Horváth Tibor: Karinthy Frigyes és a Maslow-piramis

Templomok feletti meg nem ismert felhő,
különös „ostiarius”, nyitott ajtót őrző.

Az író A cirkusz című novelláját és a Maslow-féle szükségletpiramist összefűzi az anyagi, abszolút autonóm, öntörvényű világban kialakult történelmi-társadalmi viszonyok, értékrendszerek meghaladásának törekvése. Az egyén megőrzése a transzcendens gondolkodás igénye.

Végességbe kényszerítve.

Mindig épp lezárul valami, lehet előnyös, megterhelő vagy közömbösnek tűnő szituáció, folyamat, történés. Az élményátélés impresszió tulajdonosa mindig az individuum, át nem adható. Alkalmat ad a töprengésre, lassításra, megállásra. Kedvező jellegű a zárás, ha megszűnik az adott probléma. A taposómalom leáll, több energia jut másra: családra, otthonra, pihenésre, beszélgetésekre. Azonban ezek a dolgok ugyanabban a szférában gyökereznek, mozognak, mint a korábbi gondok. Így áthatják és gyorsan fel is váltják egymást. Nincsenek felhőtlen időszakok, ”minden fény mögött ott lappang az árnyék”. Ugyanis az ember vélt mindenhatósága, önhittsége zárt rendszert alkotott, amiben pusztító, romboló erők uralkodnak. A nehézségek egymásban laknak, ”beragadnak”, elmarad a teljes gyógyulás. A változás (panta rhei) felmorzsoló, fogy az erő, az ötletek. A hatékonyság csorbul, egyre kevesebb az eredmény, mind több a kudarc. Terhelt a fejlődés, ingatag a célirányosság és elmarad a beteljesülés. Újra és újra jönnek az elpazarolt naplementék. Mígnem odaér a ”végső problémához,” ami megoldatlan marad. Cserben hagyja önmagát.

Hálóban vergődve.

A gyakran hangoztatott „állandó körforgás” megnyomorító értelmetlenség. Valójában nem tartozik az emberhez. Aki ha mint szubjektum megsemmisül, és nincs tudatában saját létének, nem tud rá válaszolni, így „jár” az általa érzékelt mindenség is.

Voltaképpen az örökkévalóság a küldetéskutatás igényével lép be a világba. Kérdései azonban megtörnek a „múlhatatlan anyag” némaságának zátonyain. Az eltűnés, köd előtte, köd utána – elfogadhatatlan számára. Örökké fiatalon (Forever young) – énekli Bob Dylan.

Mégis a büszkeség földig hajol.

A végtelen iránti vágyát irracionális módon elfojtja. Pusztán anyagi lényként tartja számon magát. Emiatt meghasonlik a lélek, éhezik, a létfeszültség (ősforrás) csillapíthatatlan, ezernyi formában jelentkezik a cselekvésekben, kapcsolatokban. Kiterjed a környezetre, szinte megmérgezi.

A végesség együtt jár a folyamatos fokozódó megfosztással, az üresség felé taszít „horror vacui”, a jeges, kopár, fekete terek ridegsége megriaszt – írta Tóth Árpád. A félelem az agresszió egyik forrása, megnyilvánul az egoizmusban, ami rohanásra, féktelen, habzsoló fogyasztásra késztet. Sürget az idő, amit lehet, bele akar gyömöszölni rövid életébe; átgázol mindenen, de magát is tönkreteszi. Az ember vonatkoztatási-pont-szerepben tetszeleg, ami elszigetel és szélesíti az öncélúságot.

Ily módon nem ismeri el a fogyatékkal élők, a szegények, a hátrányos helyzetűek értékét, nem foglalkozik a természet vergődésével sem. Márpedig a környezeti (természet és társadalom) válság a modern kor lelki, erkölcsi, kulturális kiégésének terméke.

Egyén és választás.

A fentieket önmegvalósításnak nevezi, holott az ellenkezőleg: az ego háttérbe szorítása, önmagán való túllépés. Az utóbbi azonban nem egyenértékű az önfeladással, hanem a valódi személyiséggyarapodást jelenti. Bizonyítja: két paradox fogalompár közötti felelős, az egyént kibontakoztató és felértékelő választás. Átadva-megőrizve, megtartva-elveszítve. Fundamentumnak tekinthető, az egyéniség-egyediség nem önmagában, hanem másokhoz képest értelmezhető és érvényesíthető. A pszichológiai fogalom (személyiségfejlődés) összesimul mind a keleti, mind nyugati vallások alapelvével: a kevesebb több. Értelem és hit együtt járnak.

A személyiség előrelépésének esélye nem a „zsenik” kizárólagos joga (Carl G. Jung). Tehát az erkölcsi emelkedés, kivirágzás egyetemes jellegű, bárki számára elérhető.

Építs létrát a csillagokhoz!

Az ember a megvalósultság és a lehetőség kettősségeként szabadon dönthet. Elfogadhat vagy visszautasíthat. Alkothat „zárt rendszert” vagy kereshet kiutat. Feladhat vagy küzdhet, de a jó felé fordulás esélye állandó, „s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent”.

A fentiekben említett zárásélmény által kiváltott megfontolás elvezethet a hétköznapi tapasztalatokon túli „valami egészen máshoz”. Az élet értelme iránti igény gyakran éppen akkor lángol fel, amikor valakinek nagyon rosszul megy a sorsa (egzisztenciális léthelyzet).

