Mondd meg nékem, merre találom…

Évnap b

augusztus 7th, 2025 |

0

EGYMÁSHOZ MARADÓ KÖZÜNK (Prágai Tamás emlékezete)

*


Ezen a napon hagyott el bennünket tíz esztendeje Prágai Tamás. Azóta – örökös szerkesztőnk. Nélküle a Napút – nem lenne Napút.

Velünk marad az alkotó, a barát, a társ. Az ember. Rá emlékezünk.


*

Babics Imre

Prágai Tamás emlékére

Kétszer találkoztam Prágai Tamással, mindkét alkalommal a Napút (akkor még printelt állapotban is megjelenő) folyóiratot képviseltük, egyszer Szlovéniában, egyszer Kárpátalján. Útitársaink voltak Szondi György, jelenlegi legnagyobb bolgaristánk, a lap főszerkesztője és a délvidéki születésű, kiváló szerző, Szabó Palócz Attila (utóbbi sofőrként is tevékenykedett).

babiccsalDSC06721 (Large)(Úton… Prágai Tamás, Babics Imre)

Feltételezem, hogy sok minden szépet fognak írni Tamásról, én egy mindenki számára ismert kifejezéssel jellemezném: belevaló srác volt. Pl. kézzel kaszált pázmándi birtokán, miként én Bakonyszücsön, utolsóként a faluban.

Szerették az emberek úgy általában, és ahogy észrevettem, szerették a nők, ami a legnagyobb nagy kegy a sorstól egy férfi számára.

S hogy még kik-mik szerették, következzék alább egy kis történet, mely sok mindent megvilágít.

Mikor Kárpátalján jártunk, felvilágosított minket arról, hogy a sztálini időkben Beregszász környékén teaültetvényt létesített a szocialista rendszer. Egy helyi, nagyon kedves biológus segítségével, hármasban meg is találtuk a kis telepítést: egy kültelki liget nagyra nőtt fái alatt lapultak a sokat megért, satnya cserjék. Kiszedtünk kéttucatnyit; én a biotechnológus lányomnak és egy nagy növényszakértő, ökológus barátomnak adtam belőle (jómagam meg se próbálkoztam elültetésükkel a Bakonyban), nos, náluk nem maradtak meg. Tamásnál megmaradtak. Az én szememben ez sokat mond el egy emberről.

Alkotóereje teljében elhunyt művészről azt szokták írni, hogy nem tudhatjuk, mit vitt magával sírba. Én pontosan tudom, hogy Tamás (egyéb művek mellett természetesen) egy regénytrilógia harmadik részét vitte az ismeretlenbe, és ezt nagyon fájlalom, mert az első két rész Az inka utazás és a Veller, a legjobb huszonegyedik századi magyar regények közé tartozik, igazi stilisztikai parádé mindkettő, fergeteges humor, mély ember- és társadalomismeret jellemzi őket. Olvastán telefonon felhívtam (nem hittem, hogy a halálos ágyán) és meg is mondtam ezt neki. Nagyon örült.

Aztán már csak a halálhírét hallottam, mert Odafenn nincsenek egyezségek.

*

Döme Barbara

Göncölszekér-memoár

(Prágai Tamás emlékére)

A hetedik napnak fénye és árnyéka van, ad és elvesz, vagy csak csendesen létezik. Február hetedikén születtem, te augusztus hetedikén haltál meg, Isten a hetedik napon megpihent. Tíz éve minden hetedike rád emlékeztet, az üres borospoharakra, a félbehagyott beszélgetésekre, a mondatokra, amelyeknek végére nem került pont. Betűket petyegtetek erre a fehér papírra, Tamás, te élsz minden mondatában ennek az árva megemlékezésnek. Tízévnyi hiány mostanra vaníliaillatú, távoli történetekké szelídült, már sokkal ritkábban könnyezek, ha szóba kerülsz. Friss ráncaimban nem látlak, fiatalságunkat magaddal vitted.

Tíz éve keresem a hangod, vagy csak egy jelet a kéziratok margóján, a kijavított sorokban, amelyekben mindig törődés lakott. Nem voltál hangos, sem kérkedő – csak jelen voltál. Így formáltad a csendet, hogy megértsük a lényeget. Vajon mit mondanál, ha most itt lennél? Hogy velem még bármi megtörténhet? Hogy te útnak indítottál, a többi már rajtam múlik?

Tegnap éjjel létrát támasztottam a Göncölszekér rúdjához. Mire felértem, feltörte lábamat a cipő. A te utad sima volt, nevetős, vagy véreztek az út közben szerzett sebek? Jézus jut eszembe, meg hogy a sírt üresen találták, és értünk halt meg, hogy megszabadítson minket a bűneinktől. Mindennap azért imádkozom, hogy bocsáss meg, ha megbántottalak, és bocsáss meg azért is, mert mindennap eszembe jutsz. Ma éjjel beülök a Göncölszekérbe, és elindulok felfedezni saját életemet, amit itt hagytál nélküled. Pedig még lett volna idő. Legalábbis én így képzeltem. De tévedtem. Tévedéseim mára tömör gömbbé préselődtek, nem merem szétszálazni őket, nehogy szétfussanak a nagyvilágban. Inkább zsebre rakom, a többi dolog mellett ezek is elférnek, ha majd eljön az idő, mindent megvallunk annak, akinek kell, aki tudja, mit miért és kiért tettünk.

Talán ma éjjel lesznek megállók a Göncölszekér végtelen útján, ahol megpihenhetek, kosárba gyűjthetem a csillagokat, s ha majd újra találkozunk, odaadhatom neked mindegyiket. A te zsebed addigra tele lesz másoktól kapott csillagokkal, ezért az enyémeket fehér papírra dobálod, vagy verseket szitálsz a csillagporból. Ott is lesz borospohár, csak sosem kell újratölteni, mint itt a Földön, és attól sem kell tartanunk, hogy megrészegít az ital, mint ahogyan az máskor megtörtént. A Göncölszekér csillagmegállójában sosem sírunk, nem is lesz miért, hiszen ott lesz mindenki, apám, édesanyád – addig is add át nekik, hogy üdvözlöm őket.
Lennének még más dolgok is a jelenből, amiket elmondanék, de félelmetesek azok a szavak, meg te biztosan tudod egyébként is, hogy mi történik velem, velünk, a barátaiddal, vigyázol ránk. Néha biztosan jókat kacagsz rajtunk – te már nem tudsz hibázni, megtesszük ezt mi helyetted is.

Vannak mondatok, amelyek feloldódnak az elmúlásban. Instant emlékeket őrzök, így jobban elállnak. Senki nem tudja, mikor veszem elő őket, hogy felerősítsem az utolsó szavad, amely lassan belefakul abba a tízévnyi szürkeségbe.

Kérdések születnek bennem szüntelen. Ki metszett ki téged a jelenidőből? Ki állította meg lépteid? Honnan tudtad, mikor és merre kell menned? Van retúrjegyed, vagy csak odafelé szólót váltottál? Megkondul a harang a szomszéd templom tornyában. Válaszokat szór szanaszét, néhány a kőre csapódik, a többi most is a háztetők között téblábol. Ha szépen hívom őket, talán beletelepednek a kinyújtott tenyerembe. Akkor egészen közel tartom őket a fülemhez, és hallom a válaszaidat.

Holnap éjjel, amikor már nem a Göncölszekéren ülök, hanyatt fekszem a fűben, és bámulom a sötét égboltot. Az ég borús lesz, a sötétség beszél hozzám, idegen nyelven szól, mégis értem, tudom, hogy Prágai Tamás verseket szaval, az egyiket nekem írtad a születésnapomra. Nem szomorú vers, mégis sírok. Az égbolt lassan ereszkedik rám, puha és meleg, csak én tudom, hogy mostantól egészen egyedül vagyok alatta. Ma éjjel már nem megyek sehová, de amikor egyszer elindulok, tudni fogom: te állítod meg az időt, hogy utolérhesselek.

