Borisz Paszternak: Híresnek lenni (Szilágyi Ákos kísérő soraival, fordításában)

Borisz Paszternak

Híresnek lenni…
Быть знаменитым некрасиво

Híresnek lenni nem illendő,
Magasba fel nem ez emel.
Kéziratokkal nincs teendő,
Archiválni semmit se kell.

Add át magad az alkotásnak,
Ez itt a cél − nem a siker,
A győzelem e puszta mása,
Amit inkább szégyellni kell.

Csak élj, csak élj, nem kelve égre,
De úgy élj, hogy a végtelen
Tér öleljen legvégül ölébe,
S halld a jövőt, ha hív jelent.

Versben nem sor-, de sors-törések
Hagyjanak csak üres helyet.
Művek, versek, bekezdések –
Élethez írt széljegyzetek.

Jobb, ha ismeretlenség föd be,
Melyben elvesznek lépteid,
Ahogy táj vész bele a ködbe,
S körvonala is eltűnik.

Pályádnak mások is csak élő
Nyomát kutassák napra nap,
De vereséget győzelemtől
Nem választhatsz el te magad.

És soha, soha föl nem adni
Szemernyit abból, aki vagy,
Csak élni és élő maradni
Mindvégig védve arcodat!

Fordította: Szilágyi Ákos

Egy Paszternak-vers fordításának margójára

„Быть знаменитым некрасиво…” − Bity znamenyitim nyekraszivo! [Híresnek lenni visszatetsző!] Így hangzik az egyik leghíresebb orosz író, Borisz Paszternak kései versének, ennek a vallásosan vallomásos lírai ars poeticának címadó első sora, amelyet annyiszor idéztek már a megjelenése óta eltelt évtizedekben, hogy szinte önálló életre kelt, elszakadt a verstől és szerzője névalakjától, afféle szólásmondás lett belőle, jóllehet manapság, amikor a hírnév önmagában teljesítménnyé, a puszta ismertség, a celebritás önálló értékké vált, a celeb pedig az internetes piaci tömegkultúra központi hősévé, inkább visszájára fordítva, ellentétes előjellel idézik, mint ez a 2000-es évek elején egy moszkvai ház falán olvasott graffiti: „Быть неизвестным некрасиво. НЕ Борис Пастернак.” [„Ismeretlennek lenni – visszatetsző. NEM-Borisz Paszternak]

A verset Paszternak 1956-ban vetette papírra, egy évvel azelőtt, hogy Nyugaton megjelent szenzáció erejével ható regénye, a Zsivago doktor, és két évvel azelőtt, hogy – nyilván a regény világsikerének köszönhetően − költészetéért megkapta az irodalmi Nobel-díjat, tehát valóban világhíres lett, amit csak tovább fokozott a botrány, ami a regény nyugati kiadása és a díj körül kirobbant: Paszternak lemondása a Nobel-díjról, a szovjet sajtóban ellene indított hajsza, kizárása a szovjet írószövetségből, a költő sztárolása a nyugati médiapiacon. Verse a későbbi események tükrében úgy hat, mint valamilyen átokelhárító ráolvasás, amelyben azonban az átkot a hírnév, a siker, a győzelem jelenti. Mintha megérezte volna az elközelgő katasztrófát, amely a politikai botrány és a világsiker kettős csillagzata alatt sújt majd le rá, és teszi őt a leghíresebb orosz íróvá, mai kifejezéssel: igazi világ-celebbé. Ha igaz is, hogy a nagy orosz regényirodalom nem a Doktor Zsivagóban tetőzött, az orosz írók világismertségi versenyében alighanem Paszternak és Zsivagója lennének a befutók.

