnak annyi százada nyakba vetett kötélen. / Belőled mitsem hagytak meg nekünk, se szavadat, se arcod”. És mégis: Ő, akit megöltek, akinek köntösére sorsot vetettek, köztünk él ma is – „Ő a Testté lett IGE kútfeje” (Himnusz a Szent Szívről). Csakhogy a kor embere észre sem veszi: „A Sátán egyre rostál, / s elsorvadunk a szeretetlenségben. /…/ Szenvedek és a másik is szenved / és nincs út köztem és közötte / és kettőnk között nincsen se szó, se kéz” – „csak a szörnyű meddőség a Szeretetben” /Sötétség/. Ma már jól ismerjük ezt az érzést: az „elidegenült világ” „elidegenedett” viszonyait – hiszen ez vesz körül bennünket, bárhová megyünk. Talán a kegyelem segíthetne még rajtunk: „Tudom, ahol túlárad a bűn, / irgalmad még jobban bővelkedik. / Imádkozzunk: a világ Fejedelmének órája ez itt” (uo.).
Ősidők óta tudjuk: a költő tűzrabló – Prométheusz örököse, az égi láng lehozója a Földre. Rimbaud ezt továbbgondolja: „a Jövő költészete /…/ bevilágít az Ismeretlenbe”. Ehhez azonban „látnokká kell magát tennie”; de előbb „próbára kell tennie a saját lelkét”, amihez „hitre, emberfeletti erőfeszítésre van szüksége, minek során nagy beteggé, bűnössé, átkozottá válik”. De csak így juthat a Legfőbb Titkok közelébe. „Elérkezik az Ismeretlenhez, gazdagabbá válik, mint bárki, s mikor végül félőrülten már-már elveszítené látomásai értelmét, egyszerre megpillantja azt. S ha belepusztul abba, hogy a halhatatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog”, majd jönnek utána más „rettentő munkások”, s folytatják ott, „azon a láthatáron, amelyen a másik összeroskadt” (A látnok levelei). Nálunk, magyar földön, ilyen profétikus költő volt már Vörösmarty, Petőfi is; majd Ady, József Attila, és aztán Pilinszky. Ezeket a költőzseniket, költő-prófétákat nem lehet /és nem szabad/ az élettényeik alapján megítélni; hiszen ők olyan Magaslaton élnek, a Szelem Birodalmában, ahova a „valóság-viszonyokba” beleragadt köznapi ember még legmerészebb álmaiban sem juthat el. Valójában a léttitkokat faggató s az égi síkon tájékozódó látnokok, misztikusok ők /is/.
Paul Claudel 1886-os megtérését követően a XX. század első évtizedeiben hatalmas megtérési hullám bontakozott ki Franciaország szellemi életében. A francia törvényhozás 1905-ben fogadja el az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, ami óriási felzúdulást kelt a francia katolikus körökben; s ezt ellensúlyozandó, a szellemi életben a konvertiták egész sora jelenik meg. Miközben a társadalom egésze egyre inkább szekularizálódik, mintegy 140-150 neves értelmiségi (írók – művészek – filozófusok) támogatja a francia katolicizmus megújítására irányító mozgalmat; köztük sok zsidó megtérő és a vallástól már eltávolodóban levő katolikus is (többek között az avantgardista Max Jacob, Pierre Reverdy, Mauriac, valamint a Nouvelle Revue Française körének több tagja, köztük Jacques Copeau, Henri Ghénon, Jacques Riviére). Olvasmányaik a Biblia, Szt. Ágoston, Pascal és Kempis Tamás: Krisztus követése c. műve voltak; s a Párizs-közeli zarándokhelyek /La Salette, Lourdes/ is vonzotta őket. Henri Bergson előadásai nyomán a „statikus vallási liturgiát” előtérbe állító szertartásokat némileg háttérbe szorítva, ők az evangélium- és Szentháromság-központú dinamikus vallás hívei lettek. Sokan közülük maguk is bejártak Bergsonnak a Collège de France-ban (1905–1915), majd a Sorbonne-on a 20-as években tartott spirituális filozófiai előadás-sorozataira köztük az első, szellemileg egyenrangú női generáció tagjai (Charles Péquy, a Maritain házaspár /Jacques és az orosz Raissa/, Julien Green, Henri Massis, Madeleine Semer, Francis Jammes, valamint a korban közismert magyar filozófusnő, Dienes Valéria, Bergson műveinek későbbi magyar fordítója stb.). „Bergson felszabadította a Szellemet”: a tételes vallástól elszakítva a keresztény misztikára irányította a kor figyelmét – ez volt tanítványai egyhangú véleménye. J. Lotte így magyarázza az erőteljes Bergson-hatást: „A bergsoni pszichológia és Péguy erkölcs kritikája együttes hatására összeomlott bennünk Taine szcientizmusa, Renan, Kant intellektualizmusa. Ez menekülés volt a determinizmusból, lendület a megtalált Isten felé” (idézi Szabó Ferenc SJ: H. Bergson spirituális erőterében; in: Vallástudományi Szemle, 2019/2. sz.).
S valóban, ők mindannyian szívből megtértek (a ‘luciferi’ André Gide köre is – Francis Jammes, J. P. Laurens, Gabriel Marcel, Julien Green, Jean Pierre Altermann, akiből pap lett, Riviére fia és lánya pedig bencés kolostorba lépett, stb. stb.). Többeket maga Claudel térített meg személyesen. François Mauriac úgy emlékszik vissza e pezsgő korszakra, mint a „tékozló fiúk” sorozatos visszatérésére az Atyai Házba. „Valamennyien a maguk módján Magnificatot énekeltek. És a Magnificat nem szűnt meg visszhangozni a francia irodalomban Bloy-tól Huysmansig és Claudelig” (vö.: Szabó Ferenc SJ: Istenkeresők és megtérők – a XX. század konvertitái; Bp., Szt. Gellért K., 2014). Bergson is zsidó volt, de vonzotta a katolicizmus, különösen a misztika. Jean Quitton (Un siecl, une vie c. könyvében, 1988; 143/44.p.) így ír – személyes találkozásuk nyomán – Bergson miszticizmusának őrá gyakorolt hatásáról: „A misztikát tisztán és teljesen csak a Jézus által alapított vallásban találtam meg. /…/ Nagy különbség van a legnagyobb görögök /Platón vagy Plótinosz/ miszticizmusa és a keresztény miszticizmus között”; utóbbi – túllépve az extázison – megtalálja a SZERETET aktusát, amely több mindenféle extázisnál. /…/ Az igazi nagy miszticizmust csak olyan nagy katolikus misztikusoknál fedeztem fel, mint Keresztes Szt. János, Avilai Teréz, vagy Jeanne d’Arc, aki azért különleges, mert kombinálja a vallási és a nemzeti miszticizmust”.
A XX. század első harmadában tehát Nyugaton (főként Franciaországban, a felvilágosodás hazájában!) mind a művészek, mind a filozófusok elemi erővel rávilágítottak arra, hogy a kereszténység megtagadásával az emberiség tévútra lépett. A hagyományos vallás azonban egyre kevésbé tudott hatni a tömegekre, s mivel mind szélesebb körben terjedt az ateizmus, világossá vált, hogy a formák, a sok évszázados liturgia maga már nem elegendő ahhoz, hogy visszavezesse az emberiséget az ÚTra, Jézus evangéliumához. Hiszen az egyre jobban elvaduló társadalmi viszonyok, a „csábítóan” terjedő torz ideológiák – bolsevizmus, majd fasizmus – mind-mind a vallás ellenében hatottak ekkor már; elhintve az emberekben a „szabadság – testvériség – egyenlőség” hamis, földi síkon soha meg nem valósítható illúzióját; vagyis a „földi Paradicsom” vágyképét. A vallási tudat széthullásával párhuzamosan az ember/iség/ erkölcsi tudata is megroppant. Bergson Az erkölcs és a vallás két forrása c. /utolsó/ nagy művében /1933/ azért állítja előtérbe a misztikát (amely a dinamikus vallási formában teljesedhet csak ki), mert felismeri: egyedül a keresztény misztikusok jutottak vissza az evangéliumok Krisztusához; így csupán a misztikus tapasztalataikról beszámoló Szentek /tanúságtevők/ vallomásai vezethetik vissza az eredeti kereszténységhez a Sátáni világnak behódolt modern ember/isége/t a hit-elhagyás / hittagadás állapotából az élő, valóságos Krisztushoz („Én vagyok az ÚT, az Igazság, az Élet”; ne engedjetek a luciferi hazugság-hintésnek, mert csapdába juttok!).
Jean Guitton idézett könyvére hivatkozva Szabó Ferenc SJ hangsúlyozza (in: Bergson spirituális erőterében): Bergson már 1912-ben egyértelműen felismerte (és fel is tárta tanítványai előtt), hogy az életlendület /elán vital/, amely a lelki energiákban bontakozik ki (a Szent Szellem szabad működése által), valójában szeretetlendület; s a nagy misztikusok mély Isten–élménye nem más, mint az életlendület kvintesszenciája. Teremtő fejlődés c. könyvében felmutatta és bizonyította, hogy van „egy alkotó és szabad Isten”, „aki létrehozza az anyagot és az életet”, és akinek „alkotó törekvése az életet illetően a fajok fejlődésében, emberi személyek alkotása által folytatódik”. 1933-ban közzétett könyvében (Az erkölcs és a vallás…) pedig világosan elhatárolta a statikus és a dinamikus vallást egymástól (az első a népi vallásosságnak felel meg: ez bele van írva génjeinkbe: „az értelmes lények alkalmazkodási módszerei a halandó állapothoz“). A másik, a dinamikus vallás, amelyet a Végtelen mozgat, Ábrahám utódainak vonalában valósult meg /az Isten által vezetett prófétákon át/, hogy végül „elérjen a kereszténységhez, a katolicizmushoz“. Bergson hangsúlyozta: „A misztikát tisztán és teljesen csak a Jézus által alapított vallásban találtam meg”. Ha nem lett volna Krisztus, aki (túl minden misztériumvalláson és eksztázison) megtalálja a SZERETET misztériumát – akkor az emberiség megmarad az egyiptomi vagy a görög miszticizmusnál. „Az igazi miszticizmus /…/ csak egészen kiváltságos személyeknél létezik – mint Keresztes Szt. János, Avilai Teréz és Jean d’Arc /…/, aki a vallásos és a nemzeti miszticizmust kombinálja”. Bergson a lányának ezért adta a Jeanne nevet.
Sajnos, a hagyományos – a történelem során némiképp megmerevedett /statikus/ – egyház ezt nem ismerte fel (vagy csak nem fogadta el?!), és gyakorta ‘rendellenesnek’ minősítette a legnagyobb Szentek látomásait. Holott /mint a fenti tanulmányában/ Szabó F. megállapítja: „A keresztény misztika az emberiség lelki fejlődésének csúcsát jelzi; de a kezdeteknél már ott van KRISZTUS”. „ISTEN SZERETET és a Szeretet Tárgya” – ebben van „a miszticizmus egész hozadéka”. Erről a kettős szeretetről beszél szüntelenül minden misztikus. Dienes Valéria – Mestere munkáit lefordítva – szellemét ‘hazahozta’, és a Nyugat folyóiratban már az 1910-es években publikálta róla szóló tanulmányait. Prohászka Ottokár és a katolikus Babits Mihály – felismerve Bergson tanaiban a nagy spirituális megújhodás lehetőségét – új módon közelítettek a vallás kérdéseihez (bár a hazai egyházvezetés nem fogadta „nyitott szívvel” az új tanokat). Babitsot egészen élete végéig foglalkoztatta Isten és ember bensőséges viszonyának kérdése (lásd: Babits M. kései költészete, főként Az elbocsátott vad c. verse; valamint Beszélgetőfüzetek II. k., 1980; 324–326. p); Prohászka Ottokár pedig mint tudós teológus főpap komolyan tanulmányozta is Bergson elméletét, s már 1914-ben felismerte: Franciaország lelki megújulásában, a hit, a transzcendentális erkölcs újjáéledésében fontos szerepe lesz az ő filozófiájában (A lényeg-ismeret Bergson tanában és a régi filozófiában; in: Korunk lelke c. könyve, Bp., 1928).
Bergson szellemi végrendeletében (Correspondance, 1938. máj. 9.) írja: „Én a katolicizmusban a judaizmus beteljesedését látom”. S bár nem katolizált, de kéri: temetését majdan egy katolikus pap celebrálja. Kívánsága teljesült: Joseph de Tonquédec jezsuita atya mondott imát a sírjánál (vö.: Szabó Ferenc id. tanulmánya).
Azonban a korszellemmel hatékonyan szembeszegülni ez a maroknyi tudós és művész képtelen volt, hangjuk elveszett a háborús zsivajban, a nemzeti gyűlölködés és a hódító ösztön vérszomjas poklában. Ezért lett a század leghitelesebb gondolkodóinak, költőinek, szentjeinek önmegnevező szimbóluma a “kereszthordó“, aki irgalommal hajol le a megalázott, emberi létfeltételeitől megfosztott milliókhoz, hogy visszaadja nekik a hitet és a reményt egy „igazabb” valóság létében. Volt, aki ezt földi síkon megteremthetőnek képzelte (s így a Sátán csapdájába esett: egy még borzalmasabb, értékpusztító forradalom eszméjét tűzve maga elé); mások a Szellem Fényének megvilágosító erejében bízva, hirdették a „felvilágosodás” /racionalitás/ világ-átalakító hatalmát. Az Igazsághoz mégis azok jutottak legközelebb, akik a HIÁNYt és az ŰRt próbálták felmutatni: az istentől való eltávolodottság borzalmas következményét: a SZERETET, a spirituális értékvilág eltűnését a társadalmi élet-alakítás különböző szféráiból. Mindenki mindenkinek ellensége-irigye-rosszakarója-üldözője lett; azaz korunk súlyos pszichés betegsége: az elidegenedés vált uralkodó életérzéssé. Mindenki a másik ellehetetlenítésével, sőt megsemmisítésével akart „érvényt szerezni” a maga felfogása számára. Vagyis Istent, a hit és erkölcs szempontjait az evilági gondolkodásból egyszerűen kiiktatta az ember/iség/, s elkezdődött a különféle ideológiák (mint „egyetlen igazságok”) gyilkos háborúja. Krisztust újra keresztre feszítették.
Mégis, e hittagadó évszázadban is továbbéltek a hit különböző formái búvópatakként; s a század legjelentősebb költői életműveiben fennmaradt a keresztény eszmekör és szimbolika, középpontjában JÉZUSsal. A legváltozatosabb művészi formákban hódított teret az evangéliumi szemlélet; s főként a nyugat-európai líra legjelentősebb újítói őrizték meg legtisztábban a biblikus emblémarendszert és a Jézus-központú világképet saját koruk és életérzésük hiteles közvetítéséhez (a magyar költészetben a legnagyobbak közül Ady – Kassák – Juhász Gyula – József Attila).
A XX. századi modern európai költészet nyitánya Apollinaire ÉGÖV c. kompozíciója (1911); amely kozmikus létszemléletével, szimultán versszerkezetével mintegy összefogja TÉR és IDŐ (azaz a téridő) végtelenségében szétszóródó metafizikai képzetrendszer mozaikjait. A vallás ugyan már csak a gyerekkor emlékeiben, nosztalgikus életérzésében van jelen – mégis a lélek mélyén szunnyadó eleven hatóerő. A vers-én és kis barátja, René Dalíz (a két leendő költő) a kollégium félreeső kis kápolnájában korahajnalban az Oltáriszentség előtt térdepelve imádkozik: még hisznek abban, hogy „megújul a Föld” – s „az örök pupilla – KRISZTUS, e csodás imákat termő égi FA”, odaföntről néz le rájuk; hiszen Ő mindent számontart, ami 2000 év óta e Földön történik. A század nagy újdonsága: a gépmadár majd átszárnyal téren és időn; s az ember előtt feltárulnak az Ég titkai. Azóta persze már látják: minden megváltozott; de nem biztos, hogy az élet megújult – hiszen a fegyverek, a gyilkos ösztönök, a harc és szerzés szelleme borítja el egyre inkább a Földet. „Csak a vallás, az maradt máig új, s el nem avul soha”. Költőnk képzeletében most felvillan az egész mitológiai múlt: Ikarosz – Énok – Éliás lebegnek a légben; „madárrá változik e század, és akárcsak Jézus, Égbe száll”. X. Piusz pápa – mint a „legmodernebb európai”, lép elő; s „az ördöghad fejét fölkapva a bugyrokból”, irigyen nézi, amint a Szentlélek az emberi vágyakat-álmokat röpteti-kergeti. De hát a gyermekkor, a gyermeki csodavárás már a Múlté: a képzelet szárnyalása is megcsendesült immár.
A lírai én magányosan lépdel „a vad tömegben”, s „elszorítja torkát a csodás szerelmet féltő félelem”, mert érzi: az egyre jobban elgépiesülő világban az emberi érzelmek is elsorvadnak, a baráti-szerelmi szálak, a régi kapcsolatok megromlanak – szeretetlenség s kietlenség van mindenütt. Az elhagyatott szegény-negyedekben kóborol, „ahol a házak ablakai min-mind tele vérrel”; az utcákon „vérző, fájdalmas sorsú leányok /…/ Golgota-virágok, mint gyertyák, fehérek”; s nehéz sóhajjal Jézusra gondol: „Ma este, Uram, mellettem jársz talán…” Majd az Óceán partján üldögélve, kéri: „Uram, légy irgalmas e szenvedő néppel”, az elhagyottakkal, a gettókban nyüzsgő kis zsidókkal, az utcai zenészekkel, csavargókkal, „akiket a mai kufárok gyötörnek, megaláznak”. „Hiszen Te a Latornak is megbocsátottál”. Majd a Montmartre-on, „Miasszonyunk szép hajlékában” /Sacre Coeur/ megpihenve, költőnk végigpergeti magában egész életét. Kitágítva a téridő határait, képzeletben bejárja a Föld számos pontját – hol itt, hol ott felbukkanva különböző korokban, a földkerekség különböző pontjain (szimultán technika!). Hajnalig tartó sétáját a periférián, a Saint Lasare pályaudvar várótermében, az elesettek, mindenhonnan kiebrudaltak körében fejezi be. Majd a reggeli szürkületben hazaindul, „óceániai és quineai bálványai” közé. „Alacsonyrendű Krisztusok, homályos hitre térítők” ezek; „emberibbek” mégis, mint a technikai civilizáció üres szívű, rideg Bálványai. amelyekkel az emberiség most rendezi be a Jövőjét.