*

Fodor Miklós

Emlékfoszlányok és reflexiók Prágai Tamásról

Első találkozásunk: Ercsi, sorkatonaság, pontonhidász kiképző szakasz. Kantin. Én folyamatos szorongásos-depressziós hangulatban. A sok ismeretlen arc közül kiválik egy, talán mert komolyabb, szebb, érzékenyebb érzelmeket sugalló, kívülállóbb, máslétben is otthonos. „Ilyen volna egy angyalarc?” Ez az arc egy-két hét után odajön hozzám, belenéz a szemembe és megkérdezi: „te nem a piaristáknál végeztél”? „Nem”. Tamás 19, én 20 éves vagyok akkor. Ettől a megszólítástól kezdve keressük egymást, váltunk szavakat. Valami megszületik, hadd nevezzem termő magnak, termő időnek, teremtő szentnek.

Szemek. Létrejön egy virtuális folyosó. Létrejön a személyesség metszete. A személyesség mindig két ember ügye, két ember kérdése: milyen mértékben hatnak egymásra?, milyen mértékben segítik egymást a puszta kapcsolat révén sorsválasztásaikban, sorsalakulásaikban? A személyesség, a személyiség kifelé láthatatlan: az a szerves egység, aki az én, csak befelé élhető. Ha Tamásról beszélek, képet alkotok, ha egységes képre törekszem: ez az egység az én konstruált egységem lesz, nem Tamásé. Ráadásul egység is és felszakadás is van. Mindig.

Amikor évek múltán véletlenül összefutunk, érezzük, hogy közünk van egymáshoz. Beszélgetünk, borozgatunk. Abban az életkorban vagyunk, amikor a legfontosabb kérdés a világkép kibontása a lélek mélyéről. Egyszer csak valami ilyesféle mondatot szegez kereső lelkemnek Tamás: „lehet, furcsa, amit mondok, de nekem fontos, hogy magyar vagyok”. Ha egy lélek számodra fontos, és az valamit fontosnak tart, amit te nem, akkor elindul benned a változás, melynek során te is kezded fontosnak érezni azt, amit ő. Járunk Pap Gábor előadásaira. Szervezünk mesekört, ahol népmesékről, népdalokról, népballadákról beszélgetünk. Elkap minket a gondolat és érzés, hogy a magyar népi kultúra egyenrangú bármelyik jelentős vallással, felfejtendő jelképes nyelvén hordozza mindazt a tanítást, amely révén jó és hosszú élet élhető itt e földön. Tagjai leszünk a Tánckör nevű közösségnek, mely ezt a tanítást meg is próbálja életformává alakítani. Ki így, ki úgy.

Milyennek láttam Tamást eben a közösségben? Olyannak, aki bár semmi különöset nem csinál, „csak” van, mégis központja a közösségnek. Van tekintélye, azaz súlya a szavainak, szervezési kérdésekben is, szellemi, érzelmi kérdésekben is. Nem virtuóz, de jól táncol. Tudja, mit tud, mit akar, és azt meg is valósítja, két lábbal a földön jár, de jelentős többletet is hordoz, valamiféle megfoghatatlan nem-evilágiságot. E kettőt – földet és többletet – egyszerre és egyforma arányban.

Visnyeszéplakra költözik. Az ottani régi Tánckörösök házépítéseiben veszünk részt kalákában. Tamás házát, portáját is segítünk felújítani. A hely már nem falu, szinte tanya. Nekem sok, Tamás azonban láthatólag élvezi a természettel közvetlen kapcsolatban álló új életformáját. Emlékszem, hosszan ecseteli a kaszálás mélyértelműségét… Úgy tűnik, egyfajta falusi gazdaszerepet választ személyisége és élete központjának.

Ez idő tájt egyre nagyobb elánnal vesz részt az irodalmi életben: verseket ír, kritikákat, szerkesztőségi munkákat végez. Érzékelem érzelmi világának tétovaságát, olykor gyerekességét, bizonytalanságát, egyfajta merevséget is, amellyel uralni próbálja ezt a kiszámíthatatlan vízszerűen örvénylő lélekterületet.

Mindenkit sokkol a Tánckör közösségében, amikor elválik. Én is sokkolódon, de mivel a barátom, megértem, és mellé állok. Védem a döntését. Ezzel azt kockáztatom, hogy úgymond „megideologizálom”, azaz segítek stabilizálni a „rossz” döntést, pedig még „visszafordulhatna”.  Tamás válását és új kapcsolatát úgy értelmezem, hogy a gazda szerep fölé nő az alkotó művész magasabb rendű, kifinomultabb szerepe, ugyanakkor a gazda szerep is erős marad. A morál megtörése csak akkor nem bűn, ha isteni parancs okán történik. Ez azonban nem közvetíthető mások felé, ez a személyiség legbelsőbb ügye. Ha téved, és még sincs isteni parancs, ahogy hitte, akkor bűnös. Beszélhetünk-e Tamás esetében valamiféle szakrális érintettségről vagy sem? Ez perdöntő kérdés. Szerintem teljességgel bizonyos válasz nem adható. Valamiképpen hit kérdése marad. A hit azonban megtámogatható valamelyest mindazzal, ami e válságos időszak után történt.

Akkoriban sokat találkozunk, beszélgetünk, sok mindent érzékelek Tamás lelki folyamataiból. Tanúja vagyok, amint meghozza élete talán legnehezebb döntéseit, amint identitást módosít, lemond az általános iskolai tanár-szerepről is, és hagyja felerősödni és sorsalakítóvá válni a végtelen mélyből-magasból érkező művészi motivációt. Sokat beszél arról, hogy korábban képzelt valamit magáról, jövőbeli életéről, el is kezdte megvalósítani, de a Kép nem volt pontos, akkor még nem ismerte belső erővonalait, még bontakozóban volt. Én akkor is azt gondolom már, hogy Tamás tehetsége, „üzenete” jóval tágasabb körben tud csak érvényesülni, mint amit akkoriban hitt, mert, akart.

Mivel én is családot alapítok, zenekarokban játszom, elfoglalnak az életfenntartás és a művészi alkotás gondjai, kevesebbet találkozunk. Tamás megírja az Inka utazást, a Masszi Kiadó kiadja. Féltranszban olvasom végig. Egy kiforrott, hallatlanul tudatos, ugyanakkor mélylélektani karakterű, sőt, a kollektív tudattalanig elérő művésszel szembesülök. Bár ismerem Tamást, sőt, barátok vagyunk, ezzel a regényével mégis meglep. A Sötétvilágos című verskötetéről valamint az Ellenőrök a hatoson című novellakötetéről tanulmányt írok, de az Inka utazáshoz nem merek értelmezői módon hozzányúlni. Túl nagy falatnak érzem. Ma is meghalad. De ma már vállalom a szellemi küzdelmet ezzel a regénnyel, amit főműnek tartok. A magyar kultúra léte-nemléte-hogyléte szempontjából is alapvetőnek gondolom.

Amikor a Sötétvilágos verseit és az Inka utazás-t megírta, számomra is egyértelművé válik, hogy hol van Tamás világának „mély-magja”. Ekkoriban, 20-as éveinek végén egyesül Vele. Ettől kezdve már csak kisebb identitásmódosításokra van szüksége attól függően, hogy mi s hogyan valósítható meg ebben az éppen adott világban. A szakralitás szabad és természetes bontakozása. Legtömörebben ezzel a kifejezéssel tudnám megfogalmazni azt a magot, ahonnan Tamás személyisége és sorsa világba formálódott. A szakralitás számomra például vehető emberarcot jelent, önellátó, a globalitás ideológiáitól és nagy elosztó rendszereitől független gazdálkodó életformát, saját hagyományba gyökerező, egyetemes szempontú értelmezési keretet, értékelési rendszert, végül – de Tamás esetében elsősorban (szerintem) – az „üzenet” szelíd, tűnődő, játékosan komoly, „sötétvilágos” művészi megformálását, kódolását.

Általában hadilábon állok a halállal. Tamás halálával is. Hárítom. Temetésére sem mentem el. Maradok a műveinél, melyek élnek… ha éltetem, ha éltetjük őket. Maradok műveibe kódolt „üzenet”-énél, mely hosszabb élettartamú, mint a személyes élet, és mely – mint sejtem – talán valóban szakrális színezetű, azaz elevenünkbe vágó, és végső soron a teremtő-rendező hatalomtól ered.

