Halmai Tamás: Napra szorított felhő. Izsó Zita versvilága

92 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024
ISBN: 978-615-6180-93-3

eredeti ár: 1900 Ft
webshop ár:
1 520 Ft + 500 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás:

Izsó Zita (1986) a fiatal középnemzedék egyik legfontosabb alkotója. Költő, író, színműíró, műfordító és szerkesztő. Halmai Tamás esszékötete a lírikusi életmű főbb sajátosságait szemlézi elemzések formájában, arányos figyelmet irányítva a szerző négy verseskönyvére: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Éjszakai földet érés (2018), Bekerített erdő (2022). A kiadványt rendhagyó függelék: interjú- és kritikarészletek zárják.

Részlet a kötet címadó írásából, a Napra szorított felhő (Hasonlat és metafizika Izsó Zita költészetében) című fejezetből. A rövidítések kötetcímekre utalnak: T = Tengerlakó, Sz = Színről színre, É = Éjszakai földet érés, B = Bekerített erdő.

[…] A szavak és a nevek szertartásait s a fogak és a száj materialitását egyaránt közelünkbe hozzák Izsó Zita hasonlatai, metaforái. Feltűnő számban sorakoznak például a lezárt ajkak, avagy az elzárt beszéd esetei. E szöveghelyek a kommunikáció bonyodalmasságáról vagy kifejezett ellehetetlenüléséről, az én-kimondás és-/vagy a megszólítás problematikusságáról tanúskodnak: „A szörptől összeragadt a szája, mint a benyálazott boríték.” (A boldogság következményei; T) – „Befejezte a beszédet, / megnyalja a száját, / mint a borítékot, mielőtt lezárná.” (Kilégzés; T) – „sokáig csukva maradt a szája, / mint a boltok ajtaja a háromnapos ünnepen.” (Öröklakás; T) – „Amikor később kérdezték tőle, mi történt, / mintha szilánkokat evett volna, / nagyon sokáig nem beszélt.” (Fakír; É) – „…a szavak összeragasztották a fogainkat, / mint a törökméz.” (Csúcsdísz; É) (Az üzenet metonimikus jelölőjeként több helyütt szerepel a semleges boríték; másutt a szilánkok fájdalmas képzete érzékelhető távolságban áll a törökméz édes gyermekkort idéző motívumával.)

A kommunikációs kudarc, a kapcsolati reménytelenség és az érzelmi veszteség-elhagyatottság önbizalomhiánnyal tetézett, nyomasztó lélektana végigvonul a költő életművén: „Az összes holmiját bepakoltuk, / néhány üres bőrönd maradt még a szobában, / mint két ember között a felesleges mondatok.” (egyforma kék; T) – „De te gyereket akartál, kőből faragott / apró kis szenteket, / én féltem, hogy hiába beszélnék hozzájuk, / beléjük törnének szavaim.” (Ajtók; T) – „Közben a hosszú hallgatások emléke / úgy süllyed bennem, / mint üresen elásott időkapszulák” (Amnézia; É). Van vers, melyben az önmeghatározás – a nyelvi analógia közbejöttével – kifejezetten az elszigetelt létállapot definiálásban merül ki: „Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már rég nem változik” (Várakozás; Sz).

A nyelvi elemekre alkotott hasonlatok nemcsak a beszédet, de a beszélőt is hermeneutikai kontúrral látják el: „Jobban szeretnéd, ha elismerném, én hibáztam, / mert nem találtam meg neked a legszebb szót, / benne két egymás mellett álló mássalhangzóval, / amik úgy csapódnak össze, mint tisztelgő katona bokái / a királynő előtt.” (Belsőépítész; Sz) – „…mint idegen bolygók testébe fúródó űrszemét, / örökre megmaradnak benne szavaink.” (Az utolsó áldozat; É) – „…a hangok úgy nyüzsögnek a szájában, / mint az esőgyűjtő hordókban a szúnyoglárvák” (A pusztulás létigéi; É). Mindennek inverze a valóság érzékelése beszédként; amikor a nyelviség mint hasonlító tűnik föl a tapasztalati valóságban: „…zavaromban csak rugdosok magam előtt egy követ, / pontot a túl hosszú mondat szavai” (Az első búcsú; Sz).

A szavak és a szólás mitologizálása világépítő hatással megy végbe az egyik legfajsúlyosabb műben. A folyó mint beszéd és a beszéd mint folyam egymást tükröző trópusai nemcsak a szubjektív és objektív létsíkok egyenértékűségét és egymásrautaltságát sugalmazzák, de az ember és a természet felcserélhetőségét is magukba foglalják: „…a folyó is lassabban csobogott, / mintha egy gyerekhez beszélne. // A többiek néha még megijednek, / ha vele látnak, / de nem kell félniük, már nem harap. / Fogait kerekre csiszolta a beszéd folyama.” (Az első ember; B)

Jellemző, ahogy a magánéleti szcénát a névadás bibliai eredettörténete színezi át, miközben kompassiós figyelem árad ki a nem-emberi létezés részeseire: „Itt van / az életetek, / amiben mindent birtokolni akartok, / még a növényeknek is nevet adtok, / ami olyan idétlenül áll rajtuk, / mint a háziállatokra húzott ruhák.” (Egyszerre ébren; B) – „…mindig azt remélem, te hívsz, / ha kopognak, hogy te állsz az ajtóm előtt. / Mint földrengés után / gazdátlanná vált állatok, / amik egy ideig / minden emberi szóra úgy hallgatnak, /mintha az volna a nevük.” (Utórengés; B)

Végül egy példa a kisszerkezetben is komplexszé írt képiségre:

Mondatrészek

Soha nem tudod meg,
melyik mondathoz vettem volna eredetileg
ezt a lélegzetet,
ahogy azt sem, hogy bennem
a rejtett alany mit állít –
és hogy nélküled egészen
tárgytalanná válik.

A vers (Sz) címét szikár, de beszédes (a részeseket résznek nevező) nyelvtani kategória adja. A tüdőben rekedt közléshez („melyik mondathoz vettem volna eredetileg / ezt a lélegzetet”) a beszélő további mondattani fogalmakat társít („a rejtett alany mit állít”), a rejtőzés-rejtegetés mozzanatával a szavakból álló szubjektum gondolatiságát közvetítve. Ez a kétszintű nyelvi játék (a jelentések oszcillálása a grammatika és a hús-vér létmód között) a zárlatban tetőzik: a lírai énben megbúvó „rejtett alany” (másik identitás? igazi én?) egyszerre veszít el („tárgytalanná válik”) egy kevéssé nélkülözhető mondatrészt és egy, az önazonosságához szükséges személyt. Vagyis léte és létének nyelvi megalkotottsága-kifejezhetősége egyaránt fogyatkozást szenved… […]