Idézett versével mintha elébe ment volna a számára különösképp visszataszító átváltozásnak, amely az eleven személyből „híres embert”, az írói névből világpiaci én-márkát csinál. Mintha ezzel a verssel akarta volna elhárítani a világismertség átkát, a siker kudarcát, a győzelem vereségét; megakadályozni a név politikai és a piaci átváltozásának szörnyűségét, kivédeni a hírnév csapását azzal, hogy óvakodik elfogadni, semmibe veszi, hátat fordít neki, visszahúzódik a nyilvánosságból, elérhetetlenné válik az életet eldologiasító bürokratikus és piaci nyilvánosság számára.

A Paszternak-vers nyitósorának – Bity znamenyitim nyekraszivo − fordítása föladja a leckét a magyar fordítónak. A „nyekraszivo” természetesen mindenekelőtt azt jelenti, hogy „nem szép”, „csúnya”, de az egész versmondat helytelenítő, dorgáló intonációja azt sugallja, hogy morális értelemben nem szép, nem helyénvaló, nem meglett emberhez méltó híresnek, sikeresnek, győztesnek lenni. Nemcsak a hírnév – e semmi − hajszolásában, az ismertté, kelendővé válás árugyönyörében van valami kínos és szégyenletes, hanem abban a kéretlen hírnévben is, amely kívülről jön és a zajos külső siker formájában teríti le az írót. Van valami visszatetsző, nem illő, szemérmetlen a hírnévben, amely a piacon létesül. Híresnek lenni, törekedni rá, vagy elfogadni a hírnevet nem való. Az írónak nem szabadna elkövetnie azt a csúfságot, hogy híressé válik. Viszolygással kell eltöltse őt, hogy neve hírnévvé változik át, közszájon forog, hogy az egész világ róla beszél, őt emlegeti. Olyan ez, mintha mindenki szeme láttára, pucérra vetkőzve ülne be egy étterembe vagy sétálna végig a főutcán. Mindent el kell követnie, hogy elkerülje a hírnév csapdáját, ne lépjen bele a siker csapdájába, akár a piac, akár az állam helyezi is azt lábai elé.

De hát miért lenne balvégzet, átok vagy – mint Elias Centti mondja − „patkányméreg” a siker? Miért lenne visszatetsző, csúf, hitvány dolog a hírnév? A megütközés, az értetlenség több, mint érthető egy olyan világállapotban, amelynek vallása a kapitalizmus, amelyben szinte mindenki mindent kész feláldozni a siker bálványának, amelyben a siker – a puszta siker – az egyetlen érték, függetlenül attól, mi az, ami sikerül. Márpedig a hírnév nem más, mint a sikerre vergődött név, a piaci sikerben megdicsőült név. A sikeres név − a sikerlistákra fölkerült név. Ha a sikeresek – a nyertesek − e világ üdvözültjei, akkor a sikertelenek – a vesztesek – az elkárhozottjai. Odafenn a dicsfényben fürdő celebek, odalenn a névtelenség sötétségéből kikászálódni képtelen lúzerek. A névtelenség ebben a világban maga az elkárhozott állapot, senyvedés a pokol sötétségében. Siker-Isten létében manapság csak megveszekedett eretnekek nem hisznek, akiknek a névtelenség sötéten lobogó világmáglyáján a helyük.

A kereszténység, amely – Kierkegaard és más bolondok legnagyobb elkeseredésére − már a 19. században polgári vallássá vált, megszűnt – szentpáli és szentferenci értelemben − bolondság lenni, fokozatosan átváltozott a „kapitalizmus vallásává”. Eredetileg ugyanis a kereszténység a bolondság bölcsességét, a kudarc sikerét, a vereség győzelmét hirdette, végtére is kultuszának középpontjában az emberiség történetének legnagyobb lúzere – egyszersmind az üdvtörténet legnagyobb Győztese – Jézus Krisztus áll. A spirituális győzelem aranyfedezetét az anyagi világ síkján elszenvedett vereség alkotja. A mi világunkban azonban ehhez a kánonhoz – Jézushoz mint kánonhoz − csak olyan bolondok igazodtak, mint Paszternak vagy József Attila, akinek élete végén írott versein és önképén ugyancsak a vesztes jézusi mintája üt át, különösen szembeötlően a siker és a kudarc, a hírnév és az ismeretlenség eredeti keresztény felfogását tükröző Egy költőre című versében:

Téged szeretnek: könnyen értenek,
nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e;
én tulmagasra vettem magamat
s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre.

Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
de elviselte. Azért kell kivárnom,
ki innen vesz föl s elvisel magán,
hogy szabad lélek legyek a világon.

Szerencséd volna? Én azt nem hiszem,
Majd előtűnik mögüle az érdem,
vagy összetörsz s a tél vizeiben
kemény szavakért könyörögsz majd térden.

Nekem sikerült (s ez is szégyenem,
hisz nem egyéb ez ember-árulásnál)
hogy csupán száraz kenyeret egyem
az isten testén való osztozásnál.

„Nekem sikerült” – írja József Attila. De miben állt ez a siker? Abban, hogy sikerült vesztesnek maradnia, vagyis elkerülnie a látszatot − a sikert; sikerült „mélyre süllyednie”, mert nem találtatott elég könnyűnek a sikerhez; az a szerencse érte tehát, hogy szerencsétlenné vált, elkerülte őt a tetszés, a közönségsiker. De még ez a siker – a sikertelenség sikere is – visszatetsző, ez is az „ember-árulás” szégyenével van eljegyezve, mert méltatlanul kitünteti, igazságtalanul mások fölé emeli őt, úgy, hogy még az eucharisztikus részesedésben, a koinóniában – „az isten testén való osztozásnál” –, ahol pedig mindenkinek egyaránt ugyanaz kell jusson, neki „sikerült”, hogy itt is csak „száraz kenyeret” egyen.

Azért sikerült neki a kudarc, azért lett része a meg nem értés, elutasítás, megbélyegzés, azért kellett a legmélyebbre süllyednie ezen a világon, mert: „tulmagasra vettem magamat”, vagyis, mert nem tudott sem elég alacsonyra, sem középre helyezkedni, márpedig a tetszés és a siker vagy odalenn, vagy ebben a köztes régióban lakozik. A spirituálisan túl magasra helyezett mércének anyagi síkon a legmélyebbre süllyedés, a nagy szellemi gazdagságnak az anyagi szegénység felel meg. Aki eleve alacsonyra helyezi az ugrólécet, az könnyen átugorja, szerencsés lesz és sikeres. Előbb-utóbb azonban ezért a sikerért is fizetni kell, mert „előtűnik mögüle az érdem”: az érdem látszata mögül az érdem valósága, és abban a pillanatban a szerencse szerencsétlenségbe, az anyagi győzelem spirituális bukásba fordul át: a sikeres költő össze fog törni „a tél vizeiben” – a feledés sötét vizeiben – és büntetésért, azaz a kudarc kegyelméért fog könyörögni, mert ez az, ami nem adatik meg a középre helyezkedőknek, a tetszeni akaróknak és tetszeni tudóknak − a sikereseknek.

Ugyanúgy és ugyanazért válik József Attila versében azonossá a kudarc a sikerrel, a mélypont a csúcsponttal, ahogyan és amiért a halott Krisztust ábrázoló Vir Dolorum [Fájdalmak Férfia] kompozíció Bizáncban az Akra Tapeinószisz nevet kapta, amit így lehetne magyarra fordítani: a mélyre süllyedés, a lealázkodás csúcspontja, avagy az „evangéliumi esztétikát” hirdető másik keresztény bolonddal – a hit bolondságát, az igazság, a szépség, a szabadság bolondságát képviselő Pilinszky Jánossal − szólva: „a mélypont ünnepélye”.

