Lakatos-Fleisz Katalin: ÍRNI AKKOR IS, HA NINCS MIRŐL?

•

Ellentmondásnak tűnik, mert hát írni mindig van miről. Írni bármiről lehet. Ha megőrzünk valamit abból az első tekintetből, ahogy például egy kisgyerek szemléli a világot még minden ítélettől mentesen. Ha rá tudunk csodálkozni a leghétköznapibb dolgokra. Persze a primer élményekről sem kell mindenáron szépirodalmat, verset, prózát írni. A csodálkozás mint élmény elég lehet önmagának.

Lehet írni fájdalomból, megélt traumákból is. Sőt, úgy tűnik a szépirodalomban ez a termékenyebb. Mert a fájdalom megértésért, feldolgozásért kiált, és ez óriási erőt ad az írásnak. Az írás sok esetben gyógyulás, traumafeldolgozás is, ezt mindannyian tapasztalták már, akik írnak. Az írás és csakis az írás olyan gondolkodási utakat nyit meg, amit az beszélgetés sem tud helyettesíteni. Nem azt jelenti ez persze, hogy az írás jobb, mint a beszélgetés, csakis annyit, hogy az írás a fájdalom megértésének egy sajátos útja, saját szabályokkal, kanyargós útvesztőkkel. Mivel nem a fogalmi nyelv készletével magyaráz, hanem képi eszközökkel tükröz, megértésmódja közvetlenebb, villanásszerű.

Írni jó. Ha minden gyakorlati, ideget nyúzó, gyakorlati tevékenységet félre lehet tenni a sűrű hangyabetűk kedvéért. Jó érzés látni, ahogy a gondolatok, sokszor tőlünk függetlenül kapnak formát. Hogy rendet teremtünk a káoszban. Hogy a világ egy-egy szeletéről olyat mondunk el, amit csak mi látunk. Hogy munka ürügyén saját privát ügyeinknek szerzünk érvényt. Ha meghívnak ide-oda, írói módszerünkről kérdeznek, komolyan vesznek, meghallgatnak. A világ mégiscsak biztonságos, kiszámítható.

Írni nem jó. Egyedül hagyva gondolatainkkal, amikkel egyedül kell megküzdeni, mert senki nem segíthet. És mindennap mindent elölről kezdeni. A monotónia, a holtpontokon való túljutás kínja. A kiszolgáltatottság, hogy minden ajtócsattanásra összerezzenünk. Hogy épp egy formálódó mondat közepén szól hozzánk valaki, amitől ingerültek leszünk. A Holdról pottyant ember idegensége, csetlés-botlása a gyakorlati élet halálosan komoly dolgaiban. Nem értjük. Hiszen az író mindig éber, de befelé, saját daimónjaira figyel.

Az ellen, hogy írni nem jó, egyet tehetünk, írni kell. Folyamatosan, szakadatlan. Az író legszívesebben kilóra mérné saját munkáját, mint a hentes, de kérdés, hogy mi lenne az a súlymérték, ami már elég? Aki már egyszer írt úgy istenigazából, az többé már nem tud nem írni. Emögött ott van az írói munka társadalmi láthatatlansága, súlyának mérhetetlensége, mert kapunk ugyan valami csekélyke tiszteletdíjat, egy-két embertől talán még visszajelzést, de minden visszajelzés inkább elégedetlenségre ösztönöz. Nem elég, tehát tovább kell írni.

A szó csendben dolgozik, ellentétben a hanggal és a látvánnyal. A hang és a szín csilloghat, de halott-e már valaki csillogó szavakról?

Nem is az írás gyakorlatával, hanem a mindenáron való megjelenés vágyával van a baj. Amikor már a legtöbben képtelenek kiszállni az írószakma (szándékosan nem írtam hivatást) gépezetéből. Mert az írónak, hogy elismert maradjon és ne felejtsék el, újra meg újra írnia kell. Vagyis láthatónak kell maradnia. Újabb és újabb köteteket kiadnia, kényszeresen új témával, látásmóddal és lehetőleg jól időzítve – mondjuk egy-egy időszakos könyvnapra. A mindenáron publikálni nyomása, mint jól tudjuk, nem tesz jót az írás szabadságának.

A minap kezembe került egy középkorú befutott író, elismert humán értelmiségi sokadik, frissen megjelent könyve – egy regény. Szép kiadású könyv, jeles magyarországi kiadótól. Ahogy olvasni kezdtem nagyon meglepett, hogy bármennyire is haladok előre, makacsul csak azért sem teszem le, semmit sem értek a szövegből. A cselekményt nem tudtam kihámozni, a szereplőkkel sem tudtam azonosulni, de a szavakkal való játék, a mellébeszélés, az olvasói elidegenítés tétjét sem éreztem. Olyan előfordult már eddig, hogy el-elvesztem a cselekményben, vagy túl sokat akart a szerző elmondani, és ezért keveset sikerült átadnia, de soha ilyet ezelőtt nem tapasztaltam.

