Próza

március 23rd, 2026 |

Erdélyi Z. János: Mirjam könyve

[Teremtés 18, 1-38]

Mirjam vagyok, Lót kisebbik lánya. Ezt a történetet valójában anyánknak kellene elmesélnie, de hát ő már nem teheti. Aztán meg van ennek olyan része is, ami az ő élete után esett meg, amiről ő még csak nem is álmodhatott.

Akkor kezdődött, amikor egyik este két idegennel érkezett haza apánk. Mint elmondta, a városkapunál találkozott velük, messzi földről jöttek, és éppen szállás után akartak nézni. Apánk meghívta őket a házunkba éjszakára, amit azok némi szabódás után el is fogadtak.

Csakhogy alattomos szomszédaink kilesték őket, s rövid idő alatt futótűzként terjedt el a hír a városban, hogy Lótékhoz idegenek szállásoltak be. A város férfiainak apraja-nagyja összegyűlt a házunk előtt. Fennhangon követelték, hogy apánk adja ki nekik a két idegent, „hogy jobban megismerjék” őket.

No’iszen, mi már akkor tudtuk, hogy ez mit jelent. Ez volt az, ami azután Szodoma és Gomorra végzetét okozta. A férfiak között terjedő fajtalankodás. A két városban egyre több párosan sétálgató férfi tűnt fel, akikről az a pletyka járta, hogy együtt is élnek, sőt együtt is hálnak. Kezdetben a legtöbben elítélték őket, aztán a felháborodás gyorsan csillapult, majd teljesen megszűnt, s egy idő után a maradék néhány tiltakozó kényszerült rejtőzködni a megfertőzött tömeg elől.

Nővéremet és engem egy ideje ki sem engedtek szüleink a házból, hogy mindezt ne lássuk.

Ha gyanútlan idegen érkezett a városba, úgy zsongták körbe, mint legyek a döghúst, és nagyon ügyesnek és óvatosnak kellett lennie annak, aki baj nélkül, erőszak nélkül került ki közülük.

Ez a veszély leselkedett vendégeinkre is, amikor apánk hívását elfogadva betértek hozzánk éjszakára. A begerjedt tömeg addig követelte kiadásukat, míg apánk – féltvén háza jó hírnevét és saját becsületét – ki nem ment közéjük, hogy megpróbálja őket eltéríteni aljas szándékuktól. Abban biztos lehetett, hogy őhozzá nem mernek nyúlni, hiszen gazdag volt és befolyásos ember. A tömeg azonban, megrészegülve a friss hús lehetőségétől, nem is figyelt rá. Ő próbált egyezkedni velük. Felajánlotta, hogy inkább minket, a két lányát adja át nekik, de a vendégek érinthetetlenek, azokhoz nem enged nyúlni. Mi hármasban anyánkkal bentről hallgattuk, mit ajánl a csőcseléknek, s már előre el voltunk készülve a legrosszabbra. Sírva kapaszkodtunk össze és csodáért imádkoztunk.

Ekkor azonban egyik vendégünk kinyitotta az ajtót, berángatta apánkat a házba, s valamilyen jelet írt a levegőbe, amitől a kint dühöngők megzavarodtak, s mintha vakok lennének, tapogatózva szédelegtek a ház körül, majd oszlani kezdett a sokaság, míg az utolsó ember is el nem tűnt a környékről.

A két idegen ekkor félrevonta apánkat, és nagyon halkan, hosszan beszélgettek. Hogy pontosan miről, azt apánk sosem árulta el. Mint ahogy azt sem, kik voltak az idegenek. Egyszer kitartó faggatózásomra annyit mondott: angyalok voltak. De hát ez ostobaság. Egyrészt nincsenek angyalok, másrészt ha lennének is, miért pont a mi öreg apánkra viselnének gondot? Akkor viszont hogyan lehet, hogy csak mi menekültünk meg a szörnyűségből? Merthogy a többi mind odaveszett férjestül, asszonyostul, gyerekestül, kutyástul, macskástul. Csak mi négyen nem.

