Fodor Miklós: Révült utazás a kollektív tudat(talan)ban őrzött sorsdöntő történelmi-mitikus ős-áldozat felé*
*
*Inka utazás
vagyis
Arnold Sobriewicz
Gentleman
úti breviáriuma,
melyet a tisztelt olvasó publikum örömére,
valamint a közismeret gyarapodása végett
kiegészített és összeállított
Prágai Tamás
Nyomtattatott Budapesten,
a Masszi Kiadó által (2000-ben)
*
Néhány formai elem
A mű-egész mozaikszerűsége
Prágai Tamás Inka utazás című regényének mozaikszerűsége alatt a következőket értem: jobbára rövid, novellaméretű (olykor még rövidebb) kisegységek füzére. Ezen kisegységek karaktere jelentősen eltér egymástól – az egyik leírás, a másik felsorolás, a harmadik kvázi-tudományos szöveg, a negyedik levél, az ötödik önreflexió, a hatodik egy drámai szituáció, a hetedik reflexió a regényírásra stb. A rövid, impulzív egységek nem mindig kapcsolódnak szervesen, logikusan a mellettük levő egységekhez. Az elvárt egységesség közelről tekintve nem áll össze az olvasó fejében. Ez enyhe zavart okoz a befogadásban. Ugyanakkor a megfelelő távolságot felvéve, rálátva a mű egészére, nagy folyamatára, az „utazás” végcéljára: mégis megteremtődik a kívánt egységérzet.
*
A regényvilág szaggatottsága
A mozaikszerűséget valami létrehozza. A mozaikszerűséget az eredetileg szerves világ szétszaggatottságának, széttöredezettségének hatásának is tekinthetem. Az eredeti, archaikus világ pusztulóban van. Azok az emberek, akik élik, fenntartják, őrzik eredeti erejét, ösztönszerű lények – eltűnt fölülük az óvó, igazgató, magasrendűség, a nemesség, a filozofikus mélységű mítoszvilág: a belőle szervesen kinövő szellemi elitréteg. Arnold Sobriewicz – a szintén töredezett személyiségű – néprajzkutató, vonzódása az ősi hangulatú, rusztikus világhoz, eredhet ebből a hiányérzetből. Így szerepe az lehet, hogy a pontos, részletező leírásokon túl a mélyebb, filozofikusabb értelmezéseket újrateremtse. A tudós nézi a lombikját, s miközben nézi, rájön, ő van lombikban, az ő helyzete mesterségesen létrehozott, míg amit néz: az maga a természetadta valóság-teljesség.
Erős érzelmi-intellektuális impulzusok érik az olvasót egy-egy részegységben. Ezen impulzus-adagokat, mint gyöngyöket fűzi fel a szerző arra a szálra, mely kacskaringós szellemi utazás a központi, rituális jellegű két történés felé.
*
Három szálon futó események
Arnold Sobriewicz, néprajzkutató önéletrajzi regénye az egyik szál. Arnold 16 évvel későbbről visszatekint önmagára, aki Inkába utazott, hogy a „bennszülöttek” világát tanulmányozza – ez a második szál. Arnold úti naplója, tudományos feljegyzései – ez a harmadik. A három szál, mint fonat tekergőzik egymáson.
*
Tárgyi, olykor leltárszerűvé váló gazdagság
Igen jellemző Prágai Tamás prózájára a tárgyi világ gazdag ábrázolása. Ennek szerzői kezdő lépése lehet a leltárkészítés. A leltárkészítésnek nem kellene bevonódnia a regény szövetébe. A most vizsgált mű esetében azért találkozunk olykor mégis tárgyleltárral, mert a főszereplő egy néprajztudós. A leltározó hajlam az olvasó számára unalmas megnyilvánulása tehát hatáselem, mely a főhős tudósi világát hívatott érzékletessé tenni. Némileg oldja az unalmat, hogy a leltárok önironikus túlzásokba esnek.