Akik ismertük Tamást, emlékezni fogunk rá, felidézzük azt, amit Belőle töredékesen észleltünk (vonásait, gesztusait, döntéseit, nevetését, komolyságát, reflexióit, házát, borát, társasági életét, emberi kapcsolatainak alakulásait stb) – aztán kiesünk a létrostán szép sorban mi is. Azok a léleknyomok azonban, amiket Tamás a műveibe kódolt, megmaradnak. A személyiség, a sors, a küzdelmek, a megszenvedett döntések, a játék és humor, a hitek, láttatások és értelmezések, a próbálkozások, sikerek és elkedvetlenedések, a szabaduló-művészet és a nagy életépítkezés, mind-mind sírba száll, szélbe foszlik, szép lassan kifakul. Marad csak a Mű, ez a dekódolást remélő, megfoghatatlanul ihlető, sűrű, tartalmas, formagazdag „valami”.

*

Kamarás Bálint

FORDÍTOTT

mert
az itt közreadott képet az író, a szöveget pedig rajzoló készítette,
avagy
két rátalált rendhagyó emlék huszonéves korunkból

Nem közös alkotás eredményei. A mai nap előtt még nem is találkoztak össze. Ha jól sejtem, Tamás akvarellje évekkel korábbi. Az is lehet, hogy még a gimnazista időkben készült. Akkoriban nagyobb méretű radírból ex libris-t faragtunk és pecsételtünk könyveinkbe, rajzra, műre. Övé lett a szebb. Rajta van a képen is!

A tizenegyszer kilenc centiméteres kis vízfestményt elkunyeráltam vagy talán ajándékba kaptam, már nem tudom. Most is nagyon szépnek látom. Becsben van.

Emlékezésül ma egymáshoz rakom a két kis előkerültet. Hadd barátkozzanak!

2_kép_képszöveg_Kamarás_Bálinttól*

Kelemen Lajos

Kapu

******(Prágai Tamásnak, egy vendégelést idézve)

Újra a nyári házban,
hőség és lárma ellen a redőny leeresztve,

épp űrt színlelne a környék,
szakadoznak föl a köd fekély-erei, most alakul át,
válik a határ nap-szítta ibolyaszínűvé –
újra zavartalan fény,
és haris, rigó, veréb – mind a kertbéli nép

kezdené elölről

de mintha
***********valamiért egyszerre halkulna,
e hajlék
mindig tán érzékeny hangulatában akár örökre
elalhatunk,

üzent is
minap a szérű-végen egy varjú-lábnyom,
most egy síró hang –
******************forrását kell előbb
megkeresnünk – – –  

nézd csak, egy letévedt angelus vakít
 a kapunál,
s kérdi, és ha ő kérdi:
********************kérdezi vele
egy egész világ,

szabad-e, érdemes-e még hozzánk bejönnie,
nyíllal lelkünkön táruló kapu,
s lép érzékien a szellem – alighanem 

mert (hová? hová sem?) téged s engem
innen elvezetni akarna éppen – – –

*

Kovács katáng Ferenc

Prágai Tamás oslói jelenléte

1.

Prágai Tamás, a 2005-ös Ellenanyag [1] című kötetéből választott, Cím nélkül és Üres hónap című verseivel szerepel a norvég Nordahl & eftf. elnevezésű periodikában.

Marosvölgyi Gábor a Napút folyóirat 2006. márciusi számában [2] így ír az egyik költeményről: Az Ellenanyag című „…kötetben mint feszes versegész kiemelkedik […]az Üres hónap (tengelyében egyetlen nagy koncentrációval egybetartott, mégis áramló mondattal)”.

A norvég nyersfordítást Szöllősi Adrienne készítette (norvég címek: Tom måned; Uten tittel), majd ezeket az az ifjú norvég költő, Thomas Marco Blatt formálta verssé, akit korábban már beválogattam és fordítottam a VárUcca és a Napút folyóiratokba [3a, b] s egy versantológiába is [4].

Kirsti Lystrup (norvég irodalmár, tanár) népes közönség előtt A mai magyar irodalom magával ragadó és igényes bemutatása Norvégiában című írásával üdvözölte a norvég irodalmi lap 2007. 3-4. új számát: „A Jung kiadó idealista alapon fenntartott folyóirata, a Nordahl & eftf. dupla számot szentelt a mai magyar irodalomnak. [5] A kiadvány kiváló színvonalának biztosítéka vendégszerkesztője, Kovács katáng Ferenc, a magyarországi és norvégiai kultúra legjelentősebb közvetítője. […]Azon kívül, hogy ő választotta ki a jelen folyóiratban megjelenő szerzőket és műveiket, a jellegzetes művészi egyéniséget tükröző illusztrációkat is ő készítette. 12 olyan mai magyar szerzőtől szerepelnek fordítások a folyóiratban, akik eddig még nem jelentek meg norvégul. […]A folyóiratban bemutatkozó magyar költőkre jellemző a szabad forma és a gazdag képhasználat.” [6]

*

2.

„A 2006. február 8-i Irodalmi Teadélután vendége volt Szöllősi Adrienne műfordító és Prágai Tamás költő, a Kortárs és a Napút szerkesztője. Az oslói magyar nagykövet rezidenciáján zajló esten […] Prágai Tamás felolvasásában megismerkedhettek a jelenlevők az író legújabb költeményeivel.” [7]

Az est szervezőjeként és moderátoraként az elhangzott versek közül csak egy címet jegyeztem le: Szép elfajzás. Ezt most megtaláltam a Kortárs folyóirat 2005. 9. számában, s idézem ide négy sorát emlék-frissítőnek: „..Legjobb lesz feledni ma is. / Oly mélyen, ahogy feledni tud csak / egynémely csacsogó, harmadnapos isten / a borral csobogó kőkutaknál.” [8]

*

3.

2013. április 5-én Prágai Tamás másik három jeles költő, Barna T. Attila, Szálinger Balázs és Végh Attila társaságában vett részt a Magyar Írószövetség irodalmi estjén Magyarország Oslói Nagykövetségén. Moderátori szerepkörben kevés dolgom akadt, mert a hazai kortárs költészetről s ebben a három közreműködő társa életútjáról Prágai Tamás tartott rögtönzött, de részletekre is kiterjedő beszámolót.

Ugye emlékszünk még tűpontos meglátásaira? „A kilencvenes évek fiataljainak költészetében szelíd „rendszerváltás” történt. Markánsan új – ha nem is előzmények nélküli – lírai nyelv alakult ki az évezred végi Magyarországon. Ez a hagyományváltás – hiszen erről van szó – olyan összetett, saját társadalmi alakzatait is megvalósító irodalmi szemléletváltással jár, melyet a kilencvenes években a legkülönfélébb orgánumokról visszhangzó, meglehetősen átpolitizált posztmodern-vita megnyilatkozásai részben nem, részben felszínesen, sőt félrevezető módon érintenek. Sajátos, új dialektusok születtek, bizonyos irányvonalak már ma is kimutathatók.” (Komolyhon tartomány illesztékei). [9]

*


[1] Prágai Tamás: Ellenanyag (Napkút Kiadó, 2005)

[2] http://www.naputonline.hu/naput-kiadvanyok-arhiv/naput_2006/2006_03/117.htm

[3a] Északi fuvallat – Norvég ifjak (VárUcca műhely 3. szám Veszprém 2004)

[3b] https://epa.oszk.hu/03900/03995/00067/pdf/EPA03995_naput_2011_07_106-112.pdf

[4] Északi fuvallat – norvég kortárs versantológia (Új Mandátum, Bp. 2004)

[5] Ungarsk samtidslitteratur, 2007. 3-4. szám

[6] https://epa.oszk.hu/02600/02690/00017/pdf/EPA02690_aghegy_2009_26-27_3567-3580.pdf

[7] https://epa.oszk.hu/02600/02690/00009/pdf/EPA02690_aghegy_2006_14-15_1937-1954.pdf, Ághegy 14-15.szám, 1946.oldal

[8] https://epa.oszk.hu/00300/00381/00097/

[9] https://epa.oszk.hu/00300/00381/00037/pragai.htm

*

Szondi György

Mécses

Annyi év mögötte. Hihetnők: öreg is, Magam. Emlékei apadoznak, érzelmei tárulnak. Jóformán már csak a mécsesek. Eltörnek. Törnek el. 

Ilyenkor a megidézés, igen, jobban szívet szorongat, a szavak botladoznak.

Alig is megy, épp bicegősen. Holott mennyifelé együvé együtt – az életben, az irodalomnak mondott kies útvesztőben.

