Boldogh Dezső: Visszatérés

•

Visszatérni. A normális életbe, a magad kimért idejébe. Mindegy, hogy minek nevezzük – egy élet, a körülötted való, és vele párhuzamosan a saját történeted, amely benned és rajtad- túl bontakozik. Amelyiknek, néha lehet, csak annyira volnál része, mint valahol Dél-Amerikában egy ismeretlen a tiédnek, vagy mint ahogy az az elmúlt századi francia volt egykor és gondolhatott éppen rád, aki itt ülsz az éjszakában, magadat és őket kissé megteremtve, vagy legalábbis képzelődve róluk.

Tegyünk fel akármit, hogy sokkal fontosabb események közepett, világháborúk múltak, és te, néhány év, néhány nap, múlva megszülettél. Tele közhelyekkel, megszokással, a fejed, szíved. „Szíveddel látsz”, tudhatnád, milyen a negatív világ, sejthetnéd, miféle tartományokból keletkezik naponta a valóság. Addig van, amíg hiheted, ismered a hit erejét, időnként hegyeket mozdítasz, átalakulsz cselekvő emberré.

Bele kéne mélyedni. az életbe, látszólag ez adatott, komolyan kéne venni, hasznosabb munkákat végezni, nem kiöregedni semmiből. Szabad vagy és visszatorpant, odüsszeuszi Némó kapitányként valami vizeken (sohasem megúszva). Odakint már igazi tél, az ég betűi jeleket írnak és te nem olvashatod. Háborús készülődés a világ, holtak lármája, gonoszok cselszövései.

A hó emléke a jelennek, ahogy hull szerte a szélben, a számontartott hópelyhek milliárdja. Ha az ember fején a hajszál, akkor a hópelyhek miért ne. Kezdődik a nagy naptári játékok és az újabb magad tévesztések ideje, már rég belesodródtál végtelen felnőttkorodba, nem lettél családapa, sem fontos valaki, egy középkori stílusban épített kastéllyal, és többnyire gusztustalan mű-gyűjteményekkel benne, cigarettafüstnyi elmélkedéseidet eregető, reflexiózó, csupa-lom lakásodban hangulatnyomaidat odahagyó „nosztalgiás ember” lettél. Csak egy elhatározás kérdése lomjaidtól megszabadítani a fiókot, magadtól magadat, egy elhatározás valaki születése is, a világ tényei, ez a nagyon is emberi természetű valóság, és ami, gondolnád, mögötte lehet talán. A tények ugyanolyan képtelenségek, mint az ember jövő-menő gondolatai. Az időnek haszna és tanulsága van, Janusnak hátratekintő feje, téged viszont nem érdekelnek az értelmes dolgok, sőt, különösebben a múlt sem, csak odakint ez a félsötét hószállingózás, (a téli hangulat, a téli hangulat…).

Lassú vagy, mint egy úszó farönk és mégis a forgatag óriás Niagarájában zuhanva lefelé és tünedezve el, felnőtt-tudatlanul, mégis ezer szemmel a világra, valami hülye lélek kísértéseinek merkurialitását is átélegetve… Ahogy a haverral zötyögsz hazafelé az éjszakai villamoson, amely olyan számodra már, mint ingázónak a napi vonatút, és beszélteted őt nagy honi költőnkre emlékeztető cimborátokról, az elektro-szakértőről, aki a Commodor 64 óta követi a világ információs leigázását, és ráeszmélsz, ha nem undorítanak el az iskolában az efféléktől, talán ugyanúgy érdekelnének a modern technika vívmányai is mint annak idején a gombfocizás, hiszen vonz ez a világmindenség, mű – bio – sejt – akármilyen energiáival, és lényeivel, húszéves teslák rohangálnak körülötted, és még mennyi másfajta raj. A menedzser egy jó humán foglalkozás, ő csak az árucsere ideáival törődik az öltönyös valóságkáoszban, míg kvantum szirszaraitokkal ellenetekre übermenschek babrálnak.

Lassú vagy, mert a világ őrült gyorsan él, látszólag szétszórt, de százegy százalékban introvertált lény is, a világ pedig értelmetlen, rendszertelen – persze pontosan olyan is vagy, mint a világ, kísérleti ember, nemzedék nélküli, összes lehetséges társadalmakból kizavart, mindenkit megértő, hál isteneknek, jövő nélküli ember.

Megijedtél persze, hogy miért is ne lehetne akár a katasztrófistáknak is igazuk, mi van ha minden hagyomány, másvilági képzelgés: az időbeli múlt emléke csak agyad, tudatra ébredt személyiséged valamelyik zsibbasztható kis nyúlványában, ami az álmokért, fantáziálásokért felelős. Özönvíz mítoszok, Bábel, a megzavarodás, az aranykori pólus felett lebegő Szaturnusz… aztán a tudatosság vészjelei, a millió éves reflexek, hogy élni tudj tovább.

