„Pár szem só” – Danko Stojnić novelláiból

Reggel délig

Közvetlenül azelőtt, hogy Sava megkezdte volna az általános iskola első osztályát, elcipelték hajvágásra. Amolyan rituális cselekedet volt ez. Magától értetődött, hogy az iskolába az első napon frissen nyírva kell érkezni.
Kiderült azonban, hogy Sava volt az egyetlen gyerek, akit hajvágásra hajtottak el a tanítás megkezdése előtt. A többi gyerek kócosan, hosszú, rendezetlen hajjal jelent meg. Mintha az is magától értetődő lett volna.
Néhány évtizednyi iskoláztatás után – semmi sem volt annyira magától értetődő. Mindenről különféle állami rendelet, vagy a helyi hatóságok előírások, döntöttek. Ha más nem is, legalább az a sok íratlan szabály, amelyeket régen természetesnek vettek, most törvényes formát öltött.

Mégis megmaradt néhány módja annak, hogy az ember – mondjuk így – önállóan önkifejezésre vergődjék. Sava például mindig pulóverben és nyakkendőben járt, saját elhatározásból. Deréktól lefelé azonban változatos volt az öltözete.

Egy alkalommal, ilyen különös hangulatban és öltözetben, összefutott a tanítónőjével. Mindez a városi kávéház előtt, a belváros közelében történt. Sava javaslatára beültek kávézni a patinás hely nagytermébe. A tanítónő rendesen megöregedett, külseje határozottan elhanyagolt volt. Már évek óta nyugdíjas. Imponált neki, hogy Sava így emlékszik rá, de egyúttal félt is az emlékeitől. Ki tudja, mi minden rejlik azokban az emlékekben. Néhány akkori szokását ma már nem tudná megindokolni. Szokása volt például azzal fenyegetni a gyerekeket, hogy ha nem maradnak csendben, eljönnek a cigányok a sátorral, és elviszik őket – pedig a gyerekek között szép számmal akadtak cigányok is… Senki sem foglalkozott akkoriban ezzel úgy, ahogy ma kezelnék a problémát.

Savából szociológus lett. Gyakran publikál újságokban. Talán eszébe jut majd, hogy az efféle példák nyilvánvaló emberi jogsértések voltak. Talán majd ennek felemlegetése miatt a közvélemény elítéli őt, az egykori tanítónőt.

De Sava nem ilyen kellemetlen dolgokra emlékezett. Inkább kirándulásokra, ahol mindenfélét tanult, és általában háláját fejezte ki a tanítónő iránt, amiért igyekezett segíteni, hogy mindnyájan emberek legyünk. A tanítónő, biztos, ami biztos, bedobott egy frázist a beszélgetésbe: azok az idők csodálatosak voltak, mindenkivel egyformán bántunk, bárhonnan is jött. Sava csak bólintott, anélkül, hogy bármi jelét adta volna, hogy folytatni akarja a tanítónő azok az idők melletti dicséretét.

A találkozó teljesen formális és incidensmentes volt – leszámítva, hogy a kávéház rendszere éppen leállt, ahogy általában szokása volt, így a kávét készpénzzel kellett fizetni. Ami Savánál aznap reggel épp nem volt. A tanítónő rendezte a számlát. A nyugdíj épp csak, hogy elég volt.

Tulajdonképpen minden a régiben maradt.

Egy szem só

Korai emlékeim közül egy különös élmény: templom udvarral és parókiával – teljesen átlátszó és sós. Szuvenír, amit apám hozott Lengyelországból, valahonnan Krakkó környékéről, ahol van egy sóbánya, ahol apró maketteket és szobrokat faragnak sókristályból. Ha valaki lett volna abban a kis templomban, láthatta volna, ahogy hatalmas nyelvem közeledik hozzá, megérinti a tornyot, megnyalja a keresztet, amely lassan, szinte észrevétlenül olvadni kezd az érintésétől.