Én akkor voltam tizenhárom, a nővérem, Ruth tizenöt. Anyánk is tizenöt volt, amikor a nővéremet szülte. Mindkettőnknek megvolt már a kiválasztottja: Ruthnak egy fiatal fazekas, nekem egy pásztor. Én is jobb szerettem volna, ha valami mesterember az uram, de apám úgy döntött, valakinek őutána is egyben kell tartania a nagy nyájakat, ezért választott ki jövendőbelimnek egy ifjú pásztort. Amúgy nem volt ellenemre: keménykötésű, jó arcú fiú volt, csak olyan nagyon akarós. Szerette volna már jó előre megkapni, ami csak az esküvő után járt neki. Vagyis hogy folyton a szoknyám meg az ingem alá nyúlkált. Alig győztem ütni a kezit.

A Ruthnak kiválasztott legény olyan „tedd oda, ott marad”-féle málészáj volt, akit csak a korsói meg a fazekai érdekeltek. Talán még azt se vette észre, milyen formás melle van a nővéremnek, aki néha meg is súgta nekem, micsoda tökfejjel akarják a szüleink összeházasítani. Az egyfolytában a többi fiúval csavargott a városban, hozzánk havonta ha egyszer nézett be, akkor is csak úgy futtában, mintha kötelességből tenné.

No mindegy, ilyenek voltak, és kész. Akkor úgy nézett ki, hamarosan így hatosban leszünk egy család… Aztán majd a gyerekekkel még többen. Az idegenek felbukkanása azonban mindent megváltoztatott.

Amikor apánk és az idegenek befejezték suttogó megbeszélésüket, apám annyit mondott anyámnak: „Készüljetek! Pakoljatok össze mindent, hajnalban indulunk!” Mikor megkérdeztük, miért ez a gyors távozás, csak annyit mondott, az Úr üzent neki, hogy meneküljön el családjával együtt ebből a bűnös városból.

Azzal fogta magát, felpattant az öszvérére, és éjnek évadján elügetett a nagy síkságon túlra, hogy Ábrahámmal tanácskozzon. Minket pedig otthagyott a legnagyobb kétségek között.

No, anyánknak se kellett több. Minden mérgét, idegességét immár messze járó apánkra zúdította.

– Hogy a kórság essen beléd, öreg! Micsoda marhaság ez megint?! Hogyan képzeled, hogy csak úgy fogjam magam és pakoljam össze az egész háztartást? Csak úgy ukmukfukk! Az összes cuccal együtt? És mindezt pár óra alatt? Megzakkantál, vagy mi?!

Azt se tudom, hol áll a fejem! Egyáltalán, mihez kezdjek? Mivel kezdjem a csomagolást? Ha az edényekkel kezdem, nem tudok főzni. Ha a ruhákkal, nincs mit felvennünk. Ha az élelemmel, nincs mit ennünk.

Az öregem holmijához hozzá se nyúlok, mert abból megint csak perpatvar lenne, ha valamit nem találna a megszokott helyén.

No de meg nem is értem ezt az egészet. Mi a fenének kell nekünk elköltöznünk? Ez a vénség csak annyit bökött ki, hogy az Úr szólt hozzá, és az parancsolta, hogy családostul, retyerutyástul meneküljön el ebből a városból. Ebből a bűnös városból, ahogy ő mondta, mert itt hamarosan csúnya dolgok következnek. És ugyan hova futnánk bele vakon a világba?

Ki hiszi el, hogy az Úr pont egy ilyen teszetosza vénembert választ ki magának a sokaságból? Bár az is lehet, hogy az a másik vénség, az Ábrahám járt közben Nála az én öregemért, és vele együtt miértünk is. Merthogy ezek ketten állandóan együtt mutyiznak, folyton együtt súgnak-búgnak, és nyilván rém okos dolgokon törik a fejüket.

Meg egyébként is, ki az az Ábrahám? Aszondják, pátriárka. Én biz’ ki nem igazodok ezeken a családi dolgokon. Egyszer aszondja az én Lótom, hogy Ábrahám a nagyapja. Másszor aszondja, a nagybátyja. Aztán meg, hogy a rokona. Meg hogy pátriárka. No és? Mi a kóc lehet az a pátriárka? Az én öregem magyarázott ugyan valamit, hogy olyan ősatyaféle, de ha ősatya, hogyan lehetséges, hogy még él? Egyébként is olyan vén már, hogy állítólag maga sem tudja az évei számát. De mindenki hasra esik előtte, ha nagy ritkán úgy hozza a kedve, hogy elővánszorogjon a sátrából.