*
Lélektanilag aprólékos figyelem
Prágai Tamás írói módszerének, művészi érdeklődésének – a tárgyszeretet mellett – másik lényeges vonása a karakterfestések plaszticitása és az emberi viszonyokban rejlő érzelmek, indulatok, motivációk, lélektani változások árnyalt ábrázolása. A külső, cselekvésekben megnyilvánuló feszültségek, összetűzések megidézése (jang) mögött nagyjából ugyanolyan arányban mindig felrajzolódik a lelki-érzelmi motivációs háttérvilág is (yin). E két oldal, cselekvés és motiváció egyensúlya teszi az egyébként nem annyira könnyen olvasható regényt mégis befogadhatóvá és emészthetővé. Mivel Jungra történik utalás a műben, felmerülhet az a kérdés is, hogy vajon a Jung-i lélektani típustan négyessége – érzékelés, gondolkodás, érzelem, intuíció – szerint vizsgálva a regény egészét, így is egyensúly képződik-e? Úgy tűnik, az érzékelt világ, a gondolatok-értelmezések, az érzelmi világ és a sejtelemszerű hatások nagyjából egyenlő mennyiségben vesznek részt a regényszövet megkomponálásában. Szüksége is van a regénynek erre a kettős egyensúlyra – cselekvés és motivációk, illetve érzékelés, érzelem, gondolkodás, intuíció -, merthogy sem a főhőst, sem az ábrázolt világot nem jellemzi a stabilitás. Eggyel feljebbi metaszintről nézve az is állítható, hogy a műben egyensúly és instabilitás is jó arányt mutat.
*
Irónia, önirónia
A regény egészét átszövi az olykor erősebb, máskor halványabb irónia és önirónia. A szerző szereti a szereplőit, de nevet rajtuk, szereti Inka archaikus világát, de meglehetősen bumfordinak láttatja. Pontosabban fogalmazva: inkább szereti, mint nem, ám ez a szeretet egyfajta rácsodálkozó, be nem avatkozó, elfogadó érdeklődésben nyilvánul meg. A főhőshöz is így viszonyul – akivel leginkább azonosul -, mégis sokszor kellemetlen, kínos helyzetekbe hozza őt. A kín, a kellemetlenség általános oka az, hogy a főhős nem illeszkedik Inka archaikus világába, nem ismeri belülről a szabályait, értékeléseit – bár egyre jobban megismeri ezeket. Nem-illeszkedése én-jének lényegéből adódik, hiszen nem állítható, hogy bármilyen más viszonya otthonos volna. Ez a nem-otthonosság abból adódik, hogy Sobriewicz a nagyvárosi civilizációban szocializálódott, ugyanakkor lelkének mély-rétegei az archaikus világba vonják. Ezen én-szerkezeti kettősség nyilvánul meg hivatásválasztásában: néprajzkutató. A regény folyamatában egy ponton tudatosodik a főhősben az, hogy kívül-állása probléma. Tesz is lépéseket Inka világába való lelki, életmódbeli szervesülésre. Mivel mindent a főhős szemüvegén keresztül látunk, egyszerre vonódik be az olvasó a mű világába és tart tőle szeretetteljes, csodálkozó, furcsálkodó, ironikus távolságot. A regény két csúcsjelenete során azonban e távolságtartás megszűnik: sem a pásztorjelenet csúcspontján, sem a gyilkosság leírásában nem érzem az iróniát. Itt a megtermékenyülés és az áldozattá válás mélyen terhelt, szakrális tartalmai válnak átélhetővé. Az archaikus – feledett, leértékelt – világ megtermékenyíti a modern, furcsálkodó, jóllehet érdeklődő-vonzódó világ egy tagját, általa és a tanúk által pedig a jövőt. Az archaikus világ hajdani áldozata és jelenbe való újraoltása műélményként katartikusan átélhetővé és értelmezhetővé válik, és ez biztosítja számára a feltámadás esélyét. Mindezen események a lélek mélyén történnek egyfajta enigmatikus, lényegét tekintve tudatosíthatatlan gomolygásban. Ám ha az olvasóval megtörténik a két említett rítusszerű esemény, miközben olvassa a történeteket – a megtermékenyülés és az áldozat –, akkor a regény elérte művészi célját.