Ennél csak az volt kínosabb, hogy keresve a könyvről szóló kritikákat, találtam is egyet. Egy elismert magyarországi kritikus ‒ akinek a szavára, úgy gondolom, lehet adni ‒ vezető budapesti lapban megjelenő kritikája. És akkor csapott arcul az újabb meglepetés. Mert ugyan nem akartam a saját gondolataimat megerősítve visszahallani a könyvről, de azt elvártam volna, hogy a kritika rámutasson legalább a fő hibáira. Nem ezt tette. Megkerülte a könyvvel való szembenézést, méghozzá nem is finoman, hanem meglehetősen átlátszóan. Pontos szövegelemzés helyett semmitmondó frázisokat puffogtatott. Szétszórtan, kapkodóan, mintha maga is kereste volna, hogy hát miről is írjon. Nincs mit szépíteni, a kritikus itt megalkudott. Meghajlott a név, az elvárás előtt, hogy erről az irodalomban befutott szerző sokadik könyvéről már nem mondhat rosszat. Örültem volna pedig, ha egy vesébe látó, pontosan elemző kritika meggyőz engem, hogy a saját tudásom hiányos, hogy nem olvastam jól a könyvet.

Ehhez kapcsolódik a következő dolog. Rendszeresen követem Erdélyből – online persze ‒ a budapesti Írók boltjában havi rendszerességgel megrendezett irodalomkritikai beszélgetést ÉS-kvartett címmel. Azt gondolom, még ha nem is olvasok el minden szóban forgó frissen megjelent könyvet – ami képtelenség lenne ‒, akkor is sokat tanulok belőle. Egyvalami, amire rendszeresen felfigyelek: az, hogy egy elsőkönyves szerző kötetében hibák vannak a szerkesztés, a mondatok, a cselekményvezetés, a hiteles átadhatóság szintjén, teljesen rendben van. Ezért is nagyon jók ezek a beszélgetések, hogy visszajelzést kapjon az irodalom vizein épp csak elindult, egyensúlyozó hajós.

Az viszont komolyan elgondolkoztat, hogy egy befutott író ennél és ennél a kiadónál megjelent sokadik könyve hemzseg a hibáktól. Vagy egyszerűen csak halványka, hiányzik belőle valami ihletettség. Nem arról van szó, hogy egy tapasztalt író már nem hibázhat, nem sikerülhet úgy egy-egy írása, mint az előzőek. Vagy épp nem lehet olyan kapcsolata a szóban forgó a témával, ezért a hatás is alulmarad. De érthetetlen, hogy a kiadó nem látja a kritikusok által szóvá tette hibákat, és kiadják így, ebben a formában. (Hangsúlyozom, hogy nem a tetszés-nem tetszés kérdéséről van szó pusztán a kritikusok esetében, hanem objektíven is megállapítható hiányosságokról, amelyeket egy szakmabeli olvasó azonnal észrevesz.)

A kérdés persze álnaiv. Mivel az írói név mára már márkanév, ennek az építése nem elhanyagolható. Az olvasó már nem egy-egy műfajt, szép verset, izgalmas prózát, elgondolkoztató esszét, hanem Tóth Krisztinát, Dragománt, Szabó T. Annát, Rakovszkyt, Elena Ferrantét stb. akar olvasni, a pénzéért egy márkát akar kapni. Egy bizonyos író legújabb könyvét megvenni azt jelenti, bekerültem a divatos, naprakész, jól értesült értelmiségi (elképzelt) közösségébe. A márka tehát el is igazít a könyvek útvesztőjében. Persze az ideális az az, amikor az írói márkanév valóban garanciát jelent a minőségre, a szépirodalomban legalábbis.

Ezt továbbgondolva viszont, amikor egy-egy kiadó a maga befutott szerzőjét akár érdemtelenül is tovább futtatja, maga is a mindenható márka szolgálója lesz. Persze saját kiadói érdekét képviselve. Mindegy milyen a szerző következő kötete – írhat akár szakácskönyvet is – a név már önmagában garancia a sikerre. (És úgy néz ki, hogy ehhez igazodott a már szóba hozott kritikus is.) Messzire vezet ez a kérdés. Mert ha azt nézzük, hogy hogyan tud megkörnyékezni egy ismeretlen elsőkötetes szerző a maga jól megírt kéziratával egy neves kiadót, megint csak hümmögni tudunk. Vajon elég az, hogy bekopogunk (e-mailt írunk), tessék, itt a kéziratom, olvassátok el? Vajon szóbaállnak-e vele? Sok kérdés merül fel ennek a témának az örvén. Egy dolgot viszont nem volna szabad szem előtt tévesztenünk mint kapaszkodót az irodalom társadalmiságának csúszós talaján: hogy az írás mint olyan ne szenvedjen csorbát az írók miatt. Az irodalmat nehogy már újabban az íróktól kelljen megvédenünk.

Illusztráció: Írni a ‘nincs miről’?