De tegyük fel, hogy ez mégis lehetséges. Tegyük fel, hogy abban a sós templomban valóban volt valaki. (Ha az univerzum végtelen, akkor végtelen sok lehetőség is létezik benne, vagy legalábbis végtelen sok lehetőség arra, hogy minden lehetséges dolog létezzék.) Tegyük fel tehát, hogy valami csoda folytán, egy szem sóban egy piciny kis értelem születik. Nem sok, csak annyi – vagy de annyi –, hogy felfogja saját, parány, valójában jelentéktelen helyét a világegyetemben. Ez a sókristály éppen csak érzékelte, hogy megszámlálhatatlan sok másik kristály között szorong, és azon kívül, hogy véletlenül belé költözött egy kis értelem, semmiben sem különbözik a többiektől.

Ez az okos sókristály egy sószóróban volt, a borsszóró mellett, a fogpiszkálós edény felett, a kancsó közelében, egy kávéházi asztal terítőjén, a pulttól számított harmadik sorban. Egyszer csak az tűnt fel neki, hogy megállt volna az univerzum. Mintha. Valójában az egész világegyetem tett egy apró bukfencet – a dolgok egy pillanatra megbillentek, amit minden sókristály kristályrácsa megérzett. De csak az okos kristály észlelte ezt a világjelenséget, és el is tárolta emlékezetében – a saját kristályrácsában, apró memóriamechanizmusában.

Ezzel az emlékkel a kristály egyedi tulajdonságra tett szert. Alig észrevehetően, de megváltozott a rezgési frekvenciája. Hajszálnyira más szögben törte a fényt, mint addig. Enyhén meg is repedt, majd kettévált. A kisebb része a levesbe került, és feloldódott. Molekulái ott ismét arctalanok lettek. A nagyobb rész viszont a sószóróban maradt, sajátos rezgésével, lassan apró darabkákat választva le magáról – új, gondolkodó sókristályokat teremtve. Az egész dráma, ez ásványi életből született új nép története, ennek a különös mentális potenciálnak a létrejötte számunkra mind ez idáig megismerhetetlen marad. De akárhogy is – ott van. Van. Ott.

(A történet kissé módosított változata annak, amit egy kocsmai ismerősöm mesélt, aki egyébként a belgrádi egyetem fizikai kémia professzora. Az angol nyelvben létezik egy kifejezés: „with a grain of salt”, ami azt jelenti, hogy valamit fenntartással kell kezelni, vagyis nem szó szerint venni.)

Házak nélküli utca

Nem tudni, volt-e valaha ott település, vagy mindig is csak az úttest és a járda létezett a helyén. Amennyire vissza tudok emlékezni, sosem voltak ott falak, oszlopok, semmilyen építmény – még padok sem voltak. Az az út a város keleti és nyugati részét összekötő mezőn vezet keresztül. Gyalog legalább húsz percbe telik átvágni rajta.

Ezen az utcán sosem nyugszik meg a levegő. Mivel nincsenek házak, mindig érezni valamilyen légmozgást. Hol enyhe szellő, hol goromba orkán – de valami itt soha nem áll el.

A gyalogosok ritkán találkoznak egymással. Inkább úgy mondanám, aki ide téved, önmagával találkozik. Az autók is csak átszáguldanak, mert nincsenek zebrák, kereszteződések, nincs lámpa, semmi sem lassítja őket. Ráadásul, a város kelet–nyugati összeköttetéseit mostanra föld alatti utak szolgálják. Ez az üres utca mintha azoknak maradt volna, akik magányos sétákra vágynak, gondolkodni, vagy kicsit kitisztítani a fejüket az örökös szélben.

Volt azonban egyféle magyarázat arra, miért ilyen kihalt ez az út, és hogy a hatalmasságok miért nem hasznosították még az építési területet (pedig elférne ott egy egész – szokásosan jellegtelen – lakónegyed). A magyarázatot senki sem mondja ki nyíltan – talán szégyellik a babonáikat –, de az emberek azt suttogják, az egykori török temető húzódik a mező alatt, több elátkozott sírjával együtt.