Legelső versközlésétől (POLÍSZ, 1994) – nálunk. velem.

Könyvek szép soka – ahol magam: Kráter,  Masszi, Napkút. Cédrus. Az a sok – tíz.

Húsz esztendőn át szerkesztőbarátom.

Halála után azonnal: nevével díj, róla, aki mennyi tehetséget röptetett; felfigyelünk a szerzőre, kötetnyit kérünk, kiadjuk, elindítjuk az alkotói pályán, reményben; Tamás szellemében. A Napút leáldozásáig (2021) tizenegyen ekként. Köztük Menyhért fia is.

Az Immun Csoport.

Folyóiratunk neve tőle. Cédrusunk alapítója ő, életem végéig: örökös szerkesztőnk.

Együtt vele: Felvidék, Kárpátalja, Délvidék, Szlovénia, Partium, Erdély, Bulgária.

Bolgárul tanulmánya, versei, bolgár költőket fordított magyarra. (Persze más nyelvekre is őt, más irodalmakból is ő.)

Ismerhetem övéit, barátait, kedveseit.

Számtalan fotó róla: megörökítettem.

Dedikálások. Szellemi szülőmnek csöndes szeretettel.”

Az a mécses.

Törik el. Világít.

*

Ha érezhetem magaménak a Napútat – egyedül Tamás jelenlétével együtt.

Köszönlek, Tamástársam!

*

csarodán(Csarodán)

*

Vass Tibor

Semlény a Prágain

„A mezőt tanuld. A fák fésült
sziluettjét. S az árnyjáték
győztesét, az erdőt.”
Prágai Tamás

A költészetben a nagy dolgok összeérnek,
például az élet, meg a halál. Az élet, meg a halál nagy dolgok.
Összeérő, nagy dolgok. Akár a költészet.
A költészetdolgot mint nagyot, mint életet és halált,
nagyon át lehet élni azon a sétányon,
amit tíz évvel a halála után magáról nevez el
ma délben Prágai Tamás. A dél fontos és a halálnapi
sajátmagamegbízás, az azonnali munkakezdés a pázmándi,
épülő lakópark ma délig nevenincs makadámútján.

A munka olyan fák telepítése,
melyek mára sétányméltóvá összképülnek,
az összképnek méltónak kell lennie a sétány elnevezéshez.
Prágai Tamáshoz. A méltóság örömmel nyugtázódik.
Dicséri a napot az avatóbeszéd-tartó,
hálát ad a nagy, dolgos fákért, a szép árnyékokért.
A szép árnyékok értik az élet és a halál dolgait,
dicsérik az avatóbeszédtartót, az én vagyok,
én kapom dicséretet az árnyékok okán.
Nagy dolog a dicséret. Pedig a fákat apám gondozza
és anyám, nem is én. Arról beszélek, hogy apád, anyád

idejöjjön Monyháról, apámról és anyámról beszélek,
az nagy dolog, ahogyan már tudok.
Anyádnak is szólítom anyámat és apádnak apámat.
Azért, mert apám anyádnak hívja anyámat.
Én meg csak úgy megszokom,
nem szól rám senki, hogy helytelen.
Nemcsak ilyen szóbeli lehetetlenségek állnak
nálunk szokásban, idegen fül számára lehet elképesztő,
amikor anyámat megszólítva azt mondom anyámnak, anyád.
Apámnak, hogy apád.
Prágai Tamásnak következés-összképp Prágaitamásodot
kellene mondanom ma délben, itt és most,
ha már a lehetetlenségek.
Prágaitamásod itt van, szólingatom, nevén nevezem,
szerezzen egy locsolókannát,
amivel jelképesen a monyhai temetőből hozott,
maréknyi földet locsoljuk be
a legszebb árnyékot adó fa tövébe,
hogy ne csak a felszínen szaladjon szét az anyag,
jusson belőle a mélyebb rétegekbe,
ha csak pár centivel is a felszín alá, hogy elmondhassuk,
megszólingatjuk azzal is a gyökereket. Gyökered.

A gyökerek ugyanis nagy dolgok, szólingatásra érdemesek,
akár az élet vagy a halál, költészetileg.
Apámat a legkevésbé szólingatom,
általában anyámon keresztül történik vele a beszédem,
s nem biztos, hogy neki is sok történik közvetlenül velem,
azon kívül, hogy azt mondja, ne legyek gyámoltalan.

Nem tudom, ez mit jelent, a bajaimmal kötöm össze,
mert a bajaim ijesztően hangzanak.
Nem akarnék Prágai Tamásnak ma délben
bármi olyat mondani, hogy attól megijedjen. Elég ijesztő,
hogy eltelik tíz év, és a fák minden nagyobb közbeavatkozás,
évente növekedésre ösztökélő emlékversek
megszületése nélkül a tízéves terv szerint képülnek össze.
Működőképes magától a nagy dolog,
a saját árnyékától nem megijedő élethalál-költészet.

Apám, anyám idejjöjön,
a sétányavatón is érjen össze életük, haláluk.
Legyen olyan ez, mint a költészet. Nagy dolog.

A Prágai Tamás sétányra nem kell a költészetnek idefáradnia,
itt van a költészet a Prágai Tamás sétányon,
erről is szól a ma déli avatóbeszédem.
Megtelik avatóbeszédemnek köszönhetően nagy dolgokkal,
Monyhával, megtelik élettel általa a halál.
A halállal megtelt élet máshogyan ismerős,
pl. egy temető felfogható lenne ilyennek, Vass Tibor Temető,
ez azért elég durván hangzana,
a Sírókert mégiscsak árnyaltabb összképülés lenne,
apád és anyád is jóval nyugodtabb szívvel okézná le,
mint a sétányavató beszédemet,
amire aztán áldásukat kell adniuk, miután megértetem velük,
Prágai Tamás a velem-egykorúsága miatt is fontos nekem,
nem csak azért, mert egy Tokaji Írótáborban dicséri
a napszemüvegemet, ami egy olyan baráttól,
aki napra pontosan tíz évre előre érti a nap járását,
a napot értő fák viselkedését,
az árnyak értő döntését a saját vetésükről,
nagyon is kivételes.
Apád, anyád helyénvalónak tartja Monyha emlegetését,
áldásukat azonban csak akkor adják,
ha üzenek a beszédemben, hová szóratnék a saját hamvaimból.
Áldás nélkül nem nagy dolog a nagy,
nem élet az élet, nem halál a halál, nem dolog a dolog,
s szeretnék is nagyon az én számból hallani a dolgot,
apád, anyád, Prágaitamásod, szórjatok belőlem Monyhára is.

Legyen hely, ahol biztosan tudni rólam, ott is vagyok,
Vass Tibor Sírókert, ne csak úgy szóratás a vakvilágba.
Szép lehetne a logója. S legyen egy ilyen megbillogóztató hely
Hernádkakon és Berekfürdőn is. Miskolcon nem kell.
Ha valaki a porszemembe akarna mondani valamit,
az menjen a jelzett három hely valamelyikére,
nincs fontossági sorrend, és Miskolc sem azért marad el,
mert nem fontos, hanem mert akármennyit is élek már,

vagy még, nem tudom, mi a helyénvaló,
úgyis ott élek a legtöbbet, ha egybevetünk mindent.
Vagy ki tudja. Az arányok dolgosan, nagyon is változhatnak.
Elég, ha Miskolcon gondolatban vagyok,
három hely is lenne, ahol porozhatni támadna kedvem,
s nem tudnék választani,
Szeles, Rácz Ádám, Mátyás király utca,
az meg már sok. Szóval, ha ennyire nagyon nem is,
de minimum három helyre apróztassam el
a dolgokat, a nagyokat, s magamat is,
de ez ne legyen három temetés,
szóval rendelkezzem úgy, és ezt az áldásért cserébe
a mai sétányavatón mondjam el, egy legyen,
ne én döntsem el, hol, a másik kettő legyen szívjog
az életben maradott tartozónak, bocsánat értem,
hogy gondból is ennyit okozok.