*
Abszurd túlzások, túlburjánzások, álomszerűség
Az egyik kisegységben Jules bácsi és a nagyi látogatása során az általuk Inkába hozott világ szavai, tárgyai, szándékai, elképzelései pillanatok alatt elárasztják Sobriewicz portáját. Mindent feldúlnak. A főhős nem védekezik. A nem-védekezés, a ’hagyom, hogy az események úgy történjenek, ahogy történni akarnak’ hozzáállása egy fontos jellemvonása a főhősnek. Honnan a bejövők ezen szétáradása, ezen tudálékos, naiv, semmiképp sem rosszindulatú akaratkibontakoztatása és figyelmetlen rávetülése, ráhullámzása az adott világra? A szabad, tudását és önhatalmát érző emberi én természetes megnyilvánulása ez: azé az embertípusé, aki elveszítette a természet kontrollját, az élet természetes és létkeretező erővonalait, akinek figyelme nem áll egyenrangú párbeszédben a léttel, ebből következően mintegy lerohanja azt saját, öntörvényű logikájával megképzett elgondolásaival és terveivel. Ugyanakkor vonzza e naiv tudálékosságot a természet, az egyszerűség, a rusztikus-archaikus világ. A szelíd, egyszerű, valóságot tulajdonképpen terrorizálja a kreatív-szószátyár képzelet, és sodró erővel, ellenállhatatlanul átalakítja.
*
Jellemzékek vázlatosan
Regényszituációk – az emberi kapcsolatok mindig élesek, mindig valamiféle (kisebb-nagyobb) drámát ábrázol vagy sejtet a szerző;
világábrázolás – a regényvilág több rétegű, fókuszába egyértelműen az archaikus magyar népi élet kerül;
jellemábrázolás – a jellemek egy kivétellel maszkszerűek (megformáltak, plasztikusak, de nincs kibontott saját világuk és sorsuk), ettől érzi úgy az olvasó tudat alatt, mintha mindvégig egy rituálé részese lenne, egyedül a főszereplő (akivel az olvasó azonosul) kap sorsot, saját világot és érzelmileg átélhető életszerűséget, motivációs hátteret, mindenki más körülötte „táncol”, feltűnik-eltűnik;
drámai helyzetek – az emberi kapcsolatok legszembetűnőbb tétje, hogy ki uralja a másikat, ki uralja a helyzetet, ez többnyire játékosan, abszurd-ironikusan ábrázolódik;
filozofikus eszmefuttatások, értelmezések – a regény filozofikus témáit talán a következőképpen lehetne leltárba venni: az „én” rétegei, mitikus gyökerű archetípusai és működésmódja, a világban való sors keresése, választása, a fájdalom, az áldozat jelentése és jelentősége;
kvázi-tudományos néprajzi leírások – komolyan veendő, mégis önironikus-játékos és tegyük hozzá briliáns kvázi-néprajzi értelmezéseket olvasunk, ezek közül kiemelkedik a mandióka, azaz a foci jelképi értelmezése;
szakrális színezés – nem tolakodóan, de gyakorlatilag mindvégig jelen van a regényben: egyfajta nagyobb léptékű időtávlatot, megfoghatatlan enigmatikusságot, sejtelmes lelki-erőt és áldozattal terhes drámaiságot kölcsönöz a regényszövetnek. Miképpen van jelen a regényben a szakralitás? Egyrészt a még élő népi-rituális világ (mely lepusztult állapotában is nagy energiákkal telítetten ábrázolódik) néprajzi-etnológiai-jelképes értelmezettsége révén; másrészt a mitikus-történelmi (magyar) világ révén (mely inkább utalásszerűen, rejtekezően van jelen, bár olykor és végső soron azért ráirányul a fókusz); harmadrészt a teológiai-filozófiai lét-értelmezői világ révén, mely a lélek sorslehetőségeit, választásait, önértelmezéseit távlatosítja (e reflexiós szint lépten-nyomon benyomul a regényszövetbe).
*
A rejtekezően jelenlevő két fő tartalmi elem
Lefojtottság és aktivitás
Egyrészt a főhős akaratának és világban való cselekvőképességének a lefojtottságát látom; másrészt a szellemi, mélylélektani, szakrális-kulturális szinteken a rejtekező sorsszálak elérése szempontjából megmutatkozó kivételes aktivitását érzékelem.
