Danko Stojnić verseiből Zalán Tibor fordításában

Hajózás

Évek óta, mindig ugyanúgy,
álmaimban óceánjáró fedélzetén találom magam.
Mindenki ismer: a kicsi, a kapitány –
és a színes pokrócokkal betakart
nyugágyakba süppedt gazdagok.
Senki sem szól – legfeljebb vakkan egy-egy jó reggelt.
(Itt mindig reggel van.)
Amúgy, csendben hajózunk.
Ez a néma emberek hajója.
A horizont felé nézek, arra,
ahonnan várjuk a szárazföldet.
Arrafelé csak egy hatalmas uszály –
állítólag szemetet gyűjt.
Odalép hozzám egy gazdag matuzsálem,
és bizalmasan súgja, a harmadik tiszttől hallotta:
soha nem fogunk megérkezni.
Minden hiába – mordulok. Mindig megérkezünk

Maszk[1]

Valami ünnepség volt
(vagy gyászszertartás – nálunk ezt sosem lehet tudni.
Az utóképek ugyanazok:
összemocskolt papírtányérok, gyűrött szalvéták,
törött asztaldíszek és műanyag evőeszközök,
és halk zene, amelynek semmi köze az eseményhez.
Ja, és zokogás és könnyek.)

A vendégek elmentek, a háziasszony pakol.
Egy pillanatra mintha elveszítené az erejét.
Szemhéját lecsukja, arcával ég felé fordul.
Már azt hinnéd, sírni fog – elered az eső.
Az arca így is, úgy is nedves lesz.
A nedvesség felerősíti az ábrázoltat
(gyász vagy ünnep – mindegy is: nyugalom).
Minden nehéz csepp a földre hull
(ez a sor nem következik logikusan semmiből,
nem is zárja le a jelenetet – lehet, puszta dísz).
Végre megszólal. Bocsáss meg!
Semmi sem oldódott meg.
Bocsánatot kérni komikus
lehet Komikus bizonyos helyzetekben –
most éppen kinek?

[1] Ugyanolyan a viszonya a maszknak a totemhez,
mint a bábunak. A kivételek nem számítanak.

Leírás

Elém álltak.
Két rendőr és egy nyomozó.
Látta a nőt?
Igen, láttam.
Hogy nézett ki?
Mint aki napok óta nem aludt,
napok óta nem evett,
fél a hangyáktól,
retteg a tükröktől,
gyerekeket cipel a karjában,
nem az anyanyelvén beszél,
mulatós nótákat énekel,
harapja a köteleket,
megpróbál kiszabadulni,
már mindannyian mögötte vagyunk,
hiába szólítanánk.
Nézzék, itt hagyta a cipőit!
Hol? Beszéljen!
Ott, ahol maguk épp állnak
És ott álltak.
Előttem.
Két rendőr és egy nyomozó.

Vacsora

Régen volt.
Minden más volt.
Talán nem is annyira más,
talán inkább könnyebb,
csendesebb,
szinte elaltatott.

Utakat építettünk,
nyilván a járhatatlanba,
közben temetési indulókat fütyörésztünk.
Elválaszthatatlanok voltunk –
ki-ki a maga módján.

Este – kürtszó.
Felemelkedik egy rongyos zászló.
Valaki arcán legördül a könny,
valaki lába megereszkedik.
Általános öröm, Egyetek, testvérek!
Megérdemeltétek!

Homéroszi prédikációk

Mintha minden éjjel és nappal –
egyszerre ömlik az eső
a Napra és a Holdra;
egyszerre jönnek a hullámok
és dübörögnek földrengések;
váratlan hősiesség
a becsület. Ágyúk dördülnek az égből,
amely fénylik, mint nedves rét
asszonyi combok között.
Ez a fény, ó jaj – de nem így hangzik.
Másként hangzik – amúgy, könnyedén.
Menetelés hangja zeng végig az úton
a megmosott égitestek alatt.
Pont úgy, mint akkor,
amikor megszülettem.

Fordította: Zalán Tibor

Danko Stojnićkal (1955, three daughters, one grandson, wife…) legutóbb Manhattanben találkoztam, közel a Mariotthoz, ahol laktam, megittunk legalább három pohár nemes vörösbort és valamit falatoztunk is hozzá, és órákon keresztül dumáltunk a magaspultnál, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy szerb és egy magyar (író) New Yorkban találkozik ismét, a belgrádi könyvvásár Alma-kiadós pavilonja után. Folytak az élmény- és irodalmi beszámolók, meg rólam is folyt a víz, amikor olykor-olykor belegabalyodtam angoltudásom árapályaiba. De – viszonylag pontosan megértettük egymást. Danko prózaíró (és éppen végzett két kötetem – kisprózák, felezőszonettek – szerbre fordításával) a munka élményeit és kacagtató életkalandjait osztotta meg velem, én meg lelkesen magyaráztam – na nem a szövegeimet – az előző esti bemutatónk különféle történeti vonatkozásait. Csak úgy, mellesleg, megemlítette, hogy verseket is ír. (Is, mondta így, szerényen). A prózáit már ismertem, különös világ. (Kafka és Gogol szédelegteti kiszámíthatatlan iróniával, olykor szarkazmussal ábrázolt hőseit egy fantasztikumba beletolódó valóság-díszletek között.) Küldj belőlük mutatóba! Nem kapkodta el – már két hónap is eltelt, miután megérkezett verseiből egy mennyiségileg is elegáns csokor (nem túl sok, olvasáshoz épp arányos…). Sokk épp a melóm, jövőbe tolódik még a Papírváros öt is, így csak bele-belenézek a szövegekbe, szemezgetek kedvemre belőlük. Néhányat, bizonyára találomra, közzé is teszek most. A többit ízlelgetem, olvasgatom. A jövő: idő és kedv és egészség függvénye. Még akármi is lehet ebből. További inspirációkat a tervezett újabb belgrádi találkozástól várom.