Az Újhoz, a Jövőhöz vonzódó, a fejlődés és a változások iránt nyitott Apollinaire tehát már a század kezdetén azért aggódik: miféle Jövő lesz az, amelyben az emberiség a modern technika vívmányaival, a dehumanizált Bálványokkal, Baál istenség alattvalóival tölti be életterét? Ha az egy Igaz Istentől elszakadt ember/iség/ kilép égi Otthonából végérvényesen /?/, s beleveti magát a földi dolgok – a szerzés, a háborúskodás – ösztön-körforgásába, s mint elvadult, mohó vadállat, rombolni, pusztítani kezd? Feladva a TÖRVÉNY főparancsait (az 1. és 2. parancsolatot: Isten és a felebarát szeretetét); a teljes magány, a kiszolgáltatottság állapotába taszítja önmagát. Hogy aztán megtapasztalja, milyen kietlen, rideg az „emberközpontú” valóság, amelyből éppen az emberre figyelő SZEM („örök pupilla: Krisztus”) hiányzik, aki mindeddig szemmel tartotta engedetlen gyermekei botorkáló lépteit, hogy segítsen nekik, ha eltévednek az útjukon.
Az avantgárd művészettel fémjelzett korszak (a XX. század első harmada) közös, minden izmusra jellemző ars poeticáját is Apollinaire fogalmazta meg. Már túl az első heves, a hagyományos kereteket szétfeszítő rombolás korszakán, és saját – az I. világháborúban kapott – halálhozó fejsebén, 1918-ban írja a MÚZSÁhoz (Egy szép vörösesszőkéhez): „Ime, ember vagyok, / megfontolt és okos / már ismerem az életet s a halált / mindazt mit ismerhet ki élt /…/ s a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait”. Fejsebétől szenvedve (Egy Csillag bánata), élete “alkonyán” (még csak 38 éves! – de már tudja: nincs menekvése; s valóban, még abban az évben meg is hal) mérleget von, régi és új határán; mindazt tudva immár, „amit ember ezekről tudhat”. Már nem dúlja fel „ez a közöttünk s értünk zajló harc”; inkább felülről szemléli mindazt, amiért az emberek akár még egymást eltiporni is képesek. Miért? – a Semmiért?! Mindenki a maga ‘igazáért’! – és eközben az Igazság, a Szépség világát elpusztítják. „Elítélem a hagyomány s lelemény e hosszú vad vitáját / a Kaland és a Rend pörpatvarát”. A REND híveit (“akiknek szája Istenhez hasonló”) arra kéri csupán – némi iróniával – hogy legyenek „elnézőek a kalandot kergetők” iránt. „Nem ellenetek harcolunk mi / csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk / ahol a virágzó rejtelem hajol felénk / új tüzek lebegnek ott s eleddig nem látott színek / ezernyi súlytalan lebegő látomás / S ezekből kell valóságot teremtenünk”.
A modern költők a Szépség, a Magasabb létsík, a Szellem-láng szerelmesei; nem érik be a valóság, a látvány szimpla „leképezésével” (mint a mimetikus művészet, vagy az ábrázoló geometria) – hiszen a látvány mögöttes terében rejlenek a titkok, az égi-metafizikai Valóság rejtelmei. Az empíria felszínét átvilágító, a lepleket lerántó modern művészet a mélyebb létrégiók belső értékeit tárja elénk. A Múzsa, a metafizikai Szépség hordozója átlép a földi világ durva tényein: “Haja arany, mi lenne más / Szép hosszantartó villanás / Vagy láng mely lobot vet kevélyen / A Rózsán, hogyha hervad éppen. /…/ Nevessetek hát rajtam, emberek, / Mindenhol mind nevessetek, de főképpen ti itt, / Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek / S nem hallanátok meg ha tán elmondanám ma néktek // Ó, irgalmazzatok nekem!”
Magyar Miklós irodalomtörténész nagyszabású Apollinaire-könyvében (Költő, barát és szerető, NAPKÚT K., Bp., 2021) részletesen elemzi költőnknek azokat a műveit is, amelyek nálunk kevésbé ismertek (A rothadó Varázsló, Szeszek, A meggyilkolt költő), s amelyekben Apollinaire a költészet “számkiűzöttségét” panaszolja. A racionális, érdekorientált XX. századi ember éppúgy elutasítja az igazán jelentős, metafizikai művészetet, mint a vallást; mert tudata bezárult a magasabb szellemi régiók előtt. Egyetlen dimenzióban él: a jelenben, s igyekszik felhabzsolni annak minden kényelmét, előnyét; utópiákat épít a “szebb jövőről”. A modern korban halott a Szépség, halott a Szeretet; a kiüresedett világban az álmoknak, a spirituális értékrendnek nincs helye; mert magából a valóságból is eltűnt az érzelmek, érzések, a harmónia és a boldogság – mint fontos léttartalmak – komolyan vétele. A meggyilkolt Költő valójában a XX. századi költősors kivetítése a század hajnalán; amikor is már minden jel arra mutat, hogy a közemberi világ érdektelensége, közönye miatt „nincs szükség” az igazán nagy költőkre; s aki mégis, mindennek ellenére, ki tudja teljesíteni életművét, azokra elutasítás, támadások, az „átkozott költők” sorsa vár (a szellemi gúzsba kötöttség, a szólás- és formaszabadság lehatároltsága, sőt, a gondolatszabadság elfojtása). Ezért a modern költészet vagy támadó /avantgárd/, vagy mélyen tragikus jellegű. A XX. század legnagyobb szellemei vagy megfulladtak a sátáni kor fojtó lélekgyűrűjében – vagy olyan “magaslati”, zárt hermetikus világba menekültek, ahol már csak igen kevesen értették szavukat (Valéry, Rilke, S. George, vagy a szürrealisták: A. Breton, Jean Cocteau, Philipp Soupoult, Desnos, Artaud, S. Dalí stb.). Apollinaire ezért adta a „szürrealizmus” címkét az ún. „érthetetlen” műveknek (Theiresias emlői, 1917), látván, hogy a közönség elutasítja őket – de valójában azok gyökereznek az igazi realitásban (ma már inkább hiperrealizmusról beszélünk).
A mi Ady Endrénk – József Attilánk – Kassák Lajosunk költészetét is beszippantotta az Idő: az új nemzedékek már alig is emlékeznek rájuk. De majd feltámadnak – mindannyian, mert szellemük él… Ők is, mint Apollinaire, Cendrars, M. Jacob, P. Reverdy, A. Salmon stb. már a XX. század elején arra törekedtek, hogy a „nagyvárosi”, lélektelen közegben is megőrizzék a „régi Ünnep” ízét-zamatát; s a mindenkitől elhagyott, nyomorúságos szegénynegyedekbe is elhozzák az Élet Szépségeit. Az expresszionista részvétetika, a szimbolikus kifejezésmód egyaránt felszabadítja nyelvhasználatukat, a biblikus emblémák természetes módon oldódnak bele a versszövegekbe; az evangéliumi életérzés át-átüt szövegeiken. Ők valóban hisznek Jézus aktív jelenlétében, emberi világunk nyomorúságainak orvosolhatóságában, a keresztény humanizmus tanításaiban. Cendrars (Kassák személyes barátja, akivel „csavargásai” közben ismerkedett meg Párizsban) Húsvét New Yorkban c. – zsolozsmaszerű, erősen zenei hatású költeményében /1912/ – fohászkodik a Megfeszítetthez: „Uram, légy irgalmas e szenvedőkkel”. Magával Jézussal, a szenvedő, értünk keresztre feszülő emberrel is mélyen együtt érez, hiszen a legszörnyűbb kínzásokat viselte el értünk, szeretetből; s akire ma is „feketesárkányok rontanának”, nyelvét kitépnék, karóba húznák, ha testileg még köztünk lenne. „Jaj, Uram, sok aljasságtól szenvednél újra”, s „ma is egyedül lennél a Golgotán”.
A Mallarmé-tanítvány belga Verhaeren lírája nyomán kialakuló német expresszionista művészet pedig kifejezetten a háború-sújtotta, szenvedő emberiséggel való sorsközösségről, az egymást megértő-támogató „testvériesülés”-ről szól, a keresztény értékrend nevében (Georg Heym, Franz Werfel, Georg Trakl egész költészete, Franz Kafka szorongással és bűntudattal teli regényei stb.); a társadalom kisemmizettjeivel való belső azonosulás szeretet-világát állítva középpontba, mint megvalósítandó célt (Franz Werfel: A világ barátja; 1911; majd biblikus-vallásos tárgyú, mitológiai regényei). François Mauriac, a katolikus megújulási mozgalom egyik legjelentősebb, Nobel-díjas francia írója megrázó erejű, keresztény-szemléletű regényeivel (Csók a leprásnak, 1922; A szerelem sivataga, 1925; majd Jézus élete, 1936; A farizeus, 1941; A Bárány, 1954 stb.) az evangéliumok világát hozza közel. Kurt Pinthus antológiája (Az emberiség alkonya, 1918) szinte „világvégi”, keserű siratóének az apokaliptikus korba lépett emberiségről és az ezer sebből vérző Németországról. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy az avantgárd művészet ebben az egyre vallástalanabb időszakban a Jézus-vallást, az evangéliumi szemléletet állította a középpontba, mint a szellemi megújulás egyedül lehetséges Forrását. A kor egész művészeti Univerzuma a krisztusi Megváltás után sóvárogva, egy metafizikai, spirituális újjászületést készített elő.
Aztán, természetesen, kialakult az avantgárd „keményebb”, támadóbb változata is, amely az elhazugult élet, a társadalmi visszásságok, igazságtalanságok ostorozásával próbálta megváltoztatni a sátáni arculatot öltő valóságot – kevés sikerrel, hiszen az elvadult, „emberölő” bolsevik és fasiszta diktatúra egyaránt a perifériára szorította, elpusztította, száműzte, elmegyógyintézetbe zárta legjelentősebb igazságkereső, szókimondó művészeit. A fennmaradt életművek egész sora (Mandelstam, Ahmatova, Cvetajeva, Kuzmin, Gumiljov /az akmeisták/; Majakovszkij, Brecht, Sinkó Ervin, Kassák, Barta Sándor, Ujvári Erzsi, Gottfried Benn, G. Gross, E. Toller, A. Stramm stb.) tanúsítja: a hallgatásra ítélt költők életműve, amely valamiképpen mégis mind „átmentődött” a posztnáci és a posztbolsevik korba, mindent megőrzött, amit a luciferi századról tudni kell. Úgy tűnik: a humanizmus fejezete az I. világháborúval, majd a forradalmi kísérletekkel végérvényesen lezárult az európai történelemben. A dadaizmus (Zürich, 1916) a teljes emberi csődállapot bejelentése volt; s féktelen rombolása a ‘romeltakarításra’ irányult („A banditák kezébe jutott világgal / tökéletes és vad őrülettel rohanunk szembe”).
A magyar aktivizmus /Kassák/ és az olasz/orosz futurizmus, valamint a közép-európai (szlovén, lengyel, litván, ukrán stb.) avantgárd különféle változatai az adott világhelyzet meghaladását tűzték célul a társadalmi cselekvés különféle módozatai útján (antimilitarista propaganda, a technikai civilizáció felgyorsítása, forradalmi átalakulás stb.); de minden kísérlet tévútnak bizonyult és még nagyobb társadalmi katasztrófához vezetett. Végül a teljes reménytelenség és céltalanság megbénította egész Európát. A 20-as évek derekán aztán megjelennek a „kiútkereső” izmusok: a tudatalatti mélyvilágába alámerülő mágikus művészet, a szürrealizmus (André Breton: Champs Magnetique, 1919; majd Soupoult, Desnos, E.Satie, Artaud, Salvador Dalí stb.); valamint a REND-építő konstruktivizmus egyfajta absztrakt szellemi Rend kialakításával, tiszta formákkal, építészeti megoldásokkal stb. A külső rendezettséggel próbáltak úrrá lenni a Káoszon – de hiába. Kassák és az orosz konstruktivisták, a weimari /1919/, majd a dessaui Bauhaus /1923-33), a francia építészet nagymestere, Le Corbusier bíztak a művészet „világépítő” erejében; csakhogy mindeközben a világrend/ezetlenség/ már szélsebesen haladt a teljes felbomlás, a II. világháború felé.
Az emberiség egy része – a növekvő nyomorúságnak kiszolgáltatott áldozatok – mint egy borzalmas „rákosztályon”, kezeletlenül, elhagyatottan küzdenek életükért; az önzés, a társadalmi megvetettség közepette (G. Benn: Hullaház c. kötetének Rákosztály ciklusa); nem várhatnak segítséget senkitől: „a misztikus tűz a templomablakon már nem ragyog”, „keresztre feszített árnyak haldokolnak” mindenfelé. A vérző és a világból száműzött Isten siratja a sátáni erők által megrontott, belülről is megromlott Életet. A művészet sem tudott eredményesen szembeszállni a felbomló európai érték- és életrenddel, csupán jelezte: hol tartunk. A végső Romlás előtt talán még megállhatnánk, ha az emberiség felismerné, hogy végveszélyben van.
De – mint láttuk – a Fatimai Szűz 1917-ben adott jelzésére sem adott választ a romlásba rohanó világ. Pedig az egyértelmű volt: Ha nem tértek meg, ha egyre inkább eltávolodtok Istentől, ha saját magatok adjátok a Sátán kezébe a történelem irányítását – még rettenetesebb eseményeknek teszitek ki a világot és az emberiséget: a Hódítás, a Hatalom- és a Pénz Bálványai, a Szerzés ösztöne elszabadítja a Pokol erőit. És így is történt… Már az 1930-as években készülődött az új világégés.
Az értékpusztítás totális rombolásától ekkor még többé-kevésbé megkímélt /távolabbi/ Anglia és Amerika „hűvösebb”, visszafogottabb irodalmában természetesen az avantgárd eleve áttételesebben jelentkezett, mint a társadalmi feszültségektől izzó, forrongó Európában. Két ismert, és csakhamar világhírnévre szert tett angol-amerikai /kettős hátterű/ költő, akiket ma már a modern költészet legkiemelkedőbb megújítóiként tartunk számon: T. S. Eliot és Ezra Pound indulásukkor szintén szorosan kapcsolódtak az avantgárdhoz. A Picabia alapította 391 c. imaginista folyóirat /1914/ köréhez kötődtek eredetileg, amely az orosz akmeista csoporttal (Mandelstam, Kuzmin, Cvetajeva, Anna Ahmatova, Gumiljov) együttműködve a lelkiség és az áttételesebb, metafizikai képanyag révén akarta megújítani, finomabbá tenni a költészetet (a XIX. századvégi preraffaelita Mesterek: Swinburne, Browning, Rosetti nyomán), elsősorban a mitológiai témák felújítása, a versnyelv plaszticitása, a képek-szavak-szókapcsolatok autonomitásának, a szabadversszerkezeteknek egyéni kialakításával, a szavakkal való játék és az idegen nyelvi ideogrammák felhasználásával. Mindketten hosszabb-rövidebb ideig éltek Olaszországban, majd Párizsban; ott indították az Egoist c. imaginista folyóiratot /1917–19/, amelyben rövid, tömör, bizarr, képszerű szavakkal jelenítik meg a felbomló világ morális süllyedését (vorticizmusnak nevezik módszerüket). Majd a 20-as években Londonban Poetry címen alapítanak folyóiratot, „hogy helyreállítsák az írás művészetét, /…/ amely az angolszász országokban teljesen behódolt a zsurnalizmusnak, s roskatag technikával ‘avíttas’ polgári témákon kérődzik”. Az ő nyelvi újításaik (a képek-képbokrok abszolút ritmusára épülő szerkesztésmód) és létszemléletük (az alapvető létszimbólumok természetes használata), az anyanyelvi határok megtörése, idegen nyelvi elemek-képek-jelek beépítése a szövegbe stb. a század második felében az irodalmi kifejezésmód teljes megújításának, a gondolatsíkok lebegtetésével a szemléleti formák megtöbbszöröződésének dinamikus forrásává váltak.
Ezra Pound (1885–1972) már 1912-es CREDÓjában leszögezi: „Fogadd be annyi nagy művész hatását, amennyiét csak képes vagy; de légy oly tisztességtudó, hogy tartozásodat vagy bevallod, vagy megpróbálod elrejteni. Töltekezzék szellemed a legjobb kadenciákkal, amelyekre csak rábukkanhatsz – lehetőleg egy másik nyelvben”. T. Stearns Eliot (1888–1965) pedig a klasszikus allúziótechnika felélesztésével (rejtett utalások, idézetek, visszhangok segítségével) a korábbi életformák, élménykörök, és a modern világ groteszk kontrasztjainak felmutatásával érzékelteti azt a határtalan mélyre zuhanást, amely a mitikus idő, a régmúlt és a jelen (az I. világháború és az azt követő időszak) között kialakult. A mítoszokból átemelt képei ide-oda oszcillálnak, hol a magas múltba, hol a mélységbe süppedt jelenbe villantanak be, egybekapcsolva és kontrasztírozva a különböző idősíkok közötti viszonyokat, utalva a morális értékvesztés folyamatára. Mindkettejük nagyszabású, az egész civilizációtörténetet átfogó életműve az izmusok poétikai eredményeit megőrizve és ‘hasznosítva’ mutatják be azt a folyamatot, amely a metafizikai értékvilágtól egyre jobban eltávolodó emberiség lassú leépüléséhez, lelki-szellemi pusztulásához vezet.
T. S. Eliot az egész modern világ csődjét látta a háború dúlta Európa krízisében. Ennek metaforájaként adja az ÁTOKFÖLDJE /avagy: Puszta ország, West Land/ címet Európa-víziójának, Ezra Poundnak ajánlva /1922/, amelyben a mitikus-transzcendens gyökereitől elszakadt Európa megújulásra képtelen, élőhalott világát jeleníti meg, megrendítő – több hangra /personae-ra, alakmásokra/ írt – drámai monológban. A legkülönfélébb stílusú, atmoszférateremtő szövegelemekből “egybemontázsolt”, kollázsszerűen összeszerkesztett, kulturális és mitológiai utalásokkal (allúziókkal) teli szöveg benső szövete mégis összefüggő, egymásra ráfelelő, egymást értelmező, egymással ütköztetett, ellenpontozott részletekből áll össze: valójában parodisztikus kép a kiüresedett valóságról. A „megölt Isten” (utalás Nietzsche döbbenetes megállapítására: „Isten meghalt”) helyén támadó Űrt semmi nem tudja betölteni: a világ végvonaglásban, mindenütt „kő-szemét, romok”. Párizs, London is üressé vált: a „puszta ország” temeti, siratja halottait. „Csak csöndben, édes Temze, nem leszek hangos én sem / De mögöttem, hallom, hideg huzat, / Csontzene közeleg. /…/ Csupasz, fehér testek a puha marton, / csontok, száraz üregbe dobva – / csak patkányláb zörrenti évről évre…” Lám, „Madame Sosostris, a híres jósnő”, előre jelezte „bűnös kártyáival” a szörnyű pusztulást: az Akasztott ember, a vízbe fúlt Főníciai Tengerész s megannyi más kép is utalt a várható iszonyatra. Theiresias, a vak görög jós, mindezt megjövendölte már az ős-időkben – látta Karthágót lángban állni, s tudta: az erkölcseiben megromlott városokat mind tűz emészti el. Az ÁTOKFÖLDJE – élőhalott világ. Vajon lesz-e, lehet-e itt még feltámadás, megújulás?