A főhős cselekvőképessége azért lefojtott, mert a cselekvéshez nincs meg az a tudása, mely a lét, a természet, a természetre alapozódó emberi életközösség eredeti törvényeit belülről ismerné, és a maga legtermészetesebb módján élné. Pontosabban e tudás benne elfojtva hat. Ez az elfojtott ős-tudás az, ami őt Inkába vonzza. Értelmezései során az elfojtó hatalom gyengül, végül a főhős elkezd azon emberi-lelki törvények szerint létezni, mely élettörvények őseredetiek. A lét, az élet, a létezés szellemi hátterének mélyrétegeiben való jártasságát oly tökélyre fejleszti, hogy ügyesebb lesz a „bennszülötteknél”. Mit tesz hozzá Sobriewicz, néprajzkutató ahhoz, amit Pálmajor sűrű atmoszférájú, falusi életvilágában tapasztal? Egyfajta túlfinomult, a városi-nagyvárosi világból és életmódból eredő létértelmező filozófiát és modern kori kifinomult tudományos módszertant. Ezen szellemi eszközök – filozófia és módszertan – révén képes a lélek valóban révülni, a lényegi történésig és annak értelméig eljutni művészi-szakrális utazása során. A főhősnek – és az értő-érző-sejtő-érzékelő olvasónak – nem a világban kell cselekednie, nem ez a dolga: jóllehet kihagyhatatlan az ittlét vállalása, mégis csak út, mely vezet valahová. A szakrális-lelki-kulturális térben kell cselekednie, azt a szellemi utat kell megtalálnia, megalkotnia, melyen aztán majd más is elindulhat a lényegi – valóságosból mitikussá emelkedett – őstörténés felé.
*
Egyetlen sikeres területe a főhősnek: a játék
A játék lényegi szerepe a főhős sorsalakulásában utalhat arra, hogy személyiségének gyermeki-ösztönös mély-rétegei rendben vannak, kivételes tehetséget mutatnak, ezt észleli is a külvilág, hisz a sorsdöntő játék során – melynek jelentőségét a főhős nem érti – rá szavaznak az emberek. Nincs én-jében hatalom akarása. E tény is okozhatja Sobriewicz cselekedeteinek lefojtottságát, mégis képes arra, hogy szellemi hatalmat nyerjen, ám ezzel nem tud élni, így áldozattá válik. Rendezetlen marad mindvégig a regényben a főhős szerepe, melyet a társadalomban elfoglalhat. Maga a szerep meghatározása sem világos – regényíró? néprajzkutató? gazdálkodó? a lét filozófiai-szakrális rangját a deszakralizált kultúrába visszaoltó? –, és az sem, hogy e szerep(ek) révén a főhős miképpen szervesülhetne az adott világba. Azt gondolom, hogy a regény egészét jellemző útra kelés és utazás egyik késztetője e rendezetlenség okozta hiány- és zavarérzet.
*
A játék, az élet és a sors összegabalyodottsága
Minden harci játéknak vannak szabályai és vannak stratégiái. A játékosok stratégiái ütköznek meg egymással, amikor játszanak. Az nyer, akinek a stratégiája jobb. A regénybeli kártyajátékban azért nyer Sobriewicz, mert stratégiája az élet jelenségeinek sajátos értelmezéseiből származik: ezen értelmezés lényege az, hogy a világ jelenségeiből, számára való megmutatkozásaiból az én valamilyen sejtelem hatására kiemel elemeket, és azokat a nyerő stratégia szempontjából jeleknek, utalásoknak tekinti. A nyerő stratégia tehát szervesen összefügg azzal, hogy a létben mélyértelmű üzeneteket fejt/sejt meg az én. Ám – maga számára sem tudottan – ezek az üzenetek túlmutatnak a játékon. Úgy tűnik, mintha az üzenetek tehetséges értelmezése révén elért győzelmi sorozat végül visszavezeti az életbe a főhőst – hisz a játék során valamiféle játék-metaszinten tartózkodott –, ahol egy olyan sors- és áldozatszerepbe kényszerül, mely messze az én személyes hatókörén túl értelmes és hatékony.
*
A nyerő, a hatalmat adó játékstratégia létbeni megalapozásán keresztül érez bele a főhős a sorsszálak alakíthatóságába
Aki erre a sors-alakíthatóságra ráérez, és belemegy a játékba – tehát alakít valamit a sorsvonalakon -, az ebben az értelemben központtá válik. Természetesen nem politikai-jogi-katonai-gazdasági központtá lép elő, hanem a cselekvések végső, érzelmi-sejtelmes, motivációs hátterének kulturális paradigmateremtő, szent központjának részévé és formálójává válik. Azt gondolom, ez Prágai Tamás regényének legmélyebb tétje. Az utazás ezen lelki középpont felé gravitál vagy szárnyal. A két elemi erejű történés – a gyilkosság és az expedíció – átélését készíti elő minden, és csengeti le az, ami ezek után történik. A gyilkosság háromrétegű történését a főhős átéli és értelmezi, a gyilkosságot Sobriewicz helyett szenvedi el a görgetegi, az expedíció során pedig eljut a hegyre a megfelelő és egyben kivételes időintervallumban, és ott tanújává válik a normákat felrúgó, szent megtermékenyülésnek, melyet szintén bizonyos értelemben helyette él át Jakubovics Panna.
