B. Mihály Csilla: Időtlen létem, Álmaim
•
Időtlen létem
„mert már nem a belső hadiösvényt rójuk”
—————————-Babics Imre
Az állat bennem új prédára lesve
izzó szemekkel vár, legyűrni kész,
ősdémonom, belőlem él a beste,
ezért került és ért el annyi vész.
Táplálom-é, szelídítem, ha nézem?
Szememmel ő lát, és ha harcolok,
forrong, dühöng, és hajt előre vérem,
a Kert körül kanyargó vadnyomok.
Pokol s a menny között a földre vetve
viaskodom, én, láncra vert szabad,
de fényösvényeimből egy szeletke
a rettenet húsára rátapad,
és új energiákat bont a törvény,
ijeszt a kétes megmérettetés,
a késemet szívébe már hiába döfném,
tágulni kezd a Rend kimérte rés.
Öklöm, az izmom rángva hull a porba,
mert összetart és bennem árad át
időtlen létem és fölém hajolva
uralni kezdi küzdő állatát,
ki tűr, de már a sejtközötti térben
balanszra és a csöndre szomjasan
tudatra eszmél, s hangtalan, kimérten
feloldja bennem végső önmagam.
*
Álmaim
Akár a por, ha száll a könnyű szélben,
megáll a versek dobbanásain,
már úgy vagyok, hogy néha észrevétlen
dédelgetem csak csonka álmaim,
s bár homlokán pár évtizednyi csendnek
árkot vetett a gőgös külvilág,
de még vigaszzenéimből kicsengnek
a verssorok között megült imák.
A déli égbolt fényes templomában,
mint újszülött, az álom úgy pihen,
s míg görcsösen markolja egyre árnyam
foszló erőmbe gyűrűzött hitem,
megnyílik ott a tér, elmém csodálja
a lélegzetnyi boldogság milyen,
mint csillagos mező, az űr fonákja,
enyém e lét, s belőle semmi sem.
*
*
Illusztráció: J. Whistler-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
A válasz – Marton Árpád versei →
Kárpáti László: Kirakat (haiku-ciklus) →
Varga-Göcz Nikolett: Sebezhetőség, Magnólia →