Az elbarbarizálódott ember/iség/ hullákkal ültette tele hajdan virágzó Kertjét; a nagy-hatalmak sakkpartija (hatalmi játszmája) rászabadította az Alvilág szörnyeit a fejlett és „kulturált” európai civilizációra. A három Rajna- vagy Themze-lány, a Szirének, tévútra csalták a hajósokat: az Élet-tengeren mindnyájan a vízbe fúltak. ZÁRÓRA! Uraim – a cirkusz végetért… Az Upanisádok ősi jóslata újra és újra beteljesül: AMIT a MENNYDÖRGÉS beszél – az az Igaz! Eliot már ekkor felismeri: Jézust megint keresztre feszítették; a világot végül a Tűzözön emészti el. „Volt halálkín fenn a kövek Hegyén /…/ visszhangzó tavaszi mennydörgés messzi hegyek között / Most már halott Ő aki élt // Mi, akik élünk, meghalunk most. // Itt nincsen víz itt csak szikla van / szikla van víz nincs csak homokos út /…/ Ha volna legalább víz a sziklák között”. De nincs. „Csak zord vörös arcok vicsorognak / Vályog-kunyhók ajtajában”. Az ördögi pofák tikkadtan perzselődnek a lángban – nincs enyhülés. „Ha volna víz /…/ de víz sehol sincs”. Szomjazik a világ: de ki, mi olthatná szomját? megölték Jézust”. „A hegyek közt e beomlott üregben / Fakó holdfényben, behorpadt sírok között / Fölött dalol a fű. /…/ Üres kápolna áll, csak szél a tanyája, / Ablaka nincsen, ajtaja leng…” Bárcsak TISZTÍTÓTŰZ lett volna a háború – s megújulást hozna! De nem: a hatalmi harcok nem csitulnak, a szerzés-vágy mohósága beszennyezi az irgalom és részvét forrásait.
De halld csak! – mintha „párás szélroham” jönne – „esőt hozó”. A MENNYDÖRGÉS /újra/ beszélni kezd… Talán az Úr mégis megszánta Őt megtagadó, szent FIÁt elpusztító gyermekeit?! Az elfajzott város fölött “gyűltek a fekete felhők” – aztán megeredt az Élet-adó ESŐ… Mintha KULCS fordulna a zárban: hát mégis van szabadulás? Kitörni a magány börtönéből, megtörni a kiürült világ csendjét – ez lenne az ÚT? „DA, DATTA, DAMJATA” – „adj! érezz együtt! irányíts!” – térj vissza az Útra! – „santih! santih! santih!” – s elnyered a békét! De ehhez gyökeres fordulatra, megtérésre van /lenne/ szükség…
E felismerést követően születik meg HAMVAZÓSZERDA c. költeménye /1930/: a közös bűnbánat és lelki megújulás útjának felmutatásával (Ash Wednesday, 1930). Részint személyes megtérésélményére épül; másrészt viszont útmutatás a Történelem kanyargós útjainak lehetséges egyenesbe-hozásához: a transzcendens Valóság értékeihez való visszatérés által. A „hamis útra tért” emberiségnek – bűneit mélyen megbánva – vezekelnie kell: elismernie, hogy a „sátáni erők markában”, egyre inkább téveszméi kábulatában a saját végzete felé rohan – egy újabb háború felé. Bár kétségek gyötrik („Mert nem remélek új fordulatot”), mégsem tartja lehetetlennek, hogy a világ egy gyökeres szellemi-lelki fordulattal újra visszatalál a metafizikai értékvilághoz. Hiszen az Örökkévalóságban minden állandó, egymás mellett létezik; nincs miért sirassuk a visszahozhatatlan múltat. Egyetlen lehetőségünk: imádkozni Istenhez, engesztelni, kérlelni Őt, hogy „könyörüljön rajtunk /…/ s hogy „ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet”. Tudja: szárnyaink „többé már nem repülnek sosem” úgy, ahogy hajdan Ikarosz szárnyalt az ÉG felé – ezért csupán annyit kér az ÚRtól: „Taníts meg ülni csöndesen // Könyörögj értünk bűnösökért / most és halálunk óráján”.
Maga elé idézi az Apokalipszis képeit: „Három fehér leopárd ül egy borókafenyő alatt”: a lélek szörnyei – már-már fölfalnák az embert; de „jön a Szép Hölgy hófehér ruhában”, s „világosságunk fénye felragyog”. A SZŰZ, Égi Édesanyánk, fogja megmenteni az emberiséget. „Feledni kívánok” – „eltemetni a csontokat”; „ne is emlékezzünk” az irtózatos pusztulásra – „örüljünk, hogy szétszórattunk / nem voltunk egymás javára”. Látszat, felszín volt csupán a béke, a kultúra virágzó évszázadainak tündöklése. „URAM, nem vagyok méltó”; nem vagyunk méltók a kegyelemre… De a kék-fehér színben tündöklő szelíd női alak átsuhan álmainkon, „magára tekerve az omló, fehérlő fényt”; s „az álom és az ébredés között” felragyog a Világosság. „Emlékezés rózsája! Feledés rózsája! Magányos rózsa! – csak mondd azt a SZÓT…” – s meggyógyulunk.
Különös víziók tűnnek fel sorra Eliot szeme előtt, mintha egy háromszintű épület lépcsősorain próbálna felkapaszkodni az emberiség – a tudat három szintje ez (voltaképpen a DANTE-i triadikus létszerkezet: alul a Kígyó – bűzben/szennyben fölfelé tekereg; de csak az emeleti Ördögig tud felkúszni, s ott ádáz birokra kelnek egymással (POKOL, PURGATÓRIUM). A III. szintről halk, finom fuvolaszó hangzik, gyönyörű táj, virágzó galagonya-ágakkal várja a felfelé törekvőt – de az embernek oda nem sikerül feljutnia: bűnei mindig visszarántják. Ékszerrel ékesített Egyszarvúak arany halottaskocsit vonszolnak (a fényes Múltat), amely mindig tovatűnik; de „int a néma nővér a fehér lepelben”, s a FORRÁS felbuzog: „Váltsd meg az Időt, / megváltod az álmot – a ki nem ejtett, meg nem hallott SZÓ zálogát” – és megmenekülsz! „Számkivetettségünk e világban végetér!” A SZÓ, a világvilágító SZÓ, „középpontjában a NÉMA SZÓ, amely majd felhangzik valahol” (de hol? de mikor? – hiszen „itt nincs elég csönd”! – mert „Nem a kegyelem helye ez”!). Azok, „akik az ARCot kerülik”, és sötétségben járnak, „nem tudnak könyörögni”. „De a Fátylas NŐVÉR”, „ki lelke a Forrásnak”, „lelke a Kertnek”, „még e sziklák között is Nővér, Anya” (mint Dante Beatricéje a PARADICSOMban – de még inkább a Szent Szűz) mindazokért, mindazok helyett könyörög, „akik a KERT sivatagában, / a SZOMJÚSÁG sivatagának KERTjében” a „fonnyadt almának magját kiköpvén”, HOZZÁ fordulnak, BŰNBÁNATtal telve, irgalomért esdve (: „Ne légyen tőlem elrekesztve orcád / S a kiáltásom jusson el Tehozzád”).
„Ó, én népem! Vajon Te részesülsz-e a kegyelemben?!” – teszi fel a kérdést a lírai én, utalva arra, hogy a Krisztus utáni korszak egészében „kegyelmi idő”; de vajon nem zárult-e le máris? A XX. század embere az Ördög rabláncára fűzve Lucifernek engedelmeskedik, nem az ÚRnak – van-e hát még számára remény? Az újjászületés záloga: szembefordulás a Jelennel, lázadás a vesztébe rohanó világ közönye ellen, a torzult, dehumanizált viszonyok elutasítása; a Maja-fátylak, az illúziók szertefoszlatása – vagyis “szent lázadás” a metafizikai értékek védelmében. Így kap új értelmet az új utakat kereső “jelen-tagadás”. S bár költőnk már “nem remél új fordulatot”, mégis bízik abban, hogy “a meghalás és a születés között a feszültség ideje ez”: valaminek tehát történnie kell… Talán van még esélye az elfajzott emberiségnek a megmenekülésre, ha térdre borulunk a Szent Anya előtt, megvallva neki bűneinket – amelyek az Ő szelíd közbenjárására bocsánatot nyernek.
A GYILKOSSÁG a SZÉKESEGYHÁZBAN c. drámája /1935/ azonban azt sugallja: megélve a történelem újabb fordulatát (Hitler hatalomátvétele, 1933/, valódi remény már nem élt benne az emberiség megújulását illetően. A „sátáni világ” valójában a közemberek /a tömeg/ jóváhagyásával működik, amit maguk az emberek is bevallanak, elismernek: félnek szembeszállni a Gonosszal. A Thomas Becket canterburyi érsek meggyilkolását középpontba állító verses dráma voltaképpen a szörnyű tett után a közösség /a kórus/ bűnvallásával válik megrázó és hiteles pszichikai dokumentummá: megismerjük belőle a tömeg lelki indítékait, amelyek újra és újra a náluk magasabb és Tisztább Szellem meggyilkolására késztetik; vagy legalábbis hagyják, hogy újra és újra megtörténjen a Szörnyűség: az Ártatlan feláldozása – miközben ők „mossák kezüket”. S mindeközben bűnbocsánatra, megváltásra várnak – mintha ez a Magasabb Szellemi Minőségű embertől „kijárna” nekik!
A XVI. századi valós karácsonyi történet valójában az egész történelem nagy belső drámai paradoxonát magába sűríti: az Istent elhagyó ember/iség/ újra és újra feláldozza Jézust, az Eszményt, az Igazságot a maga-mentése kedvéért; de ezzel saját magát már elevenen kárhozatba dönti. A drámába beépülő songok /a kórus hangja/ leleplezik az „ördögi hátteret” is: aki képtelen ellenállni a Gonosznak, az akaratlanul is kiszolgálja azt: „Éltünk csak félig éltünk / Toldva, ami széttört / Gyűjtve a rőzsét sötétedéskor, / Építve hiányos menedéket, / Hogy legyen hol aludni, enni és inni, nevetni”. Mert hiába: „az Eszme nálunk a megélhetés” – ahogy Madách mondta. „Isten mindig ellátott némi okkal, reménnyel” – mondják; de most ez a remény is kihalt: /…/ Isten elhagy minket, / már több a szorongás, több a kín, / mint a születés, a halál”. Az ősi ösztön szerint ilyenkor valakit fel kell áldozni, hogy a többiek megmeneküljenek. „Ó, Tamás érsek, ments meg minket! ments meg minket, mentsd meg magadat, hogy megmeneküljünk. / Pusztítsd el magadat és elpusztulunk veled együtt.”
Valójában élőhalottak, az Átokföldjén tengő-lengő emberek, akik passzívan nézik és elviselik, hogy helyettük-értük az Ősgonosz lemészárolja azt, aki egyedül segíti őket az életük terheinek viselésében. „A világnak meg kell tisztulnia télen, különben / Fanyar tavaszunk lesz, aszú nyarunk, üres aratásunk”. S közben háborognak: „Micsoda, még Urunk születése idején, / karácsonytájt / sincs béke a földön, jóakarat az emberek között?” Bizony, nincs. A canterburyi asszonyok kórus saját bajait-nehézségeit-megpróbáltatásait panaszolja, „szapulja” a megromlott világot, „a pokol ügynökeit” – „üresség, távollét, elválás Istentől”, „rémséges utazás az üres országba, / ahol az aki ember volt, szellemét nem fordíthatja többé / szórakozásra, káprázatra, álomba-menekülésre” – nem is ország az, „csak üresség, távollét, hiány”. Nem is a halál riasztja őket, hanem „ami a halál mögött” van – „Ki szól majd akkor értem, / Ki avatkozik be értem, legnagyobb szükségemben?” Magukat féltik, csak maguk bajára gondolnak – s ilyenkor eszükbe jut „Megváltójuk kínhalála” is. „Porból lettem, porrá lészek, // Jöjj, Uram, mert elítélnek: / Halálomban légy velem”.
A dráma csúcspontján, mikor Tamás érseket, az ártatlan Bárányt megölik, feljajdul a kórus: „Tisztítsátok meg a levegőt! /…/ követ a kőről emeljetek le! mossátok meg! // A Föld rohadt, a víz rohadt, állataink és mi magunk vérrel fertőztetve. / Véresőtől vakult meg a szemem. / Hol van Anglia? Hol van Kent? Hol van Canterbury?” A narrátor elgondolkozva a történtek ritualitásán: „Ó, messze, messze, a múltban; és most meddő ágak földjén bolyongok; ha letöröm őket: véreznek; a száraz kövek földjén bolyongok: ha érintem őket, véreznek”. „Mi nem kívántuk, hogy történjék bármi; / megértettük az egyéni csapást, / a személyes veszteséget, / a közös nyomorúságot / Míg éltünk: félig éltünk”. De ez, ami itt történt: kívül van az életen. / kívül az időn. / Örökkétartó pillanata a bűnnek, a romlásnak. / Olyan folt esett rajtunk, amelyet nem tudunk / kitisztítani. /…/ Nemcsak mi lettünk megfertőztetve, / és nemcsak a ház / nemcsak a város. // De a világ rothadt el egészen”. A Szentet elpusztítja a profán – gyalázat, hova jutottumk! „Mossátok meg a követ / mossátok meg a csontot, mossátok meg az agyat, mossátok meg a lelket, mossátok meg… Mossátok meg!”
Messziről felhangzik a Te Deum; s a kórus a Teremtőt dicséri: „A Sötétség hirdeti a FÉNY dicsőségét. /…/ Azok, akik megtagadnak téged, nem bírnának megtagadni, ha TE nem léteznél. /…/ Téged bizonyítanak azzal, hogy élnek: minden Téged bizonyít azzal, hogy él. /…/ Hálát adunk Neked kegyelmeidért a vérben, megváltásodért a vér által. / Mert vértanúid és szentjeid vére / Gazdaggá teszi a földet, megalapítja a Szent Helyeket. / Mert ahol valaha is szent lakozott, / ahol valaha is vértanú adta vérét Krisztus véréért, / Ott SZENT a FÖLD és a SZENTSÉG nem távozik belőle. /…/ Ilyen talajból fakad, ami örökre megújítja a Földet. / Még ha meg is tagadják örökre. // Ezért, ó, ISTEN, hálát adunk Neked, / Aki e kegyelemben részesítetted Canterburyt”. S e szentségi közegben „a közönséges ember” is megtisztul; érzi a maga kicsinységét; s most fejet is tud hajtani a Magasabb Erők előtt: „Mi bevalljuk vétkünket, gyarlóságunkat, hibánkat; / bevalljuk, / hogy a világ bűne fejünkön; hogy a VÉRTANÚK VÉRE és a SZENTEK KÍNszenvedése / FEJÜNKÖN”.
A tragikusan felemelő és megtisztító művet egy rövid fohász zárja, amely azonban tökéletesen kifejezi ember és Isten viszonyát: „ÚRISTEN, könyörülj rajtunk, / KRISZTUS, könyörülj rajtunk. // Úristen, könyörülj rajtunk. // Szent Tamás, könyörögj érettünk”.
Ezt a megrázó drámát végül is, visszamenőleg, az egész XX. századra /sőt azon túlmenően: napjainkra is/ jellemző JEL-nek, létszimbólumnak tekinthetjük, amit az új évezred hajnalán a New York-i World Trade Center lerombolása, majd a párizsi Notre-Dame templom leégése s a keresztény értékrend lassú „megkopása” még inkább felerősített. Az emberek eltávolodása Istentől végül is odavezetett, hogy napjainkban már papok százezreit gyilkolják meg, templomok ezreit égetik fel; s az újra és újra megölt Megváltó ma is haláltusáját vívja a Kereszten. Nem elég, hogy a liberális Európa eltávolodott az evangéliumi szemlélettől – ma már az iszlám is /újra, mint a keresztesháborúk idején/ fenyegetően áll „ante portas”: szeretné átvenni a hatalmat Európa fölött, s végleg eltörölni a keresztény értékrendet. A XXI. század hajnalán, mikor már a kereszténység Jézus második eljövetelére vár, s üdvösségét a Megváltótól reméli – vajon most is szótlanul fejet hajt Európa e barbárság, a rituális gyilkosságok előtt? Ez napjaink legégetőbb kérdése. Most már napirendre került a békés megoldás keresése – mind az Egyházon belül, mind pedig a világi Hatalmak körében. De ISTEN nélkül nem sikerülhet!…
A XX. század legnagyobb művészregényei (Herman Hesse: Üveggyöngyjátéka, Narziss és Goldmundja, Bulgakov A Mester és Margaritája a sátáni uralomról, s benne az /újra/ keresztre feszített Szeretet szenvedéstörténetéről; Thomas Mann áttételes, biblikus hátterű remekműve /József és testvérei/; valamint James Joyce ironikus-blaszfémikus eposz-parafrázisa a dehumanizálódó, sőt bizonyos értelemben ösztön-szintre visszasüppedő emberiségről /Ulysses/, valamint Heinrich Mann zseniális regénye az alattvalóvá degradálódott korunk hőséről /Untertan/, Hamvas Béla Karneválja a minden helyzetben más-más álarcot viselő, deformált szerep-emberekről stb.) a század iszonyatos válságérzetéről, emberi talajvesztéséről, útkereső „tévelygéseiről” árulkodnak. Van-e? lesz-e további útja az emberiségnek ezek után (legalábbis a morálisan teljesen széthullott Európában)? Úgy tűnik: egy világkorszak valóban lezárulóban; a Kali Juga /Sötét Kor/ a keresztény civilizációt egészében elnyeli. A felvilágosodás „fejlődéseszméje” végérvényesen kudarcot vallott: nem a hegeli Abszolút Szellem kiteljesedése felé halad a történelem, hanem a Szent Szellem teljes megalázása, a hittel élők vérbe fojtása felé. Hacsak… Hacsak meg nem tér a végidők szorongattatásában az ember/iség/. Az ítélet személyre szóló /lesz/: ki-ki maga dönt a Sátán avagy Isten mellett.