*
A főhős – tudományos kívülállásával együtt – fokozatosan bevonódik Inka archaikus életvilágába, mely a regény vége felé a felbomlás jeleit mutatja
A főhős elkezdi élni a pálmajoriak életét: házat vesz, állatot tart, növényt termeszt, részt vesz a gazdasági ügyletekben, társasági életében. E részvétel leghatékonyabb módja a kártyázás. Rájön a nyerő stratégiára, és számos hasznos és haszontalan dolgot elnyer a falusiaktól. Híre megy tudásának és kihívja őt egy kártyacsatára a szomszédos Pétermajori nagykutya, a Römikirály. A falubeliek fogadnak. Sokan Sobriewiczre. A csatát megnyeri, tehát akik rá fogadtak, jól járnak. Azzal, hogy legyőzi az addig magát legmagasabb polcra helyezőt, ő kerül a legmagasabb pozícióba. E pozícióját játékstratégiájának köszönheti, játékstratégiáját pedig annak, hogy a létezésben levő „rejtekező jelenvalóságot”, azaz rejtett utalásokat képes felismerni, és ezeket mintegy útmutatásként, parancsként értelmezni. A szentség legmélyebb értelemben benne van a létezésben, pontosabban abban a viszonyban, mely az én-t és a létezést összekapcsolja. Ha ez a viszony megfelelő karakterű, akkor egy-egy lényegtelennek tűnő jelenség helyes értelmezése megszülethet, és ez beépíthető a stratégiába. Hogy a léthez való jó viszony, és az ebből következő felismerések megszületnek-e: tehetség és a tehetségre való ráhagyatkozás kérdése. Ezen az úton haladva, nem megijedve a lehetséges következményektől, az én eljuthat a legmagasabb társadalmi pozícióig. Mivel az elindulás kezdete, a lét enigmatikusságának felismerése és a jelolvasás egyaránt nevezhető szakrális jellegűnek, ezért úgy sejtjük, hogy a pozíció is az, amit az út végén elér Sobriewicz (és az olvasó). Ámde a főhős kártyában aratott győzelmét és ennek révén történő szellemi pozíciószerzését a legyőzött nem fogadja el. Érezhető a legyőzöttben a gyilkos indulat. Ez egy örök, azaz mitikus eseményt sejtet: a fizikailag erősebb és gátlástalanabb trónfosztott meggyilkolja az őt túlszárnyaló, szellemileg magasabb rendűt. Mindazáltal hiába marad életben az alacsonyabb rendű, a kulturális emlékezet és a kollektív tudattalan az áldozatot őrzi meg, belőle táplálkozik.
*
Enigmatikusság
Sobriewicz személyisége, sorsa, utazása utal valamire, ami lényegi, ami szent, ám ezt nem fejti ki pontosan a szerző, bár fejtegeti… talán nem is lehet kifejteni, mert a kifejtés elhalványítaná erejét, esetleg meg is szüntetné – ettől enigmatikusan gomolygó a szöveg, mintha az egyéni és kulturális tudattalan üzenne, ám a tudatosítás csak egy megkezdett, de be nem fejezett folyamat volna a regényben, mintha az olvasókra és az időre lenne bízva a rejtély fejtegetésének folytatása. A szöveg végső soron felfejthetetlen rejtélyessége a – lelki és kulturális-történelmi – valóság végső soron felfejthetetlen rejtélyességére utal. Ez a felismerés az igazság megfelelés-elméletére és a művészet tükrözés-elméletére egyaránt utal. A rejtély érzete a lényeg, és az, hogy ez ne tűnjön el sem az olvasóban, sem az értelmezőben, sem abban, aki az értelmezést olvassa. Mélyüljön, telítődjön minél több és erősebb gomolygó érzelemmel. A rejtélyesség képlékennyé teszi a lelket, és a lélek ebben a rejtélyszőtte képlékenységben termő-teremtő állapotba jut. Amit leginkább teremt, az az ő egyedi sorsa, szerepe, hatása (hatalma) a világban. És ami alapján, aminek erővonalai mentén teremt: az ő szakrális – világot és életet teremtő erőtől eredő, Hozzá kapcsolt – mély-énje.