Már annak idején is sülve-főve együtt voltak, amikor még közösen legeltették a nyájakat. Mindig az én öregem ment hozzá, az a másik vénség sose vette a fáradságot, hogy eljöjjön hozzánk. De lehet, hogy nem voltunk neki elég előkelők, fene a bőrkéjét! Aztán megtörtént a szétválás, hogy mindkettejüknek jusson elegendő legeltetési terület. Egyik ment jobbra, a másik balra, de sajnos nem elég messzire egymástól, mert az én öregem mindig talált alkalmat, hogy elügessen a vén Ábrahámhoz egy kis beszélgetésre. Elég volt, ha az üzent neki, máris indult. Hányszor kárpáltam emiatt! Üvöltözhettem, kiabálhattam vele, mondhattam a magamét, de hiába.

– Mi vagy te?! Az Ábrahám samesza? A szütyőhordozója? A sarutalpa, vagy mi a kórság?! Hogyan van, hogy az csak egyet füttyent, te meg ugrasz, mint a szöcske? Mi vagy te: légi akrobata? A vén fejeddel? Meg az állandóan gyötrő podagráddal? Meg a csúzoddal? Meg az állítólagos isiászoddal? Akkor miért nem hasogat egyik porcikád sem, amikor ez az isteni Ábrahám magához rendel? Ja persze! Mert ez olyan szent ember, akinek egyetlen szavára is elmúlnak a kínjaid, mi? Bezzeg ha én azt mondom, hogy hozz vizet a kútról, egyből beléd áll valamelyik kórságod, és mozdulni sem bírsz! Hogy a nyű ássa szét a beledet!

– Hát ti meg mit óbégattok itten?! Más se hiányzik már nekem, csak a ti visítástok! Mi az, hogy nektek is kell?! Hogy ez kell meg az kell! Mi kell nektek?! Kell nektek az apátok fa…! Az is majd nagykorotokra!… Jaj, miket mondok már idegességemben! Jaj, Uram! Magam is megbolondulok ebben a rumliban! Csönd legyen, lányok, mert úgy csapok szét köztetek, hogy ketten ötfelé futtok, az biztos! Álljatok neki, szedjétek össze, ami holmitok van, kössétek bele egy nagy takaróba, aztán majd ha a nagyszerű apátok előkerül, gondoskodjon róla, hogyan viszünk mindent magunkkal. Neki van csodatévő barátja, vagy mi a kórság?… Már megbocsáss, Uram!

És én még nem tartok sehol! Itt állok rendetlenül, csapzott hajjal, büdösen az izzadságtól, a ruhám gyűrötten, a sarum porosan. Hogy a kórságba készüljek el időre? És mi az, hogy időre? Ez az eszement vénség azt se mondta meg, mikorra legyünk készen. Hajnalra! No hiszen, hajnal van már korán is, hajnal van később is! De akkor meg mikor?

Az öregem meg csak koslat ész nélkül, csak azért, mert az Úr megparancsolta neki. Nyakamat rá, hogy erről az emberről született a mondás: „lót-fut”. Ez a Lót is csak lót-fut, mint a mérgezett egér! De mi a kórságnak? Ha az öreg Ábrahám intézte ezt az üzletet az Úrral, úgyis tudja, mikor indulunk. Fölösleges volt éjszaka eliszkolni hozzá. Maradt volna inkább a seggén, hogy kivegye a részét a pakolásból! Nem az Úr előtt kellene riszálnia a vézna hátsóját, hanem segíteni itthon.

