Vörös Viktória: Keresztelő, A volt kert
•
Keresztelő
Nem szavak
****– a szemek szólnak:
Szíriuszról érkezett csillagok
Figyeld ahogy arcom ablakán
a lélek kiárad-felragyog
Dombon mászom
de hegyet markolnak
méhbolyhos-magmás
kis kezek
Felhők voltak társaim
Medúza-látott tengerek
Ami tudást hoztam
beleálmodtam alvó testedbe
és őrzi homlokod
Valóság nélkül is
legvalóbb részed én vagyok
Messze kék tájakat
elhagyva más héjat vettem
hol barázdát húzott a képzelet
Abból nőttem élővé
földi burkot öltve
****– lényeget
Most nincs többé most és
nincsen többé várás
beteljesült az érkezés
Keresztvíz alá hajlik a
boldog megmerítkezés
*
A volt kert
Eperhimnusz zengett
tölgyfa-magányról
Ekkor még teljes volt az egység
Aztán szétzümmögő dalokba torkollt
a harmónia
Milyen éden lehetett volna pedig:
sudár hajladozás
és égbenyúló kacsok
Egybeforrt — jaj
csak ‘volna’ — az a litánia!
De több kellett egyre:
Szigonnyal és
horoggal partra
vetett óceán
Érdemteleneké a hús
és a belsőségekből
sem jut áldozásra
Pedig de szép
virágos oltára lehetne
Galamb és sas
egyetlen fészke!
Már a borongás is
csak a ritka
hajnaloké
És égig nőtt fák
sudarát sem
sújtja a villám!
*
*
Illusztráció: T. Chin
Ezek is érdekelhetik!
Simon Adri: Égjárat →
A Rákospalotai Irodalmi Műhely (RIM) →
Juhász Anikó: Repülő* (versek) →