*
A főhős bevonódik Inka jelenének rejtekező mitikus-történelmi háttérvilágába (is)
Sobriewicz regényben megírt, illetve a görgetegi tényleges halála mögött felsejlik az inka Kupa vezér, mögötte pedig Koppány történelmi-mitikus alakja. A regény egészét felfoghatjuk úgy is, mint egy hosszú szellemi utazást ezen őseredeti gyilkosság felé. Minden értelmezés végső soron azt az értelmet keresi, mely Koppány halálában rejlik. Miért kellett meghalnia? Halálával mit üzent saját korának és a mindenkori magyar jelennek? A regény nem mond ki semmi olyat, ami a választ túlzottan konkretizálná és leegyszerűsítené. A válasz épp abban rejlik, hogy az olvasó hosszas előkészítés – információk Inka világáról, érzelmi és filozofikus lélekformálások – után eljut az ős-drámához, és ez az egész olyan, mintha beavatódna, mintha átszíneződne, mintha erővel telítődne, mintha elvarázsolódna.
*
4-es (5-ös?) rétegzettség a regény kultikus-áldozati középpontjában:
(1) az olvasó elolvassa Arnold Sobriewicz meggyilkolásának történetét, később kiderül,
(2) e történetet ő maga írta, tehát műalkotás, azaz nem történt meg, később kiderül, hogy
(3) a gyilkosság ugyan valóban úgy történt, csak nem Arnoldot, hanem a görgetegit gyilkolták meg (honnan „tudta” ezt Sobriewicz?), később kiderül, hogy
(4) a görgetegi azonosítható Kupa vezérrel (Koppánnyal), akiről később kiderül,
(5?) feltámadt (?), így e történet analóggá válik a gyilkosságot-áldozatot elszenvedő Jézus történetével, amitől a gyilkosság-áldozat értelme a legmesszebb menőkig kitágul – de ez már csak sejtetés a regényben.
*
Történelmi, történetfilozófiai háttérfátyol előtt zajlanak a regénybeli események: különös tekintettel a magyar néphagyomány, a magyar történelmi-mitikus őshagyomány és végső soron a magyar állam sorsára
Az olvasó ezzel a háttérfátyollal sokáig nincs tisztában. Történnek ugyan utalások – Náci bácsi története például -, de csak a regény végén érti meg, érzi át az olvasó, hogy itt rejlik az utazás célja. Kupa vezér, azaz Koppány útja, áldozata, és mindennek akkori és mai értelme: ez van a regény célkeresztjében. Koppány a magyar állam megszilárdításának, irányba állításának tragikus hőse: az alternatív irány jelzője, mely legyőzetett vagy melyről le is mondott a képviselője, ám amiért mégis vállalta az áldozati halált, a legyilkoltatást. Ez az alternatív szál, melyet tehát Koppány jelez, lehet az a valami, melynek ideje, feltámadása, erővel telítődése ma újra eljött. Ha a regény egész koncepciójára tekintünk, akkor ez a szálváltás egy mély, kultúra-szerkezeti rangsorfordítást jelent: ha István állam- és társadalomalapozó ideológiája: a keresztény tanítás és birodalmi eszme által politikailag is uralt eredeti pásztori-paraszti természetvallás, akkor Koppány állam- és társadalomalapozó ideológiája: egy olyan természetvallásos pásztori-paraszti ős-alapozás, melybe a kereszténység, mint későbbi, kifinomultabb fejlemény belészervesül, az eredeti erővonalakat nem elnyomja, nem eltéríti, nem átértelmezi, nem változtatja meg nyelvét, jelbeszédét, hanem a kifinomultság és egyetemesség irányába nemesíti. Ezt a fordulatot és visszaszervesülést fejezné ki az a jelenet, amikor Jakubovics Panna ragyogó arccal bemegy a pásztor kunyhójába és ott testi és szellemi értelemben megtermékenyül egy szent nász keretében. Arca ragyogóvá válik…
*
A tragikus történés szakrális jelentőséget kaphat az időben
