Török Nándor: Ráébredés

Mottó:
„És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli…
Oh tépd ki hát szívemet és add neki.”
(Füst Milán: Álom az ifjúságról)

Tudom, ez csak álom, de mint igaz álom,
minden valóságos, és minden ismerős:
Az íróasztalom – mit nagyapám csinált –
még terpeszkedve áll, ötven év rég eltelt,
s a tölgyfa bírja még.
A régi könyvespolc is roskadozva nyög,
de rossz álmok tanúja, a sezlon már sehol.
A fotel mélyén egy ifjú könyvet olvas,
fejében gondokkal gondok kergetőznek.
Semmire se vágyik, nem úgy, mint társai,
semmi hitvány tárgyra, mi pénzért kapható.
Háborog a lelke a világ zajától,
gyakran elvágyódik borgőzből, ricsajból,
enyhülésre ott lel könyvekbe borulva.
Úgy csitul a kínja.
*******************
Emlékem ködében sok minden feldereng,
sziluettszerűen képkockák villannak,
fénylő alakjához a homályos mából
félve közelítek, de ő fel se pillant.
Magabiztos hangon megszólítom mégis:
***– Hé, fiú! Mit csinálsz? Miért e komorság,
zörgő könyvlapokon mit kutatsz hasztalan?
Nézd a többi srácot, kint űzik a labdát.
A nap melegétől ne foszd meg önmagad!
Szoba hűvösében gond görbíti hátad,
de rövid az élet, hogy mindezt így viseld.

Spontán monológom nem hatotta őt meg,
merengő szemekkel, unottan válaszolt:
***– Vakon és süketen jó itt üldögélni,
korok tengerében megmártózni mélyen,
mikor harsány valóm éppen rám tiporna.
A csendben rend fogan, gyógyírja jelennek,
balzsama a lelkem lüktető sebének.

Egyre ismerősebb lett e szempár búja,
és könnyű szárnyakon
tetszhalott érzésem sóhajomban éledt,
s egy Goethe idézet derengett fel bennem:
***– Óh, fiú. Hallgasd meg, mit mondott a mester,
mindig tudd, hogy bölcsen hogy intézd életed:
Légy víg, ha tudsz. S ha nem, légy hát elégedett!

Égő tekintettel és fojtott indulattal
szemembe nézve már sziszegve kérdezi:
Hogy lettem ilyen bölcs? Szóljak inkább arról,
miről senki sem szól: Mitől lesz szebb a nap?
Holnap mitől lesz szebb a vágyott pillanat?
Hiszen látva látja, hogy mit eltemettem,
feledni nem lehet, bizonyosság erre
saját magam vagyok. És szemembe nézve
megvetőn folytatja:
***– Igaz, amit mondtál, de rá magad szorulsz.
Ilyen bölcs szavakkal saját lelked biztasd,
mi ugyanúgy sebzett, mint volt hajdanában.
Van válaszod elég, pedig fontosabb a
válasznál a kérdés.
Korod okán lehet, hogy kioktatsz engem,
ekképp tör fel benned keserve a múltnak,
boldogság után futsz engemet szapulva.

Arcom friss pírjában kivirágzott kínom,
megérteni véltem a megérthetetlent,
magamat megadva szóltam beismerőn
önmagamhoz is már:
***– Fiú! Jaj, nem marlak, csak hallgass meg csendben.
Bölcsebb nem lettem én, mint korábban vártam.
Homályban élek, és amit te kutatsz,
rá én se találtam. Örök körforgásban
kérdések keringnek, válaszok meg sehol.
Kétségek tárnája fölött vékony szálon
leng az a boldogság, és a szál szakadós.
Tudom, egyek vagyunk. Kibújni bőrünkből
nem lehet valóban. Nekem te a múlt vagy,
neked én a jövő. Az én sorsom eldőlt,
tiéd még csak inog,
ezért érdekedben, s enyémben is mondom:
aludd át a valód, éld boldogan álmod.
Álmaidban engedj másmilyennek lennem,
bocsásd meg magadnak önmagad és engem.