V. A globális civilizáció végórái – avagy FELTÁMADÁSUNK kezdete? (A modern művészet válasza a létromlás jelenségeire) A HIT – REMÉNY – SZERETET visszavezet bennünket az Atyai HÁZba
Az Atlanti Civilizáció (Európa, Amerika, amelyeket egymással összefüggő Egységnek tekintünk) kialakulásáról, kiteljesedéséről és elkerülhetetlen hanyatlásáról, végóráiról Ezra Pound rajzolja a legteljesebb képet egész életén át írt CANTÓ-iban. Ezek mozaikszerű egymásba építése, véget nem érő áradása, szerves kapcsolódása mintegy ‘leképezi’ az Élet-tenger áramlását, hullámzását; az egymásba fonódott emberi sorsok küzdelmes-hányódó-vergődő útját a LÉTben a mitológiai időktől napjainkig. A szerző – mint aki minden történelmi korszakban újraéled – bepillant az IDŐ fátylai mögé, s leleplezi az illúzió-világot, amelyet az emberek saját maguk elkábítására teremtenek; s felmutatja azok hátterében a valót: a kopár és szürke realitást. E költőzseni úgy vélte: a MÚLT – tanulság; kalauz a jelen megértéséhez. A Cantók voltaképpen modern Odysszeia: utazás a téridőben: az emberi SZÍVben. 1917-ben kezdi őket írni szerzőjük; 120-ra tervezi számukat; 117 darab el is készül – s a befejezésüket csak a halála akadályozza meg /1972/. Tíz nyelv elemeit építi be szövegébe a szerző – köztük világi- és periférikus nyelveket is (ó- és újgörög, latin, héber, kínai, japán, francia, német, angol, olasz); használja a japán és kínai képjeleket /ideogrammákat, hieroglifákat, sőt rúnákat/, a haikut és az ősi bluesformákat is; s egész idézeteket, szövegrészeket iktat be a megfelelő helyeken Homérosz, Dante, Milton, Byron stb. műveiből, W. Blake A Megszabadított Jeruzsálem c. mágikus-misztikus eposzából; sőt, a zárórészben W. Whitman biblikus áradású költeményeiből is. A költeménymonstrum nyelvi változatossága, a tudatalatti összefüggések fel-felvillantása mintegy megelőlegezi a vizuális konkrét költészet metódusait.
Anélkül, hogy részletes elemzésbe bocsátkoznánk (ami egy ilyen monstre mű esetében lehetetlen is lenne, hiszen valójában külön könyvet igényelne), hangsúlyoznunk kell: E. Pound szemlélete szerint az Isten nélküli Újkor kiölte a Szeretetet az emberi Szívből, s alávetett mindent az evilági érdekeknek és a hamis értékeknek: a Múlt magasabb Értékvilágát a hétköznapiságnak, a Szellemet az anyagnak, a lelket a testnek. Pedig a megcsonkult emberi élet csakis a Szeretetben születhet/ne/ újjá, válhatna Teljessé. Az ultramodern amerikai életből ez hiányzik legjobban. Nincs más kiút; mert Szeretet nélkül /a gyűlölet és Unalom rabjaként/ a modern világ a vesztébe rohan.
Az ÓKOR még Teljes Világ volt – látjuk az I–VII. Cantóban: a Szellem áthatotta az egész földi létezést – mint a görög Homérosznál megismerhettük. De Egyiptomban már a Halál Birodalma épült. S az utána következő korszakokban álságossá, hazuggá vált minden: a nagy Római Birodalmat igazában nem tudta „megváltani”, szellemével átjárni a kereszténység (VIII–XVII.) A „kettősség” poklában vergődve (Égi Eszmények, Szépség – evilági hatalmi harcok, keresztes háborúk, zsoldosok hódító törekvései stb.) nem a Platóni Ideák, hanem a dionüszoszi mámor lett úrrá a lelkeken. A Reneszánsz már csupán az Élet utánzata /a művészetben/ – de nem maga az eleven élet volt! Dante triadikus eposza pontosan leképezte a valót – feltárva a földi Pokol gonoszságait („Korrupció, dögszag, penész /…/ oszló csontosodások, lomha rothadás”; „az Uzsora, a Százlábú Szörny” megfojtotta a Szellemet. Az ÚJKOR nagyszerű Ideái a kereszténység körében ugyan kibontakoztak /hittérítés, gondoskodás a szegényekről stb./; de a lelkileg halott világban az emberiség új Élettel telítéséhez ezek nem voltak elegendők: a szerzés, a gazdagodás ösztöne eluralkodott a tömegen; s az evangéliumok szellemét száműzte a hétköznapok világából. Minden Nagyság tovatűnt – a külső pompa /barokk kor!/ és erő-fitogtatás vált fontossá; a hódító ÉSZ és ÉRTELEM még inkább háttérbe szorította a Szívet. Az ún. „felvilágosodás” és a francia forradalom kora pedig megölte a lelket. Az individualizmus ‘ördöge’ hódított. A XIX. század aztán betetőzte a Romlást: „nincs többé gyilkolás, /…/ csak rothadás. Az idő a gonosz. A GONOSZ”. „Becsület? Köpök a becsületre!” Így érkeztünk el a XX. századhoz (XVIII–XXX. Cantó).
Ezra Pound, aki az I. világháború alatt Olaszországban újságíróskodott, s egyébként is, inkább Közép-Európával rokonszenvezett, mint a totális gazdasági hatalomra törő nyugati országokkal, azt is világosan látta, hogy Közép-Európa a „robbanó harcok tűzfészke”, a különféle hatalmi érdekek /német – orosz – balkáni – olasz stb./ és államok ütközőpontja. Így felismerte: „Mittel-Europa” még sok meglepetést tartogat/hat/ a történelem számára: a Szellem emberei beléptek ugyan Európába; de a tömeg nem! Egy felszíni modern kultúraréteg alatt a legbarbárabb állapotok virulnak. Komoly könyvtárak, képgyűjtemények (“Éljen Hatvany! Éljen!” – a kultúra maecenása!); de a határmellékiek hol ide, hol oda járnak piacra, „ha olajfákról hull a csillag / ha négyágú vagy ha öt / Szent János estéjén” – „az üzletet nyélbe ütjük”. Ki-ki ott van otthon, „ahol él az emlék”; a Múlt otthonossága már itt is fakulóban (XXXI–XXXIX. Cantó).
A háború utáni lepusztultságban, a vereség és kifosztottság tudatában aztán költőnk lélekben elidőz a MÚLTban, a görög és az olasz kultúra fénykorában; amikor még istenek és istennők jártak e tájon. De már itt is az Uzsora az ÚR: „senki nem talál magának lakni való lakhelyet / Kőfaragót megfosztják a kőtől / Takácsot a szövőszéktől /…/ Uzsorától rozsdát fog a véső / rozsdát a mester és a mestersége / senki sem tanul meg aranyszálat szőni kanavászra”. A régi, kiváló Mesteremberek ideje lejárt. Az Uzsora miatt megáll az Élet: „Uzsora anyaméhben fojtja meg a magzatot /…/ odafekszik a menyasszony és a vőlegény közé / CONTRA NATURAM”. A Holtakat faggatja – Theiresiást, „ki a Pokolban lakik”, hívja elő az Időből – ő még „teli oly tudással, amilyet nem tud megannyi hús-vér férfi”. Ő /még/ tudja: „a Halálból mindig ÉLET születik”. Ennek titkát őrzik és adják tovább a Holtak. „A Fény behatol a barlangba / Tündöklés tündöklésre. / Erővel hatoltam e hegyek mélyébe: / Hogy fű sarjadjon testemből, / Hogy halljam a gyökerek beszédét. / Levelemen fiatal a szellő. / Szél ringatja villás ágaim. /…/ Aztán majd eljön a gyümölcs…” Aztán persze az is megérik s aláhull; előbb-utóbb minden az avar része lesz. Itt már „a Csend dimenziója” uralkodik – „és a Hatalom a Vadállaton”. Isten diadala és uralma a földi viszonyok felett (XLV–XLVIX.).
Az L. Cantóval kezdődően már mélyen benne járunk a II. világháború poklában, amely a keresztény értékek szinte teljes megsemmisüléséhez vezetett. A ragyogó Mennybolt és a földi sár csatázik itt, ahol az Uzsora – a Gonosz, a Kígyó – „kelés a közjó testén”: mindent letarol, nyomorúságba, kárhozatba dönt („meggyilkolja az anyaméhben a gyermeket” /…/ megvéníti az ifjúságot /…/ megöli a Természet szaporulatát”). Mint tudjuk: Amerika, költőnk hazája, sokáig nem vett részt közvetlenül a háborúban, de a fegyverszállítás, az atomkísérletek (s végül a sorsdöntő atombomba, amelyet Japánra ledobtak): busás gazdasági hasznot hozott az USA-nak. (Hát vajon ma nem e haszonért szítja-e a III. világháborút? nem gazdasági és globalista világuralmi érdekei miatt fontos számára a fegyverkezés, Ukrajna támogatása?) Az L–LXXX. Canto (amelyeket „Amerika–ellenesnek” bélyegeztek) ezt a kegyetlen pénzhajszát, az elembertelenedett világ színpadi díszleteit, „ezer halottal beleiben” megjátszott igazság-szeretetét, ‘jótékonykodó’ álhumanizmusát tárja elénk – amely nem szolgál mást, minthogy „kormányozzák és rendben tartsák Új-Angliát a 40. és 48. szélességi fokok között” (vagyis a New York és Kanada közti „kiváltságos” területet). Ezzel párhuzamosan Amerika-ellenes cikkei sora jelent meg az olasz sajtóban, amelyek és az olasz nyelven írt un. „Pisai Cantók” miatt hazája mint „nemzetárulót” a háború után súlyos börtönre ítélte. Később elmegyógyintézetben helyezték el, mint aki „Britannia kalmár-szellemét”, Amerika „tőkepénzeseinek uralmát” ostorozva, a politikai bűnöket feltárva rontja Anglia-Amerika hitelét. Természetesen, nem ő /volt/ az első és egyetlen elmegyógyintézetbe zárt alkotó a XX. században, akinek igazmondásától nemzeti közössége igyekezett megszabadulni /!/.
A börtönben és az elmegyógyintézetben mintegy „megvilágosodik” számára az egész történelem: a háborút, a gazdasági haszonszerzést gerjesztő „ördögi” Uzsora a világ valódi mozgatója; nyomukban a Rombolás Szelleme jár. „Mocskot láttam sokat az én időmben / A történelem bőven nyújt a mocsokra példát / Akadt ki eladott egy várost egy tartományt, / De a félszerzet (ti. Marinetti) / túladott egész Itálián és a Birodalmon! /…/ Keze mocskos a piszkos ügyletektől! /…/ Ki a Törvényt szabja, csak az lehet a Gazda, / és a ghibellin-ügyet jól ismerte a firenzei” (utalás Dantére). Valójában minden Amerika érdekei szerint történt a XX. században; „Washington felségjele ott lengedez Ugolino felett / Isten, Áldd meg az Alkotmányt / és tartsd meg annak értékét / de pusztuljanak a megrontók”. Itt a Lincoln-féle Függetlenségi Nyilatkozatra utal, amely Amerikát egykor a Szabadság és Egyenlőség országává tette; de az a XX. században „hiúzok – csörgőkígyók – leopárdok – bacchánsnők” országává vált. A civilizáció végső romjaiban hever…
„Ami számít: a kultúra” – de épp az sorvadt el: a második világháború elpusztította az évezredes szellemi- és élet-értékeket; megsemmisítette a Hagyományt. A LXXXI. Cantótól kezdve mintha megváltozna a költő körül is minden: elszakadva a világ dolgaitól, immár saját belvilágára koncentrál – az igazi művészetben megkapaszkodva, próbál szárnyalni: „A szemnek új fényessége költözött sátramba, / mindegy mi: szellem vagy hiposztázis” – de ettől jókedvre derül: „Hullhat az évszak hóhalálba / Én fürge Zephyr vállára dűlve / Aranyégig repülök fel”. S most már képes túllépni minden kudarcán, el-nem-ismertségén, a világból való kimaradásán; felismeri: nem számít, hol, mikor, milyen korban élünk, a világ alapjában véve mindig is a gyűlölet, a mohóság, a szerzésvágy színtere /volt és lesz/. Épp ezért csak az fontos, hogy önmagunk benső ÉN-jére, a belső emberre rátaláljunk; önmagunkkal harmóniába kerüljünk, s akkor akár az elmegyógyintézetbe zártan is teljes lehet az életünk. „Amit szeretsz, az megmarad, / s a többi: sár. / Amit szeretsz, azt el nem szedhetik, / Amit szeretsz örökséged valóban /…/ Amit szeretsz, azt el nem szedhetik”. A hübrisz tragédiához vezet – figyelmezteti önmagát (akár egy emberről, akár egy államról, akár egy teljes civilizációról van szó): „Sárkány–világban kentaur a hangya” – belvilágod a legnagyobb Magasságokba szárnyalhat; de a földi hatalmasságokkal soha ne szállj szembe. „Alázd meg hívságod, mert nem az ember / Teremt bátorságot, rendet, kegyelmet / Alázd meg hívságod, mondom, alázd meg! /…/ Uralkodj magadon, s majd elviselnek”. Bölcs tanácsa tehát: bensőleg csak az válhat szabaddá, aki „kilép” /jelképesen/ a Sátáni világból. Ahogy Jézus mondta: „Aki elveszejti életét, megnyeri azt // aki megtartja életét – elveszti azt”. A Teljesség végképp kiveszett e világból – nincs miért sajnálni, ha valaki a perifériáján él – csak ott lehet igazán szabad: „Majd ha zúzmara markolja sátrad / Adj hálát, hogy vége éjszakádnak”.
A XC–C. Canto a kiüresedett külvilág képe, amelyben nyoma sincs a Szeretetnek – az Élet egyetlen értelmének. A világ sója, összetartó ereje tovatűnőben: „vipera moccan a porban, / a kék kígyó elősiklik a sziklák közti tóból /…/ a fények elúsznak a csónakosoktól / kifelé húzzák őket a tenger karmai”. A költő a XCV. Cantóban mintegy összegez: „a Szeretet villámként tűnt el; / 5000 évet élt. / Az üstökös megáll-e / s helyben maradnak-e a nagy csillagok?” „DEUS est anima mundi / anima optimum et sempiternum. / Tempus est ubique, non motus in vesperibus orbis” (Isten a világ lelke / ő a Legfőbb Jó és Örökkévaló / az Idő mindent betölt, mozdulatlan – gömb a tüskebokrok között). De a Természet minden pusztulás után újra kivirágzik: „Van oltára már a ligetnek / a szilfák alatt, a templomban a csendben / magányos nimfa a tó partján /…/ csillogó halak és úszó roncsok / egy letört ág a vízsodorban / és a vizek megtisztulnak, mikor kiáradnak”. Madarak, fák, a Múlt emlékei: szobrok, kőtemplomok, a Liget nimfái, faunok… Később „a Menny Királynője hoz nyugovást”, fényt: „Úrnapi körmenet a ligetben / fuvolaszó hangzik”; majd „felcsap a fényes láng az oltáron”, jönnek-áramlanak a megszabadultak: „nem árnyak többé…” Él a Múlt, megelevenednek a lelkek, árad belőlük a SZERETET: „UBI AMOR – IBI OCULUS EST”. Nyugalom és béke uralja /ismét/ a világot – mint hajdan, a gyilkos civilizáció előtti ősidőkben (itt gondolhatunk a Teremtés időszakára; de akár a Paradicsom kezdeti, az ŐSBŰN előtti korszakára is).
A 100–117. Canto már a 60-as évek vége felé születik: a költő-zseni immár készülődik a saját égi utazására (1972-ben hal meg, így a három utolsó Canto már el sem készül). Az Ősbizalom felárad poétánk lelkében: az emberiséget a TISZTA SZÓ meggyógyítja, ha az IGE /Jézus/ újjászületik minden egyes ember szívében, s akkor az emberiség majd új életre kel. A CXII. Cantóban világos üzenetet hagy az utókorra: JÉZUSt, az ÉLŐ Szeretetet, megölte a világ – feltámadás csakis az Ő IGÉje által lehet. Ha Ő az emberi szívekben /is/ feltámad, s újra élővé válik a megölt Szeretet a lelkekben mint alapvető életelv – akkor rátalál az ember/iség/ az ÚTra – nemcsak Európában / Amerikában, hanem szerte a világon: „A gránátalma-víznél / a tiszta légben / Li Chiang fölött // A telt hang a fenyők között, / sok a Forrás a Shiang Shan lábánál // A szentély tavánál, Lung Wangénál / a világos beszéd mint Jáde-folyam árad” – elterjed a kereszténység az egész világon, s megváltást hoz annak, aki szívébe fogadja.
A CXV. és a CXVI. Cantó a SZERETET diadalának apoteózisa: „Amikor barátaink gyűlölik egymást / hogyan lehetne béke a Földön?” Azok, akik szeretet nélkül éltek, bár „Jót akartak, / de Rosszat cselekedtek” – valójában nem is éltek. „In meiner Heimat / ahol fenn jártak a holtak / s az élők mind papírmaséból voltak” – örökre eltűntek a Sötétségben. „De a Fény zeng mindörökké”; s bár még csak „lidércként lebeg a mocsarak fölött”, „kis világosságot hoz a nagy sötétségben”. Költőnk önmagának sem ad felmentést: „Bár tévedéseim s roncsaim köröttem hevernek / s én sem vagyok valami félisten: / képtelen vagyok valamit összefüggővé tenni”; de egyet megtanult: „HA A HÁZBAN NINCS SZERETET, AKKOR SEMMI SINCS – az éhínség hangját senki se hallja”. A tisztánlátáshoz /megvilágosodáshoz/ kell eljutnunk – s akkor “minden ismét ‘paradiso’, szép nyugalmas Paradicsom a romhalmaz felett”. „Az IGE itt: LÁTNI, s nem ‘tovalépni’ – összefügg ez bizony, / még ha az én feljegyzéseim nem is összefüggőek. / Sok-sok tévedés, egy kevés igazság / mely fölmenti a mások poklát s az én paradisóm”. De a nagy dilemma ott lebeg most is fejünk felett: „MIÉRT térnek Rossz útra, akik csak Jót akarnak?” Az egyetlen, amit tehet ki-ki a saját döntései előtt: az alapos önvizsgálat, önszembenézés. „Megvallani botlást úgy, hogy nem vesztünk igazunkból: / Jótékonyság volt néha bennem, / de nem tudom elérni, hogy áthasson mindent. / Egy kis Fény, egy mécses akár / mely a ragyogó Fénybe visszavezet”.
S a CXVII. Canto a bűnbánat és kiengesztelődés szavaival zárul: „A PARADICSOMOT próbáltam megírni. / Ne mozdulj, / hadd szóljon a szél. // Ez a Paradicsom. // Az Istenek bocsássák meg tetteimet; // s azok, akiket szeretek, próbálják / megbocsátani tetteimet“. Talán ez az ÉLET Titka: “Hogy Ember légy s ne romboló“.