Aki az itt és most elkövetett tragikus gyilkosság áldozata (Sobriewicz, a görgetegi, az inka Kupa vezér, Koppány) egy másik szinten erősugárzó szellemi forrássá válik a jelenben és a történelmi időben. Ám csak akkor válik erővé, ha egymásra rétegződnek a szintek és alakok, s ha minden végső soron a mitikus-történelmi múlt eseményére utal. Az erő forrása ugyanis a mítosszá előlépett történelem. Ki lehet-e jutni a fenyegető áldozati sorsból – kérdezem a főhős helyett? Ha az én e fenyegetést erősen sejti, ha megérti, hogy ott áll a kapujában, ha képzeletével és írói tehetségével a legvalóságosabban elővételezi, előképzeli és művészileg ábrázolja áldozatot…? Avagy a valóság nem tűri az efféle szellemi-gondolati kijátszani akarást: vért követel, mert csak ezáltal töltődik valóban létmegújító, gyógyító – szakrális – erővel? Ha itt lehetetlenbe ütközik is az én, az mégiscsak lehetségessé válik – a regényben -, hogy nem ő áldoztatik fel, aki a lényegi üzenetet hordozza, hanem valaki más vállalja ezt, avagy valami rejtélyes ok mást – Sobriewicz helyett a görgetegit – kényszerít a kiszemelt áldozat helyébe…
*
Zárszó
Prágai Tamás negyedszázada megjelent regénye a barokkos cím utalása szerint breviárium. Ha nem is liturgikus értelemben használja e szót a szerző, hanem inkább ’gyűjtemény’ értelemben, azért még a szentség jelentésárnyalata ott lebeg fölötte. Többször kíséreltem meg elemzésemben a szentség regénybeli lehetséges fogalmát elhelyezni, zárszóként azt szeretném állítani, hogy a regény egésze, ténye, mint egy művészi lélek felől a világba érkező kulturális gesztus, magán hordozza a szentség hangulatát, mintegy gyenge, de hosszan tartó fuvalmat. Mire gondolok? Mivel az „utazást” leginkább a táltos-utazások révült utazásával találtam analógnak, ezért az alkotói folyamatot is egyfajta művészi révületként értem. Az alkotói folyamat során a művész megkísérel elhatolni a kultúrát meghatározó, elrendező szellemi alap-tartalmakig, és mivel a jelen kultúráját problematikusnak tartja, megkísérel elérni a betegség gócpontjáig, hogy ott két táltos-gyógyító-újrateremtő-feltámasztó rituálét – egy áldozatit és egy termékenységit – elvégezzen. Ha az olvasó bevonódik a mű világába, e rituálé vele is megtörténhet, ő is elvégezheti – a lehetőség fennáll, a többi nem a mű felelőssége. A betegség gócpontja egy névvel van lepecsételve: Koppány. E pecsét a következő történelmi és egyben örök-mitikus kérdést takarja: mit kezdjen a hatalmi-szellemi elit a magyar ős-hagyománnyal? Eljuthat-e az elit igaz felismerésig anélkül, hogy ebben az őshagyományban életvitelig, azaz szügyig megmerülne? Be tud-e, be szeretne-e hatolni a szellem úgy az anyagba, hogy azt ne a maga képére akarja formálni, hanem hagyja, hogy őt formálja a már korábban, egy ősibb szellem által formált anyag? Képes-e arra, hogy pontosan és gyengéden letapogassa az így talált formákat, s a maga teremtő energiáit, kreativitását szolgálatukba állítsa?
Ha időszerű volt 2000-ben a regény koncepciója, üzenete, hatása, akkor most 2025-ben, ha lehet, még időszerűbb. Ha igaz a tétel, mely szerint civilizációs paradigmaváltást él át a globális emberiség – egyik kultúra válságosabban, másik kevésbé -, akkor a tét az, hogyan jön ki egy-egy nép, egy-egy állam ebből a globális turbulenciából? Ha azt mondom, hogy az egyensúlyban tartó tőkesúllyal kapcsolatos döntések lesznek az irányadóak, ők határoznak süllyedésről és felszínen maradásról, akkor eléggé tág értelmezési lehetőségeket nyitok. Prágai Tamás Inka utazás című regénye a művészet révén a rituális-mitikus ősi magyar életvilág mélységei felé nyitja meg a sorsútjaiba, kapcsolati gubancaiba bonyolódó lélek ablakait: lásson, érezzen, értelmezzen, majd a hatást befogadva alkosson, cselekedjen, éljen. Erre hív.
*