Meg vagyok én áldva veletek! Mit gyüszmögtök ott a sátorban? Jaj, jut eszembe, még azt is le kell bontani, össze kell hajtogatni, fel kell pakolni a… Tényleg, mire fogunk felpakolni? Arra a törött kerekű, nyikorgó taligára, ami ott rohad régóta a sátor mögött? Vagy az öregem kölcsön akar kérni valakitől? Osztán mit mond neki? Hogy az Úr azt üzente, meneküljünk, mert cudar világ jön itt? Úgy szétkapnak minket pillanatok alatt, hogy egy fecni mócsing nem marad belőlünk. Ojvé, a mócsing! Jut eszembe, a szárított húsokat is ki kell kotorni a veremből, nehogy itt maradjanak. Útközben úgyse tudnék friss ételt csinálni. Be kell érnünk a szárazzal.

És még ott az egész hóbelevánc: az ágyneműk meg a többi. Szuszakoljátok bele valami nagy zsákba, de vigyázzatok, a ciha ki ne szakadjon!

És mi lesz a nyájakkal? Azok itt maradnak? A birkák, a tevék, az öszvérek meg a többi? Ezekről bezzeg nem szólt az a nagyokos! Lehet, hogy most tökölik ki az öreggel, mi legyen a jószággal. No de hát annyian vannak, napokig eltartana összeterelni őket. Nagy ég, mi lesz ebből! Ja persze, jónak mondom! Hiszen az Úr találta ki ezt az egészet. Állítólag! Aztán hogy mi igaz belőle, mi nem, ki tudja? De hogy éppen az én öregemnek üzenjen…? Csak jönne már haza, hogy tudjuk…

Ugyan mi a fenét tudnánk, ha itthon is lenne? Ha legalább azt a két nagyszerűséget ideenné a kórság, legalább volna segítő férfikéz. Na, jól beleválasztottunk a lányaink jövendőbelijeibe! Ezek el se hitték, hogy itt tényleg baj lehet. Úgy röhögtek az öregemen, mintha viccet mesélt volna. Aztán fogták magukat és elmentek a kocsmába inni. Vagy lehet, hogy azoknak is van valami férfi babájuk? Ki a nyű tudhatja manapság?

Ebben a zűrzavarban majd kiment az eszemből, hogy elő kell keresnem a hajcsavaró pálcikáimat! Míg az öregem visszaér, be is áll a hajam, ha most föltekerem. Ilyen slamposan mégse indulhatok útnak! Hé, lányok! Ti is keressétek elő a fésűtöket! Legalább a hajatok legyen rendben, mire apátok visszajön! A sok csetreszből mindketten csak egyet-egyet hozzatok. A legkedvesebbet. Majd az új helyen gyűjtötök másikakat. Fölösleges cuccot nem cipelhetünk magunkkal. Hogy ezek nem fölöslegesek?! Hát mi helyett vigyük, kisasszonyok? Az élelem helyett, a ruhák helyett, netán a vizes tömlők helyett?… Atyavilág! Még a tömlőket is meg kell tölteni vízzel. Lányok, fogjátok őket, indítsatok a kúthoz, mindegyiket töltsétek meg jó degeszre, amennyi csak beléjük fér! Ugyan, hagyd már! Addig nyilván nem kell szép ruhát fölvennetek! Ki látott már olyat, hogy valaki ünneplőben megyen a kútra? És ha bárki kérdi, mit csináltok, ne szóljatok egy szót se! Senki nem tudhatja meg, mire készülünk!… Legyen apátok dolga, hogy kitalálja, mit mondunk ezeknek.

És mi lesz a móringommal? Amit az anyámtól kaptam, és amit én is őrizgetek a lányaimnak. Azt csak nem hagyhatom itt mások prédájául!

Ja, jut megint eszembe: ugyan hova lett az a két éjszakai jómadár, akik miatt ez az egész ramazuri kitört? Úgy elpárologtak, mintha sose jártak volna itt. Apátokkal együtt mentek? Vagy ti se láttátok őket?… Igen különös… Ezek szerintem nem jártak egyenes úton… Lehet valami a fülük mögött! A két betyár! No, adná csak az ég, hogy még egyszer a szemem elé kerüljenek! És ezeknek ugrott be első szóra az apátok! Lehet, hogy ez az egész hajcihő teljesen fölösleges?