A transzcendens, az empirikus tapasztalatok meghaladása nem kizárólag elvont dolog. Tartalmazza a világ és a közösség felé fordulást. Enyhíti a szélsőséges anyagi beállítódást, attitűdöt. A jelenlegi viszonyokat jobbá teszi, érvényesülhet a magánéletben éppúgy, mint a munkában (különösen ahol emberekkel foglalkoznak). A valóság megközelítésének alternatív módjaként bővíti a lehetőségeket, szinte láthatatlanul elővezet összefüggéseket, kijelöl irányokat. A lényeglátást erősíti, hatékonyabb, stabilabb, ellenállóbb problémamegoldásokat eredményez. A céltalan megutált harcoktól távolít. Ráébreszt: a fény dönt, a sötétség meddig ér.

A tudomány felől

Felismerte mindezt Maslow, a híres amerikai pszichológus: tudta, tovább kell lépni.

Az eredetileg 5 szintre tervezett szükségletek további kielégítésére alkotott hierarchikus piramisát utóbb kiegészítette a transzcendencia szintjével. Tömören megfogalmazva: a kívánalmak rangsora azt jelenti, általában az alacsonyabb szintű igényeknek kell előbb megfelelni, mielőtt a magasabb szintűek motivátorként működnek.

Vagyis a kielégített elvárás önmagában nem ösztönöz. Hajtóerőt jelent: az ember többet vagy mást akar, nyilván ezt is elfojthatja, korlátozhatja (megrekedhet alacsonyabb szinteken).

Amennyiben nem így tesz, végül a transzcendencia igénye kerül előtérbe – mint önmaga és a világ megtapasztalásának legmagasabb szintű módja. Az alacsonyabb nívójú igények továbbra is megmaradnak, de már nem ezeket tartja léte legfontosabb dolgainak.

Maslow szükséglethierarchiájában utat enged a „transzhumanisztikus pszichológiának”, amely a transzcendens élményekkel és értékekkel foglalkozik.

Az embereket 2 csoportba sorolta.

Az egyikbe (túlnyomó többség) az alapvetően gyakorlatiasabb, realisztikusabb, „földhözragadtabb” emberek tartoznak, akik a hiányszükségletek világában élnek. Magukat és másokat felszínesen közelítik meg, főként haszonelvűség és érdekorientáció szerint (pszeudo-önmegvalósítás).

A másik típus a „transzcendentáló” emberek (elenyészően kevesek).

Tudatosabban, koncentráltabban foglalkoznak a létezéssel. Vannak, akik racionális úton indultak, és hirtelen jött belátások, felismerések révén formálódnak. Míg mások (misztikus- szakrális-eksztatikus) csúcsélményeik hatására változtatták meg azt, ahogyan a világot s benne önmagukat látják. A követelmények teljesítése, a feltételek megteremtése miatti állandó félelem igáját félretéve nem folyvást valami hiányzóra összpontosítanak. Megértik: csak könnyű lélekkel lehet emelkedni.

Ki veszi észre a gyertyalángot, ha városok égnek?

Bármennyi rossz történik, a jó nem szűnik meg, lassan járva észrevehető a mosolya. Felfedezhető megannyi színpompás formája, a „mezők lilioma”. A mindennapi élet apró gesztusai megtörik az önzés, a kizsákmányolás, az erőszak logikáját.

A lét messze túlmutat földi határán, folytonosságként való szemlélése eljuttat oda, ahol már nem észrevehetetlen a korlátok mögötti végtelen.

Örök jelen

Vajon az alvó álmaiban merre jár? A cirkusz című novella lenyűgöző világba invitál. Kavargó fények a porondon, káprázatos díszletek között sürgő-forgó tarka népség, történések, maga az emberiség és élete. A kisfiú mindenáron el akarja hegedülni a szívében született szépséges dallamot. Ami önmaga egyediségének jelképe. A közönségnek ez nem fontos ahogy óhaja sem találkozik az egyetemes értékeket megfogalmazó üzenetekkel.

A szerepét, helyzetét félreértelmező ember önmagához imádkozik, agresszióba temetkezik, bálványokat teremt. Elalél azok előtt, akik maholnap futó gondolat sem lesznek. A tömegnek mindegy: bűvész vagy művész. Ködbe szőtt álmok hívnak. Túláradó szenvedélyek, véres bohóckodás, harsány felszínesség, tébolyult mutatványok. Karosszékből nézett háborúk, katasztrófák. Szüntelenül a saját érdekét nézi, ám mindent a mulandóságtól vár. Sokat akar birtokolni, ám üres marad a keze, messze akar elérni, de nem jut sehova.

Az abszurd parádé nem tűri a kívülállókat, leborulást követel. Aki nem teszi, az értéktelen, élhetetlen, ezt tárja fel a hullakamra iszonyata. Egyedül az egyént maga alá temető produkció számít. Ezért kérdezi az igazgató: mit keres itt „Ifjú bajtárs, elmebeteg”?

A látomás mélyén titkok feszülnek, a gyötrődés ölében remény fészkel. Nagy sokára vékony festett arccal a manézs éles világosságában, a halál pillanatában játszani kezdi a melódiát.

Az ajtó nyitva áll…