Egy hosszú élet minden emberi szenvedése s fájdalma, költőnk misztikus elmélkedéseinek gyümölcse benne van e monumentális, gondolat- és képmozaikokból összeszerkesztett, mégis logikus vezérfonalra épülő műben (annak, aki felismeri „az aranyszálat a hímzésben”, az követni tudja a gondolati kontinuitást). Az egész európai avantgárd költészet konklúzióját vonja itt le e monumentális életművet hátrahagyó költő: a XX. század jól berendezett világa, amely a gonoszságra – rablásra – s a luciferi erők térhódítására épült: legyőzetett.
Miért volt földi Pokol a XX. század? Két világháború, utána évtizedeken át tartó „hidegháború” a nagyhatalmak érdekterületei között; s eme érdekközpontok hatalmi törekvéseinek diktatórikusan alávetve szinte az egész emberiség (a gyarmatosítás, a Föld természeti gazdagságának kirablása, a ‘pórázon vezetett’ embertömegre irányuló lelki terror, az emberi tudat folyamatos manipulálása a különféle ideológiák által stb.). Mindeközben az egyéb irányú szellemi törekvések (a vallás, a gondolatszabadság, az alkotói függetlenség stb.) totális elfojtása. „S a nép, az Istenadta nép” mi mást tehetett volna? – engedelmességre kényszerítve, olykor lázadozva kiszolgálta ezt a kettős hatalmi struktúrát (vagy itt – vagy ott: aki „kiszabadult” a keleti despotizmus markából, mehetett Nyugatra a liberális Pénz-uralom szabados világába). Itt is – ott is istentagadó, szolgalelkű, Isten nélküli /ateista/ embereket talált. „Igazságos”, gondoskodó, az elesettek iránt irgalmas társadalom csak akkor és ott alakulhat ki, ahol Isten áll a Hierarchia csúcsán: ha az emberek bensőleg azonosulnak Isten törvényeivel; s önként, legjobb lelkiismeretük szerint azoknak, nem pedig a Hatalom elvárás-rendjének engedelmeskednek. Szemmel tartva természetesen az Irgalmasság és a Szeretet fő parancsát.
Ez régen nagyjából még jól működött a faluközösségekben, a nagycsaládok életszervezésében, a plébániai szeretetközösségekben – de hol van már a régi hagyományos falu? Annak belső Rendjét szétzilálta az intenzív urbanizáció /s a velejáró individualizáció/. A szertefutó, ágbogas érdekszálak és a többirányú mozgás-lehetőség (főként az utolsó két évszázadban) többé nem teszik lehetővé, hogy – ha megbomlott a lelki összetartozás (az ún. “természetfölötti Szeretet”, amely csakis az Istennel való szoros Egységből táplálkozhat) – maguk a közösségi kötelékek tartsák szorosan össze a más-más érdekrendhez kapcsolódó embereket. A „szabadversenyben” a luciferi erők és az ördögi csapdák erősödnek fel: a harag – gyűlölködés – a szerzés ösztöne s a lázadó indulatok dominanciája szétrobbantja a szolidaritás, az egyenrangúság, az egymás iránti empátia kötelékeit. Így aztán megbomlik a társadalmi egyensúly, s a két pólus (a magasabb és az alacsonyabb gazdasági-társadalmi státuszú rétegeké) egyre távolabb kerül egymástól: a békés együttműködés szellemét az irigység – a gyűlölködés – az egymást „megsemmisítő” negatív indulatok váltják fel. Örök háborús állapot; nemcsak a szegény, kizsákmányolt és a gazdag, sikeres, jól prosperáló népek-nemzetek, hanem az egyének, közösségek, különféle érdekcsoportok között /is/. Ezt lehetne /kellene/ végre a keresztény eszmeiséggel, a természetfölötti Szeretet és a lelkiségi formák dinamizmusával, az evangéliumok csodálatos világának intenzív terjesztésével ellensúlyozni; de sajnos, ez még ma is – bő fél évszázaddal a II. vatikáni zsinat után! – az Egyházon belül is ellentmondásosan valósult meg (a különböző nézetek közötti, felfogásbeli viták miatt).
Mi lehetne akkor a MEGOLDÁS? Nemcsak a Világ-Egyháznak vált fontos ügyévé ez a kérdés – mint láttuk JÉZUS és a látnokok párbeszélgetéseiből, Krisztus „Menny-asszonyainak” élő közléseiből, magának a Szent Szűznek többszöri figyelmeztető jelenéseiből, „Máriás papjainak” adott közvetlen utasításaiból s folyamatos könyörgéséből („TÉRJETEK MEG!” – Mert ha nem: sem Ő, sem Megváltónk nem tud segíteni rajtatok. Ha Ti magatok választjátok Uratoknak Lucifert, s szolgáljátok a Pokol erőit – nem tud kiengesztelődni az Atya irányotokban, legyen bár mégoly irgalmas is hozzátok). Az ember maga felelős saját sorsáért, saját Jövőjéért: ha elveti Isten Törvényét, megsemmisül. Nyom nélkül elnyeli a Sötétség.
A II. világháborút követően világszerte megerősödő lelkiségi mozgalmak már egyfajta választ adtak ezekre a kérdésekre. A véres pusztulás nyomán maga az Egyház is egyre inkább a KERESZT misztériuma, a Megváltás és a Feltámadás kérdésköre felé fordult. Mind a modern teológusok, mind az egyházi vezetők felismerték: ha nem sikerül megállítani a „keresztényietlenedés” folyamatát – az emberiség tévútra kerül /és végleg elkorcsosul/. Az 1962-ben XXIII. János pápa kezdeményezésére létrehívott II. vatikáni zsinat tehát teológiai irányváltást kezdeményezett, amely jelentős egyháztörténeti fordulathoz vezetett: előtérbe került a lelkipásztori és antropológiai szemlélet, s felerősödött „az Idők jeleire” való odafigyelés. A „Krisztus-központú” szemlélet megerősödésével a „hit és kultúra” viszonyában evangéliumi fordulat következett be: a megtestesülés és a húsvéti misztérium került a közép-pontba – vagyis „Krisztus egész személye, embersége, élete /nemcsak szavai, tanításai/. A Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióban a társadalommal való párbeszéd is hangsúlyt kapott: hiszen van egy közös alap, “amely az emberi egzisztencia szívébe van írva”. Erre kell /lehet/ építeni a kultúrák evangelizációját, hogy az életformáló, szemlélet-átalakító lehessen (vö.: Török Csaba A kultúrák lelke, Bp., Új Ember K., 2013; 80–95. p.).
A hívek lelkületét elsősorban a SZENTLÉLEK és MÁRIA alakítja: az Egyház Lelke és ANYJA. Az ő közvetítésükkel minden hívő Lelkében újra és újra megszületik Jézus – létrejön a megtestesülés csodája. Így bárki hasonlóvá válhat Jézushoz; „aki engedi, hogy Mária és a Szentlélek ezen az úton vezesse Őt”. „Mária az, aki szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékát”. Ő „át tudja nekünk adni a feltámadás, az örök élet reményét is” (vö.: Chiara Lubich: MÁRIA, Róma, 2003.). 2009–2010-ben, a Papság Évében XVI. Benedek pápa Fatimában az egész papságot a Szeplőtelen Szűz oltalmába ajánlotta; majd Ferenc pápa 2013-ban a máriás mozgalmakat és a lelki közösségeket is. Bízva benne, hogy az Egyház Krisztus Szűz Anyja által győzedelmeskedik; először a mi szívünkben – majd családjainkban, közösségeinkben, a plébániákon, s végül a Világegyházban. És akkor „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta”, s „mindannyian megmenekülünk” (Mt 28, 20).
A XX–XXI. században a politikum bilincseitől és a szellemi alávetettségtől megszabadult Művészet ezekre az alapvető kérdésekre kereste / keresi a választ; s mintha a magyar újavantgárd e tekintetben is „élen járna”. Németh Péter Mikola-Szabados György DANTE–zsoltára a maga módján, a vallással párhuzamosan, a Megváltás szellemében megadja az egyedül lehetséges feleletet (Krisztus elfogadása – megtérés – üdvözülés). Persze mindez csak a FELTÁMADÁS igézetében történhet meg, hiszen „az emberélet útjának” zord ösvényein felfelé törekvő ember földi életében csupán a megtérés – megismerés küszöbéig érkezik el; de holtában, ha Jézus nevét hívja, megkapja az Irgalmasság mentőkötelét – s annak segítségével a kegyelem állapotában kikapaszkodhat a FÉNYre. Vagyis a DANTE-ZSOLTÁR mintegy ígéret arra vonatkozóan, hogy nemhiába hiszünk – küzdünk – remélünk: Isten nem hagyja el „tékozló”, bűnös gyermekeit: ha azok szívből megtérnek / visszatérnek Hozzá – elnyerik az ÖRÖK Életet.
Németh Péter Mikola (sz. Vámosmikolán, 1953) „a Dunakanyar páratlan szépségű körzetében”, „a szív-nagyobbodásos ország metropolisza árnyékában”, „a gerince-tört Naszály alatt – a Kárpát-medence ’öt géniusza’ találkozási pontján” töltötte életének nagy részét; ideköti a táj varázsa, a sok-sok küzdelem emléke, a családi közösség meghitt szépsége – innen tehát „nem menekülhet”. Itt élni – mint írja – „nehéz és felemelő” egyszerre. Szülővárosában rendezte be „kulturális”, szellemi otthonát, a Mykoláriumot, ahonnan ki-kirajzva “expanziós csapatával”, avantgárd rendezvényeikkel – mint a táj spirituális értékeit ébren tartani szándékozó ‘hittérítők’ – 1990 óta járják az egész Dunakanyart, őrizve és továbbadva a ‘szent Hagyomány’ emlékezetét, mint a XXI. századi lelki-szellemi Megújulás egyetlen Forrását. A „pandémiás” esztendőkben – kimozdulni nem tudván otthonukból – 2019 júliusában a Mykoláriumban Szabados György emlékdélutánt tartanak a 2011-ben elhunyt zeneszerző A zene kettős természetű fénye (Zene- és mentalitástörténet) tanulmányának felidézésével; majd Szabados György és Németh Péter Mikola verseire építve rendeznek maratoni koncertszínházi előadást (Dante Zsoltára) az Ekszpanzió alkotókörrel, a Szabados György szellemiségét követő ADYTON /Szabad Zene Műhely és Alkotó Együttlét/ muzsikusaival. Pilinszky szellemében – „a mélypont ünnepélyén” – főhajtással idézik meg a MESTERt az „északi géniusz”-beli Költészetek Házában, ahol a jelenlevők a Galéria zenetermét „míves fohászaikkal” töltik meg. A megosztottság, az egyre erősödő kulturális zűrzavar, az állandósult gyűlölködés s a rövid életű „pünkösdi királyságok” idején úgy határoznak: „szárnyaszegetten is szabadulásunk reményével várjuk a Pünkösdi Hírt: a feltámadott Krisztus elküldte hozzánk Szent Lelkét – feltámadásunk ígéretével”.
Az ünnepi megemlékezés alkalmából felelevenítik Szabados György DANTE ZSOLTÁRát nagyszabású összművészeti /Gesamtkunstwerk/ előadásban. A szerző – forgatókönyvszerűen összeállítva az anyagot – így jelöli meg a témát: „a lírai ÉN, a KÖLTŐ és a zeneteremtő LÉLEK túlvilági utazása – miként Dante Isteni Színjátékáé. A zeneteremtő LÉLEK útját követve, az emberi nem boldogságát szomjúhozva, azt az allegorikus utat kívánjuk verskoncertünkkel bejárni /…/, amely a harmadik évezred kezdetén /is/ arról beszél, miként tisztulhat meg az emberi lélek a bűnöktől: az eredendő bűntől és saját bűneitől – mert a kettő nem ugyanaz (bár napjainkra már összekeveredett a kettő a fejekben és a lelkekben minden szinten)”. A műegész Mikola egyik legnagyobb szabású – szinte teljes világképét, az Életről és az /örök/életről, az emberi lét transzcendens aspektusáról kialakított nézeteit magába ölelő – műve (amelyet valójában nagyszínpadon lehetne még hatásosabban bemutatni). Költőnk immár spirituális magaslatról szemléli saját életét, de magát a Történelmet is, amely – mint az emberélet – bukásokkal, kudarcokkal van tele; de a Feltámadás Ígéretét és Távlatát is magában hordozza.
A 70/80-as években készült betétdarabok, amelyek egybemontázsolásával alakítja ki a szerző e lélekutazás koncepcióját, Mikola életfilozófiájának és művészetfelfogásának tömör és sajátosan egyéni foglalataként jelenítik meg a tér-időbe zárt EMBER evilági tévelygését és megtisztulását, túlvilági üdvözülését. A KÖLTŐt útitársa, az ANGYAL (vagyis Magasabb ÉNje) vezeti az ÚTon, a Kozmoszból áradó csodálatos CSILLAGZENE kíséretében (Grencsó Pi. belső OM-hangokkal indít, majd a zenekari együttes /nagybőgő-doromb-sámándobütőhangszerek- fuvola-hegedű stb./ hangerejével hatalmas mennydörgés után ismét csendes belső hangon kimondatnak az első emberpár szövetségkötésének első szavai: „Csontomiglan – Csontodiglan”; mire az ANGYAL ráfelel: „Voltomiglan – Voltodiglan”; s aztán a KÖLTŐ: „Holtomiglan – Holtodiglan”. A szöveg (Mikola nagyszabású kompozícióiba ágyazódva) Szabados György-, Pilinszky-, Papp Tibor-, Bohár András-vendégszövegekből, sőt biblikus emblémákból, utalásokból szövődik össze; ezzel is hangsúlyozva, hogy a szimbolikus lélekutazás valójában nem egy kiválasztott ember útja, hanem a szellemi emberé általában, és kivált: a Művészé. Az ÚT a transzcendens Valóságból indulva, majd feloldódva a spirituális Teljességben, végül vissza is tér a Természetfölötti Dimenziókba. Az ANGYAL mint látomásos képek sorozatát tárja elénk az ÚT állomásait – mint régen, a népi kultúrában a „vásári képmutogatók” (akiket Arany is megörökít egyik balladájában): egyúttal értelmezi is a történéseket.
„Minden ember lélekmagja, amely a fogantatás pillanatában inkarnálódik az anyaméhben, az égi szférából már eredendően „küldetéssel érkezik”, amelyet az evilági szférában – szenvedések és megpróbáltatások árán – kell magából kibontakoztatnia. „Ébredés. Inkarnáció. Újjászületés. Feltámadás. Reinkarnáció” – sugallják a kezdősorok: ezek a stációk, amelyeken egyetlen életfolyamaton belül végig kell haladnia az embernek; miközben a földi élet színpadán eljátssza a maga ‘szerepeit’. S mikor a létforgatagban megtisztulva a test bűneitől, leveti magáról a maszkokat, „megvilágosodik” a transzcendens szféra tiszta Fényében, rátalál „mennyei én”-je önazonosságára: Istennel való egylényegűségére. Ekkor – evilági s lelki bilincseitől végérvényesen megszabadulva – visszatér az ŐS-EGYbe. Az egyes embernek ugyanaz az útja, mint magának az emberiségnek, amely az Ős-Bűn elkövetése után kiűzetett a Paradicsomból – de földi vándorútja végén, felismerve s megbánva vétkeit, tévedéseit, mint TÉKOZLÓ FIÚ az Atyai Házba, visszatérhet az Elysiumi mezőkre: üdvözül. Az Atya örömteli öleléssel fogadja vissza Fiát, ünnepi asztalt terít számára (amit persze hűségesen otthon maradó bátyja rossz néven vesz az Atyától; de hiába: a fekete Bárány éppoly kedves az Atya szívének, mint a Fehér). Hiszen szeretett fia, az ember porból-sárból és lélekből lett gyúrva; s bár lelke az ÉGI világ része, anyagi meghatározottságai, míg él, visszahúzzák a Földre. De ha a test-lélek párviadalában a Lélek bizonyul erősebbnek, s még földi élete során kiszabadul a romlandó hústest örvényeiből, akkor erős HITe már evilágon is az Örökkévalóságba emeli őt.
S ha ez így van az egyes ember esetében – miért ne lenne így az emberiség hosszú történelmi útján? De ehhez végig kell járnia a saját /egyéni és a többiekkel közös történetében megvalósuló/ keresztútját – Jézussal és Jézust várva. „Mindnyájunknak át kell menni azon a sötét alagúton, amin Jézus átment, bűneinket magára véve – hogy eljuttathasson bennünket a feltámadás boldogságába” – amint azt Bábel Balázs teológus, kalocsai érsek hangsúlyozza Németh P. Mikolával folytatott rádióbeszélgetésében. – „A megpróbáltatások, nehézségek, végül a magányos távozás az élők sorából elkerülhetetlen”, törvényszerű, „akár hiszünk a feltámadásban, akár nem. De aki hisz, annak van reménye, hogy az élete nem fejeződik be a halállal”. Hiszen „Jézus, aki értünk, megváltásunkért jött a Földre – meghalt és feltámadt”. Tehát mi is feltámadunk vele együtt a hitben: „Reményeink szerint minden hívő léleknek megadatik, hogy a Mennyei Jeruzsálem polgára lehessen” (vö.: „Et ressurrexit tertia die” – Beszélgetés Bábel Balázs teológussal; N. P. M.: Párbeszélgetéseim könyve, Vác, 245–255. p.).
De mik a keresztjeink? Magának az életnek a különféle nehézségei, ütközéseink más emberekkel, a konvenciókkal, amelyeket meg kell értenünk, fel kell dolgoznunk, s a továbbiakban is vigyáznunk kell, nehogy újra és újra elkövessük ugyanazon hibákat; ne kerüljünk újra és újra ugyanazon csapdahelyzetekbe. Vagyis: „Isten terve szerinti kereszt mindaz az életemben, ami akadályként tornyosul elém, hátráltat abban, hogy megtanuljam az ellentmondások feloldását. Hogy Jézus nevét segítségül hívva kerüljem a konfrontációkat, gondolkozzam el viselkedésemen, bánjam meg vétkeim; kérjek bocsánatot, s ha lehet: korrigáljam tetteim. A kereszteket azért kapjuk, hogy le tudjuk győzni önmagunkban a Kígyót; ne hallgassunk szavára, mert akkor fokozatosan a „luciferi erők” győzedelmeskednek bennünk, s bűnbánat helyett a dac, az ellenkezés erősödik fel; s szívünk megkeményedik. Valódi Szeretethez csakis az embertársainkkal való kiengesztelődés, a megbocsátás vezet. S akkor “megszabadulunk” a bűnök és ellentmondások örvényéből.