No, hogy a nehézség jönne rám: hát a pászkát majdnem elfeledtem. Gyorsan rakjatok tüzet, hogy hamarjában kisüssünk néhány lepényt, nehogy anélkül induljunk útnak. Apátok leharapná a fejemet, hogy nincs pászka. Pattogni persze könnyebb, mint csinálni bármit. Zabálni ájtatos pofával, azt igen! De a munka az büdös!

Jajjaj, jut megint eszembe, hát még meg is kell förödnöm, amint itt a nagyjával végeztem, olyan büdös vagyok. Azóta izzadok ennyire, mióta az elsőt szültem. Addig száraz voltam, mint a mángorlódeszka. Aztán, hogy fölszedtem magamra egy kis tartalékot, elkezdtem izzadni. Lehet, hogy ilyenkor a zsír párolog ki. Bár az öregem mindig a farom körül dorombol, és dicsérgeti a különböző domborulataimat… Meg a szép göndör barna hajamat… No meg a jó meleg ölemet… Hogy nem szégyelli a vén kópé!… Hol az a magassá…! Bocsáss meg, Uram, hogy összekomásítlak ezzel az én rozoga vénségemmel! Csak küldenéd már mielőbb haza!…

Azért emlékszem erre ilyen pontosan, mert apánknak sokszor el kellett mondanunk anyánk utolsó nagy kitörését. Kezdetben Ruthtal közösen próbáltuk szavanként felidézni, miközben nagyokat kacagtunk – minden szomorúságunk ellenére –, visszaidézve a végeláthatatlan pörölést, aminek anyánk amúgy is nagy mestere volt.

Amikor apánk gyásza múlott, hogy kicsit felvidítsuk, Ruth és én előadtuk a Nagy Sirámot, ami annyira megtetszett neki, hogy utána még sokszor meg kellett ismételnünk. Egy idő után már mindhárman szóról szóra tudtuk. Apánk azt mondta, ez az egyetlen élő emléke maradt anyánkról. Azzal őriztük tovább, hogy újra meg újra meséltük.

Anyánk tehát mondta, mondta a magáét órák hosszat, míg végre apánk hazatért. Komor tekintettel nézett végig azon a romhalmazon, ami éjjel még az otthona volt, mielőtt elindult. Kifordult a sátorból, majd hamarosan egy nagy kétkerekű kordéval jött vissza. Elképzelni se tudtuk, honnan szerezte. Kezdtük felpakolni, ami már mozdítható volt.

A nap feje búbja épphogy csak megjelent a láthatáron, amikor elindultunk. Egy-két ismerőssel találkoztunk, míg kiértünk a városból. Elképedve kérdezték, hova megyünk ilyen hirtelen. Nem szóltunk egy szót sem. Apánk megtiltotta. Ahogy azt is megtiltotta nekünk, hogy hátraforduljunk, bármit is hallunk útközben a város felől. Azt mondta, ez az Úr parancsa.

Mi ketten a nővéremmel mentünk elöl. Valami keskeny hegyi ösvényen kapaszkodtunk fölfele, és csak azt csodáltuk, hogy apánk a kordéval követni tud bennünket. Anyánk zárta a sort. Mi még ott legelöl is folyton hallottuk, ahogy szitkozódva, olykor átkozódva beszélt magában. Apánk némán küzdött a nagy kövekkel és az útszéli bokrokkal, de egyébként sem volt kedve anyánkkal vitatkozni. Hagyta, hadd mondja, ami a begyét nyomja. Volt is mit hallgatnia, de nem törődött vele. Rég megszokta már. Megvolt benne az a képesség, hogy nem figyelt oda a beszédáradatra.

Már a hegy dereka táján jártunk, amikor egyszeriben furcsa fény borította el az eget. Vöröses-sárgás villódzás vett körül bennünket, s úgy zengett az ég, mint a legvadabb viharok idején. A hegyoldal pedig rengett alattunk, akárcsak földinduláskor. Apánk tudhatta, mit jelent mindez, mert hangosan kiáltotta felénk: – Nehogy hátranézzetek!

Rémülten bújtunk össze Ruthtal, és a tőlünk telhető gyorsasággal iparkodtunk fölfelé az ösvényen. Annyit hallottunk csak, hogy apánk kiabál: – Asszony, te se nézz hátra, ha kedves az életed!