Vajon apám nyugszik-e a sírban,
azt is meg kellene ma érdeklődnöm a népektől
a Prágai Tamás sétányon,
vagy szerintük szekírozza anyámat ott is, Monyhán,
ahol mellettük hiába óvják anyámat ettől a szülei,
s mellette hiába óvja testvére,
a sok monyhai rokon hiába óvkodik a monyhai temetőben,
apám szekíroz ott is, én meg szekírózhatom mindezt megfele,
vagyis, ahogy Berekfürdőn mondom,
irodalmazhatom befele. Nem is tudom,
Hernádkakon mondok-e valaha ilyesfélét.
Ha nem, akkor még ma meg kell tennem,
a tízéves Prágaihalál-fordulón, születésnapom előestéjén,
pontban este nyolckor. Szekírózás megfele,
irodalmazás befele, ezzel együtt lennék szívesen
úgy a magam saját halottja, hogy szóratnék
hamvaimból szüleim sírja mellé, megfele, befele,
mit tudom én, mi a helyénvaló,
így akadna egy hely, egyrészt magam miatt,
ahol magamra a legkézzel-foghatóbban emlékezni tudok,
s Hernádkak- és Berekfürdő-helyet a tartozók
döntenék el, és mindezt a pázmándi Prágai Tamás
sétányon lenne a legalkalmasabb végiggondolni,

kimondani, apád, anyád remélt áldása birtokában.
Nem olyan bonyolult a helyzet, mint belsőre látszik.
Pázmándon a fák apám és anyám áldása okán
árnyékolják azt, amit szerintük a lehető legszebben
árnyékolni kell, ez a fák hatalma. A fák nagy dolgok.
A fák élet, a fák halál,
a fák költészet a Prágai Tamás sétányon.
Apád, anyád idejöjjön,
a nagy dolgok érjenek még összébb,
például legyen egymással dolgosan telt az élet,
egymással a halál. Legyen az élet,
meg a halál összeérő, akár a költészet. S nagy. S dolog.

*

Végh Attila

A BELSŐ SOLARIS

Prágai Tamásra emlékezve

Tamás halála volt az utolsó csepp a pohárban. Barátaim halálát azóta nem tudom feldolgozni. Tudom, hogy hülyeség ez a pszichologizálás, hogy feldolgozni, elvégre az emberi lélek nem gyár, amely a gyásznyersanyagból hasznos létterméket állít elő. Inkább úgy mondom: azóta minden barátom halálába belehalok. 

Tessék, itt áll önök előtt egy sokszoros halott, egy szellemképes kísértet. Mit tudhat mesélni egy ilyen, mire emlékezhet abból a fájdalomtörténetből, amelynek kezdőpontja, a perc, mikor Tamás halálhíre megérkezett, tragikomikusra sikeredett: épp a Náci zombik II. című norvég horrorfilmet néztem a tévén. Na, azért megpróbálom fölidézni az ezredforduló egyik legkiválóbb magyar költőjének alakját.

Voltak idők, amikor az emberek irodalmi lapokat olvastak. Így voltak ezzel az írók is. A Gutenberg-hevületnek persze akkoriban is volt személyes íve. A fiatal, reménybeli költők és írók minden folyóiratot megvettek, amelyben szépírók nyomultak, szokták a hangot, édesgették magukat az aktuális szellemdivathoz, kupálódtak. Egy-két kötettel a hátuk mögött már csak azokat a lapokat olvasták, melyek szellemükben szimpatikusak voltak. Néhány év múltán pénzt már nem költöttek ilyesmire. Ha megjelent valamelyik művük, a tiszteletpéldányt átnézték. Aztán eltelt pár évtized, és már azokat sem. Bizony, eljön az idő, amikor komoly ember már nem olvas, csak ír.

De a pályakezdők mind tudtak egymásról. Érdekes kaland volt a személyes megismerkedés: olyan-e a fószer, amilyennek művei olvastán magunkban megszobortuk? A névnek ilyenkor gazdája lett, hát élő ember ez, akivel lehet inni.

Emlékszem, a huszadik század valamelyik utolsó évében egy írószövetségi felolvasóestre mentem. (A pályakezdők ilyenekre is eljártak, nekem meg, későn érő Vízöntőnek akkor jött ki első verseskötetem.) Akkor még megvolt az írószövi étterme, ahová egy-egy jobb vagy rosszabb est után bezuhantak szomjas írók. Az intézmény enyhítette az érzést, hogy a szövetség székházának belső tere eleve úgy lett kialakítva, hogy teljesen alkalmatlan legyen bármiféle felolvasásra, rendezvényre. Jó volt ide átfáradni korsó sörökre. A tervem az volt, hogy az est után majd ott merítek erőt a szokásos éjszakai merüléshez. A pesti underground utolsó fényévein túl voltunk már, bezártak a helyek, a Tilos az Á, a Blues Pub, a Big Mambó, a Hold, a Zöldség-gyümölcs, a Tam-tam és a többiek, az éjszaka népe megszelídült, családot alapított vagy meghalt májzsugorban, túladagolásban, de mi, kóbor lelkek még lejártunk hűlt helyekre, hogy őrizzük az időt, hogy érezzük a mozgalom fantomfájdalmát.

A régi éjszaka hűlt helyein jártunk a régi barátokkal, némelyiküknek ma már hűlt helye. Vajon az egymásra utaló hideg csapák kirajzolnak valami ösvényt, mely ha nem is a lét világló tisztására kanyarog, de legalább ad valami értelmet annak, hogy a belső sírásból most betűk potyognak?

Prágai-verseket sokkal korábban olvastam, mint ahogy találkoztunk. Tudtam, hogy gondolataink nagyjából egy irányba csavarognak. Az írószövetség klubtermébe Tamás selyemsállal a nyakán lépett be. Úgy nézett ki, mint egy költő. Menten eltörölte egy addig bevált tételemet, miszerint aki úgy néz ki, mint egy költő, biztosan nem az. Ő úgy nézett ki, és tudtam, hogy az. De szerencsére keresztapám négy-öt éves koromban megtanított sakkozni, megtanultam hát, hogy korábban bevált terveket, stratégiákat és nézeteket azonnal fel kell adni, ha a játék menete mást kíván.

A játék menete úgy kívánta, hogy a műsor végeztével bemutatkozzunk. Persze hogy beültünk egy sörre a szomszéd terembe. Anyám, a betűk nem hazudtak, gondoltam. Azonnal összebarátkoztunk. A barátságból közös irodalmi estek, performanszok, akciók, pázmándi mulatságok lettek, no meg az új évezred első évében az Immun Csoport, amelyről a Mérték és mulatság című Prágai-monográfiában olvashatunk. (A könyv szerzője a csoport kemény magjának tagja, Zsávolya Zoltán, kiadója pedig Szondi György, akinek Napútja és Napkútja fölemlítése nélkül nemigen lehet az Immun történetéről beszélni.)

Valamikor terveztem egy soha el nem készült fotóalbumot, melyben költő-író barátaim portréi mellett egy-egy művük állt volna. Megjelentem Pázmándon, hogy Tamást is meglőjem. A kertben üldögélve merengtem, hogyan jelenhetne meg portréfotón ez a végtelenül zárkózott lélek. Végül beküldtem Tamást az apró veteményes-üvegházba, és a körtefát visszatükröző üvegfalon át fotóztam, az arcát csak sejteni engedő fényfoltok játékában.

Érzékeny lelkeknek védekezniük kell a világ ellen. Ellenanyag, ez lett egyik kötetének címe. Az Immun Csoport ellenanyagot termelt. Műveket a hétköznapi világ ellen, hogy maradjon min csodálkozni. Tamás tudta, hogy verset írni csak akkor szabad, ha eljött a csodálkozás áldott órája. Mert a vers útjai kifürkészhetetlenek. Az agyi ihlettér, ahonnét a vers érkezik, nem lokalizálható, talán mert a vers szelleme nem is a koponyánkba préselt valóságban lakik, hanem tapasztalatok, gondolatok, emlékek, vágyak, indulatok és érzékek olyan szövedékében, amely a valóság blazírt szerkezetét minden pillanatban átitatja, kiforgatja magából, hogy a költő élete olyanná váljon, mint Stanislaw Lem Solaris-ának tengere, amely minden pillanatban másként viselkedik, mint előzőleg bármikor. A költő megismerhetetlen lény, Tamás is az volt. Rejtőzködő természet, akinek belső mélységeiről művei beszéltek. Helytelen a múltidő. Prágai Tamás könyveinek még mindig terveik vannak velünk.