Semmi különös nem volt az életed – általában kiszolgáltatva lenni. Aztán megállapítani ezt-azt, amelyeknek semmi jelentősége sincs. Az ember hajlamos melléktermékeket csinálni, mintha gyerekeket csinálna – műveket, tudományt, eszméket –, játszogat a léthatalom, noha látszólag te. Efféle korban családot szoktak eltartani, feleséggel egyezkedni, válni el, idegbetegnek lenni, bízni a gyerekben, hogy helyettünk majd ő… Töppedék életek, téboly, hülyék gyülekezete, törpék rettenetes kis sorsai, világvégzet, valami eltompító szükségszerűség… a sajátodban botladozva… bámulod őket és magadat.

Nehezen tudsz félelmetesebb olvasmányokat elképzelni, mint egykori iskolai tankönyveidet, vagy pl. egy – fura cím – „népszabadságot”, ilyesmiket. Amióta az országok kereskedők piacaivá változtak és az emberek munkaerőkké, az, ami értelmes dolognak tűnhetne az életben, szintén kalmár igényeket elégíthet csak ki. Pedig titokban néha már kiegyeznél világukkal, ha osztalékaikból, minimális százalékkal, a hozzád hasonlóknak is jutna – megtöretésetek kollektív segélykiáltása ez, mielőtt rovarszintre kerülnétek. Parasuráma ksatriják vérével töltötte meg a tavakat, Jézus korbácsot ragadott, de mit tudna kezdeni a rovar-emberiséggel az eljövendő Kálki avatára?

Mennyire nyomorult dolog könyveket tartani, jövőben bízni, emberek véleményével foglalkozni, komolyan venni azt, ahogy különböző fegyver és emberkereskedők háborúzgatnak a híradókban, hogy azután majd abból is óriási hasznuk stb.-jük legyen. Az emberiség romlása a nagy felfedezőkkel kezdődött. Aztán a könyvnyomtatás – ahogy a mai kor találmányaival, a sorozatban gyártott könyvekkel is valami fontosat vettek el az embertől. A világnak nyilván akkor lesz vége, ha már csak a történelem marad, történelem-alatti lényekkel.

A természet egyik legborzalmasabb kényszerítőereje a társaság-igény. Önző génű majom vagy, esetleg antropotheosz, valahol már a férfikor sugaras delelőjén, vagy a felnőtt emberség nevetséges ormain egyre föl. Soha nem akartál azért dolgozni, hogy eltarts egy kis családot, egyáltalán nem akartál dolgozni, legalábbis úgy nem, ahogy a körülötted levő felnőttek tették. Most sincs benned protestáns, kapitalista szorgalom A dolgozó emberek különben is visszataszítóak – akik arcuknak verejtékével, értelmiségi agyvelejükkel, nyálkás nemzőszerveikkel keresik javaikat.

Egy gondolat bánt tégedet, hogy álmában sem szabad az ember, hogy szabadság és emberi állapotok között – ha lehetséges is, hogy létezik némi metaforikus átfedés – innen tekintve, semmiféle felfogható kapcsolódás nincs, hogy amit annak vél az élő, legjobb esetben is ösztönei játéka csak, hogy a pokol, a kisiskolás korod óta agyadba suvasztott materializmus, és ravaszdi demokratikus társadalmaik is létező valóságok, hogy az idő anyagából vagytok stb. stb… – ez mind egyetlen bántó gondolat.

A csodagyerekekből ritkán lesz csoda-felnőtt. Csak korábban lettek gusztustalanná. Ha meghallod azt a szót, hogy szeretet, a pisztolyod után kapsz. Az utálkozás egy nemes, izgalmas érzés. És teljesedtek általa.

Amikor a szellem lát, a test védekezni kezd. Előbb-utóbb minden hitté és matériává lesz. Az ember kevéske szabadideje valami szabadság félelmetes lehetősége is lehetne.

Bizonyos szempontból tetszik neked minden fanatizmus, ha értelmes dolgok felé irányul, és minden hódító háború. Fanatizmus az élet sava-borsa. A hódítás pedig ráfér az emberekre.

Nyilvánvaló, hogy bár igen különböző színvonalon, de az emberek, társaságok, akik között az utóbbi évtizedekben megfordultál, hülye mániások gyülekezetei voltak. A legsatnyább mánia – ami kívülről is látszik. Egy-két cizelláltabban mániás már nagy tanítónak tűnhet.

A világ, végül is, a nők túlértékelése miatt olyan, amilyen.

Illusztráció: Turner hóvihara