Hogy anyánk erre micsoda szavakkal válaszolt, arra jobb nem is gondolni. Nővéremmel azt hittük, csak a szokásos hisztéria tört ki belőle. Csupán annyit értettünk mindebből, hogy neki senki ne mondja meg, mit csináljon. Aztán egyszerre apánk rémült ordítására lettünk figyelmesek. Megfordulni nem mertünk, csak álltunk ott az ijedtségtől reszketve, miközben apánk az anyánk nevét kiáltozta zokogva.

Végtelennek tűnt az idő, mire végre utolért bennünket. Ő is reszketett a félelemtől. Kérdeztük, mi van anyával. Lezuhant tán a hegyről? Csak a fejét ingatta némán. Intett, hogy menjünk tovább. És mi mentünk… de már anyánk nélkül.

Amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztünk elérni a hegytetőt, hogy onnan már könnyebben ereszkedjünk le a túloldalon. Közben folyvást hallottuk a városból hozzánk felérkező hangokat. Halálüvöltések, halálsikolyok, halálhörgés… És zengett-rengett az ég és a föld, és színes villámok festették kísértetiesre az égboltot.

Túljutván a tetőn, az első alkalmas helyen megpihentünk. Kapkodva szedtük a levegőt, zihált a tüdőnk, folyt rólunk a verejték. Amúgy is meleg évszak volt, de az égből aláhulló valami még forróbbá tette a levegőt. Amint lélegzethez jutottunk, azonnal anyánk felől kérdeztünk. A rémülettől még mindig reszkető apánk akadozó nyelvvel, nagy sokára tudta csak elmesélni, mi történt.

Addig nem volt semmi baj, amíg hallotta anyánk véget érni nem akaró siránkozását és szitokáradatát, aminek nagy részével őt illette. Ám hirtelen elapadt a hang, és megszűnt a mögötte csörtető lábak apró köveken nyiszorgó zöreje is.

– Mi van veled? – kiáltotta apánk hangosan. – Tudsz jönni?

Választ azonban nem kapott. Elképzelni sem tudta, mitől maradt el mögötte az asszony. Letámasztotta hát kordéját az ösvény közepén, majd óvatosan hátrafelé lépegetve, anélkül hogy a város felé fordulna, elindult vissza a már járt úton. Váratlanul sziklának ütközött. Ő legalábbis annak vélte, noha csodálkozott, mert nem emlékezett rá, hogy ilyen magas kő mellett haladt volna el. Még mindig a hegytető felé fordulva megkerülte a sziklát. Vagyis amit annak vélt. Ott állott anyánk sótömbbé merevülten, lefelé tekintve a városra, arcán a rettenet és az irtózat szavakkal elmondhatatlan kifejezésével. Hát ez volt az, amivel fenyegetőzött! Hogy neki senki ne mondja meg, mit csinálhat! Hogy neki senki ne tiltson meg semmit! Nyilván akkora volt benne a kíváncsiság – a jól ismert asszonyi kíváncsiság! –, hogy nem tudott erőt venni magán, engedelmeskedvén az Úr parancsának, hanem megfordult, hogy lássa, mi történik lent a városban. Tán még azt is látni akarta, mi van a házunkkal meg a szomszédokkal, habár nem valószínű, hogy onnan fentről ráismert volna akár csak a környékünkre is… Amit viszont látott, az szinte olvashatóan volt ráírva megkövült arcára.

Apánk, ahogy mesélte, iszonyodva ugrott el mellőle, és dübörögve zakatoló szívvel iramodott utánunk, nehogy véletlenül mi is meglássuk, mi lett anyánkból. Soha nem is vitt minket vissza arra a helyre, mi pedig magunktól nem találtunk oda.

Először a hegyen túli városban, Cóárban telepedtünk le. Rövid ideig maradtunk itt, mert apánknak nem volt nyugta. Félt valamitől, de nem árulta el az okát. A városon kívül, minden lakott helytől távol ráleltünk végre egy barlangra. Bejáratát elvadult bokrok fedték, aligha kellett tartanunk tőle, hogy más is fölfedezi. Itt rendezkedtünk be hármasban, egyelőre beláthatatlan időre.