*

Zsávolya Zoltán

Fiatalabb halott

A csóka azt hihette, ősöreg már,
és joggal, mivel rahedlit nyomott
a természetes és törvényszerű,
a normálisság perverz igazából.

Mert hisz a tökéletesen kipróbált
igazság rettentőleg meglepő ám!
S szinte perverz tényleg, úgy meg-meghökkent,
hogy’ bírhatja némelyik ennyire…

És ő, hát, bírta. Belülről homálylott
nemes, szomorú epidémia
a homlokára; nem épp földi volt az,
meg is tért hozzá viszonylag korán.

Ínyencként élt, míg élt. Pipás vénasszony,
közelebbről is cigánynagymama
gurgulázta ki belőle tudását
fellebbezhetetlen, nyugodt flegmával.

De mondja máig, mondja még, skacok.
Fiatalabb tízzel, mint most vagyok.

*

e

*

Muste-Láncos Sára

Befejezetlen leveleim Hozzád

Prágai Tamás emlékének ajánlom

Drága Tamás!

Hol is kezdjem? Már tizenhat éve egy szót sem váltottunk. Talán vágjak bele, hogy ismét költözöm…?! Néhány héttel ezelőtt még ki sem láttam a tágas, mindig napsütötte hágai étkezőnk egymásba kapaszkodó dobozai közül. Minden egyes négyzetméteren, a földtől a plafonig, félig vagy már egészen megtöltött dobozok álltak. Némelyek annyira teletömve, hogy szinte dörzsölő hanggal kezdtek ingadozni irányomba. Visszafogott mozgásuk szél által táncra felkért öreg harangtoronyhoz hasonlított.

Csupán egy hetünk maradt, hogy mindent becsomagoljunk és elvigyünk a vidéki raktárba, nem messze a belga határtól. Hollandiában ugyanis csak azzal a feltétellel adnak el lakásokat, hogy azok csupasz falaikkal körbezárják a kevés számú, közszemlére kitett bútorokat, a rajtuk csendben meglapuló vitrintárgyakkal együtt. A lakásnak leginkább egy múzeumra kell hasonlítania. Az idegenvezető-ingatlanos így optimálisan nyithatja meg a vásárlóra szabott tárlatvezetést, valamint ismertetheti a jelenlegi lakók életminőségét, lakásuk mindenkori értékének tükrében.

„Mennyi minden összegyűlt az évek alatt!” – sóhajtottam fel csüggedve, miközben épp megpróbáltam egy költöztetődobozt lezárni. Az összes figyelmem arra összpontosult, hogy ezen a műveleten túl legyek, s végre kiülhessek kávézni a frissen felújított, cserepes gyöngyvirággal, rózsával és hortenziával parfümözött erkélyünkre. „A hágai már a huszonötödik rezidenciám!” – gondoltam keserédes szájízzel, s elsimítottam az utolsó darab ragasztószalagot is a dobozon.

Ebben a pillanatban, a levélírás kellős közepén, mondanom sem kell, hogy számomra teljesen váratlanul, egy ismerősnek tűnő árnyat érzékeltem magam mellett. Megborzongtam. A gépelést megszakítva, szó nélkül, a szemem sarkából figyeltem, mi történik. Az árnyék komótosan lehajolt, kinyitott egy már lezárt dobozt, majd kiemelt belőle egy könyvet.

– Megvan még? – kérdezte megdöbbenve egy gyors, viszonylag rövid lélegzetvételt követve. Felnéztem. Te álltál ott mosolyogva, kicsit bizonytalanul.

– Meg. Nyisd csak ki az első oldalon! – tettem hozzá megszeppenve.

– „Sárának, megújulása örömére, szeretettel: Tamás” – olvastad félhangosan, majd elhallgattál.

– A Barbárokra várva című köteted, 2009–ből…. – tettem hozzá. Két hozzám írt verseddel. Abból az időszakodból – szögeztem le, különös nyomatékkal az „abból”-on. Te nem szóltál semmit, csak néztél mosolyogva, szarkalábakkal a szemed sarkában. Volt ebben a mosolyban valami számomra ismerős, valami szívet melengető.

– Hm. A dedikációra már nem emlékeztem – jegyezted meg.

– Minden máshogyan alakult, mint ahogyan terveztem… – mondtam az előzőeket figyelmen kívül hagyva, mély csalódottsággal a hangomban. Az még nem a megújulásom időszaka volt… – Majd hirtelen témát váltva neked szegeztem a kérdést:

– Emlékszel? 2008 nyarán, két héttel a 40. születésnapod után elutaztunk Franciaországba, ahol aztán az én születésnapomat is ünnepeltük. Izgatottan csomagoltunk az útra. … – kis szünet után hozzátettem – Meleg volt nagyon…

– Elmentünk Leuvenbe is – egészítettél ki diadalmas kifejezéssel a hangodban.

– El.

– Tulajdonképpen miért vittél oda?

– Mindig is látni akartam az egyetemet, amelyen Erasmus is tanított. Érdekelt.

Drága Tamás!

Akkor, 2009-ben, amikor utoljára találkoztunk, és megkaptam a nekem dedikált könyvedet, arra készültem, hogy elmeséljem, mi történt azóta velem. Most inkább erről az időszakról írnék nektek.

Korábban sohasem gondoltam, hogy valaha ez is bekövetkezik: ösztöndíjjal külföldre menni, Európa egyik legrégebbi egyetemére. Döntésem megosztotta az embereket. Volt, aki kötnivaló bolondnak tartott, s volt, aki felnézett rám emiatt.

Addigra már elviselhetetlennek tűnt számomra az a külső–belső bebábozottság, amelyből ki akartam törni. Emiatt sokszor emlékeztettem magamat J.R.R. Tolkien regényére, The Return of the King”–re. Ebben Aragorn felteszi Éowynnak a kérdést a rohaniak háborús előkészületei során:

What do you fear, lady?” [Aragorn] asked.

A cage,” [Éowyn] said. To stay behind bars, until use and old age accept them, and all chance of doing great deeds is gone beyond recall or desire.”[1]

Bebábozódottság vagy rácsok mögötti élet? Ebben a pillanatban azonosnak tűnt ez a kettő.

A 2010-es évek első felében egy százéves parasztházban laktunk az Alföld közepén, amelyhez hatszáz holdnyi terület is tartozott. Ezt szabadidőmben, leginkább esténként, a mindennapos budapesti irodai munkám után, valamint a hétvégéken műveltük.

Három kutyát számoltunk: egy feketét, egy barnát és egy fehér–barnát, valamint ott volt a hógolyószerű, januárban hozzánk csatlakozott perzsa macskánk. Cicánkat egy nagyon hideg januári estén a tanyánktól nem messzi vonatmegállóban pillantottuk meg. Hazáig követett minket a hóban, ezért csak a bejáratnál vettük észre. Befogadtuk.

Később ezek a jószágok együttesen üldögéltek a konyhaablakban, leginkább, amikor tyúkhúslevest főztem. (Közhelyes ugye? Pedig mi mást is főztem volna a hideg téli estéken?!) Az apróra felaprított vöröshagyma és petrezselyem, a két szál, hasábokra vágott répa, a felkockázott karalábé és zeller illata intenzíven keveredett a tyúkhúséval és az erős paprikáéval. A babérlevél, koriandermagok, őrölt szerecsendió és kevéske gyömbér pikánsabbá, zamatosabbá tette mindezt. A nyolc tágra nyílt szempár bizalomtól eltelve, ugyanakkor türelmetlenül figyelte minden egyes apró mozdulatomat. Követtek a konyha valamennyi zugába. Szinte nem is láttam mást, csupán a szempárokat: a testek eltűntek, feloldódtak ebben az intenzív és megfeszített figyelemben.

A közelben tanyázó őzek bejártak az erdőből, gyakran ott is aludtak a teraszunkon. Nem féltek tőlünk, különösen a második generáció nem. A szomszéd néha áthozta a teheneit legelni, így a termőföldünk gazdag volt: a vadgombák és gyógynövények csak úgy, mint a vadvirágok természetesen törtek elő a földből, mintegy varázsszóra. Házi sajtot és tejet mindig a szomszédtól vettünk. A fácánok néha elhagytak néhány tojást a legelőn, amikor a kutyáink megzavarták őket keltetés közben. Ezek aztán ízletes rántottaként végezték, friss házi cipóval fogyasztva.

