Philipp Ágnes (Pagi): A fénytócsa

Az asszony minden reggel ugyanabban a pillanatban lépett ki az ajtón, mintha egy láthatatlan metronóm szabályozná az életét.

A kisváros utcácskái ilyenkor még fényesek voltak a harmattól. A fekete macskakövek közé apró tócsák gyűltek, az itt-ott nyitva hagyott ablakokon át kávéillat úszott a levegőben.

Az asszony most is ugyanannyi lépést tett meg – mint minden reggel – a sarokig, onnan pedig a pékségig.

Aznap azonban a hajnali páratócsát néhány csepp eső maradéka duzzasztotta nagyobbra és fényesebbre.

Az nő szokása szerint lehajtott fejjel rótta a kiszámított lépéseit, amikor hirtelen egy apró fényvillanás elvakította.
Meglepetésében megtorpant, pislogott néhányat, majd – teljesen szokatlanul – körbenézett. Nem értette, honnan jöhetett az a vakító fény.

Lenézve a lába elé észrevette, hogy a kövek közé szorult tócsa szokatlanul nagyra terpeszkedett.
A falevelek között átszűrődő napfény egyetlen szikrája pont a víztükrön hasalt, és a víz a fényt milliónyi apró szilánkra bontotta.

Az asszony már nem pislogott, csak mozdulatlanul bámulta a fényes foltot.

A megszokott utcakép eltűnt.
Eltűntek a reggeli zajok, neszek, még a galambok tollpendülése is elcsendesedett.
A fülében besűrűsödött a levegő, és visszhangos volt a csend benne.

Ekkor egy vékony gyerekhang szűrődött be ebbe a csendbe, mintha csak mellette állna.
A vékony hangocska nevetett, és valakinek kiabált.

Majd képek is érkeztek a hang mellé.
Egy apró, piros lakcipő csattant a tócsa közepén.
A nevetés már egészen közelről hallatszott.
És különös módon egyszerre nehezedett rá az azóta eltelt évek súlya – és az öröme.
Egy pillanatra még az imádott édesanyja arca is felvillant benne.

Még egy fényrezdülés – és minden visszatért.
Az utcakép, a reggeli zajok, a neszek.

De az asszony kihúzta magát. Évek óta először magasra emelte az arcát, és engedte,
hogy a napfény megsimogassa a bőrét.
Szája sarka apró mosolyra húzódott. Egy könnyű, csiklandozó érzés indult el a gyomrából, felfelé.

Egész lényével koncentrált ezekre az érzésekre – azokra, amiket szinte már el is felejtett.

És most új csillogással a szemében, friss elhatározással az elméjében, és könnyed ritmusban mozduló testtel folytatta az útját.
Lépései új táncot jártak a macskaköveken.
Szeme ragyogva pásztázta az utcát, mosolyogva köszöntötte a rég nem látott ismerősöket.

És ebben az új ragyogásban egy különös felismerés is felcsillant:
Egy apró piros lakkcipő is elhozhatja a megbocsátás.
És egyetlen pillanatnyi emlék – egy egész életre elég boldogságot tud nyújtani.

Philipp Ágnes (Pagi) a 2025-ös Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott alkotója

Illusztráció: a szerzőé