Fenti „párbeszélgetésében” Bábel Balázs teológussal N. P. M. – a Compassió pontos értelmére rákérdezve – a következő választ kapja: „Valahogy minden szenvedőben ott van Krisztus, minden haldoklóban és megalázottban. Ugyanúgy minden elkövetett bűn valamiképpen rá is irányul, az Isten Fiára”. A húsvéti passiójárásban ott rejlik a megtisztulás lehetősége. A nagypénteki liturgia „jóval több mint egy gyásznap, mint egy ember halálának a napja. /…/ Nagypénteken abban kell elmélyedni, hogy személy szerint engem /bennünket/ akar föloldozni a bűneim /bűneink/ alól Krisztus, értem hal meg a kereszten, hogy azután lelkiekben képes legyek feltámadni, hogy vele együtt támadjak fel a húsvétban. Ha ezt így elfogadom, hogy megtörténhet velem, akkor ez a nap nagyon is hangsúlyossá válik az életemben. Ez a nagypéntek valóságos üzenete”. Jézus a keresztfán „testileg-lelkileg átéli annak fájdalmát, hogy magára hagyta őt az Atya” – és mégis: nem sokkal később Atyja kezébe ajánlja lelkét. Nagyszombat csendjében átéljük halálát – s húsvéti feltámadásakor megkapjuk a reményt, „hogy a mi életünk sem fog befejeződni a sírral”. Hiszen Ő azt mondta: „Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghalt is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal” (Jn.11: 25-26).
A Dante–Zsoltár tehát az egyetemes megváltásról és a feltámadásról szól három Tételben. A vers-koncert kitágítja gondolat- és képzeletvilágunkat, s szinte saját /jövendő/ túlvilági utazásunkra is felkészít bennünket; mintegy előrevetítve magának a KÖLTŐnek a halálon túli létről alkotott elképzeléseit. Szabados Mester képzeletbeli lélekutazása így egyetemes túlvilági utazássá tágul, kiegészülve az Örökkévalóságba már átköltözött három költőtárs (Pilinszky – Papp Tibor – s a fiatalon meghalt Bohár András) életének s feltételezett haláltapasztalatainak megörökítésével. Németh Péter Mikola komplex Zsoltára felnyitja az evilág / túlvilág határmezsgyéjén tanácstalanul botlogoló életünk előtt a Távlatokat: nem vagyunk a Sötétség foglyai, van miben reménykednünk. S természetesen, mindennek hátterében ott áll „a téli Kassák”, az Északi Géniusz, a XX. század legfüggetlenebb szellemű alkotója, „e parázsigével hajtott léghajó”, csillagszívével bevilágítva a keresők előtt az utat, hogy el ne tévedjenek.”
I. Tétel: POKOL TÜZE ÉGI
A Dante-i Isteni színjáték modelljét követve („az emberélet útjának felén / egy nagy, sötétlő erdőbe eljutottam, / mivel az igaz utat nem lelém”) indul a túlvilági lélek-utazásra Szabados Mester, akit „Vergiliusa”, a KÖLTŐ kísér. A modern ember voltaképpen nem érzékeli bűnei súlyát (talán mert hite is erőtlenebb). A „tiltott gyümölcs” megkóstolása (Isten parancsának megszegése, a Kígyónak engedő kíváncsiság) az ő számára már csupán ősi mese /esetleg példázat/. Sokáig (míg bele nem botlik saját életébe) úgy hiszi, minden tekintetben ő a saját ura; csak ha már tévútra jutott, csapdába esett – inog meg önhittségében. Hit nélkül azonban a „földi Pokol”: a sötétség-reménytelenség-magány foglya marad; s nem lát/hat/ja meg soha (se éltében, se holtában) a FÉNY feltündöklését.
A halálküszöbről, netán agyhalálból visszatértek vallomásaiból jól ismerjük a „sötét alagutat”, amelyen a túlvilági utazónak át kell haladnia, hogy az alagút végén megpillanthassa a RAGYOGÁSt /az isteni irgalmas Szeretet sugarát/. Aki nem engesztelődött ki még éltében Istennel, az esetleg a Sötétség foglya is marad; lelke izzó tűzben gyötrődik – de nem tud szabadulni: elutasítja a kegyelmet (e kérdésekről ma már elég sokat tudhatunk, részben a pszichológiai, részben a teológiai művekből: R .A. Moody: Élet az élet után, Bp., 1976, vmint: A Fényen túl, 1989; W. H. Shannon: Úton a túlvilág felé, Bp., 2006; H. Boulad SJ: A halálban ugyanis megszületünk, Bp., 2017 stb.). Voltaképpen földi életünk során elkövetett bűneink mindannyiónkat a Pokol bugyraiba taszítanának, ha nem várna az alagút végén Jézus megbocsátó s vigasztaló szeretetének Fénye („Ne félj, én megváltottalak!”). Isten tehát a kegyelem égi tüzével perzseli le rólunk a bűn kérges rétegeit; s csak ha a bennünk rejtező lélek-mag kiállja a tűzpróbát – szárnyalhatunk szabadon az Örök Fény Birodalmába.
Szabados Mester égi utazása ezért kezdődik Fényfohásszal: az Alagúton áthaladva, a Fény-küszöbhöz érve lehamvad róla portestének még emléke is; s egyre sebesebben távolodik földi élete színterétől. Visszatekintve, „látja a Földet a messzit / sötét köréje növekszik / démona szárnya befonja / reped repesz darabokra / nincs mi összegezze: / Jézusa áll mosolyogva”. Várja őt; s ő megkönnyebbül: „ülni a körben s fényben / csendesség üregében / hullámok gordiuszában / kegyelem hamujában”. Immár egy másik síkon folytathatja életét.
A létutazást Mikola mitológiai képekbe sűríti. Az 1972–75-ben készült Ikarosz–requiemmel érzékelteti az alagútban perzselődő, majd onnan kitörő Hérosz Fényrepülésének boldogságát. A lépcsőzetes, zaklatott sorokkal felépített kompozíció leleményes tipográfiai megoldásaival (hol normál, hol kurzív szedés, nagybetűvel kiemelt szavak, szókapcsolatok stb.) érzékelteti azt az elszánt Magasba törést, amellyel – viasz-szárnyai segítségével – hősünk a NAP felé emelkedik. „Kiszakadtam a ködből / a vonzáskörből / ki a térből / téridőből / el a Földtől / távol / messze / ODA / ott hol láthattam / TÉRNÉLKÜLI TESTEM – TEST-LELKEM /…/ Láttam képzetem világát / a képzelt Valóságot / a Vágyott MAGASSÁGot”. Csakhogy mikor már-már célba érne, szárnyai a Nap tüzében elolvadnak, teste alázuhan: evilági valója megsemmisül. Élve /testi valójában/ senki nem juthat be a Fényhazába, ahol csak a lelkek otthonosak. Merész és bátor ívelésű szárnyalásával Ikarosz mégis a Magasba törő Élet örök szimbóluma lett – szemben apjával, Daidalosszal, aki alacsonyabban repülve szintén meg-megperzselődött, de „reálisabb”, mérsékeltebb vágyaival mégis inkább a megfontolt, az óvatos „túlélés” szimbóluma.
Ikarosz merész röptét „a forró szenvedély” táplálta: őt a tűzvarázs vonzotta, hogy felemelkedjen a „porból” az égi szférákba – s LELKE el is jutott oda, ahova vágyott: „ott, hol tűzben / tűzvarázsban / szabadon szárnyalhat / éghet /…/ Fekete szárnyakon / FEHÉR GONDOLAT / ez az enyém / enyém marad”. „Egy villanásfarkú füstifecske-képben” felismerte: „az ARANYHÍD köztem s köztetek” fennmarad – vagyis a földiekkel kapcsolatot tud teremteni, s hírt tud adni mindenről, amit odafenn tapasztal. Bár teste alázuhant, „mint GÖMBről a kereszt”, s ott „portól alázva megsemmisült” – ez már semmit sem számít, hiszen porteste nem Ő.
Az Ikarosz-requiemben a szerző Szabados Mester lánglelkű röptét is megidézi: az ő Dante–zsoltárából átvett zenei idézetek (Grencsó Pi. és zenekara előadásában) kísérik és tagolják a művet. S mint a bevezető Szabados-költemény /Fényfohász, 1977/ „jósolta”: a Mester már elnyerte az égi Csend kegyelmét s éli a Magaslat csodáját. Így hát az ANGYAL figyelemre int bennünket, mert A MESTER az Égből alátekintve sajnálkozik a még sötétségben botorkáló földi lakókon: „ez az élet olyan árva / násznagyára a halálra / gondol Nappal Éjjel Este / a halállal szeretkezne” (Dante Zsoltára). Ő maga már a 70-es években elsiratta a dermesztő-hideg földi Poklot, amely őt is magába próbálta nyelni („Csontjaim fáznak / ereim görcsben / révült vagyok és / köves szívű”); de ő nem engedett a Félelemnek: „Lopakodva égő / ölelő hullámban / fellángol a lelkem / mégis mint a tarló // és futó jajoknak / halálos pompáján / elsercegi véged / gyötrő évezredem” (Néma requiem, 1977).
Mikola APOKALIPSZIS c. vizuális szövegverse (1972/73-ból), amelyet Molnár Józsefnek ajánlott, mind alapgondolatában, mind képanyagában az Ikarosz-requiemhez kapcsolódik. A Galaxisban bolyongó „tér nélküli test” és „test nélküli lélek” külön-külön sajátos utat jár be, folyvást egymást keresve. A vers-ÉNnek egy sajátos álomvízióban megjelenik saját szellem-ÉNje, épp a testéből távozóban, amint máris túlvan héthatáron: „Kiszakadtam a ködből / a vonzáskörből / ki a térből / téridőből / el a Földtől”, s furcsállkodva látja, amint teste „kőbálvány-magányban” lázasan keresi lelkét, „az Igét szomjazva”. Lelke persze szeretett volna máris ottmaradni az égi szférában, „hol tűzben / tűzvarázsban / szabadon szárnyalhat / éghet” – de testlelke hatalmas robajjal visszazuhan a földre: még nem jött el az ő órája. Feladatai visszavárják. A lélekutat bejáró merész szellem-ÉNje, amely Ikaroszként a Napba szárnyalt, hogy feloldódjon a Fényben – és teste, mely a Föld porával egyesült: egyaránt a lírai ÉN benső lényéhez tartozik, s a KETTŐ: EGY, így, különvált állapotukban is. Úgy tűnik, a költő itt már előrevetíti a Feltámadás képzetét is („testben /bár nem halandó por-testünkben!/ feltámadunk”).
Németh Péter Mikolát intenzíven foglalkoztatja a „feltámadás” kérdésköre; vagyis az a kérdés, hogy mi történik a lélekkel az élet után? Ladik Katalinnal készített interjújában a beszélgető partnerek mindketten vonzónak látják az Ikarosz-sorsot: a NAPban elégő LÉLEK feloldódását a Fényben. S megnyugvással veszik tudomásul a portest halálát. Hiszen a FÉNY: maga az Örökkévalóság boldog állapota! Ladik Katalin, e csodálatos, testi-lelki adottságaival mesterfokon bánni tudó, kivételes tehetségű női performer, többször átélte már alakításaiban az ikaroszi pillanatot, amely újra és újra megerősíti őt abban a tudatban, hogy „bár közös világban élünk” – mégis „más-más időben”. Az ilyen pillanatokban „egy villanásra azt érzékelem, hogy a Világ-mindenséggel váltam egylényegűvé, vele azonos rezgésre, remegésre hangolódtam át – egy röpke pillanatig szinte megszűntem létezni. /…/ Akkor mintha mindent megértettem volna a világból, a létből. Nem tudom pontosan, mit, csak azt éreztem, hogy úgy vagyok tökéletes, ha elfelejtem az Énemet. Ez volt az a tiszta öröm, amit boldogságnak is mondhatnék”: általa „az Univerzum részei leszünk”. Maga az alkotás is ilyen „kegyelmi állapot” – hangsúlyozza költőnőnk. Elszakadva a mindennapok tudatszintjétől, ilyenkor magasabb tudatállapotba kerülünk. A művészi élmény – a meditáció – a vallásos lelkigyakorlatok vagy a halálközeli élmények is ilyen misztikus tudatállapotba emelnek bennünket: kiszakadunk a TÉR-IDŐBŐL, s a Fényben „lebegünk”.
N. P. Mikola ehhez még hozzáteszi: Simone Weil szerint „ez az a lélekállapot, amely ’szentéletűvé’ avat/hat/ja az embert”: „nem a személyünk, hanem az, ami emberi létünkben személytelen, kerül ilyenkor előtérbe, s válik fontossá” (vö.: HVAR – déjà vu; Tengerparti dialógus Ladik Katalin költő–performerrel, 2003; in: N. P. M.: Párbeszélgetéseim Könyve, 355–378. p.). Az ő „zajosabb” életében is vannak ikaroszi pillanatok, maga is több ízben átélte már az Ikarosz-sors lelki boldogságát. Szerinte ez az ARANYKORI életérzés, amit az Égből magunkkal hozunk. A KÖLTŐ képes arra, hogy az alkotás egy-egy pillanatában valóban kilépjen a földi dimenzióból, s „időnként daidaloszi – vagy akár ikaroszi, esetleg angyali szárnyakon Magasba repüljön”. De vigyáznia kell: le ne zuhanjon, össze ne törje szárnyait.
Németh Péter Mikola – akárcsak az expanzisták zöme, akiket sokat foglalkoztat a „bűn” és a „megváltás” problematikája – eleven és átjárható kapcsolatban van élet / halál dolgaival. Veronikonja (szürkés-fekete alapon elmosódó Krisztus-főre emlékeztető arcképe egy óriási terméskőbe ágyazva) mintha sírköve lenne. Az ÚR imája 2000–ben a Miatyánk prozódiájára készült apokrif ima, amely azonban már abban a XX. századi-ezredvégi szellemi tapasztalatban gyökerezik, hogy a „bűnös világ” megölte a hitet az emberben: a racionális gondolkodásmód képtelen a természetfölötti létsík törvényeit felfogni. Ezért nem is hisz igazán a modern ember Istenben, a krisztusi keresztáldozatban. Mikola viszont – látva az ezredforduló emberiségének szellemi meghasonlottságát – azért könyörög, hogy fordítsa újra felénk a tekintetét az ÚR – ne „ellenünk”, hanem értünk, „velünk” legyen: „Ne vezess minket a Semmibe / de szabadíts át a Mindenségbe, / mert Te vagy az erős és igazságos / aki most és mindörökké megteheted. / ÁMEN”. A Főbenjáró üzenet öt vizuális képén a Korpusz egy-egy részlete rajzolódik ki – a szavak /itt is/ lépcsőzetesen épülnek egymásba, mintha mindegyikük nehéz teher súlya alatt roskadozna: az árulás /júdási/ terhe alatt, amelyben többé-kevésbé mindannyian vétkesek vagyunk. Bár meggyaláztuk – összetörtük – megostoroztuk szent Testét (ha nem is mi, személyesen, de az emberiség, hosszú történelme során újra és újra) – a meggyilkolt Krisztus mégis mindannyiunk bűnét elhordozza; szent sebei által gyógyulunk, szent testével és vérével táplálkozunk most és mindörökké. Teste az átváltozásban valóságosan lelki kenyerünkké, szent vére italunkká lett (Metamorfózis). Ezért égi a Pokol tüze – leégeti lelkünkről testi életünk szennyes rétegeit.
Az Alagúton áthaladva tehát, ha megbántuk vétkeinket, mehetünk tovább a megvilágosító tisztító tűzbe, ahol vezekelnünk kell földi mulasztásainkért. A „szabadulás” a sötétségből, az evilági életből s az áttörés a Fénybe hihetetlen boldogsággal tölti el a lélekutazót – mintha máris meglelte volna Örök Honát.
II. Tétel A PURGATÓRIUM (A Tisztító Tűzön át a Másvilágba)
Így hát Szabados Mester újra szól: „Kötözd el anyám a féket / nem félem a sötétséget / törjön le az őzed lába / de ne égjek itt hiába” (1973-as verse). Az elhangzó zenei idézet után a KÖLTŐ (N. P. Mikola) és az ANGYAL (Németh Zsófia Nóra) párhuzamos előadásban mutat be egy-egy súlyos „életválságot”-t, aminek következtében elszenvedője mély depresszióba esik. Voltaképpen már életutunk maga is „purgatórium”: a megtisztulás színtere; ha valami nagyobb baleset, szerencsétlenség történik velünk – az „figyelmeztetés” is egyúttal, hogy letértünk az „egyenes út”-ról. S ekkor (ha szerencsénk van és nem pusztultunk bele) felismerjük: korrigálnunk kell az „irányon”, amelyen eddig haladtunk (elsősorban lelki értelemben).
A kettős kompozíció, amely 2016 szeptemberében (Arany születésének 200. és Bohár András halálának 10. évfordulója alkalmából) készült, montázsolt parafrázis Arany János: A LEJTŐN, valamint N. P. Mikola: CHÁRON LADÁJÁVAL ’A Lejtőn’ c. költeménye alapján. Párhuzamosan mutatja be Arany Bach-korszakbeli (az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása utáni) mélyen depresszív lélekállapotát – és a lírai én a maga személyes autóbalesete (Ladájával, Bernecebarátin, 1996) utáni súlyos válsághelyzetét. A konkrét élményháttértől elszakadva természetesen a költemény már-már nemzet- és halott-sirató gyászversként /is/ olvasható. A mitológiai asszociációkkal telített kompozíció egy válságos történelmi helyzetben, illetve az egyéni élet – bár egészen más okokból kialakult – határhelyzetében vergődő két költő „lejtmenetének” hasonló alapérzületét mutatja fel: mindketten próbatételként élik meg saját létszituációjukat, a túlélés reményével.
Ugyanakkor a versbeszélő a lélekutazás egy fontos fázisát is elénk tárja: átkelés a Styx folyón Charon, az Alvilág révésze ladikján. A Túlvilágon még egy kemény próbatétel vár az utazóra: a Tisztítótűzben kell ráébrednie földi vétkeire, s arra, hogy mit hanyagolt el, mit rontott el életében – amit már korrigálni, jóvátenni /e világon/ nem lehet. Szívesen elidőzne még „az Ipoly kilencszer körülfolyó árján / ahol mint bűvös árnyat visz, röpít szitáló ólmosesőben / zúzmarázó sűrű ködben Charon Ladája” – de már nincs rá módja. Valójában nincs is miért maradnia: „Nem kellek már úgy a világnak / ahogy megszülettem! // Nekem sem kell már úgy a / Nagyvilág, ahogy addig volt!” Mindkét költő idegennek érzi magát a körötte kialakult valóságban – éppígy az Utazó. Búcsúzik hát: „Visszahív már elnapolt Végzetem. / Isten veled: NAP – ÉJ – VILÁG! / Isten veled, bűnös XX. századom! / Te, aki életre öleltél sárból, napsugárból / Most lázgörbéiden könyörtelenül sodorsz tova / A mennyei Teljesség Jeruzsáleme felé”.