A hősök és hősnők iránti csodálat, ami már kislányként is megvolt bennem, és amit nem csupán az irodalomból és a történelemből, de családunk hiteles példáiból is átvettem, valahogy konkrét tettekben is megmutatkozott. Mint ez ismeretes számodra, vívni már fiatal korom óta tudtam, lovagolni csak ekkoriban, a szomszédos tanyán tanultam. (Nem, nem szőrén, mint a kaposi tanyaszomszédod, írom nevetve.) A szomszéd fehér arab telivérén edzettem (volna) kétnaponta, a budapesti irodai munkám előtt. Egy idő után a ló egyre nyugtalanabb lett, mivel nem hagytam aludni. A reggeli edzések során meg-megállt hát füvet legelni. ĺgy nem lettem jó lovas.

Tudod, hogy hívták ezt a fehér, álmos szörnyeteget? Nem fogod elhinni, de igaz. Turbónak. Talán ironikus módon nem véletlenül. A gazdája később elmondta, hogy Turbó nagyon nem szerette a korán kelést.

Alapvetően idilli életünk lett volna. Ėletformánk, amelyet erősen átszőtt az alkotás folyamata, mivel férjem képzőművész volt, s ezt még annak idején kiderítetted, a maga pásztorköltészet-szerűségével együtt igazán vonzó volt. Az is maradt volna, hogyha a bábszerűségbe determináltság meg nem kötöz. Ebből a kényszerű viszonyból mindenképpen tovább kellett lépnem, kerestem hát miképpen lehetséges ez. (Az érzést jól ismered, ugye?)

„Még néhány ruha, és kész!” – jegyeztem meg félhangosan tanyasi házunk hálószobájában, majd becsuktam a leuveni útra elkészített bőröndömet. „Hány kiló is lehet? Oh, igen, a harminc kilósat fizettem. … Na, ez a darab még belefér!” – tettem hozzá elégedetten, miközben figyelmen kívül hagytam a cipzárfogak erőltetéstől súrlódó, csúszó és kattanó hangjait. „Kész!” – mondtam hirtelen, majd felegyenesedtem. Sokáig csöndben néztem a nagy sötétkék bőröndöt, amely inkább hasonlított egy alvó álom csomagolására, mint utazótáskára.

„Annak idején csak nyári ruha volt benne, szoknyák, toppok, fürdőruha, ékszerek. Nagyon izgatottan készültünk Párizsba. Sok tervvel indultunk útnak, az sem volt biztos, hogy minden belefér abba a kevéske időbe, amit ott tölthettünk” – merengtem.

Leuvenbe költözésem meghökkentő módon realizálódott. A tanári mesterképzésem valamelyik decemberi vizsgája után, a főiskola aulájában pillantottam meg a plakátot. Ott meredezett rám. A nagy nyomtatott betűk szinte belemásztak a fejembe, összekócolták a végre rendezett gondolataimat. Ösztöndíjfelhívás volt, amely több lehetőséget ajánlott az intézmény megbecsült diákjainak, így bizarr módon a leuveni egyetemre is.

„Miért ne? Egyszer élünk!” – gondoltam rögtön. Vonzó, de ugyanakkor képtelen ötletnek tűnt, tekintetbe véve az akkori körülményeimet. „Ugyanakkor,” – folytattam magam noszogatását –, „vesztenivalóm sincs: külföldre költözni sem pénzem, sem anyagi támogatásom, azontúl pedig megromlott, gyermektelen házasságban élek. Leuven. Miért is ne?”

Rövid szünet után ismét megálltam a gépeléssel s feléd fordulva, aki érkezésed óta a nappalimban álldogáltál, folytattam:

– Te vittél oda először, 2008-ban. Akkor, azon a reggelen, amikor a leuveni városháza előtt kávéztunk, valamikor reggel hat és hét óra között, azt mondtam neked:

– „Annyira jó lenne, ha egyszer itt élhetnék. Talán tanulhatnék is…” – emlékszel még, Tamás? – Ezen elkezdtél mosolyogni. – Te sem gondoltad ezt akkor, ugye? – kérdeztelek.

– Jó kis út volt! Gondoltam, használjuk ki a lehetőséget. Az ember nem sűrűn jut el autóval Párizsba, mégpedig egy leuveni kiterővel.

Egy pillanatnyi visszatekintés után folytattam a levél írását:

Három–négy héttel azután, hogy elmentél, olvastam a hírt meghökkenve. Valami megmagyarázhatatlan sötétkék, krizantém illatú szomorúság szállt rám, mivel nem volt időm elbúcsúzni. – Egy pillanatra megálltam a pakolással, révetegen rád néztem, majd folytattam a dobozolást, miközben magyaráztam neked: – A hat évvel korábbi szakításunk után, amikor egyértelművé vált számunkra, hogy a sok közös vonás ellenére másik társra van szükségünk, nem beszéltünk többet. Számomra ez önvédelem volt, miközben a köztünk lévő, felismert, immáron töredékessé lett hasonlatosság miatt folyamatosan másokban kerestelek. Legalábbis így hittem. Megismerkedésünk idején még verset is írtam neked erről, „Üvegtojásban” címmel:

Néha burokban lépkedsz:

egy pillantás, s lábnyomod
megdermed ha nézem.

Rád görbül a világ,
de üveghéján átdereng
az ősi hasonlatosság.

Azokban a napokban, amikor átlépted az emberek számára csak egyszer átléphető küszöböt, volt főiskolai tanárommal, aki téged is tanított, beszélgettünk rólad kedvenc belvárosi kávézónkban. Nem tudtuk, hogy beteg voltál. Az utam miatt találkoztunk, hiszen hosszabb időre készültem Leuvenbe. Beszélgetés közben a már elfeledett leuveni utunk emlékei hirtelen felszínre törtek bennem.

Ekkor ismét félbeszakítottál.

– Tényleg kiutaztál? – kérdezted ragyogó arccal, miközben visszahelyezted a kötetedet az általad kinyitott dobozba.

– Igen. S ez esetben is minden máshogyan alakult, mint ahogyan elterveztem – feleltem. Ülj le, kérlek, elmesélem! – jegyeztem meg kedvesen, mialatt te helyet foglaltál az erkélyünk előtti fehér kanapén.

Folytattam hát a levél írását: 

Ott álltam a lemenő nap fényében a forgalmas budapesti Ferihegy repülőtér bejáratánál a hatalmas kék színű, London, Bristol, Rodosz és Athén után Párizst és Leuvent is megjárt bőröndömmel. Akkori férjem kísért el. Az egész búcsú nagyon felkavaró volt, de ugyanakkor valami mély reményteljesség is átitatta az elválást. Ezt az érzést korábban nem ismertem.

A repülőtér nem csak zsúfolt volt, de nagyon zajos is. Mindenki sietett, valamennyi bőröndöt külön-külön be kellett csekkolni, a kis méretű, kis kerekűtől a nagyobb, még nagyobb kerekűig, a némától a rettenetesen csikorgóig. Aztán oda kellett találniuk a megfelelő kapuhoz. Ez sem ment zavartalanul. Az emberek lökdösődtek, taszigálták egymást, mintha valami érthetetlen küldetést teljesítenének. A tanya csöndje után, ahol addig férjemmel éltem, ez ijesztően hatott rám.

Ferihegy minden részén nagyon jellegzetes volt az, ahogyan az emberek, a naptej és a parfümök illata a kávééval keveredett. Ráadásul annyi nyelvet beszéltek, hogy meg sem tudtam különböztetni ezeket egyástól. „Huszonegyedik századi Bábel” – gondoltam magamban, miközben felsorakoztam a csomagfeladásnál. Minden összezavarodott: illatok, hangok és zajok, színek és érzetek. A mesterséges fény összemosódott az ablakokon beszűrődő nagyon erős napfénnyel, ezért napszemüveget kellett viselnem, még a poggyászfeladás során is.

Elöntöttek az érzelmek és a körülmények tovább rontottak a helyzeten. Úgy éreztem, mintha bomba akarna robbanni bennem. „De egy bomba nem szédül meg és nincsen benne mindent átható belső ürességérzet a túltelítettséggel egyidőben…!” – próbáltam megmagyarázni magamnak a repülőtéri mellékhelyiség tükre előtt állva. Nem voltam szép látvány. Magamnak sem. Csüggedt voltam és vártam, hogy végre megkezdődjön az utam.