Ez az állapot persze nem tarthat sokáig. Pár év múlva jönnek majd az építők, akik nem törődnek efféle babonákkal, és a nagyváros e puszta területén új lakó- és irodaházak, parkolók, garázsok és plázák nőnek majd ki – hogy aztán a tébolyult fogyasztók ellepjék őket.

Addig azonban rendszeresen kihasználom az alkalmat, hogy végigmenjek ezen a kihalt utcán. A Csegari hősök utcáján.

Egy ilyen alkalommal alacsony, őszes, zavarodott férfi jött velem szembe, esőkabátban, amelyet a szél úgy feszített szét körülötte, mint egy sátrat. Úgy festett, mint egy lábakon járó vigvam, amelynek tetejéből emberi fej kandikált ki. A fej megbiccent felém. Köszönés volt ez, néma.

Talán mondtam már, itt mindig fúj a szél. Sok tréfáját néztem már végig, élveztem, miket művel, de ilyen furcsa látványt még sosem produkált. Úgy tűnt, valami kísértet jön felém a szél hátán. De ez az érzés csak pár pillanatra tévesztett meg. Néhány lépés után rájöttem, a város több pontján láttam plakátokat, amelyek egy eltűnt személyt kerestek – épp olyat, mint ez a két lábon járó vigvam, aki most elhalad mellettem.

Felismertem, hát megszólítottam.
– Uram, magát mindenhol keresik! A városban sok helyen ragasztottak ki plakátokat az arcával.

Megállt, rám nézett. Váratlanul a szél is elcsendesedett. A kabátja lelohadt, és megláttam, mennyire sovány, törékeny. Úgy nézett ki, mint akit a következő széllökés el is visz rögtön.

– Mondja meg nekik, hogy minden délután otthon vagyok – mondta. – Csak ezt mondja meg nekik, a többit majd tudni fogják.

– De miért nem mondja el maga nekik? – kérdeztem.

– Mondtam már. Tudni fogják. Önnek legyen elég annyi, hogy nem jó a viszonyom velük. –
Még annyit mormogott, úgyis tudják, hogy a Csegari hősök utcája 15 alatt vagyok.”

Többet nem mondott, elment. Talányosan, mintha a szél fújta volna tovább.

Nem tettem semmit. Úgy döntöttem, nem avatkozom bele a családi ügyeikbe. Ha másért nem, hát illem okából.

De mégis furdalt a kíváncsiság, és belém nyilallt valami. De hát, abban az utcában nincsenek is házak!

Hogy megbizonyosodjam erről, küldtem egy képeslapot a Csegari hősök utcája 15 címre, ezzel az egy szóval: „Üdvözlet!” Két hét múlva visszakaptam az értesítéssel, hogy a cím nem létezik.

A dolog mégsem maradt rejtély. Idővel kiderült, hogy a vigvam nem a mi városunkban lakik. A hozzá tartozók végül megtalálták. A hagyatéki vitát, amely miatt összevesztek, végül valahogy rendezték egymás között. Az ő címe tehát helyes volt. A Csegari hősök utcájában, Nisben, valóban vannak házak. Házak. Vannak.

Miért jegyeztem ezt fel? Talán a történet a valóság „demisztifikálásának” példája – vagy épp az emberek hajlamáé, hogy mindent misztifikáljanak? Vagy csak egy vékony fonál, amire mindenféle asszociáció ráakaszkodik. Valószínűleg mindegyik egy kicsit igaz, de ami biztos: ez az egész csak művészi újramesélése egy jelentéktelen újsághírnek, amely a „krónika” rovatban jelent meg egy bulvárlapban. Ott a hír családi viszályról, egy gyilkosságról és több sebesülésről szólt – ami, valljuk be, sokkal izgalmasabb, mint egy üres utcán bolyongó, elkeseredett magányos ember…

Prostitúció

Ha engem becsapnak, akkor én is hazudok. Nem emlékszem pontosan, hol hallottam ezt a történetet, de valahogy mégis megmaradt bennem.