A környéket járva itt is, ott is találtunk főzésre alkalmas növényeket. Jó néhány gyümölcsfát is leltünk, melyek roskadoztak az érett termés alatt. Apánk a magával hozott szerszámaival csapdákat készített, így húsban sem láttunk hiányt.

A magunkkal hozott pénzen – ami bizony nem volt kevés, hiszen a jószágok eladása jól jövedelmezett – a városban vásároltuk meg a feltétlenül szükséges dolgokat, így például az asztalunkról nem hiányozható pászkát és apánknak a bort, mert anyánk halála óta csak ez tartotta benne a lelket. Estére általában lerészegedett, de sem Ruth, sem én nem tudtunk haragudni ezért. Igaz, hogy anyánknak elviselhetetlen természete volt – nyugodjék békén az Úrban! –, de mégis az anyánk volt, neki pedig régóta a felesége. Néha titokban kilestük, amikor félrevonult magányosan, s nemegyszer hallottuk, amint így sóhajtozik: – Bárcsak itt lennél, Száli lelkem! Még a mocskos szádat is örömmel elviselném, csak még egyszer pörölnél velem…

Ruhát is vett nekünk apánk, ha már leszakadóban volt a régi. Persze csak akkor vettük fel, ha a városba mentünk, különben megtette a régi rongy is vagy éppen a semmi. Örömmel futkároztunk mezítelenül a réten, hemperegtünk a fűben vagy napoztunk valamelyik sziklán; nem kellett attól tartanunk, hogy idegen lep meg bennünket.

Már régóta lakhattunk így hármasban, és a nővéremmel lassacskán rájöttünk, hogy ha ez az állapot sokáig így marad, sosem lesz belőlünk asszony. Pedig anyánktól mindig azt hallottuk, hogy egy nő számára az élet értelme a család és a gyerek. Éjszakánként, ha apánk az igazak álmát hortyogta, sokszor kiültünk a barlang elé, néztük a csillagos eget, és a jövőnkről, az egyelőre kilátástalan jövőnkről ábrándoztunk.

Egyik éjjel Ruth meglepő ötlettel állt elő.

– Megfigyelted, hogy apánk egyre korosabb lesz? Már nem olyan egyenes a tartása, mint volt; lassúbbak a mozdulatai; egyre gyakrabban felejt el dolgokat; a szerszám se úgy áll már a kezében, mint hajdanán. De ez még nem is lenne gond. Az már sokkal inkább, hogy ha apánk meghal, kihal vele együtt a nemzetségünk is. Pedig micsoda nagy tervei voltak ezzel! Hogy a Lót nemzetsége hatalmas törzzsé terebélyesedik, amelyet mindenütt ismerni és tisztelni fognak Izraelben. Ha így megy tovább, ebből bizony nem lesz semmi. Az jutott eszembe, hogy egyik éjjel, amikor úgyis részegen alszik, valamelyikünknek mellé kellene feküdni és vele hálni, hogy utódunk legyen.

Egészen elképedtem ennek hallatán. Ilyesmiről eddig sosem beszéltünk, még az anyánk is kerülte ezt a témát, pedig amúgy nem volt túl szemérmes teremtés. Ami a szívén, az a száján. Fel is izgatott, amit Ruth mondott. Igaz, mivel születésünktől fogva közös sátorban laktunk és aludtunk, nem volt ismeretlen számunkra az ölelkezés látványa. Főleg amíg kisebbek voltunk, apánk kevés figyelmet fordított ránk, és ha úgy hozta a kedve, egykettőre maga alá kapta anyánkat. Vagy ha anyánk éhezett rá a szerelemre, megvoltak a praktikái, hogyan támassza fel hipp-hopp apánk férfiasságát. Szinte áhítattal néztük, amint meredező tagja eltűnt anyánk combjai között. Aztán már csak az egyre hevesebb nyögéseiket hallgattuk és egyre gyorsuló mozgásukat figyeltük.

Ezekből a tapasztalatokból tehát tudtuk már, hogyan is megy az utódnemzés, de belegondolni, hogy ezt nekünk kell csinálnunk apánkkal… hát az azért egészen más volt. Ruth vállalta magára elsőként, hogy együtt háljon vele. Csak annyit kért, segítsek neki. Mindketten szüzek voltunk még, de nem számoltunk azzal, hogy az első alkalom fájdalmas. Ruth majdnem felsikoltott, amikor magába fogadta apánkat.

Amikor fölkelt, combján vékony érben csorgott a vér. Először azt hittük, hogy ez a szokásos, havonta ismétlődő tünet. Kisegítettem őt a közeli forráshoz, ahol megmosdattam, majd lefektettem az ágyunkba, hogy pihenjen. Reggelre elmúlt a vérzés, ő is sokkal jobban érezte magát.

Néhány nap múlva én is apámmal háltam, s ugyanazokat kellett átélnem, mint a nővéremnek. De ahogy az ő panaszai elmúltak hamar, ugyanúgy az enyémek is.

Hamarosan mindkettőnknek tapasztalnunk kellett, hogy valami megváltozott bennünk. A tisztátalanság napjai megszűntek, viszont néhány hónap múltán gömbölyödni kezdett a hasunk. Egy idő múlva apánknak is feltűnt ez. Először arra gondolt, hogy a jó levegő és a bőséges étkezés miatt kezdtünk hízni. Ám a látvány egyre világosabbá tette a valós helyzetet. Maga elé hívott bennünket, s megkérdezte, járt-e itt idegen férfi, amikor ő távol volt. Erre csak azt válaszolhattuk, hogy nem, hiszen tényleg nem járt erre senki, mióta itt laktunk.

Addig-addig faggatózott apánk, míg elmondtuk neki az igaz történetet. Először agyon akart ütni mindkettőnket. Aztán ki akart futni a világból szégyenében. Aztán meg akarta csonkítani magát, nehogy ez még egyszer megtörténhessen. Csak sokára sikerült őt lecsillapítanunk, és megnyugtatni, hogy senki nem fogja megtudni, mi is történt nálunk. Végül azt is megértettük vele, hogy semmi más lehetőség nincs a Lót nemzetség fenntartására.

Aztán amikor eljött az ideje, Ruth is, én is egészséges fiúgyermeknek adtunk életet. Apánk volt a bába, ő segített a szülésnél, ahogy annak idején anyánkkal is tette. Ruth fia a Moáb nevet kapta, az enyémet Amonnak neveztük el.

Amikor gyermekeink már karon ülők lettek, apánkkal együtt elindultunk vissza a hegyen át. De nem a városba mentünk, hanem a Jordán síkságát átszelve jutottunk el Ábrahám városába. A vén pátriárka még élt és várt minket. Egy pillanatig sem csodálkozott látogatásunkon. Azt sem kérdezte, ki a gyermekeink apja. Biztos voltam benne, hogy mindent tud rólunk, még azt is, amit magunk előtt is szégyellünk végiggondolni.

Ahogy sejthető is volt, Szodoma és Gomorra pusztulása nem tett kárt apánk nyájaiban, mivel a kénköves eső csak a két várost és az azokat övező mezőségek növényzetét pusztította el, a nagy síkságot és a hegyvidéket elkerülte. Így menekültek meg a nyájaink, tevéink, öszvéreink és minden jószágunk. Ábrahám pásztorai vették őket gondjaikba, s most, hogy visszatértünk, apánk megnövekedett számban kapott vissza mindent.

Idővel Ruth is, én is találtunk férjet magunknak, rendes férfiakat, akiknek nem kellett magyarázkodni, kitől vannak a fiaink. Elég volt annyit mondanunk, a városok pusztulásakor vesztek oda. Újabb gyermekeink születtek, akiknek azóta szintén vannak már gyermekeik. Közel lakunk egymáshoz, gyakran találkozunk nővéremmel. S amikor együtt gyönyörködünk fiainkban, lányainkban és egyre sokasodó unokáinkban, apánk pedig dédunokáiban, elég egy titkos pillantás, hogy emlékeztessük egymást mindennek eredetére és az Úr szeretetére.

Illusztráció: G. Reni