Jurik Bianka*: Bukta (kispróza)

•

A lekvár a kedvencem. Először azt nyomom ki a buktából mindig egyenesen a számba. Boldog vagyok. Nem mindig marad a pékségnek édes süteménye, azt olyan hamar felvásárolják. Most mind a hármunknak jutott, kivéve anyáéknak. Ők helyette zsíros kenyeret esznek majd. A pék titokban a megmaradt árut elteszi nekünk. Általában a bátyám szokott érte menni zárás után, de ma másképp volt, a húgom és én is el lettünk küldve otthonról, mert megint jött valami néni a gyámügytől. Apa ilyenkor mindig elég feszült.

A kis büdös üvegeket is el kellett hozzuk magunkkal, és kidobnunk valahol, hogy nehogy meglássa ez a ribanc, mert akkor elvisznek minket a faszba, azt mondta apa.

A lekvár olyan piros, mint az orrom vére szokott lenni, de sokkal jobban szeretem, mint a narancssárgát, az nagyon savanyú. A fehér terítőre rácsöppen. Azonnal próbálom elrejteni, nehogy meglássák. Nekem annyi. Főleg most, amikor olyan idegesek anyáék. Az ujjam begyével igyekszem ledörzsölni, de így csak jobban beleivódott. Nem figyelnek, nem is szólnak semmit. Apa csak a kenyérvágókést nézegeti kissé kancsalodva. Egy falatot sem ettek még, pedig ilyenkor mindenki habzsolhat végre.

Ráteszek egy tányért a lekvárfoltra, mindig elrejtem, amit csak lehet.

Apa a torkát köszörüli, nótázni kezd artikulálatlan hangon. Nem sokat értek belőle, csak a hangsúlyt ismerem fel, mert mindig ezt szokta énekelni: Nem tudóm az eiletemet, hol rontottam éjn el és látom, ahogy sötét, sárgás gülledt szeme sarkán ragyog valami. Nem értem a helyzetet, de azt szokták mondani, hogy minek nekem mindent tudni, így is hülye maradok, szóval inkább nem kérdezek semmit. Érzem, most komolyat mondhatott nekik az a kurva, talán most tényleg el kell mennünk az intézetbe. Annáékat is elvitték tavaly télen, azóta nem láttam őket, pedig régen rengeteget játszottunk a téren.

Apa tenyerét az asztalra helyezi, vörös, a kiszáradástól véres ujjai akár egy égő bokor ágai merednek szerte a fehér terítőn. Egy hirtelen mozdulattal a mutató és a középső ujja közé vágja a kést. A terítő kiszakad, ahogy anyám torkából is a rég elfojtott zokogás: Gábor ne! Hülye vagy, bazdmeg?

A kést újra és újra felemeli, az idő egy pillanatra megáll. Talán még levegőt sem veszünk, nem tudom, a szívemet hallom csak, ahogy egyre hevesebben ver. Az egész asztal hangosan megremeg.

A buktát a tányérra helyezem. A hófehér terítő egyik oldalát a piros lekvárom díszíti, a másik oldalát apa bugyogó vörös vére a sok másik folttal együtt. Ezt is le fogják cserélni, ahogy minket is.

*

*Jurik Bianka vagyok, jelenleg még a Károli Egyetem hallgatója, korábban kreatív írás specializációra jártam, ami igazán megadta a löketet ahhoz, hogy még többet írjak. Prózáimat az átváltozások és a közelebbi, távolabbi környezetünk ihlette leginkább.

(Bánki Éva ajánlására)

Illusztráció: bukta