– Annak idején, Leuven felé autózva nem jellemzett ez – tettem hozzá ekkor feléd fordulva. Minden olyan nyugodtnak tűnt és egyszerűnek.

– Folytasd! – mondtad a kanapén ülve, azután kitöltöttél egy pohár bort magadnak. Abból a fehérből, amit Pázmándon készítettünk tizenhét éve.

– Gyorsan eljött a pillanat – folytattam megindultan. Ott álltam a nagy kék poggyászommal a kapuban. Hátranéztem. A férjem visszaintett, de rettenetes szomorúság volt a szemében. Mintha nem térnék vissza. Furcsa volt számomra is. Egy évvel később aztán valósággá vált mindez. Többé nem mentem vissza a tanyára. Végül ő volt az, aki elvált tőlem, és emiatt új életet lehetett kezdenem. Immáron Leuvenben.

– Mégis hogyan jutottál Hágáig? – szegezted nekem a kérdést türelmetlenül. Körbenéztél, majd folytattad: – S látom, itt sem egyedül élsz.

– Várj, nem tartok még ott! – feleltem zavarodottan, majd folytattam az írást:

Az első leuveni szobám olyan kicsi volt, hogy érkezéskor szinte lehetetlen volt behúzni a bőröndömet. Éjfél elmúlt már, de segítséget kellett kérnem valakitől, akivel Budapesttől együtt utaztam. Mindketten a leuveni Collegium Hungaricumban kaptunk szállást, a híres könyvtárral szemben, ahol az Ómagyar Mária-siralom egyetlen létező példánya fennmaradt – tettem hozzá jelentőséggel a hangomban. A diáknak kívülről kellett tolnia a nagy poggyászomat, miközben én belülről húztam azt. Zörgő, susogó, vagy talán dübörgő hangot adott ki a harminc kilogrammos csomag.

Úgy tűnt – tettem hozzá kisvártatva –, mintha Atlasz, a titán görög isten tolta volna a földgömb méretű bőröndömet…

Rövid szünet után folytattam:

De nem. Csak egy középmagas, keskeny vállú diák volt. Semmi különös. Tizennyolc évvel voltam idősebb nála, ezért az anyja rám bízta a budapesti repülőtéren. – Zavarral a hangomban felnevettem. – Csak amikor végre leültem a nagyon régi, használt diákágyra jöttem rá, hogy nem a bőröndöm méretével volt a baj, hanem a szobáéval. Ugyanis minden karnyújtásnyira volt. „Kompakt!” – szaladt ki a számon akkor, tíz évvel ezelőtt, s csupán arcom keserű grimasza tükrözte csalódottságomat.

Valóban: ki tudtam nyitni a fehér szobaajtót, miközben az ágyon ültem. A keskeny ablakból pedig a koszos tűzfalra nyílt kilátás. Ez egyfajta rejtélyes homályt teremtett bennem, amely aztán megragadta, sőt, szorítva tartotta az elmémet és szívemet is.

– Ezek szerint a szoba nem volt kisebb, mint amelyben akkor laktál, mielőtt Pázmándra költöztél? – szakítottál félbe ismét, ezúttal mély megdöbbenéssel a hangodban.

– Ez így igaz – feleltem nyugodtan. A kelenföldi szoba nyolc négyzetméteres volt, ez tíz. Akkor a város zajától távolodtam, 2015-ben pedig visszatértem oda.

– Nem hiányzott később az „alkotó életforma”? – kérdezted, s elégedetten belekortyoltál a tizenhét éves borodba. (Ezt a kifejezést gyakran használtad arra a fajta életvitelre, amelyet végeredményben nem csak te folytattál, hanem 2011–2015 között én is, csupán mással és máshol.)

– Dehogyis nem! Nagyon. Viszont nem volt más választásom. A saját utamat kerestem. Az utolsó mondatot hallva felkeltél a fehér kanapéról s odamentél az erkélyajtóhoz. Merengve néztél át a fényáteresztésbiztos üvegen. Hosszasan tűnődtél nekem háttal állva. Nem akartalak megzavarni.

– A leuveni akadémiai élet mindent megváltoztatott – törtem meg végül én a csendet, amely kezdett feszélyezni. – Hasonlóan élveztem, mint te a torontói időszakodat. Káprázatos élmény volt! – mondtam lelkesen, majd hirtelen témát váltva kérdeztelek:

– Emlékszel arra, hol tettük le az autót azon a júliusi reggelen, amikor besétáltunk a leuveni városházához?

– Valami zöld, városgyűrűn kívüli, fás részre emlékszem – felelted, s végre megfordultál. Lassan odaléptél az egyik, erkélyhez közeli sarokban álló kredenchez s kivettél belőle egy bekeretezett fotót. Egy kastélyt ábrázolt, körülötte diákokkal, akik a füvön biflázták a vizsgaanyagot vagy ebédeltek épp.

– Igen. Heverleeben tettük le az autót. A fotó pedig, amit a kezedben tartasz, az Arenberg kastélyt ábrázolja. A válásom után ebben a kastélyparkban béreltem ki egy stúdiót. A sportcentrum is itt volt. Minden héten úsztam és modern táncra jártam. Heti háromszor lefutottam a 10 km–t. Az ebből fakadó hihetetlen szabadság azóta is hiányzik. Sokat segít a szellemi munka koncentráltabban végzésében, a belső egyensúly fenntartásában. Kisgyermek mellett, segítség nélkül ez képtelenség – tettem hozzá némi csalódottsággal a hangomban.

– Meddig maradtál Leuvenben? – kérdezted rögvest, tudomást nem véve csüggedt megjegyzésemről.

– A doktori iskola első évét még sikeresen befejeztem. Összesen nyolc évet éltem ott. Azóta is várnak vissza… – toldottam meg széles, kissé önelégült mosollyal. – Erre nem mondtál semmit, de csodálkozással kevert barátságos érzelmek tükröződtek az arcodon.

– Nem állt szándékomban eljönni. Tökéletesen felépítettem az új életemet.

– Akkor mégis hogyan jutottál Hágáig? – tetted fel a kérdést, immáron harmadszorra.

– Néhány év után találkoztam valakivel, akivel családot terveztünk. Te annak idején azt mondtad, hogy soha nem lesz gyerekem. Ez nem így alakult. – Meredten néztél rám ekkor, némi zavarral a tekintetedben. – Átjöttem Leuvenből látogatóba, három napra csupán. Semmit sem hoztam magammal, csupán az egészen kicsi bőröndömet. Aztán a vasárnapi visszautam előtt lezárták a holland–belga határt. Két héttel később az is kiderült, hogy már a görögországi utunk óta babát vártam. Kisfiunk pontosan nyolc hónappal később született meg. Akkor már 41,5 éves voltam, nem fiatal mindehhez. Maradtam s hamarosan összeházasodtunk. Nagyon szeretnéd a kisfiunk, épp olyan a karaktere, mint amilyet kedvelsz… – mosolyogtam.

– Meglepsz! – mondtad most igazán őszintén.

– Nem azért meséltem el…

– Most hova költözöl?

– Brabantban vettünk energiatakarékos családi házat a férjemmel. Hamarosan költözünk. A küszöbátlépésed tizedik évfordulóján, augusztus közepén. Meglátogatsz majd ott is? – kérdeztem vissza ekkor, majd folytattam: – Tíz perc biciklizéssel elérhetőek a város melletti farmok. Olyanok, mint amilyenen korábban mindketten éltünk. Van Gogh szülőháza sincs messze. A festményeiben viszontláthatod a környék szépségét… – miközben én a mondandómba merülten folytattam a dobozolást, Te különös mosollyal az arcodon, anélkül, hogy bármit szóltál volna, úgy távoztál, ahogyan érkeztél: a falon keresztül.

Hága, 2025. június 24.

*


[1] – „Mitől fél, hölgyem?” – kérdezte [Aragorn]. – „Egy ketrectől” – mondta [Éowyn]. „Rácsok mögött maradni, amíg a használat és az öregség el nem fogadja őket, és minden esély a nagy tettek véghezvitelére elveszik, túlmutatva az emlékezeten és a vágyon.”

*

prágaiDSC06604 (Large)(Vereckén)

*


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás