Nagyatádi Horváth Tamás: „Csak bókol a szélben” (versek)

Mindent átír

Miután betelt a mindenek látásával,
visszatérne a szavakhoz,
de a szavak nincsenek sehol.
Varázsolni szórta valahányat,
messzire, és lehet, hogy sosem
térnek már vissza.
Leül hát, várva,
hogy szárnyai nőnek,
mert ellentartana a szélnek.
Ül, mindhiába…
Őzeket ugrat fel a fák alatt,
és vár, gondolatban mindent átír.
Felismeri néha,
hogy milyen egyszerű lehetne az élet,
de mindig eltéveszti.
Akkoriban nagyon megéhezett
a mindenek elmesélésében,
de már újabb képeket szakít magából.
Persze, beleöregszik,
mint akárki más, de valahogy
tartania kell közben is a világot.

*

Bókol

Járkál az ember a mértékével,
tanácstalanul,
mert nincs eleje, se vége,
se biztos pontja,
csak bókol a szélben
a nyíló kalász,
a nyíló buga,
és a virágos mező
nem engedi rögzíteni,
még a tényt sem,
ahogy lehetetlen
megfogni teret, időt
vele, benne, rajta keresztül,
mellette, ellenében, vagy túl
minden viszonyításon,
mulandósága dacára.
Az ember, mégis, fáradhatatlanul
keresi a helyet, hogy kivágjon
mindebből egy szeletet,
ahol keresztre feszíthetné
az isten folyton születő fiát,
mint egy képet
az örökkévalóságból,
hogy példának emelje
hangyaszorgalma dicsőségére,
ha már okos gépei sem
állnak többé szóba vele,
miközben templomot emelnek
a végtelen kattogás tiszteletére,
kék-fehér-zöld lobogással
tagadva
minden véges matematikát.

Gyújtósra várva

Mint a tűzrakóhelyen
az összegyűlt hulladékfa,
bár tulajdonképpen még úgy sem,
megletten ácsorog a nyári forróságban.

Kifordul alóla a világ,
de olyan finoman, lassan,
hogy fel sem tűnik neki:
megszűnt vele a tömegvonzás.

Aztán később nevetve mondja:
„Az űrt egyébként ne úgy
képzeljétek, mint eddig!
Nem mondom, hogy mennyország, de…”

Tény, hogy nem látott odakint
se hangyát, se tetvet,
de az is tény, hogy mást sem.
Csak a magába omló ragyogást.

Este aztán a csillagokat nézi…
Szeme előtt mosódik
az otthonlét érzetébe az ég,
ahogy elereszt alatta mindent.

Befogad

Scherzo

Szavak szele vonatoz
a csukott szemhéjamon átsütő nap
festette félálom-képkockák
kiégett illesztései között.

Allegro

Üres, nyílt mezők mentén
jobbról, balról katonás fasorok
kecses ágai hajlanak földig,
lezárják oldalról a teret.

Bár képzeletbeli csak a horizont,
ennél végtelenebb nincs
az életben semmi:
otthonomul szegődik az égő vidék.

Adagio

Sosemvolt életük ütemére
keringőznek a táj szellemei,
mások emlékeit gyűjtik össze,
de mint sajátjukat mesélik.

Egy magába záruló korszak
égeti most a kifizetett prófétáit:
sosem lépünk ugyanabba kétszer.
Sosem lépünk ugyanabba…

Allegretto

Aztán szétcsúszik az egész:
a lila ég újra kék lesz,
a narancsos lombok
újra zöldek.

Csak a hamvak maradnak meg igazinak.

Lecsendesíti a vizeket

A világ csodát vár, nem kegyelmet:
a hajótöröttség fájdalma semmiség
az éjjeli, háborgó tenger látványa nélkül,
vakító, őrjítő villámok nélkül.
Ülünk este a mozivászon előtt
és a kavargó képek zuhataga
megsemmisíti a szürke napok hozadékát,
a szívünk alján gyűlő emberiességet.
A világ emberfelettit vár, nem csodát:
ki ordít fájdalmában, dühében?
A még gyerekként elveszett belső ember,
aki örök éjjelén a viharban küzd.
Céltalan és végtelen erők ellen küzd,
hogy aztán büszke hordozója
újra és újra megvallja hitetlenségét:
megharcoltam valahogy minden harcom…
A világ mutatványt vár, nem emberfelettit,
de röhögünk egymás mutatványán:
amit te tudsz az nem valóságos,
de haszontalan, nevetséges, felesleges.
Valahonnan mégis mind úgy tudjuk,
hogy jön majd valaki, és lecsendesíti a vizeket.
Tudásunk mindaddig egyre homályosul,
amíg meg nem látjuk magunkat a tutajon.
A világ feloldozást vár, nem mutatványt.
Rémálmok szirtjei közt hánykolódva
nincs, és sosem volt, aki meglássa őt:
ott és akkor villám fényessége járja át.