***

A Nobel-díj dicsősége már önmagában átok és csapás az igazi író számára, amit ki kell állnia, túl kell élnie, ami nem mindig sikerül, mert a díj mintha pontot tenne írói munkásságára, ami ez után következik, egyfajta utóéletté válik, a díjat követően született művekre gyakran nyomja rá bélyegét egyfajta görcsös megfelelési kényszer: az író „szabad lélekből” elfogódott, sőt „fogoly lélekké” válik, aki saját hírneve bálványának szolgál, saját kultusza papja lesz, lelassul, megbénul, ettől fogva már nem saját műveit írja, hanem hasonmása, a „nagy író”, a „világhíres Nobel-díjas író” műveit. Minél inkább megilletődik a hirtelen támadt világhírtől, amely még akkor is villámcsapásként éri, ha írói neve addig is ismert és elismert volt, annál kevésbé képes ellenállást kifejteni, annál könnyebben válik a siker martalékává. Elias Canetti, aki pedig öregkorában – mint hírlik – minden évben türelmetlenül és másokra féltékenyen várta a Nobel-díjat, a legkevésbé sem volt megilletődve, mikor végül megkapta, és egy csapásra világhíressé vált. Nyugati-keleti emberként legalább akkora viszolygással tekintett a sikerre, a siker piaci vallására, mint keleti-nyugati emberként Borisz Paszternak: „A sikereseket támadni? – kérdezi egyik jegyzetében Canetti − Fölösleges. A siker elevenen rothasztja őket.” A siker leprája – az erkölcsi személyiséget elevenen megrohasztó bélpoklosság − csak az egyik erős metafora, amelyet Canetti a siker és a sikeresek ellen bevet, a másik a patkányméreg: „Siker, az ember patkánymérge, csak kevesen élik túl.” Ugyanarról a tőről fakad a sikernek ez az elutasítása, mint a hírnév elutasítása Paszternaknál. Itt is, ott is a győzelmet – a győzelem hazugságát – utasítják el, azt a győzelem-pillanatot, amelyben valaki a többiek fölé kerekedik, hamis istenné, bálványképpé, istenmaszkká merevedik és ő maga ennek a sikerességnek a mértékében rohad szét és hal meg erkölcsileg. Az embernek mindennek szabadna lennie, csak győztesnek nem. Tudjuk: az igazság mindig menekül a győztesek táborából. Ahogy Jaj a győztesnek című szép és pontos esszéjének bevezetőjében Takáts Zsuzsa írja: „A napjainkra a magyarban is meghonosodott, magyarázatra sem szoruló »lúzer« rosszalló árnyalata jól tükrözi a közvélekedésben bekövetkezett szemléletváltozást, mely nem a pórul járt vesztes, hanem a bármilyen eszközzel felülkerekedő győztes pártjára áll. Ha ugyan szemléletváltozásról van szó, és nem a vesztes iránt mindig is érzett, általános ellenszenvről, aminek azelőtt a társadalmi normák miatti gyáva letagadását, de mára – a kétes társadalmi normák miatt – éppen nyílt megvallását tapasztaljuk.”

Márpedig sikeresek – a győztesek. A hírnév a győztes neve. Épp azért, mert korunkban a győzelem − minden győzelem: a harctéri, a politikai, az erkölcsi, a tudományos és sportgyőzelem is − a piacon realizálódik. Vagy sehol. Annak, aki a győzelem nem-igazsága, a siker veresége elől ki akar térni, a hírnév hívása elől menekül, a piacról kell kivonulnia, mert evvel, és csakis így válhat elérhetetlenné a hírnév hazugsága számára. A siker – a piaci győzelem − elhájasítja a szellemi embert. Elias Canetti beszél „a győztes jóllakottságáról, degeszre tömöttségéről, elégedettségéről, kedélyesen hosszas emésztéséről”, hozzátéve: „Jobb lenne, ha az ember sok minden nem volna, de egyvalami soha ne legyen: győztes.”

Szilágyi Ákos

Illusztráció: L. Paszternak