Egy férfiról szólt, akinek soha nem volt családja, tehát soha nem is nősült meg. Állítólag egy náci bentlakásos iskolából származott, ahol a haza katonájának nevelték, így a hazát családként értelmezte.

Egy alkalommal azt mondta, hogy a háború alatt, mikor megszállóként különféle helyeken járt, látta, milyen fájdalmat élnek át azok, akik elveszítik a családjukat. Ezért – így híresztelik – úgy döntött, hogy magányosan, vagyis nőtlenül fog élni.

A tisztán testi kérdéseit bordélyházakban oldotta meg. Pontosabban: egyetlen bordélyházban. Idővel, ahogy mesélik, megszokott egy prostituáltat, akivel havi díjazás fejében hetente kétszer találkozott. Kezdetben ezek a találkozások pusztán testgyakorlatokból álltak. Először csak néhány év elteltével csókolták meg egymást.

Ettől kezdve a férfi egyre kifinomultabb szolgáltatásokat kezdett kérni. A nő eleinte ezeket külön felszámította, később azonban mindent ugyanazért a pénzért tett meg neki. Végül a találkozásaik már-már teljességgel a családi életet kopírozták.

Egy idő után a nő (ugyanazért a pénzért) kezdte odahordani két házasságon kívül született gyermekét is, akik a férfit apának szólították. Természetesen minden továbbra is heti két alkalommal zajlott, kiegészítve egy külön családi nappal, minden hónap utolsó hétvégéjén.

A nő eleinte fűzőt, harisnyatartót és selyem fehérneműt viselt, később pedig úgy öltözött, mint egy irodai titkárnő. Végül már csak háziköntösben járt otthon, fején kendővel, kezében fakanállal, meztelen papucsban. Amikor a férfinál volt, a lakásból hol főtt étel, hol emberi testek kipárolgásának szaga gomolygott ki a gangra.

Olyannyira otthonossá vált a helyzet, hogy a férfi azokon a napokon, amikor nem volt családos ember, ismét bordélyházakba járt, hogy megoldja a tisztán testi kérdést. Ezekre az alkalmakra legtöbbször ugyanazt a fogadott prostituáltját lefoglalta le.

Kitalálhatnám a történet további alakulását, de az igazság az, hogy semmit sem tudok erről az esetről – még azt sem, hogy valóban megtörtént-e.

Csak gyónhatok – vagy inkább elmondhatom, milyen benyomást keltett bennem ez a történet, amikor gyerekként először hallottam. Akkor, és most is úgy érzem, hogy ez tulajdonképpen egy gyerekjáték volt, csakhogy a játékosok életkoruknál fogva teljesen alkalmatlanok voltak rá (ha nem számítjuk ide a nő gyerekeit, akiket egyszerűen pénzszerzésre használtak). Ez a két játékos ráadásul még visszataszítóbb élettörténettel bírt – az egyik háborús bűnös volt, a másik prostituált.

A történetről alkotott benyomásomat tovább rontotta valakinek a megjegyzése (azt hiszem, a nővérem egyik iskolatársa mondta): Lehet, hogy az a beteg ember maga is megölt néhány szerencsétlent a háborúban – hiszen katonának nevelték, a haza szolgálatára.

Ki tudja…
Ha valóban így volt, legyen meg a nyugalma annak a három embernek: a háborús bűnösnek, a hamis családfőnek és a hamis feleségnek.
(Szegény gyerekek! – tette volna hozzá mindig, és mindig ugyanazzal a hangsúllyal, a nagynéném.)

Fordította: Zalán Tibor

Danko Stojnić szerb író, költő. Novellisztikája, noha formailag – és felépítésében – a csehovi hagyományokra vezethető vissza, ábrázolástechnikája Gogol szarkazmusával és az abszurd fanyar humorával rokonítható. A Harminc kezdet című elbeszéléskötete a közelmúltban jelent meg. A fentebb olvasható novellák ebből a kötetből származnak.

Illusztráció: szerző és fordító