Az ANGYAL az Arany-verssel a reformkor boldog virányát s az akkori még ifjú költő reményeit búcsúztatja, ki „hittel csüggött a Jövőn”. „Most ez a hit /…/ néma kétség”, s ő az egyre mélyülő sötétségben „minden lépést óva tesz”. A Bach-korszak reménytelen sötétsége lassan végleg eltakarja előle a Napot – a régi vágyak, illúziók nyomtalanul tovatűntek. A KÖLTŐ a maga karambolját egyes szám első személyben eleveníti fel, mint aki a halálélmény közelében járt: „Úgy mesélik majd, akik láthattak engem tizenkettes-/ Csigolya-törten, fehér korsetben, bekötött véres / tengelice-fejjel, bezúzott orrnyereggel, hogy hét nap, / Hét álló éjjel siránkoztam törkölyös őrületben, / Lelkem panelkriptájában szorongva, mint / Egy mókusodúba szorult vándormadár”. Majd riasztó vízióban mint az árnyak között az AVERNUS KAPUjában tébláboló, bebocsáttatásra váró lényt látja magát, ahol a HÁROMFEJŰ CERBERUS vicsorgása fogadja. Ő azonban nem retten meg a vadtól: „A Magyar Hegy csillagösvényére lépek előle”.
Érzi, hogy még van /lenne/ feladata itt a Földön: „a harmadik évezred előterében”, hol „elszabadultak a lélek alvilági szörnyei”: palóc őseit kellene faggatnia, „hogy elmesélhessék végre életük igaz történetét, amit / évszázadokon át némaságra váltva nem tehettek, mert / az anyaföldet húzták ki talpuk alól legtöbbjüknek”. Mégis élnek! – „mintha sírhantjukon ma is volna föld és feszület”: hűek maradtak a kereszténységhez. E sokat szenvedett régió vajon feltámadhat-e még? van-e remény a megújulására? „Valami Ismeretlen vitálisan lüktet és dübörög, / Szárnyait próbálgatja, miközben ’vérerek sztrádáin’ / a feltámadás igéretével száguldozik a vak-reménység: / ’Mindig a másik ember hal meg, nem Te!’ (mutatis mutandis: a másik régió pusztul el, nem a mienk). Az Alvilág révésze a Styx-Ipolyon „lyukas ladikján fáradhatatlanul evez, ’csak’ evez, hogy lelkeinket kihalássza /…/ hogy azután fizetség nélkül is / bolyongásra ítélve átmenekítse a Túlsó P’Artra, egyszer, Emmánuel!” Vagyis: Isten velünk van – félnünk nincs mitől! „Karambolaink Nap-Éj egyenlősége ez?”
A kompozíciót Grencsó Pi. zárja Szabados György zenei idézetével: A Mester újra szól: „Kötözd el anyám a fiad / szakítsd meg az unalmamat / törjön le az őzed lába / fussak ki a másvilágra”. Mire az ANGYAL – a Gyehennát oltogatva – tiszta utat készít a Mester előtt. Eközben felhangzik Grencsó Pi./ Szabados zenei idézete: A halott táncoltatása /1978/. A középkori haláltánc – mint egykor kedvelt műfaj – a torz-életű, duhajkodó, istentelen életet élőket az Ördög bálján a Pokolba vezette – ugyanez a Tánc itt viszont az élő-holtakat, az örök vegetációra ítélteket próbálja önmagukra eszméltetni, életre kelteni. A KÖLTŐ – mintegy dialogizálva a Mester égi énjével – felidézi a gyötrelmes haláltáncot az Ady-megénekelte „rég-halottak pusztáján”, e „halálszagú bús magyar rónán”, ahol az élők csak várnak-várakoznak valamire, talán jobbra: „álmuk a zsíros Semmi”. A vers-én elgyötörten kérdi: vajon „van-e valaki, aki látja / valaki közülünk, aki lát / gyötrelmén át a halott-táncoltatásnak? / Csikorgó csillagok honában / fekete lyukak érintenek / életet égetni a szájba / hogy az erősebbik legyek / táncolok élettelen homályban”. Lesz-e itt valaha ébredés?
Végszóra felhördül Boldi szintetizátora; majd halk ütőhangszeres játék, az ESŐBOT hangja kíséretében két haiku hangzik el. Az ANGYAL vigasza: „Az ÉN halála / egy sosem-volt Madáré / az életedben”. A KÖLTŐ biztatása: „Ne a haláltól, / a meghalástól / féljél az in extremisben”.
A Purgatórium tüze leégeti a lélekutazóról individuális ÉNje salakját, mindazt a bűn – tévedés – netán tévelygés-okozta homályt, amely megakadályozza őt a tiszta Fény-látásban. Mert a földi életben mindig a konkrét, megoldandó feladatokat látjuk magunk előtt: „javítani” akarunk a társadalmon, küzdünk, elbukunk, de a világ mit sem változik; s ha igen, akkor csak egyre rosszabb irányban. A ’magyar Messiások’ szellemi-lelki erejüket hiába pazarolják: segíteni, változtatni nem tudnak. A KÖLTŐ, aki maga is „messiási” tervekkel indult neki az életnek – némi távolságot tartva immár ifjúi önmagától – mutatja fel a valót: „torkod mint egy kiszáradt kráteré / cserepes szádnál csak napfoltra nyíló pupillád szürkébb és merevebb / ahogy ott halottfehéren fetrengsz”. Jobb lenne már továbblépni innen egy másik világba, ahol „ringatódzás van mindenütt, / minden fénylik osztódik és forog”. Röpülj! – biztatja maga-magát: „vérerek sztrádáin óriás szkarabeuszok már a Földdel játszanak / ’gebesztő atlaszi próba’ az utolsó roham előtt // az építkező romok között iszonyú lenne most fölriadnod” (In extremis).
Az extremisbeli rémálmot ismét a Boldi-szintetizátor és az ESŐBOT, valamint a különféle hangszerek összjátéka űzi el; majd az ANGYAL és a KÖLTŐ haiku–párbeszéde a lélek-tisztulás gyötrelmes, fájdalmas s mégis felszabadító mozzanatait vetíti elénk („Só, víz, véres veríték / – Megfeszíttetett!” – „Testedben zihál, / Sós-tajtékra csapódik / Sejt-csiga létünk”). Ez az ára a megtisztulásnak – amit csodálatos öröm kísér: bábtestéből felszárnyal a „Pillangó-lélek szárnyszegetlenül”; s mi végre, levetve álarcainkat, kilépve kettős földi ÉNünk szorítójából, elnyerjük önazonosságunkat: „Mezítelenségünk / mezítelenségünkkel / azonos – immár”. A lélekutazó, „prométeuszi kínjait” megértve és elfogadva, szenvedéstörténete végpontján, megalázva magát, Istenhez fordulva felismeri és megérti a Feltámadás titkát, s megbocsát mindazoknak, akik egész életében támadták, zeneteremtő útján gáncsolták – hisz nem tudták, „mit cselekszenek” („Kik torkomat lángoljátok / májamból kik tépést vesztek / akik hangszalagra kentek / tőlem minden szívdobogást // akik sápadt vallomásom / verőfényén felhasíttok / miféle Igén tudjátok / hol van titkoknak határa” (Bartók–suttogás c. Szabados-vers). Keresztútja véget ért; „Krisztussal, Krisztusért és Krisztus által” győzött a halál fölött.
Hogy miben áll ez a győzelem? Azt Szabados Mester pontosan körvonalazta a Németh Péter Mikolának adott /már idézett/ interjújában (Napút, 2003/ 5.sz.). „Az ember a világfolyamat cselekvő, de annak alapjában véve kiszolgáltatott, alárendelt tagja” – tehát nem „Mindenható / Mindentudó”, mint Isten. Ezért Istennel szemben kötelező az alázat még a legnagyobb zseni számára is. Az ember hiába törekszik arra, hogy ’saját képére’ formálja a világot, önös céljainak alárendelve a többieket – ez soha nem sikerülhet neki (ugyanis a többi agresszív egyed ugyane célra tör – így előbb-utóbb kioltják egymás törekvéseit). Ugyanígy az emberben rejlő „lélek-szörnyek” (irigység – kapzsiság – féltékenység – gyűlölet stb.), amelyek a BŰN forrásai, egymást tépik-marcangolják, felmorzsolják a lélek belső integritását, a Gonosz Erők rabjává téve őt (aki nem képes ezt halála előtt felismerni, s bűnbánat által megszabadulni a ’szörnyektől’, az Alvilág /a Pokol/ foglya marad; aki viszont megbánja /akár csak halála pillanatában is!/, s irgalomért esd – az megszabadul). Szabados Mester szerint az ember „tökéletesnek” születik, „a maga létére készen”; de a világ erőivel való ütközései során „megromlik”, elveszti igazságérzetét, esetleg önkontrollját is; ugyanakkor a többi emberrel való ütközése során megismeri saját erőit, képességeit. S végül megérti: a tudatlanoknak, a gáncsoskodóknak, a homályban járóknak meg kell bocsátania, hiszen ők valóban „nem tudják, hogy mit cselekszenek”. Ez a feltétele a Purgatóriumból való továbblépésnek.
A tudatalattinkban lejátszódó belső küzdelem akár már életünkben is eldőlhet; s akkor a Kegyelem Fényében élünk; de gyakori, hogy a vergődő-vívódó lélek, akit haldoklásában áthat az isteni irgalmasság sugara, csak az utolsó pillanatban ismeri ezt fel; s akkor hálásan és boldogan indul a Tisztító Tűz felé… A Purgatórium tehát minden lélek számára kötelező állomás – az „alagútból” nem lehet egyenesen a Fénybe lépni (csak az egészen kivételes Szenteknek – amilyen II. János Pál pápa, Pio atya, Teréz Anya stb. volt). Az ANGYAL és a KÖLTŐ haiku–párbeszédében ezért hangzik fel a Lét-titok: „A kezdet az ÚT, / a megérkezés a Fény / szarvában együtt van” (unicornis). Aki ezt megérti, az az Elíziumi mezőkön, a /transzcendens/ Valóságban jár már, s bizonyosságként éli meg: „Harangok zúgnak. / Remeg a dombok alja. / Feltámadás – van!”:
Ez tehát a legfontosabb „hittitok”, amelyet az ember csak a Tisztítótűz szenvedései közepette ismer fel és ért meg teljes bizonyossággal, lélekutazása végén. S akkor már megvilágosodik benne, amit élete során mindig hallott (ha nem is fogta fel): itt egybeér a Kezdet és a Vég; ahogy János Apokalipszisében meg van írva: „Én vagyok az Első és az Utolsó /az Alfa és az Omega/ – és az ÉLŐ. Meghaltam, lám, mégis élek, ÖRÖKKÉ. Nálam van a halálnak és az Alvilágnak a kulcsa” (Jel 1, 17-18).
Nem véletlenül zárja tehát a Purgatóriumot a szerző a Mysterium Carnale c. opusával; Fabó Kingának (lánya, Nóra Zsófia keresztanyjának) ajánlva – „az ő szavaival, egy újszülötthöz szólva”. Itt azonban (bár ugyanazon szöveggel) már egy másik születésről van szó: a földi életből eltávozott/ak/ /újjá/születéséről, mert a Mennyei Jeruzsálembe csak a lélekben újjászületettek léphetnek be. Az „apokrif dallamokat visszhangzó Testtemplomok, CsontVárkoponyák TüdőKatedrálisok” széthullásával, a lélekmadár felröpültével megnyílik előttük az ÚT, hogy – a Purgatóriumbeli megtisztulás után – beteljesüljön halálon túli, „örök életük”. A lélek tehát hála- és dicsőítő éneket zeng: „alleluja! alleluja!” – „Most egyszerre történik az és ugyanaz”: „a szemhéj nélküli” hajnalon feltárul előtte a Végtelenség, felsejlik „a horizonton kibékíthetetlenül a derengés”. A testtől végérvényesen elszakadva, a test pusztulása árán válhat csak a Lélek az Örökkévalóság részévé. Ahol is boldog Fény-látásban várakozik a majdani Feltámadásra.
De szent a Test is, ha valóban a lélek temploma volt – ezért kegyelettel kell bánni halottainkkal. S bár majdan, az Utolsó Ítélet után, nem evilági portestünkben, hanem spirituális testben (szóma pneumatikon) fogunk feltámadni; megszentségteleníteni, meggyalázni a holttesteket, mint tették a XX. században (Auschwitz s a Gulag áldozatainak, a politikai kivégzettek százezreinek testével): a legszégyenletesebb, halálos társadalmi bűn volt. Halott-gyalázás – mondták még az ateisták is.
Hiszen a Halál a legfontosabb hermetikus Titok. A népi bölcsesség is őrzi az „élet-váltás” különös titkát: ha meghal egy idős ember, a /tágabb/ családban valahol csakhamar megjelenik egy újszülött. A Mysterium carnale sejtelmes titka tehát: „az elhaló búzaszem” a földbe kerülve új életet sarjaszt maga körül: növények sarjadnak belőle, bogarak táplálkoznak vele. Az elhunyt genetikai állománya az utódok testében folytatódik (hiszen „az élet szent okokból élni akar”- Ady); lelke pedig – a fájdalom és a bűnbánat tüzében megtisztulva – él/het/i tovább, természetesen már nem földi létmódban, Isten színe előtt boldog alázatban a maga spirituális életét. Átléphet a Mennyei Jeruzsálem Kapuján.
Ebben az értelemben a Purgatórium valóban a Mennyország előszobája: a lélek szomjazza Isten színről színre látását, s boldog alázattal hajol meg Előtte. A Tisztítótűzben égve, ráébred eredeti önmagára, felismerve a lelke centrumában hordozott, Istentől kapott lélek-magot; s megérti: mi végett élt a világon? – hogyan sáfárkodott a kapott talentumokkal? – kibontakoztatta-e önmagában mindazt, amiért Életre született? Hogyan sáfárkodott a Szentlélek Ajándékaival, amelyeket azért kapott, hogy másokat segítsen általuk a lelki fejlődésben /bölcsesség, értelem, jó tanács, tudomány, lelki erősség, jámborság, istenfélelem/; s nem élt-e vissza az „adományokkal”, amelyeket Isten rábízott? S a Világosság Fényében mély bűnbánattal rádöbben itt arra is, hogy mindazokkal a bűnökkel, amelyekkel embertársai ellen vétkezett – valójában Istent bántotta meg. Így végtelen hálával tartozik Istennek irgalmas szeretetéért; azért, hogy nem kell a kárhozat tüzében égnie egy örökkévalóságon át (mint Dante bűnöseinek, akik a szenvedélyek izzó lávájában, avagy vérfolyóban úszva, esetleg jégbe fagyva vezekelnek a világ végezetéig). A Purgatórium tehát Isten végtelen kegyelmének színtere. Aki mélyen megbánja hústeste /egykori/ vétkeit, gondolkodásmódja, életszemlélete tévútjait, embertársai iránti ellenérzéseit – s alázattal fordul Teremtőjéhez, IRGALOMért esdve: megmenekül.
II. Tétel: A MENNYEI JERUZSÁLEM (Compassio)
A Purgatóriumból kiszabaduló, „megvilágosodott” lelket a Szeretet-Isten irgalma a Fénybe emeli. Hiszen szent FIA, Jézus Krisztus, kereszthalálával megfizette az ő „személyes bűneiért” /is/ a váltságdíjat. Szent FIA áldozatát elfogadva az Atya mindazok (eredendő és személyes) bűneit megbocsátja, akik a hit által megerősödve már életükben elfogadták a FIÚ-val való együtt szenvedést, s így a Teljes Élet részeseivé válva megtisztultak. „Mert Isten bűneiddel együtt szeret, de nagyon. Hogyha nem volnának bűneid, akkor mire föl lennél itt, ezen a világon, ezen a földön? Akkor a Mennyei Atya nem tudná megmutatni neked és általad irgalmát, szeretetét”. Voltaképpen az igazán nagy művészeknek mindig is sokat kell szenvedniök – ezért szinte egyenes útjuk van az Atyához. Hiszen mindannyian „megváltott emberek vagyunk! – ez keresztségünk lényege”; s mivel részesültünk a megszentelő kegyelemben, a szeretet által mi is megválthatunk másokat (vö.: interjú Pázmándy György Atyával; in: Párbeszélgetéseim Könyve, 262–263. p.).
Aki egész életében az Igazság útján járt (legalábbis igyekezett járni, ha olykor hibázott is), s mindenkor a „megszomorítottak és megalázottak” oldalán állt – az maga is „kereszthordó”. A XX. század legnagyobb magyar költői szinte kivétel nélkül ilyenek (Adytól József Attilán át Nagy Lászlóig, Pilinszkyig – s természetesen a mindenkor „kiközösített”, perifériára szorított, /olykor mártír-sorsra kárhoztatott, kivégzett, börtönben avagy a Gulagon elpusztult/ avantgárd művészek is. Még életükben átmentek szinte mindannyian „a sötét alagúton”. S ahogy Jézus elviselte a megaláztatásokat, az elutasítottságot, s mindhalálig vállalta és végigjárta passióját értünk – s ellenségeiért /!/ (holott isteni erejével el is menekülhetett volna üldözői, gyilkosai elől), – úgy a lázadó, a „csábításnak”: a társadalmi manipulációknak ellenállni képes művészek, költők is konzekvensen vállalták, vállalják most is az Igazságért a megpróbáltatásokat. Bár szenvedéseikért, félreállítottságukért, elítéltetésükért soha nem kaptak, kapnak ma sem elégtételt a „világtól”. A /földi/ POKOL minden gyötrelmét elszenvedik már életükben. Már itt e Földön, a VIA PURGATIVA-t végigjárva, s a tisztítótűzben Isten kegyelméből mindinkább „megvilágosodva” (VIA ILLUMINATIVA), majd onnan kiszabadulva, reményeink szerint mindannyian átlép/het/tek a FÉNYbe.
