Németh István Péter: Levelek az ősz koszorújából (17 haiku) – Acsádi Rozália bevezetőjével*
*Közlésünk „előfutára” Németh István Péter
műhelyünkben hamarosan megjelenő
300 haikut tartalmazó kötetének
Acsádi Rozália
Felizzítani egy festmény színeit
Németh István Péter 300 haikut írt.
Kötetnyi verscsokrának a címe Mosolyodba takarózva lett.
Sokan vélekednek úgy a haikuról, hogy Európa-szerte azért örvend ekkora népszerűségnek ez az ősi japán versforma, s azért éli reneszánszát, mert e lüktető, rohanó, zaklatott korhoz jól illeszkedik rövidsége. Más nézetek szerint azért inkább, mert a társadalmi létben felőrlődött, kiábrándult, megcsömörlött egyén számára menekülést jelenthet egy-egy rövid haiku, menekülést a szépséghez, harmóniához, az állandóság, a bizonyosság, az egységélmény felé. Mindkettő igaz lehet olvasó és szerző vonatkozásában egyaránt.
Németh István Péter e 17 szótagos versekben az 5-7-5 szótagos sorokat feltöri, átrendezi, majd újra összerakja, mégpedig rendkívül változatos formákban. A szerző formagazdagsága, nyelvi könnyedsége, virtuozitása külön feljegyzést követel! E rövid, három soros darabok – hirtelennek tetsző – megformálása egyáltalán nem az idő hiányára utal. Sokkal inkább arra, hogy írójuk a lét minden fontos pillanatát, megélt csodáját meg akarná osztani kedvesével, akkor is, ha ő nem lehet jelen. Még ebben sincs semmi meglepő, hiszen a szerelmi költészet mindenkori alapélményei közé tartozik szorosan az együtt-lét mindennél erősebb óhajtása, ennek a késztető erőnek felismerése, megéneklése. Ebben a 300 versben azonban ezen felül gyönyörű jelen-pillanatok is vannak. Arról is készül lekoppanásnyi vers, ami itt és most történik. A most-megélt csodáról. A boldogságról. A megismételhetetlen, egyszeri, mindent új fénybe helyező érzékelhető világról, amiből szinte azonnal gondolati síkra kerülünk észrevétlenül, felismerve a jelenségek felszíne mögötti mélységet, magasságot. Végigkísérhetjük két összetartozó ember és a természet együttmozgását, bensőséges világát, harmóniáját négy évszaknyi időtartamon át.
Persze néha-néha megjelennek a hiány fájdalmas sorai éppúgy, mint a hiány megismétlődésének félelméből kicsírázó marasztaló-versek is. Szelídség és szenvedély – talán e két szóval lehetne legpontosabban megközelíteni ezt a versvilágot. Ezek a miniatűr költemények úgy koncentrálják magukba a színeket, formákat, illatokat, hangulatokat, a hangokat és a csendet, hogy közben végig egy valóságos, mégis szimbolikus táj részesei vagyunk. Látjuk a város tereit, parkjait, fáit, utcáit, a templomot, a temetőt, a malomtavat mozdulatlan malomkerekével, a tanúhegyeket, a Balatont, halljuk a kavics csikordulását a cipőtalpak alatt, szinte érezzük a virágok, gyümölcsök illatát, mégis tudjuk, hogy egy tiszta, felszentelt világban járunk, ahol illendő alázattal fejet hajtanunk, hiszen ilyen sorok kalauzolnak:
A malomtó partján
falra tört árnyaink
összesimulnak,
míg egy hal
átuszik a tükröződő
ház csukott ablakán.
A 300 haiku között időnként kettes, ikerhaikuk is felbukkannak, mint ahogy füzér-és lánchaikuk is. További gazdagságot ad a versekhez az aba és az abb rímképlet gyakori szerepeltetése:
Vér szökik sárga
Hárslevélbe.
Pirulok-sápadok érte.
Németh István Péter eszköztárából nem hiányozhat a szép hullámzású időmértékes verselés alkalmazása sem, mint ahogy énekelhető alliterációkat, hiteles hasonlatokat, megállító szóképeket is találhatunk a ciklus olvasása közben. Különös szépséget ad verseinek azzal, ahogy nyelvünk magánhangzóival játszik. Szép példája ennek az a gyöngyszem, ahol a szemmel is alig látható finom mozgást a magas és mély hangrendű hangok vibráltatásával szinte érzékelhetővé teszi a harmadik sorban:
Lehullt a levél.
Fölszállt a cinke.
Közöttük még ing az ág.
Érdemes odafigyelni a g hangzó ismétlődésére. E haikuját Szőcs Géza is a naplójába másolta, s közreadta. De ugyanilyen láttató erővel tudja ábrázolni a lefolyó örvényében összefonódó hajszálakat, s persze egyben a mögöttes tartalmat is, a halak játékos ficánkolását, vagy éppen a madár szívének lüktetését egy másik versben. Ilyen bravúr az is, ahogy a társ-lélek tisztaságát festi meg, szinte áttetszővé téve az e hangok halmozásával. Különleges, titkos, szép világ; látásmód, láttatás, bölcs szelídség, szenvedélyes hömpölygés együttese.
Németh István Péter megtanulta azt, amit jó lenne újratanulni mindannyiunknak: megtanult megállni. Megtanulta látni az apró csodákat, lehajolni egy kavicsért, észrevenni a vízisiklók nászát, egy fa árnyát, felizzítani egy festmény színeit. Megtanult érzékelni úgy, hogy még az utcalámpa fénykörét is glóriának láthassa általa az olvasó. Érzékeli az égbolt simogatását, ismeri a kagylók sötétjét is, és madárfészket tud találni a télben.
Németh István Péter
Levelek az ősz koszorújából
(17 haiku)
Harangszó a gyér
Lombon át,
Mégis megreszket tőle az ág.
Fény veri
A lugas fürtjét.
Csillár sincs ilyen, velencei…
Ded bárka ring. Gyerek
Fújja a vitorlát:
Szőlőlevelet.
Sikos és fényes
Falevél a talpad
Ahogy a vízre lépsz.
Fillért se kért nyírtől az ősz.
Lábad elé
Szórja aranyát.
Ebben is, abban is
Muzsika van –
Rozsdás lomb s fény hull, arany.
Karcsú jegenyék,
Milyen hosszan vetkőztök
Laktanya-udvaron!
Állnak. Derékig őszek.
Lecsüggesztik fejüket
A füzek.
Ágaktól felénk sodró
Lombfölleg –
Varjúcsapat kavarog.
Platánlombok ketrecben.
Első széllel szökni kész
Kisvadak.
Kapaszkodnak
Próbálgatva szélben szárnyaik
A fenyőfák.
Levelek egymás közt: „SEGÍTS,
MAGÁVAL RÁNT
EGY ESŐCSEPP IS!”
Vér szökik sárga
Hárslevélbe.
Pirulok-sápadok érte.
Mennykék ernyődre tapadott
Narancsszín falevél,
Az vagyok.
Papírlapra rótt dalom
S holt falevél –
Zizgésük hallgatom.
Patakba hullott falevél
Tenger-égre
Visszapereg.
Lehullt a levél.
Fölszállt a cinke.
Közöttük még ing az ág.
Illusztráció: NIP őszi haikuiból
Ezek is érdekelhetik!
A bábmester – Hudy Alida Lea versei →
Atilla Tau: EL ELION →
Lajtos Nóra: krumplipucolás, világlocsolás →