Bábel Balázs teológussal – kalocsai érsekké való kinevezése alkalmából – N. P. M. 1999 nagyböjti időszakában készített interjújában Pilinszky János Harmadnapon c. költeménye kapcsán Jézus haláláról és feltámadásáról /is/ beszélgetett („ET RESURREXIT TERTIA DIE – in: i. m., 245–255. p.). A neves főpap szerint „az Igazság: maga az igazi életforma – isteni eredetű (Jézus: „Én vagyok…”). „ez az élet igaz értelme – ha nem örök, akkor nincs is”. A Valóság Krisztusban van – „ha tehát van Igazság, akkor van örökélet és van feltámadás”. Pilinszky hitt a feltámadásban, amely nem hangos „csinnadrattával” történt egykoron; s utána „Jézus csak azokhoz ment el, akik szerették Őt”, „és ez a belső bizonyosság lett a tanítványok számára a nagy és múlhatatlan erő”. A teremtett világ hátterében az Atya és a megváltó Fiú csendesen, de mindörökre ott van – „szabad akaratot adva az embernek, hogy Őt s embertársainkat szabadon szeressük”, és higgyük, hogy amit megmondott – az úgy is van: „Én vagyok a feltámadás és az Élet: aki hisz énbennem, ha meghalt is, él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal” (Jn 11: 25-26). Pilinszky hite „mély volt” és megrendíthetetlen – tehát Ő /is/ ÉL.
A III. tételt egy Pilinszky-palimpszeszt vezeti be N. P. Mikola összeállításában, az ő szövegrészeivel vegyítve (Compassió). Mivel a földi labirintusból csakis az együtt-szenvedés vezetheti ki az embert, a szenvedések közös útját kell végigjárnia mindenkinek, aki „szellemi hazájába” visszavágyik, ahol „oltár, szentély, kézfogás, visszaHáramlás, ölelés” várja – s „fűben, fák alatt megterített asztal, / hol nincs első és utolsó vendég”. Amíg idelent, földi hazánkban tartózkodunk, semmi biztosat nem tudhatunk arról, hogy „milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú, ikaroszi emelkedő zuhanás, / VisszaHáramlás a temenosz lángoló fészkébe” – Pilinszky mégis mindent megsejtett: „hogyha valamit tudok / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, / melyben mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a fény: repülünk!”
E prológust CSILLAGZENE követi – majd elkezdődik KÖLTŐ és LÁNYA (Mikola és Zsófa) dialogizált előadásában N. P. M. VISSZASEJTESÍT c. monumentális költeményének drámai megjelenítése. Voltaképpen már eredetileg is a túlvilági utazás állt a mű közép-pontjában (amit Bohár váratlan halála állított előtérbe), azonban – bár a kompozíció se szövegében, se felépítésében nem változott – Papp Tibor halálával mégis új akusztikát kapott. Egy „lényegtelennek” tűnő ajánlás az alcímben jelzi csupán a változást: „Papp Tibor vendégszövegei klasszicizáló vendégségben múzsával vagy múzsa nélkül (a költő halálára ’sose még egyszer’), valamint a tipográfiai módosulások itt-ott. Időközben tehát Papp Tibor, az ezredvégi avantgárd vezéregyénisége is csatlakozott a három lélekutazóhoz (Pilinszky – Szabados György – Bohár András). S mivel most már mind a négyen a természetfölötti dimenzióból tekintenek alá, s testi mivoltukban többé nem elérhetők /így nem is ostorozhatók/ – a kompozíció keretei kitágultak, s sorsuk a modern költői sors szimbólumává vált. „Aki győz, annak nem árt a második halál”. Ők győztek, az evilági gáncsoskodók ármánykodásai, sőt saját bűneik ellenére is.
A 2006-ban készült nagyszabású kompozíció a halál-halhatatlanság kérdésköreit ostromolja valamiképp, bár nem emeli metafizikai síkra a problémát. Inkább a megszenvedett Igazság – az EGY / ŐSEGY felől közelíti meg: „Túl a létezőn – a Valóság: az EGY”. Az avantgárd költő sorsa, ab ovo, az elkerülhetetlen szenvedés, hiszen hozzá nem értő olvasók, ideológiailag befolyásolni akaró politikusok és civilek a legkülönfélébb okokból és módon folyamatosan támadják (vagy stílusa – nyelve – mondandója – vagy életformája, ’kívülálló’ volta miatt): meg akarják szabni, mit írhat le és mit nem. Így hát a Költő, „akit/ő/l vér helyett szavakat vesznek / akit a kérdések t/ő/rei megsebeznek / akib/ő/l papírsárkányt szeletelnek / akiben boltíves folyosót nyitottak / akire ráuszítottak vérekölt/ő/ tetveket / akinek sötéttel locskolták szemevilágát / akinek szívét életnagyságú nyomattá tiporták / akit Én – Te akasztottunk a csillagok közé” – nincs többé köztünk. Immár megszakadt megint egy láncszem. „Parázna söpr/ű/vel terelgetjük fájdalmainkat” (utalás Ladik K. egyik versére). „ÁLMOT HÁMOZ az emberiség – Ébredésünk satujából hajnali FÉNY szalmája szitál”.
A montázsszerűen összevágott vendégszöveg-konstrukcióból kirajzolódik Mikola avantgárd–értelmezésének kapcsolódási pontja a szakrális tradícióval, amelyből folyamatosan meríteni próbál, hogy megmaradhasson a maga „keskeny útján” e művészet-ellenes világban. Útjelző lámpa számára Papp Tibor költészete, „a Sántavasárnap generálta litániák Disztichon alfában” (Papp Tibor kötetei), amelyek védelmet és biztonságot adnak kreatív formáikkal a szellemi szabadságot megnyirbálni akaró cenzorokkal szemben. Ars poétikaként is olvashatjuk tehát az emlékidézést: „Az újszülött INTERtextus / a hangosbemondóból / lassítva befut a peron elé / Betlehemi vasutasok állják körül a személyvonatot” – „Patkányok – Poéták – Svábbogarak – Lövedék szavak – Holdkompok távolodóban”: a Betlehemi Vasutasok (utalás Papp Tibor térképverseire, amelyek megdöbbentő őszinteséggel tárják fel a vizualitás eszközeivel azt a hazugság-összjátékot, torzult és manipulált életszemléletet, amelyben az avantgárd alkotókat, a párizsi MM körét is – mint „idegen szellemiségű”, „veszedelmes ellenállókat” – örökre szólóan ki akarták taszítani a magyar irodalomból. A költő felsóhajt „a veseszorító esti füstben / mikor lejön a hegyr/ő/l a FÉNY: I H L E T! / Ó, Uram-Isten!” – micsoda világban éltünk!! A meghamisított, átfestett valóság, a torz értékrend elfedte-eltemette a Költészet Méltóságát, s az emberek megfeledkeztek égi származásukról.
„A halál morzsái” – mint „hamu a havon” – minden Értéket betemettek. „Ebben a mindennapi valóságtól (a realitástól) elszakadt világban, amelyben élni kényszerülünk, s ahol szinte mindent de mindent lerántottunk már a tények szintjére, s ahol nem csupán a fejünk felett elröpülő szentségtartót, de a Minden Egész diribdarabjait is porrá zúzatta velünk vérverítékes XX. századunk” – fel kell támasztanunk az igaz Értékeket. „Ezért ma, a III. évezred narthexében téblábolva, a virágvasárnap/ok/ kétes ígéretével, a feketevasárnap/ok/ misztériumával, reményével s a fehérvasárnap/ok/ hitével stációról stációra a Passiónkat járva, kívánatos lenne sürgetően visszatérni a realitás elysiumi mezején át a mindennapi Valóság Egy és Oszthatatlan Szívébe”.
N. P. Mikola úgy véli: a zenei fogantatású költészet az, amely leginkább vissza tudná vezetni a valódi értékektől, valódi művészettől elidegenedett közösséget az ŐS-EGYbe. Aki rátalál erre az Útra: az „üdvözül”. Ezért zárja nagyszabású kompozícióját Papp Tibor Pogány ritmusok c. korai opuszának (melyben Weöres-sorok „vendégszövegeskednek) csupa zene záróstrófájával: „tűzből futnak az árnyak / tűz közepéből a füst / hajlik az ünnepi táncos / szél fúj dob pereg üsd! // „dob dob dob duda / duda duda dob duda // dob zene dob dob / duda duda dob dob // dob zene zene dob / dob duda dob // dob dob duda duda // üsd!” Amire VÉGSZÓRA ráfelel BALI DOB szólója. S mikor az elhal, CSILLAGZENE következik.
A III. tétel záró-kompozíciója N. P. Mikola Imádsága Szabados György emlékére. „Legyen meg a TE akaratod / a kilakoltatott lélekben. // Legyen meg a TE akaratod / a kilakoltatott fejekben is. // Azonképpen házkutatást tartass, / úgymond önkéntes revíziót, / hogy visszaSejtesedjen / hogy visszaSjtesíthesd / mi benned mennyei — // azonképpen itt a földön is, / életre tévedt egyszeriséged” – PARANCSOLAT.
A zene újrajátssza az IMPROMTUban megszületett főtémát 15-20 percen át, majd szépen-lassan lecseng…
Hogy kiben milyen erős hit lakik, azt a kívülállók soha nem tudhatják. Az igazi Apostolok természetesen „tanúságtevők” voltak, mert Jézus a feltámadása utáni közös /utolsó/ vacsorán – rájuk lehelve Szent Lelkét – megbízta őket ezzel („Tegyetek tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok; Jn 15, 26-27). A költők közül csak kevesen „tanúságtevők” – ők inkább „Isten-keresők”, még azok is, akik ezt nyílt szóval nem vallják meg. Az igazán ’Nagyok’ életükkel, műveikkel bizonyítják, hogy az Igazság oldalán állnak; s a Hazugság Fejedelme, a Gonosz evilági megtestesítői előtt nem hajtanak fejet, s főként nem „szolgálják” Lucifert. Végeredményben ilyen meggondolásból került egy platformra Németh Péter Mikola szemléletében a három avantgárd művész és Pilinszky, aki „együtt szenvedése” által valódi „Krisztus-hordozóvá” vált. Csodálatos verse, a Harmadnapon ezért mintha még idekívánkozna lezárásképp, mintegy a misztikus lélekutazók közös bizonyságtételéül: „És fölzúgnak a hamuszín egek, / hajnal fele a ravensbrücki fák. / És megérzik a fényt a gyökerek. / És szél támad. És fölzeng a világ. // Mert megölhették hitvány zsoldosok / és megszűnhetett dobogni szíve – / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die”.
A Dante-zsoltár a szakrális avantgárd komplex műveinek egy kivételesen szép reprezentánsa: összhangot teremt a különböző műnemek, s ezen belül is az experimentális és a tradicionális műfajok között. Németh Péter Mikola a metafizikai szférák irányában igyekezett tágítani az avantgárd költészet „felségterületét”, nem mondott le a hatni-akarásról, a líra ősi autoletív funkciójáról – sőt! a zenei elemek, illetve a vizuális formálásmód szuggesztivitása révén még inkább felfokozta azt. Bár világértelmezésében a transzcendenciának kitüntetett szerepe van, intenzíven törekszik arra, hogy akció- és konkrét költészeti elemekkel a költészetet a valóság-problémákhoz, az Élethez /is/ közelítse. A PARANCSOLAT c. ifjúkori verse, amely voltaképpen saját passió-útjának kezdetét jelezte, itt minden emberhez szóló üzenetté változott: kinek-kinek önként, belátásból (és mondhatjuk: saját érdekében) kell/ene/ alávetnie magát az emberi életet szabályozó Tízparancsolatnak, hogy megszűnjön végre az emberek közötti gyűlölet – harc – végzetes háborúság; hogy előremenekülhessünk egy igazságosabb, békésebb, tisztább valóság felé, hogy „visszasejtesedhessen / hogy visszasejtesíthesd / mi benned mennyei”. Költőnk voltaképpen megkísérelte szintetizálni a korai (XX. század eleji) „kiáltás”-típusú és a későbbi „jel-típusú”, áttételesebb („jelben létező”) avantgárd világképi és poétikai eredményeit – némi iróniával túllépve azok éles meghatározottságain. Eszközrendszerük elemeit ötvözve egy harmadik lehetőség felé nyitott, amelyben azonban mind az autoletív, mind a szemiológiai funkció – rejtetten bár, de – felismerhető.
Lehet, hogy mindannyian az „utolsó órában” vagyunk – s a jövendölések szerint közel az Utolsó Ítélet; hogy „Igazságot tanuljanak a Föld lakói” (Iz 26, 9). De az is lehet, hogy Isten még türelmesen vár „megigazulásunkra”. A Sátán végül is legyőzetett Krisztus keresztjén – már csak idő kérdése, mikor tapossa el fejét végleg a Szent Szűz, s mikor vettetik alá a Kárhozat helyére, hogy ne tudjon az emberiségnek tovább ártani. A napot és órát nem tudjuk – bízzuk hát a Gondviselésre magunkat; törekedjünk a teljes Megtisztulásra; s térdre hullva, esdjünk a Világ Királynőjének pártfogásáért: teremtsen végre BÉKÉT a Földön.
Ferenc pápa az Irgalmasság Jubileumi Esztendejét (2015. dec. 8. – 2016. nov. 20.) „a kegyelem időszakának” nevezte. A Szentév mottója („Legyetek irgalmasok, mint az Atya”) kitűzte a célt és feladatot: nekünk is irgalmasságot kell gyakorolnunk ellenségeinkkel szemben, ha azt szeretnénk, hogy ők is irgalmazzanak nekünk. Ne sodródjunk bele újabb háborúkba; irgalommal forduljunk elesett, rászoruló testvéreink felé (most különösen a menekülők, a természeti katasztrófák által sújtottak, a társadalom perifériáján élő nyomorgók felé; legyünk irgalmasak ellenségeinkhez, folytassunk párbeszédet egymással s velük – és mindenkiben lássuk meg szenvedő embertársunkat; segítsünk rajta, amiben tudunk. Vagyis gyakoroljuk az Irgalmasság testi és lelki cselekedeteit – ha azt szeretnénk, hogy a Szentlélek töltse el a világot, és végre megtapasztaljuk „az emberré lett Isten misztériumának mélységét”, s Mária segítségével követni tudjuk Őt életutunkon. Az Atya azóta sok megpróbáltatással figyelmeztette, figyelmezteti „tékozló fiait”; de azt is láthatjuk: „irgalma határtalan”; hiszen még mindig újabb és újabb esélyt ad nekünk a megtérésre!
Ne éljünk hát vissza az ÉGIEK hosszan tűrő bizalmával! „Itt az ideje a cselekvésnek, a megegyezésnek”; „nem szabad hagynunk, hogy ez a mostani megvilágosító pillanat is elsuhanjon mellettünk!” – figyelmeztet Ferenc pápa most, 2023-ban, a fenyegető háborús veszélyre. A „tűzözön” katasztrófáját el kell kerülnünk mindenképp – ha élni akar az emberiség! A kiút a mostani szorongató világhelyzetből csakis az evangéliumi ÚT lehet: a megbocsátás és megbékélés egymással, s a világhelyzet, a természeti katasztrófák kárvallottjainak, a társadalmi peremhelyzetbe szorultaknak a támogatása – s a természetfölötti valósággal való szorosabb kapcsolatunk mielőbbi helyreállítása. Önmagunk legyőzésével, önös érdekeinken túlemelkedve tanuljuk meg végre a Másik /partnerünk, ellenfelünk/ szemével /is/ nézni saját dolgainkat, egyeztetni és összehangolni a továbblépésre vonatkozó álláspontunkat. Tanuljuk meg végre, hogy ISTEN ellenében semmit sem tehetünk. Nem az emberi Akarat irányítja a történelmet, hanem a Gondviselés – ajánljuk hát magunkat mennyei Atyánk kezébe, s bízzuk Rá a Világ sorsát (IDEJE A CSELEKVÉSNEK ez a mi Időnk!)
Üdvösségünk munkálásában pedig tanuljunk a misztikusoktól: a Szentlélek sugallatára hallgatva, váljunk a SZERETET Apostolaivá. Lakóhelyünk a MINDENSÉG – az ÜZENET, amit kaptunk: a Szellemi Egység megteremtése – az egyénen, népeken, fajokon átívelő, ember-voltunkból fakadó összetartozás: élmény-közösség, amelyet a Szeretet gravitációja tart össze. „A szellemvilág minden egyéne szereti a többit” – és ez a Szeretet az áttüzesedett Egységben EGGYÉ forraszt mindent, ami szellemi. „A Szeretet gravitációja közös vonzási körbe szervezi a személyeket; s e térben ki-ki erőponttá lehet, mely sugárzik és elfogad” – írja Dienes Valéria /i. m., 147–148. p./. A szívek lángra gyúlnak az égi tűzben: „Mi mást akarok, minthogy égjen?” – mondta AZ, AKI az Egészet hordozta. „Ez a TŰZ az egységesítő FÉNY és Forróság, amely végtelenül meghaladja a mi egyéni eszméletvilágunk átlátó ismeretét”. A SZELLEM TÜZE átjárja testünk-lelkünk; az Eucharisztia mindennapi vétele EGYSÉGben tart bennünket embertársainkkal és a Természetfölötti Valóság minden Lényével. A két szféra találkozási pontján a legerősebb KAPOCS: JÉZUS, AKI mindig /most is/ velünk van, segít bennünket, világossá teszi elménket és Szeretetet sugároz felénk. Általa élhetjük meg már itt a Földön a mennyei boldogságot – és általa remélhetjük a FELTÁMADÁSt. Jézusban rejtezik Örök Életünk.
S ha ezt megértjük, s valóban a Szeretetláng igézetében élünk, nem örök ellenségeskedésben – akkor már itt e Földön a Mennyországban érezhetjük magunkat; s halálunk után is segíthetjük a Mennyből embertársainkat, hogy mielőbb rátaláljanak az ÚTra, amely a SZERETET Birodalmába vezet. Ezért az ÉLET legfontosabb TITKA: az UNIO MYSTICA – Istennel és a Természetfölötti Világgal való harmonikus kapcsolatunk kialakítása; s akkor – akár élünk, akár halunk – Isten kezében, az Örökkévalóság biztonságában boldogok leszünk. S ha az emberiség egésze /is/ megtér, azaz visszatér az ATYÁhoz – az eónváltást is könnyebben éljük át: aki elfogadja Isten Akaratát s hisz a túlvilági életben, az üdvözül.
S hogy mi lesz a világ sorsa? Lehet, hogy a Föld maga is megsemmisül – de az is lehet, hogy átalakul Isten Akarata szerint, s egy más formában, más feltételek között folytatódik rajta az ÉLET. Mert maga az Élet nem semmisül meg a legnagyobb katasztrófák idején sem; legfeljebb új alakot ölt (pl. spirituális síkon halad tovább).
(Vége)
Az előző részt ld.: ⇒http://www.naputonline.hu/2023/06/07/g-komoroczy-emoke-a-kereszteny-misztika-kapcsolatteremtes-az-egi-es-foldi-valosag-kozott-iv-v/
Illusztráció: Annunciazione di Cestello (Sandro Botticelli)
Ezek is érdekelhetik!
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (IV./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (III./V) →
G. Komoróczy Emőke: A KERESZTÉNY MISZTIKA. Kapcsolatteremtés az égi és földi valóság között (II./V) →
